2017. január 13., péntek

Német Szocialista Köztársaság

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila válaszát Németh Zoltán levelére.

*

Német Szocialista Köztársaság
A keresztes harcos képzete, avagy Szabó Palócz Attila válasza Németh Zoltán nyílt levelére

Kedves Zoli!

Íme, hát itt van még egy álmatlan éjszaka, csak azért, nehogy aztán azt mondhasd, hogy megvárakoztattalak, előszobáztatlak terjengős válaszommal.
Bevallom, részben döbbenettel vegyes csodálkozással is olvastam leveled, mert valaha egész jól ismertelek (vagy legalábbis azt hittem…), a barátomnak tartottalak, és nem hiszem el, hogy mindazt, amit leírtál, te el is hiszed, vagy legalább komolyan gondolod. Furcsa lenne az nekem, ha te hinni tudnál mindebben… De persze – másfelől meg! – tudom azt is, hogy mennyire megváltoztál időközben, így hát mégsem lep meg, hogy keresztes harcosnak képzelve magad, kikelsz minden és mindenki védelmében, ha csak egy fikarcnyi bírálat is éri a Magyar Szót, illetve annak jelenlegi vezetőit, munkatársait. A régi kollégákat – s köztük engem is – persze ócsárolod, ahogy a billentyűzeteden kifér, mert a döglött oroszlánnak már úgyis mindegy…
Abba már nyugodtan bele mersz rúgni.
Hát ennyit az őszinte és bátor szókimondásodról!
Aki pozícióban van, akármit tegyen, akárhogy döntsön is, az csak jó lehet, aki meg már lemondott (Kókai), vagy kirúgták (és még sokan mások…), az már nem számít, minden örökül hagyott eredménye csak rossz lehet. Nagyon sajnálom, hogy erre a szintre jutott egykor éles elméd.
Abba a kellemetlen és kínos helyzetbe hozol, hogy válaszolnom kell leveledre, de hidd el nekem, nem akarlak bántani, nem akarlak megrugdosni, nem akarom veled felmosni a parkettát. Éppen ezért igyekszem (persze, tőlem telhetően…) rövidre fogni válaszaimat a vázlatosnak is csak jóindulattal mondható felvetéseidre.
Mivel is kezdjem?
Személyeskedő leveledben ott rúgsz belém, ahol érsz, összevissza csatarászva, ezért ezt nehéz eldönteni.

1. Kezdem talán a legfontosabbal – semmiféle sorrendiséget nem követve: azt hiszem, felettébb álságos dolog a részedről (meg persze mindenki mástól is, aki ezt igyekszik sulykolni; márpedig nagyon igyekeztek néhányan, veled is az élen…), hogy szinte mindent személyes sérelmekre és gyűlölködésre akarsz visszavezetni. Te tudod magad is (s tudtad akkor is, amikor leírtad…), de az olvasó tájékoztatására mondom: ezekből a soraidból egy szó sem igaz.
Egyrészt én nem gyűlölök senkit, még azokat sem, akik a Magyar Szóban dolgoznak, azokat meg pláne nem, akik a lapot, ha egyre kevesebben is, de még mindig olvassák. Ez utóbbiak a legfontosabbak ebben a mi kis vajdasági magyar valóságunkban, messze fontosabbak, mint te vagy én. Sajnos, azt látom, hogy ti a lapnál már lemondtatok róluk, odalöktök nekik bármit, akármilyen silány, mosdatlan és fésületlen is legyen, mérhetetlen nyelvi pongyolasággal, és aztán pedig kardoskodtok az igazatok mellett, hogy minden úgy volt jó, ahogy ti csináltátok. Lenézitek és semmibe veszitek az olvasót. Ha pedig valaki szakmai szempontok alapján szóvá teszi a hibáitokat, a baklövéseiteket, és igen, a hanyagságotokat is, akkor jöttök folyton azzal, hogy csak gyűlöletből, sértettségből, haragból vádaskodnak itt egyesek.
Hát most mit mondjak erre?
Szánalmas magatartás, ennyi biztos.

2. Így hát nem gyűlölöm Szeli Balázst sem, nincs vele semmi bajom, nem is ismerem személyesen. Viszont a nevéhez fűződik több olyan cikk is, amelyik vállalhatatlan hibákkal jelent meg a Magyar Szóban, amelyet főszerkesztő-helyettesként te is jegyzel, tehát, ha ott voltál, ha nem, akármilyen kifogást találj is, a te lelkeden is szárad, a felelősség alól nem tudsz kibújni. Hogy csak a legkirívóbb példát említsem: Nem félünk a tájkunoktól! (2014. február 22.) A kiktől nem féltek ti?! És ez a cikk ezzel a címmel megjelent a Magyar Szó címlapján, majd a belő oldalak egyikén folytatódott. Nem veszek el a felsorolásban, hogy aztán ne kelljen ismét a gagyi, a terjengősségre vonatkozó gúnyolódásodat olvasnom… De jött aztán tavaly december végén a másik írása, amelyben lenéhaizta a Magyar Szó egykori munkatársait, a nyugdíjas újságírókat, azokat a kollégáinkat, akikkel neked még volt alkalmad együtt dolgozni.
Mindez alapvetően nem Szeli Balázs hibája, hiszen, ha jól tudom, ő egy fiatal újságíró, nyelvi és stiláris kompetenciái még nem forrhattak ki, nem érhettek be. Meg hát egyszerűen csak nem tud rendesen magyarul. De ahelyett, hogy tettestárssá válva mentegetitek a hibáit, inkább arra kellene biztatnotok, hogy tanuljon meg. Tudod jól, hogy a Képes Ifjúság főszerkesztője voltam, tehát nem kell bizonygatnom neked, hogy sokat dolgoztam fiatalokkal. De aztán később is, már Magyarországon, rendszeresen voltak gyakornokaink a Magyar Hírlapnál is. Egyikük például az első napokban az NSZK rövidítést úgy oldotta fel cikkében, hogy Német Szocialista Köztársaság. És nem sorolom tovább ezeket a példákat sem… De amikor szerkesztőként megláttam, hogy mit követett el ellenem a gyakornok, akkor határozottan figyelmeztettem a hibájára. S nem is csak erre az egyre… Kiváló, megbecsült újságíró vált belőle utóbb, ma már több rangos, országos lapnak is dolgozik egyszerre.
Ti azonban, miközben azzal vagytok elfoglalva, hogy keresztes harcban támadtok mindenkire, aki szakmai bírálatot merészel megfogalmazni, nyilvánvalóan meg sem próbálkoztok azzal, hogy figyelmeztessétek a rátok bízott fiatalokat a hibáikra. Szeli Balázsnak is inkább meg kellett volna magyarázni, még 2014-ben, hogy ilyet még egyszer eszébe ne jusson leírni, meg azt is, hogy miért… De nem! Ti ehelyett belebonyolódtatok kétes értékű magyarázkodásokba, hogy igazoljátok, mennyire jó és helytálló volt az úgy. S most sem őt figyelmezteted, hogy aki még él, az semmiképp sem lehet néhai, akármennyire nyugdíjas legyen is; de már nem is érvelsz, egyszerűen csak meg szeretnél bélyegezni azzal, hogy én gyűlölöm őt. Meg gyűlölök mindenkit… „Mit ártott neked”? – kérdezed. Hát nekem ő semmit, viszont te neki nagyon is sokat ártasz ezzel a magatartásoddal.
Ugyanezt csináltátok akkor is, amikor Diósi Árpád egymás után két cikkét is az internetről összelopkodott részletekből ollózta össze, és a saját neve alatt adta le a Magyar Szóban mások gondolatait. Vagyis: rácáfolva a Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületetek októberi közleményére, távolról sem a Szabad Magyar Szó tulajdonította el bárkinek is a szellemi termékét, hanem a nyomtatott lap egyik, ma már kiemelt munkatársa. Őt sem vontátok felelősségre a nyilvánvaló és a leleplezett plágium miatt, hanem azzal mentegetted személyesen te, hogy „Diósi elfelejtett kitenni néhány idézőjelet”, más meg azzal, hogy „Esterházy óta nincs plágium”. De van, kedves Zoltán, nagyon is van, és bárhol a világon azonnali hatállyal kirúgnák azt az újságírót, aki ilyesmit követ el – csak nálatok történhetett meg, hogy előléptettétek és fizetésemelést is kapott. Ez a legnagyobb jóindulattal is kimeríti a kontraszelekció fogalomkörét. Akárhol tegyen is ilyet az ember, a legkevesebb, hogy fegyelmi eljárás indul ellene, kivéve a neveddel is jelzett lapban; de nem, nálatok nem, ti inkább olyan beteg embereket citáltok fegyelmi bizottság elé, és aláztok meg nyílt színen, akiket spiclivé degradált kollégák jelentgetnek fel. De tudod te ezt magad is, nem szorulsz a tájékoztatásomra…
Szerinted ez így vállalható?

3. Nem igazán tudok mit kezdeni azzal a végképp szakmaiatlan kérdéssel, hogy ha nem voltam ott az ünnepségen, honnan tudhatom, hogy Varjú Márta alkalmi beszédének nagyjából negyven százaléka a Szabad Magyar Szóval foglalkozott. Újságíró vagyok, tehát az a dolgom, az a munkám, abból van a megélhetésem, hogy tudjam. Ma, a 21. században, 2017-ben, a telekommunikáció korában kevés ennél szakmaiatlanabb kérdést lehetne feltenni. Viszont van bennem szakmai érdeklődés, ezért odafigyelek olyan eseményekre is, amelyek lehet, hogy nem érintik a mindennapi munkafeladataimat, de folyamatukban érdemes ismerni azokat. Te ellenben azzal „dicsekszel”, hogy nem olvasod a Szabad Magyar Szót. Lelked rajta, nem várja el tőled senki sem, de a régi aranyszabályt azért te se téveszd szem elől: az újságírás újságolvasással kezdődik.
Mellesleg a párizsi Bataclan klubban sem voltam ott 2015. november 13-án, mégis pontosan tudom, hogy mi történt ott.
Szóval ez a kérdésed teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen…

4. Értetlenül állok a mérhetetlen irigységed előtt is. Emlékszem, amikor Varjú Mártával összedolgozva, sunyi módon, össze-vissza hazudozva megszüntettétek a Magyar Szóban korábban kilenc éven át folyamatosan, megszakítások nélkül vezetett Visszapörgetés című tárcasorozatomat, akkor azt írtad nekem e-mailben, hogy akkor írhatok majd én rendszeresen a hétvégi lapszámokba, ha te is írhatsz ugyanakkora terjedelemben a Magyar Hírlapba. Ezt persze több ok miatt sem tudtam volna neked garantálni… De azért nem engedtem ennek az alamuszi zsarolásnak, mert még csak mérlegelésre sem tartottam méltónak! Most pedig a Mindenkinek volt egy gyerekszobája címmel megjelent olvasói leveledben is visszatérően emlegeted az „anyalapomat”. Döbbenettel állok soraid előtt: Zoltán, te irigykedsz rám azért, ahol vagyok, amit csinálok?
Egyébként az elmúlt időszakban a Magyar Szó munkatársai közül többeket is beszerveztem írni a Magyar Hírlaphoz (Kókai, Bajtai), akiket felettébb szubjektív megítélésem alapján alkalmasnak tartottam erre. A még mindig a lapnál dolgozókat szándékosan nem említem… Talán gondolkodj el azon, hogy téged miért nem kerestelek meg.
De megnyugtatásodra közlöm, hogy ez az információd is legalább olyan téves, légből kapott, és hamis, mint egy Kabók-cikk. Egy ideje már nem vagyok a Magyar Hírlap munkatársa, így tehát azt még véletlenül sem lehet az anyalapomnak nevezni. Neked, mint újságírónak tudnod kell: ha feldolgozol, kivesézel egy témát (esetünkben engem!), alapvető követelmény lenne felkészülnöd, tájékozódnod legalább annyira, hogy ilyen butaságokba ne fuss bele. Akármilyen irigység feszüljön is benned…

5. Menet közben, ahogy így igyekszem pontokba szedve reflektálni pontatlanságoktól hemzsegő leveledre, engedd meg, hogy megköszönjem, hogy Zrínyi Miklóshoz méred szerénytelenségemet, de ez igazán túlzás! Már csak azért is, mert a Magyar Szóban vezetett másik sorozatom nem a Szigeti veszedelem címet viselte, hanem ezek voltak a Szigeti históriák. És igen, a Sziget Fesztivál történetével foglalkoztam ebben a sorozatban élményszinten.
A legnagyobb sajnálatomra, de süt az irigység és a gyűlölet azokból a soraidból is, amelyekben ezt a sorozatot említed. Ez is több évig futott a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban, de nem ért meg olyan kort, mint a Visszapörgetés. Lehet erre persze azt mondani erre, hogy „senki sem volt kíváncsi”, senki sem olvasta, mert olyan terjengős és unalmas volt, biztos vannak ilyen vélemények is, például a tiéd. Csak hát a tények cáfolják ezt is, mert hát annyira nem volt rá kíváncsi senki, hogy az egyik vajdasági magyar rádió (amelyet egyelőre még a rádióbezárásokban edződött Pásztor Istvánéknak sem sikerült becsukatniuk…) a hétfői megjelenésekhez igazította zenei műsorát, és rendszeresen azoknak az előadónak a dalait adta műsorba, amelyekről az adott részben épp szó volt. És számomra ugyanilyen cáfolattal ér fel, hogy a ma már méltán néhainak nevezhető zentai Nyári Ifjúsági Játékokon számomra vadidegen fiatalok vettek körül, alighogy megérkeztem, s örömmel újságolták, hogy az újságból kitépve gyűjtik a sorozatot, meg arra kértek, hogy az elmulasztott számokat pótoljam már ki nekik PDF-ben.
Szóval, gyalázkodhatsz, Zoltán, hogy csapnivaló volt minden, amit csináltam, „senki sem volt kíváncsi” rá, de hozzám egészen másfajta visszajelzések érkeztek.
Meg aztán te sem voltál még ekkora szájhős, amikor főszerkesztő-helyettesként épp neked javasoltam, hogy a Szigeti históriákért járó tiszteletdíjamat folyassuk bele az Árok-program anyagi keretébe. Nem azért akartam lemondani erről az összegről, mintha engem felvetne a pénz, hanem mert az Árok-programot egy nagyszerű kezdeményezésnek tartottam, és szívesen kapcsolódtam volna hozzá név nélkül is. Akkor te még elismerően nyilatkoztál a kezdeményezésről, a támogatásodról biztosítottál, és vállaltad, hogy megbeszéled, lemenedzseled az egészet Varjú Márta főszerkesztővel. A szemembe néztél, miközben eget-szelet megígértél. S aztán mi lett a vége? Az Árok-programot is megszüntettétek.
Azt kérded, miért nem folytattam a Magyar Hírlapban a sorozatot? Tíz évig voltam ennek a budapesti napilapnak a munkatársa, s közben több különböző sorozatom futott ott is, köztük legutóbb egy olyan, amelyet a szerkesztőségből való távozásom után is tovább folytatnak a kollégák, mert annyira sikeres volt. Szóval ez is egy teljesen elhibázott kérdés a részedről, hiszen több esztendei előzmények nélkül nem lehet egy sorozatot csak úgy áttelepíteni egyik lapból a másikba. Ha ilyen helyzet adódik, akkor oda újat kell kitalálni, mint ahogy az meg is történt. De szerintem te ezt is tudod, az egész témával (amelyről nem is értem, hogy jön most ide…), csak azért hozakodtál elő, hogy ezzel is rúghass belém még egyet.
Megtörtént, gyerünk tovább.

6. Jó, hogy előhozakodsz a Magyar Szó jelenlegi példányszámára vonatkozó történetemmel, de te, akinek főszerkesztő-helyettesként mindenképp rálátásod kell, hogy legyen az ilyen adatokra, mellébeszélve ugyancsak nem közlöd a pontos adatokat. Ez egy olyan kérdés, amit baromi egyszerű tisztába rakni: pontosan lehet tudni, mennyi kel el a lapból. Ha nincs igazam, akkor tessék, hozzátok nyilvánosságra a kimutatásokat! És már meg is oldódik minden…
Csak, nagyon kérlek, nehogy arra merészeljetek hivatkozni, hogy ez üzleti titok. Egy közszolgálati médium (márpedig a Magyar Szó az, még ha ezt figyelmen kívül hagyva működik is!) példányszáma semmi szín alatt sem lehet üzleti titok. Sőt, épp ellenkezőleg, közérdek, hogy az adatok nyilvánosak és mindenki számára átláthatóak legyenek, mert ha nincs így, az már önmagában is felveti a korrupció gyanúját.

7. Az, hogy személyeskedve a feleségemet is belekevered abba, hogy nekem támadsz, és ennek fényében rá is ontod a tömény gyűlöletedet, végképp minősíthetetlen. Nem vagy párbajképes, különben egy fehér kesztyűt tennék ki ide illusztrációnak.
Csak néhány mondatban mindarról, amit az ő terhére összehordasz:
– Sejtelmem sincs, honnan szeded azt, hogy egy tudósítói megbízatás négy évre szól. Nem téveszted te ezt össze az amerikai elnökválasztással? Persze, hiszen Donald Trump beiktatása épp most aktuális, az egész világ az előttünk álló négy évben gondolkodik… Tudósítónak lenni egy munkakört jelöl, az egy beosztás, mint a szerkesztői, rovatvezető és a többi – soha, sehol sem volt mandátumhoz kötött. Gondolj csak bele, hány és hány kolléga csinálta végig – mint a vajdasági Sándorov Péter is a BBC-nél – egész pályafutását egy-egy médiumnál tudósítóként. Ha neked van bármilyen papírod arról, hogy feleségem tudósítói megbiztatása négy évre szólt volna, nagyon kérlek, tedd közzé, mert mi ilyet soha nem láttunk!
– Nagyon alamuszi módon azt igyekszel sugallni, hogy tudósítóként ő a mai ellenzék „posványába” került volna, és a „tárgyilagosság sajnos a Magyra Szó budapesti tudósítójának írásaiból hiányzott”. Ha arra gondolsz, hogy nem sulykolta megállás nélkül azt az egyoldalú propagandadumát, ami ma dől a Magyar Szóból, akkor igazad van. Mert épp az volt vele a bajotok, hogy tárgyilagosan tudósított a baloldal eseményeiről, rendezvényeiről, véleményéről is – ahogy a munkaköri leírása, és elsősorban a szakmai elhivatottsága előírta számára. Csakhogy ti ezt nem tűrhettétek! S ha annyira belesüppedt volna a baloldali meg a liberális „posványba”, akkor nem is tüntette volna ki a Fidesz-kormány Külügyminisztériuma Nívó-díjjal. Ezért is irigykedsz rá, Zoltán? Mert alig két héttel a kitüntetése után máris megkezdtétek az alattomos furkálódásokat ellene… Csak épp azt nem vállalta közületek senki, hogy a szemébe mondja az igazságot.

Végezetül:
Én jóval többet írtam, mint 4243 karakter, mert igyekeztem egy kis rendezettséget vinni a válaszaimba. Valljuk be, igazán feladtad a leckét, hiszen leveledben csapongasz, belekapsz ebbe-abba a témába, ami épp eszedbe jut, rúgsz egyet itt meg ott, hol vesére, hol ágyékra, s aztán már tovább is lendülsz, újabb dolgokkal hozakodsz elő felszínesen és felületesen, zavarosan. Így, ha a félmondatos torzításaidra és inszinuációidra válaszolni akar az ember, akkor meg kell világítania, hogy mi áll mögötte, az pedig lehetetlen ugyanolyan félmondatosan.
Ha csak negyedannyi energiát fordítanál főszerkesztő-helyettesként te magad is arra, hogy ne legyenek tájunok meg promilok a lapban, sőt, a még élő, de már nyugdíjas kollégákat se nevezze senki néhaiaknak, ahelyett, hogy bűnbakot gyártasz és minden sértett önérzeted rám zúdítod, képesek lehetnétek ti is sokkal jobb lapot csinálni. Mert ez a mostani dilettáns közlöny, amivé a sokkal jobb sorsra érdemes Magyar Szót silányítottátok, senkinek sem ad okot arra, hogy büszkeséggel, elégedettséggel töltse el.
Lehet, hogy ezt most ti teszitek a lappal, de közös a veszteségünk. És így ücsörgünk itt mindannyian ebben a felettébb elhibázott Német Szocialista Köztársaságban a végkimerülésig…

(Szabad Magyar Szó, 2017. január 13.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése