„Amikor én ténylegesen bekapcsolódtam az irodalmi
»életbe«, úgy 73-74 tájt, akkor ott már olyan hideg szélcsönd nyomott el minden
élőt, vagyis egy olyan tetszhalott világba csöppentem, ahol a sok mellékes dolog
teljesen elfedte a lényeget, és mi, akkori fiatalok keveset láthattunk a
valóságból. (S ráadásul még a szemünket is igyekeztek bekötni!) Ez is volt a
bürokrácia célja: írjál semleges dolgokat, esztétizálj, ne üsd bele semmibe az
orrod! Éreztük, hogy valami bűzlik, de akkor még nem volt olyan kifinomult a szaglásunk
– kölyökkutyák voltunk mi még! –, hogy megkülönböztettük volna a rothadás
szagát a szarszagtól. Meg aztán nem is olyan egyszerű mindez, mint amilyennek
első látásra tűnhet. Már a hetvenes években is a felparcellázás »ideája« dívott
ezen a tájon. Ma, amikor az egyesült Európa eszméje látszik megvalósíthatónak
Nyugaton, akkor a földrésznek eme felén még minden szárnyék külön irodalmat
képez, külön fejedelmekkel, »udvartartással«. Nehéz egy olyan világban
európainak lenni, főleg ha még a Balkán kultúraiszonyata is testközelben
szuszog. Egy szó mint száz, néhány basáskodó kisisten magához ragadta a
hatalmat, és ki-ki saját nemzetiségi területén igyekezett realizálni a maga
kontraszelekciós politikáját. Magyar részről ez az atyavajda Major Nándor volt.
(Persze, korántsem vagyok biztos benne, hogy az ő mostani túl látványos
bukásával bármi is megváltozik majd a kultúrában arrafelé!) Az értelmiség java
része asszisztált neki, miközben serényen sütögette szalonnadarabkáit a tűznél.
Annak idején, amikor Illyés Gyula egy nyugatnémet lapnak adott interjújában figyelmeztetett
erre, s a vajdasági magyarság sivár helyzetéért az ottani értelmiséget tette
felelőssé, akkor az »illetékesek« Bori Imrét bízták meg, utasítsa rendre
Illyést. (Ezt ő meg is tette a maga modorában.) Pedig hogy Illyésnek mennyire
igaza volt akkor, mi sem bizonyítja jobban, mint a későbbi Új Symposion-botrány
vagy az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok lezüllesztése, a magyar jellegű
Dél-bánáti Szemle megszüntetése, a Hungarológiai Intézeten belüli tragikomikus
leszámolások, a kanizsai magyar ajkú középiskolai tanárok menesztése
munkahelyükről egy diáklány templomi orgonahangversenye miatt, hogy csak néhány
tipikus ügyet említsek. Egyszóval: nem valami apácazárda az a Vajdaság, nem
bizony!” (Keresztury Dezső: A forrásvizek barbársága; interjú Sziveri Jánossal, Alföld, 1989/11. szám)
