Szürreális meseautókázás a romok között, háború idején

A Magyar Hírlap közli Lázin Miklós András írását a Képírás című sorozatában.

*

Szürreális meseautókázás a romok között, háború idején

Ha az oroszok éppen nem lőnek a várra, marad idő egy kis mókázásra, melynek révén a test és a lélek is nyugalomra lel

Mit tehet az ember, ha a feje fölött éppen elpusztul az általa ismert világ? Egyrészt bizonnyal foggal-körömmel saját és szerettei megmaradását próbálja biztosítani, másrészt igyekszik valahogy agyonütni azt a holtidőt, amely a harcok okán keletkezik. Ugyanis ha momentán lőnek a körúton, akkor természetszerűleg nem jár a villamos, a busz, nincs taxi, keleti kelmékkel hívogató ruhabolt, pék, mészáros, iskola, s a törvényhatóság hivatali ideje is szünetel. Az utcákon hideglelősen fütyülő lövedékek járnak az ismerősök helyett, továbbá a munkahelyi előmeneteli-szerelmi viszonyok vagy a zord főnök miatt is céltalan aggódni, hiszen pillanatnyilag egyik sem számít különösebben. A békés kvaterkázás-pletykálás terei az ostrom alatt tehát ideiglenesen megszűnnek létezni, és helyüket átveszik a személyre szabott méterszer méteres pinceterek, a félhomály, a kosz, a bűz és a szűnni nemigen akaró aggódás.

Milyen jó ebből olykor kiszakadni – például felmenni a lépcsőn a mélyből a felszínre, a szabadba –, persze készen arra, hogy az első sivító aknára vissza tudjon ugrani az ember a pincegádorba.

Mivel az oroszok nem lőnek folyamatosan, olykor-olykor akad egy csöppnyi szünet a küzdelemben. Ezen ajándék percekre, fél órákra ki lehet merészkedni isten ege alá, felmérni a romokat, leltározni az emberi és anyagi hiányokat. A jobb szomszéd meghalt, a bal továbbra is kitartóan a végső győzelemben hisz, a spinét és az antik könyvszekrény fele oda, a horpadt és zománcavesztett, ám legalább nem lyukas lábasokat pedig a harmadik, kellemes csalódást okozó becsületes szomszéd hozza vissza, mert odáig repítette a konyhai eszközöket a légnyomás. Ilyenkor kiviláglik az is, a nemes tartású, koros, hajlott hátú gróf úr az emeletről önfeláldozóbb, mint a hősi világképpel bíró nyilasok, s az első háborút végigküzdött és a hétköznapokon jótékony leereszkedéssel kezelt portás hiányos orosznyelv-tudása jelentékenyebb kincs, mint az udvar sarkában elásott családi ezüst étkészlet. Ám mivel az ember (általában és a többség) a legrémesebb időkben is ember szokott maradni, érthető, ha a rossz helyett a jót keresi, s hamar lezárja agyát a rémek elől, majd más után néz.

Például játszani kezd egy épségében még az SS kötelékébe tartozó személygépjármű csekélyke maradékával.

Érdemes külön-külön pillantást vetni a részletekre. A volánt biztosan markoló, kötelességtudóan előrepillantó sofőr, a jókedvű és ízlésesen fonott frizurával díszelgő hölgy és a lezser tartásban ülő, nagykabátos férfi, valamint motor két erőtől duzzadó, hibátlan egyenruhában mosolygó és már-már kövérkésnek ható „dugattyúja” éles ellentétben áll a lepusztult környezettel. Szinte várjuk, hogy két libériás inas kitárja az üveg nélküli, itt-ott görbült kovácsoltvas díszkaput, s a kocsi elegáns ívben, a kockaköveken finoman huppanva ráfordul valamelyik vári utcára. Jól látható, hogy a meseautókázáshoz a legjobb körülményeket teremtették meg az érintettek. Az úrvezető támlás széken pihent, míg az utasok vászondarabot hajtogattak az összegyűjtött tűzifahalomra, hogy a szálkák és kiálló göcsörtök ne sértsék fel a viseletüket. A menetszél ugyan gond lehet, de mivel nem kell messzire menni, így viszonylag kibírható a nagy sebesség okán vágó hideg. Az is elképzelhető, hogy a csapat lélekben a Ruszwurm cukrászda felé hajt, ahol már előre kikészítve várja őket az illatozó kávé és egy-egy (némi képzavarral élve: épségben maradt) sarokház.

A kollektívának talán fel sem tűnt, hogy a sok betört ablak, rom- és lomhalom között egy apróság teljes épségben maradt – s az nem más, mint a bejárattól jobbra lévő villamos falikar. Miként úszhatta meg ezen kétöklömnyi búra a légnyomásokat és cikázó, izzó repeszeket, hogy közben a környezetében egy szem ép üveg sem maradt?

A magyarázat talán pont oly szimpla és paradox, mint a lehangoló környezetben elkapott képből máig sugárzó élni akarás.

(Magyar Hírlap, 2017. január 7.)