Megtartják a Hegyvidéki fitparádé című rendezvényt

Budapesten, a XII. kerületi Sportmaxban tartják meg az idei Fitparádét.
A felvételt Mihájlovits Miklós készítette.

A Fokvárosi Egyezmény

Az AeroMAgazin összeállítást közöl Magyarországnak – mint az Európai Unió tagjának – csatlakozásáról a Fokvárosi Egyezményhez.

*

A Fokvárosi Egyezmény

Amint az ENSZ Nemzetközi Polgári Repülési Szervezete (ICAO) által évente kiadott nyilvántartásából kiderül, a Magyar Köztársaság részese az összes nemzetközi polgári légi közlekedést szabályozó egyezménynek. Ennek legfőbb oka az ICAO-tagságból eredő kötelezettségen túl az, hogy a globális légi közlekedés nemzetközi jellegéből eredően az egységesített szabályok betartása rendkívüli jelentőséggel bír. A nemzeti jog szerepe persze továbbra is meghatározó, de ez egyre inkább csak a nemzetközi egyezmények által nem szabályozott keretekre korlátozódik.

EU-tagságunkból eredően ráadásul a nemzetközi egyezményekhez történő csatlakozás előkészítése már közösségi szinten folyik. A nemzetközi szerződéseket az Európai Közösség képviselője a tanács felhatalmazása alapján a tagországok nevében köti meg. Nemrég az Európai Közösség is részese lett a 2001. november 16-án Cape Townban elfogadott, a mobil berendezésekkel kapcsolatos nemzetközi érdekekről szóló egyezménynek (a továbbiakban: Egyezmény) és az Egyezmény légi járművekkel kapcsolatos kérdéseiről szóló, ahhoz csatolt jegyzőkönyvnek. Eddig 35 szerződő állam és regionális gazdasági szervezet csatlakozott az Egyezményhez.
Mit is jelent ez számunkra, milyen jogok és kötelezettségek erednek az új szabályozásból?
Az Egyezmény célja egy független, nemzetközileg elismert védelmi jogosultság létrehozásához szükséges rendszer megalkotása. A védelem a tulajdonost illeti, aki nagy értékű eszközének használatát átengedi a másik félnek, míg a függetlenség jelen esetben azt jelenti, hogy amint azt az Egyezményben előírtaknak megfelelően bejegyezték (a dublini székhelyű Aviareto cég vezeti a nyilvános regisztert – www.internationalregistry.aero), azonnal érvényes jogi védelmet biztosít a hitelezők számára, függetlenül az esetleg eltérő nemzeti jogoktól. Ennek érdekében a következő követelményeknek kell megfelelnie:
1. Olyan „egyedileg beazonosítható tárgyra” vonatkozó jogosultságnak kell lennie, amely a következő három kategória valamelyikébe tartozik:
– repülőgépvázak, repülőgép-hajtóművek, helikopterek,
– vasúti gördülőállomány,
– űreszközök.
2. Majd az alábbi három fő jogosultság valamelyikébe kell esnie:
– bármilyenfajta biztosítékra vonatkozó jogosultság, függetlenül attól, hogy a különböző országok joga említi-e,
– az eladó jogosultsága,
– a lízingbe adó jogosultsága.
Az Egyezmény rendszerének fő eleme a nemzetközileg elismert jogosultságok nemzetközi regisztrációjának létrehozása, s ezért egyetlen nemzetközi nyilvántartást vezetnek be a mozgó járművek minden specifikus csoportja részére, s ez a nyilvántartás hatékony kényszerítőeszközt biztosít a jogok érvényesítésére, mivel alapvetően meghatározza egy bizonyos tárgyra vonatkozóan a versengő jogosultságok prioritását. Fontos megjegyezni, hogy a regisztráció nem érvényességi feltétel, hanem csupán egy olyan eszköz, amely a jogosult rendelkezésére áll jogainak érvényesítése érdekében.
Az Egyezmény legjelentősebb rendelkezései a teljesítés elmaradásának orvoslására vonatkoznak, amelyeket akkor lehet alkalmazni, ha az adós nem teljesíti valamely kötelezettségét, amellyel kapcsolatban jogosultságot jegyeztek be. Ekkor az alkalmazható következmények a fennálló jogosultság típusától függenek. Így az eladónak vagy lízingbe adónak jogában áll a szerződést felmondania, és birtokba vennie a tárgyat, ami logikus, hiszen az ő tulajdonjoga áll fenn a dolgon.
A jogosult a tárgyat birtokba veheti, ellenőrizheti, értékesítheti vagy lízingbe adhatja, valamint a tárgy használatából, illetve az üzletvitelből származó bevételeket vagy hasznot beszedheti. Alternatív megoldásként sor kerülhet a tárgy elzálogosítósára az adósság rendezése végett, de csak az érdekeltek egyetértésével. Az Egyezményben biztosított jogainak gyakorlása érdekében a hitelező maga is eljárhat, illetve a hatáskörrel rendelkező bíróság segítségét is igénybe veheti.
Az Egyezményben a biztosítékokra vonatkozó jogosultságok prioritási sorrendje a következő:
1. a bejegyzett jogosultság elsőbbséget élvez a nem bejegyzettel szemben;
2. a korábbi bejegyzés elsőbbséget élvez a későbbivel szemben;
3. ez a sorrend akkor is fennáll, ha a jogosultnak a joga bejegyzésekor tudomása van egy fennálló, nem bejegyzett jogosultságról. Ez a szabály különbözik sok nemzeti szabályozástól, amely ezzel éppen ellentétes, és így nem felel meg az új nemzetközi rendszernek.
A nemzeti jogokban az ilyen jellegű tranzakciók szabályozása jelenleg meglehetősen bonyolult és részletes, azonban egymástól nagyon különböző az egyes országok szabályozása, s ez megnehezíti az egyik országban alapított jogosultság másik országban történő érvényesítését. Az európai államok legtöbbjében a fő probléma az, hogy ingó dolgokhoz nyújtott hitel visszafizetésének biztosítására nem lehet megfelelő biztosítékhoz jutni. Az eddig leghatékonyabb biztosíték a zálogjog volt, amely a polgári jog tana szerint azzal járt, hogy a zálogtárgyat a zálogjogosult részére birtokba kellett adni. Ez természetesen nem felelt már meg a gazdasági élet szereplőinek, így a különböző országokban különböző próbálkozások történtek a probléma megoldására, illetve felmerült a különböző, jogokkal biztosított tranzakciókra vonatkozó normák harmonizációjának szükségessége.
A harmonizáció két útja látszik lehetségesnek. Az egyik a valamely tagállam joga által érvényesen bejegyzett biztosítékra vonatkozó jog kölcsönös elismerése a többi tagállam jogrendszere (és bíróságaik) által. Ezt elutasították, mivel ez nagyon bonyolult rendszerhez vezetne, és jogbizonytalanságot is eredményezhetne.
A másik lehetőség az irányelvekkel történő harmonizáció, azonban ehhez a Szerződés 95. cikke szerint a tanács egyhangú döntése szükséges, így ismét az államok politikai akaratának kérdéséhez jutunk.
Az új Unidroit (International Institute for the Unification of Private Law) Egyezmény jó példája annak, hogyan lehet a közös szabályozást megvalósítani. Az új rendszer nem ütközik egyetlen alapvető elvbe sem, egyetlen nemzeti jogrendszer figyelmen kívül hagyásával sem fenyeget, ugyanakkor különösen jó hatással van az iparág szereplőire. Pillanatnyilag ez látszik az egyetlen életképes megoldásnak a vagyontárgyak speciális típusai esetén arra, hogy nemzetközileg elismert jogosultsággal biztosítsa a tranzakciókat.

Az Egyezmény előnyös hatásai

Az Egyezmény ezen új nemzetközi jogi keret létrehozásával csökkenteni fogja a vagyonalapú finanszírozáshoz és lízingtranzakciókhoz köthető kockázatot, amely mögött szerződéses viszonyok állnak, ahol pedig szükséges, azokat hazai jogszabályok alkalmazásával támogatja. A kockázat mérséklésével növelhető a légiforgalmi iparágban honos hitelek elérhetősége, csökkenthető azok költsége, így szélesítve a légi járműveket üzemeltetők rendelkezésére álló finanszírozási lehetőségeket. Mivel a finanszírozás a légi járművek vagy hajtóművek beszerzéséhez köthető tipikus feltétel, a Fokvárosi Egyezmény a megnövekedett biztonsághoz azáltal is hozzájárul, hogy sok területen segíti a légitársaságokat flottájuk modernizálására, fejlesztésére irányuló erőfeszítéseik során.
Az Egyezményben foglaltak már most pozitív hatást gyakorolnak a légiközlekedési iparág valamennyi szereplőjére. A részes államok több szempontból is az egyezmény kedvezményezettjei – először is az alacsonyabb adósságszinten keresztül azok a kormányok, amelyek állami garanciavállalással finanszírozzák légijármű-beszerzéseiket; másodszor a kockázatok csökkentése növeli a kormányoknak a légijármű-eladásokhoz nyújtott exporthiteleinek kereteit; harmadszor a privatizációs potenciált ebben a szektorban is előmozdítja.
A légitársaságok is jól járnak, mert a csökkentett finanszírozási költségeken keresztül, valamint a pénzalapokhoz és finanszírozási forrásokhoz való hozzáférési lehetőségeik növekedésével a működtetés hatékonysága és a nyereségesség is javulhat.
Nyertesei az új szabályoknak a kereskedelmi légijármű-gyártók és beszállítóik is, hiszen növeli az értékesítést, a teljesítményt és a foglalkoztatási szintet. Ezenkívül jó ez a légiipari befektetőknek is, mert a befektetésekre jutó hozamok növekednek, miközben a pénzüket nagyobb biztonságban tudhatják. Persze ne feledkezzünk meg az utasokról sem, akik a továbbadott árcsökkentéseken és a szolgáltatási színvonal növelésén keresztül élvezhetik ezen előnyöket.
A költségcsökkentésből és a külső adósságszint mérsékléséből adódó haszon a kevésbé fejlett gazdaságoknak válhat javára, hiszen ezen országok gazdasági rendszerei jelenleg nem a vagyonalapú finanszírozási alapelveken nyugszanak. Ezzel szemben a flottatervezéssel, exporttevékenységgel és a foglalkoztatással összefüggő haszon a fejlett gazdaságok sajátja.
Az Egyezmény legfőbb erénye tehát, hogy egységesítést hozott a repülőgépek finanszírozási szabályrendszerében, és jelentős segítséget fog nyújtani az elkövetkezendő húsz évben az új légi járművek iránti kereslet kielégítésében. Ennek a piacnak a becsült értéke ma több mint 1200 milliárd dollár.

Sipos Attila

(AeroMagazin, 2010. augusztus)

     

Argentína – Németország 0-4

A Dél-Afrikai Köztársaságban megrendezett labdarúgó-világbajnokság negyeddöntőjében találkozott Argentína és a Német Szövetségi Köztársaság válogatottja.
A mérkőzést az üzbég Ravshan Ermatov vezette.

A Pannon Hírlap első számának digitalizálása

Szabó Palócz Attila a TVN.hu rendszeréhez tartozó Xfree.hu-s galériájába tölti fel a Pannon Hírlap 1991. április 30-án megjelent első számának beszkennelt változatát.

A Pannon Hírlap próbaszámának digitalizálása

Szabó Palócz Attila a TVN.hu rendszeréhez tartozó Xfree.hu-s galériájába tölti fel a Pannon Hírlap 1991. március 21-én megjelent próbaszámának beszkennelt változatát.

Balogh István könyvbemutatója a Zentai Alkotóházban

A Zentai Alkotóházban megtartják Balogh István Hintaszék című könyvének ünnepélyes bemutatóját.

Az est vendége: Németh Ferenc, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója, Bordás Győző, a könyv szerkesztője, Domány Zoltán előadóművész és a Zentai Színtársulat néhány tagja.

„A Tábornok megáll a vaskorlát mellett, szemléli a vizet, aztán körbetekint. A hídon átdübörög egy üres dömper, artikulálatlan darabokra tépi a lágy szellő simogatását. Aztán csönd sarjad, a füvecskék emelgetni kezdik ijedten behúzott fejecskéjüket. A Tábornok zsebébe nyúl, kitapintja a maroktelefont. Ujjai közé szorítja, aztán elengedi. Kihúzza kezét a zsebből, megemeli fején a tányérsapkát, élvezi a kora tavaszi szellő cirógatását. Idill ez, egy pillanatig tartó, mert köhögés tör rá, erősen rázkódik a teste, szeméből kicsordul a könny. Nehezen nyugszik le, öklével megtörli a szeme alját. Bámulja újra a túlpartot, a füzek mintha zöldre váltanának. Távolabb valami madár ereszkedik lassan, és eltűnik a sötétes ágak között. Ismét zsebébe nyúl, határozottan ragadja meg a telefonkészüléket, de újra szétpattan a marka. Köpönyegébe dugja kezét könyékig, s a belső zsebből előhúzza a szemüvegtokot. Szétkattantja, orrára helyezi az aranykeretes pápaszemet. Újfent a zsebébe nyúl, kiveszi a telefont, aktiválja és a füléhez emeli…”

Apró részletek

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Apró részletek címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Apró részletek

Április közepén meghozott döntésével rehabilitálta az egyik szerbiai bíróság az 1944-45-ben, a Délvidékre bevonuló jugoszláv partizánok által elkövetett magyar népirtás egy halálos áldozatát és három meghurcolt túlélőjét: Novák István családfőt, akit a Zsablya faluba 1944 végén megérkező délszláv katonák megöltek, feleségét, Novák Franciskát, és két gyermekét, Novák Imrét és Szabó Novák Esztert, akiket később a járeki haláltáborba deportáltak, majd onnan Újszépligetre telepítettek. Az ítélet azért is fontos, mert mindazoknak, akiket rehabilitálnak, és akiket annak idején megfosztottak vagyonuktól, most a jogerős határozat alapján joguk van arra, hogy visszaköveteljék elkobzott javaikat.

Mindazoknak a gaztetteknek az elismerését és feltárását, amelyeket a partizánok követtek el ebben az időszakban, ma már természetesen a szerb államtól várjuk, hiszen Vajdaság, azok a falvak és városok, ahol haláltáboraikat működtették, ahol a magyar lakosságot megkínozták és lemészárolták, haláltáborokba hurcolták, közigazgatásilag Szerbiához tartoznak.

Ma már közkeletű azonban a meghatározás, hogy a „szerb partizánok” irtották ki a magyar lakosság jelentős részét a Délvidéken, ami így kimondva – tévedés. Pedig nemcsak a magyar sajtó, de a témával foglalkozó dokumentumfilm is következetesen ilyen felszínesen fogalmaz. Mivel ezek az események Vajdaságban történtek, nagy valószínűséggel állítható, hogy a kegyetlenkedő hordák nemzeti összetételében valóban jelentős, talán hetven-nyolcvan százalékos túlsúlyban is voltak a szerbek, hiszen a partizánokat javarészt helyben toborozták, vagy sorozták be erőszakkal. De ezek a csapatok nem nemzeti, hanem ideológiai alapon szerveződtek. Ha tényleg „csak” szerbek lettek volna, akkor most csetnikekről beszélnénk, ha horvátok követik el mindezt, akkor pedig usztasákról vagy domobránokról, és így tovább… De a partizáncsapatokban egyaránt voltak kommunista szerb, horvát, szlovén, montenegrói, macedón, sőt bosnyák elvtársak is. Mert ezek – mondjuk úgy – ideológiai alapon szerveződő alakulatok voltak. A vezérkarban deklaráltan bolsevikok, a harcoló alakulatokban pedig mindenféle toborzott népek.

Tudom, jelentéktelen, apró kis pontosítás ez, talán szóra sem érdemes, de a történelmi hitelesség – és a tisztánlátás – érdekében mégis fontos tisztázni az ilyen apró részleteket is.

(Magyar Hírlap, 2010. május 19.)

Értékítélet

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Értékítélet címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Értékítélet

„Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere” – írta Ady Endre a Budapesti Naplóban 1905-ben, amikor José Echegaray y Eizaguirre, a Nobel-díjas spanyol drámaíró miniszteri megbízatást vállalt. Az utókor azonban értékítéletében felülbírálta az egykor volt bírálóbizottságot, amely 1904-ben, megosztva ugyan, de a spanyol szerzőnek ítélte oda az elismerést. Ma már az uralkodó vélekedés szerint Echegaray színműveinek semmiféle értékük nincs, el is tűntek a világszínpadokról – a századfordulón Magyarországon is játszották darabjait –, s vélhetően ebből ered az is, hogy írásai magyarul ma már csak alig hozzáférhetők. Legfeljebb csak kallódó részletek itt-ott, régi kiadású antológiákban.

Érdekes ez a fordulat egy évszázad távlatából. A szerzőre, ha negatív kontextusban is, Ady hívta fel a figyelmem. Hát kerestem Echegaray műveit jól felszerelt, jól ellátott könyvesboltokban, sőt áruházakban is, kerestem antikváriumokban, nagyokban és forgalmasabbakban, aztán meg kisebb porosakban is. A legtöbb helyen még a nevét sem hallották, serény eladók pedig lexikonokat kaptak le a polcról, hogy ellenőrizzék, nem beszélek-e hülyeségeket. Aztán végül az egyik antikváriumban megtalálták a spanyol szerző nevét a katalógusban, példány ugyan nem volt a múlt század harmincas éveiben megjelent antológiából, de legalább előjegyzésbe vettek. És aztán nagyjából maradtunk is ennyiben, idővel nemcsak az előjegyzésről, de Echegarayról is megfeledkeztem.

Amíg néhány héttel ezelőtt meg nem érkezett az e-mail, amelyben az antikváriumból jelezték, „az előjegyzett kötet beérkezett”. A két rövid színműrészlet, amely a könyvben a spanyol szerzőtől olvasható, valóban nem túl meggyőző, a kor – amelyben Echegaray élt és alkotott – színpadi ízlésének tipikus, középszerű darabjai. De Ady nem is ezért bírálta a Nobel-díjas szerzőt, hanem mert „koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára”.

Nem írok névsort, de azért számolok: hány és hány koszorúsnak mondott fő tűnt fel a kofák piacán az elmúlt nyolc esztendőben? Amikor igazolni akarták az igazolhatatlant. Amikor hitelesíteni akarták a hitelesíthetetlent. Amikor kimagasló szónoki teljesítményként értékelték az őszödi beszédet, amikor ünnepelték a gumilövedékekkel a békés ünneplőkre lövető rendőrparancsnokokat, amikor sikerként értékelték a kettős állampolgárságról szóló népszavazás lesújtó, tragikus eredményét… Amikor vállalták a vállalhatatlant. Csak úgy hemzsegett a kofák piaca a forgatagtól. Megannyi régi, avítt dolog egy rövid felsorolásban. Vasárnap óta mindez történelem. Vége. Már csak az „utókor” értékítéletének fordulatát kell kivárni, és az sem késik oly sokáig, mint Echegaray esetében.

(Magyar Hírlap, 2010. április 28.)

Utolsó kenet

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Utolsó kenet címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Utolsó kenet

„Sokan megbetegedtek, meghaltak, rám is feladták az utolsó kenetet, számomra halotti inget varrtak egy tarisznyából: ebben akartak eltemetni” – fogalmazott kötetében Teleki Júlia, a második világháború végén a délvidékre bevonuló jugoszláv partizánok által 1944-45-ben elkövetett magyar népirtás egyik túlélője és kiemelkedő kutatója, aki édesapját vesztette el a véres eseményekben. A történet helyszíne a járeki haláltábor, ahová a környékbeli falvak magyarjait hurcolták a délszláv katonák. Extrema unctio – avagy az utolsó kenet. Az egyházi szentség, amelynek végén a pap megadja a feloldozást. Azonban a legritkább esetekben fordul csak elő, hogy az egyházi személyt kisgyermekhez hívják ezzel a feladattal.

Hathatós lehetett azonban az a feloldozás, amelyet Teleki Júlia a járeki haláltáborban kapott, ugyanis túlélte a tragikus eseményeket, a vészterhes időszakot. A szerző alig néhány hónappal Tito partizánjainak bevonulása előtt született egy délvidéki kis faluban, Csúrogon, így egyéves sem volt, amikor 1944 októberében a település magyar lakosságának férfinépét – köztük édesapját – elhurcolták otthonából, megkínozták és meggyilkolták. Visszatekintés a múltba című kötetében meséli el, hogy a csonkán maradt családot a partizánok a követező év januárjában deportálták a járeki haláltáborba. Itt pedig könnyűszerrel válhatott volna belőle is gyermekáldozat.

Már a korábbi kutatások is külön említették a népirtás gyermek áldozatait, de mivel az eseményekről azóta sem kaphattunk teljes képet, a legfiatalabbakra vonatkozó adatok sem lehettek hiánytalanok. Csorba Béla, a politikában sem vétlen vajdasági magyar költő, a tragikus események ugyancsak jeles kutatója, mint lapunkban már megírtuk, nemrég találta meg a járeki haláltábor halotti anyakönyvének – szerinte soha el sem veszett – mindeddig „lappangó” második kötetét. Ennek tanulságait azóta is részletekben, folyamatosan publikálja. Az áldozatok származási helyére vonatkozó adatokról mondja: „Kezdetben Csurog és Zsablya, később Mozsor is gyakran szerepel, de kerültek a koncentrációs táborba magyarok meghalni más településekről is.”

A most feltárt adatok nyomán módosítanunk kell a járeki koncentrációs tábor gyermekáldozataira vonatkozó eddigi ismereteinket is, hiszen a korábban ismert 386-tal szemben számuk jóval meghaladja a nyolcszázat.

Extrema unctio. Teleki Júlia 1945-ben megkapta az utolsó kenetet, mégis azon kevés szerencsések közé tartozik, akik túlélték a haláltábor borzalmait. Azonban nemcsak neki, a ma még nem dokumentált áldozatoknak is jár a feloldozás.

(Magyar Hírlap, 2010. április 22.)

A jó Demszky

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A jó Demszky címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A jó Demszky

Volt Demszky Gábor főpolgármesternek egy, de tényleg csak egyetlenegy jó gondolata, két mondatra tagolva, az immár hagyományos, március 15-i beszédében: „Főpolgármesterként huszadik alkalommal szólok a ’48-as forradalom ünnepén. Ez a huszadik alkalom egyben az utolsó is” – mondta. Szép elgondolás, utoljára még eljátssza a „jó Demszkyt”, a haza megfáradt bölcsét, aki visszavonul a közélettől, talán ősz szakállat is növeszt, és most már csak a családnak él, időnként leviszi az unokáit a játszótérre, sakkozgat a közeli parkban a régi haveri társasággal, talán még Hagyó Miki, a szocialista munka e rettenthetetlen, Arany Nokia-díjas hőse is beugrik néhanap egy-egy remire, amikor megtörli fekete izzadtságtól gyöngyöző homlokát, és átmenetileg felhagy a hobbiszintű, öntevékeny szénlapátolással.

Nem annyira stilárisan, emelkedettségében vagy nyelvi pallérozottságában és zsenialitásában volt tehát sziporkázó ez a két egyszerű mondat, hanem elsősorban – tartalmában. Amelyikkel ugyan semmi újat nem mondott, de legalább akadt a beszédének egy olyan retorikai csúcspontja, ahol valóban érdemes lehetett hatásszünetet tartania, és egyetlenegy olyan pontja is, amit őszinte tapssal jutalmazott a hallgatósága.

És akkor arról még nem is beszélt a „jó Demszky”, milyen olcsón megúszta a tatarozást, hiszen a Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Zrt. költségén újították fel a főpolgármester korábbi lakásait, az FKF építette át házának angolaknáját, valamint a lovardát is rendbe hozták. Demszky pedig – mint tőle már rég megszokhattuk – most ismét perrel fenyeget mindenkit, aki az erről szóló híreket leírja, feldolgozza és átveszi. Long live sajtószabadság!

Érdekes – ezt már az elmúlt évek nagy beszédeiben is megfigyelhettük – mennyire igyekeznek a forradalom eszméire hivatkozni, a sajtószabadságba kapaszkodni épp azok, akik a legtöbbet tesznek azért, nehogy mindebből bármi is megvalósuljon napjainkban. Csak az nem derült még ki a számomra, hogy a forradalmi eszmék, a sajtószabadság szakirodalmában mindehhez hol találnak igazolást. Lennének már szívesek rábökni a 12 pont között arra, amelyik azt mondja: „követeljük a közpénzek szabad szétrablását” – vagy valami hasonlót. Nem, kérem tisztelettel, ott nincs ilyen, és abban a másik, hasonlóan egyszerű kis felsorolásra épülő jegyzékben sem, amelyik foglalkozik ugyan az anyagi javak eltulajdonításával, de azzal a fikarcnyi kis különbséggel, hogy ott a „lopj” szónak van egy „ne” előtagja is…

Hoppá, ezt nem vették észre!

(Magyar Hírlap, 2010. március 30.)

Tiszaistvánfalva

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Tiszaistvánfalva címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Tiszaistvánfalva

Tiszaistvánfalva, vagy Jármos, régi evangélikus német, vagy ha úgy tetszik, hát sváb település a Délvidéken. Ilyen néven ma már azonban hiába keresné bárki is a térképeken… Egykor volt őslakói falujukat úgy nevezték, Jarmosch, vagy Schönhaus, mai hivatalos szerb nevén Bački Jarak. Magyarul Járek néven él a köztudatban.

Él… Nagyon is él! A második világháború végén bevezetett, úgynevezett jugoszláv katonai közigazgatás, tehát alapvetően a bevonuló bolsevik délszláv partizánok gyűjtőközpontot létesítettek itt. Ahová a helyi és környékbeli magyar és német lakosságot hurcolták. Nevezhetjük akár haláltábornak is. Mert lényegében az volt. Ha ugyanis megnézzük a tábor mortalitási adatait, mindenképp kivívta magának ezt a kevéssé dicsőséges címet. Csorba Béla vajdasági magyar költő, a partizánok által elkövetett népirtás jeles kutatója például következetesen úgy nevezi: megsemmisítő tábor. Ő kutatta fel és tette közzé februárban a Járekon, a jelzett időszakban vezetett három halotti anyakönyv mindeddig „lappangó” második kötetének adatait. „Ennek fényében jelentős mértékben pontosíthatjuk az áldozatok számára vonatkozó eddigi ismereteinket” – jegyzi meg a kutató, aki emlékeztet arra is, hogy korábban Mészáros Sándor történész, a téma ugyancsak kiemelkedő kutatója az első és a harmadik kötet ismeretében „mindössze” 2376 elhunytról beszélt.

Az egykori Tiszaistvánfalvának ma valamivel több, mint hatezer lakosa van, tehát kevesebb, mint amennyi ember itt 1944. december 3-a és 1946 áprilisa között, tehát alig másfél év alatt – amíg a tábor fennállt – életét vesztette.

A település Újvidéktől északra, alig tizenöt kilométerre fekszik, a szomszédos Temerinnel mára már teljesen összenőtt. Alig fél méterre egymástól áll a Járek végét és Temerin kezdetét jelző közúti tábla. Vagy éppenséggel fordítva, attól függően, hogy milyen irányba haladunk. A két településnév-tábla között gyakorlatilag nincs is más, mint egy maréknyi gaz, esetleg egy a szél által odasodort, kallódó nejlonzacskó, amit egy hanyag autós dobott ki az ablakon, vagy a kóbor kutyák húztak szét a szemétből.

A halotti anyakönyv most előkerült második kötetével kiegészítve a korábban már ismert adatokat, Csorba Béla összesen 6429 olyan ártatlan áldozatot számolt össze, aki a járeki haláltáborban vesztette életét. Ennyi haláleset dokumentálható. Egyelőre ennyit tudhatunk biztosan. És azt, hogy ez a szám sem teljesen pontos, ez a szám sem végleges, ugyanis a harmadik kötetből – ismeretlen kezek – utóbb huszonegy kompromittáló lapot kitéptek. „Ki tudja, miért? Ha arra gondolunk, hogy a szájhagyomány kivégzésekről is tud a táborban, akkor akár ez is lehetett az egyik oka a lapok eltűnésének, de természetesen ez csupán egyike a lehetséges feltevéseknek” – fogalmaz a kutató.

Ülök a monitor előtt, némán, és múlnak felettem az órák. Mert mit is lehetne minderre mondani?

6429 néma főhajtás, hogy az emlékük ne múljon el.

(Magyar Hírlap, 2010. március 23.)

Damjanich kettős keresztje

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Damjanich kettős keresztje címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Damjanich kettős keresztje

Werbőczy István feltételezte, hogy a kettős keresztet, az apostoli királyság jelképét államalapító Szent István kapta II. Szilveszter pápától, de az erről szóló, később széles körben elterjedt históriát cáfolta a hálátlan utókor. Huszadik századi kutatók bizonyították később, hogy a kettős keresztet III. Béla hozta Bizáncból.

Temesőr kis falucska a mai Vajdaságban, a Bánság szerbiai déli részén, Budapesttől négyszázhatvan kilométerre. Nem egész hétszázan lakják manapság, jelentős többségükben románok, a szerbek száma félszáz körül mozog, és él még a településen egy-két magyar család is, néhányan cigányok, macedónok, horvátok, albánok. A falu határától egy rövid sétával már Romániába érhetünk, ha pedig elcsatangol a jószág, könnyen meglehet, hogy csak útlevéllel lehet majd hazahozni, és határátkelő is van a közelben. Egy időben Temes-Strázsa volt a neve, a Pallas Nagy Lexikona pedig előtag nélkül, egyszerűen csak Strázsaként jegyzi. A török hódoltság után telepítettek ide németeket, ekkor kapta a falu a Lagerdorf, más források szerint a Legersdorf nevet, mert az egyik hadjárat során itt táborozott a császári lovasság.

Elkóborolt jószágok mindenképp lehettek itt, határátkelő azonban annál kevésbé a 19. század elején, amikor 1804-ben Damjanich János, későbbi honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú megszületett. A granicsár rác családnak nem volt számottevő vagyona, már az idősebb Damjanich is katonatisztként szolgált a császári-királyi hadseregben, így hát egyáltalán nem meglepő, hogy fia is a katonai pályát választotta. A család szerb származása ellenére a gyermek ízig-vérig magyarként nevelkedett, sőt, később már annyira érzékeny volt magyarságára, hogy egy ízben még Haynaut is rendre utasította, amikor kutyáknak, lázadóknak, rebelliseknek, bitangoknak mondott bennünket. „1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson” – írta Hamvai Ödönhöz címzett levelében özvegy Damjanich Jánosné Csernovics Emília. Az eset után pedig Damjanich csomagolhatott – áthelyezték – és utazhatott Itáliába.

Nem, más kijelentéseiből tudjuk, a vezérőrnagynak nem volt kettős identitása, ő szerb származása ellenére is magyarnak vallotta, és ami talán ennél is fontosabb, magyarnak érezte magát. Mégis, a szabadságharc néhány pillanatban kettős teherként nehezedhetett rá kettős öntudata. Például, amikor a lagersdorfi csatában, ha jól sejtem, saját szülőfaluját vívta vissza a honvédség zászlaja alatt szerb kézről. Vagy nevezzük inkább kettős keresztnek, nemcsak azért, mert úgy szebben hangzik, hanem azért is, mert a teher elválaszt, a kereszt pedig – az apostoli királyság jelképeként is – összeköt. Nemzeteket. Népeket. Évszázadokat. A jóval később meghúzott határoktól szabdalt egykori közös hazában is.

(Magyar Hírlap, 2010. március 13.)

Tószt

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Tószt címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Tószt

„Isten hozta kedves vendégeinket!” – mondja a színes, hivalkodó felirat a felszalagozott falusi lakodalmas sátor bejáratánál, a cigányzenekar már húzza a talpalávalót, a pincérek tálcákról italt, pogácsát, harapnivalót kínálgatnak, a vőfély az érkező vendégeket köszönti enyhén pajzán kínrímeket rögtönözve, a násznagy tósztot mond az örömanya tiszteletére, a násznép pedig koccintásra emeli poharát, valódi kis rögtönzött üvegjáték hangjai vegyülnek a halkan morajló társaság beszélgetésébe. Mosolyogva koccintanak, majd isznak – mondhatjuk akár úgy is: a medve bőrére, hiszen épp arra ürítik poharukat, hogy az imént megkötött házasság hosszú lesz, akár évtizedekig is egymás mellett marad az ifjú pár. Holtodiglan-holtomiglan, vagy bármi más, aztán persze az élet majd megmutatja…

Ez az idilli kis jelenet ötlött fel bennem, miközben lapunk honlapján a kommentelők bejegyzéseit böngészgettem a napokban. Igen, néhányan vélhetően letagadják, én vállalom, olykor meg szoktam nézni – talán bevallhatom: kicsit hiúsági okokból is –, hogy milyen véleményekkel egészítik ki cikkeinket az olvasók. Jutott hát eszembe a minap, hogy illene egy frappáns kis tósztot mondani – amolyan násznagyosat – a rendszeresen visszalátogató ifjú szocialisták köszöntésére is. Ugyanis ők is itt vannak közöttünk…

Január közepén írtunk lapunkban arról, hogy több mint száztagú internetes kommandót állított fel a szocialisták ifjúsági szervezete. A Societas az MSZP sikeres választási szereplése érdekében toborzott önkénteseket az internetező fiatalok körében – mindegy is, hogy milyen a politikai meggyőződésük, csak a világháló, a számítástechnika területén mozogjanak otthonosan –, akiknek az áprilisi választásokig most az a dolguk, hogy megszórják hozzászólásaikkal a különböző honlapokat. Feladatuk, hogy minél hatékonyabban győzködjék a különböző fórumokon az embereket az MSZP politikájának erkölcsi felsőbbrendűségéről – és persze szapulják az ellenfeleket. Az ifjú szocialisták pedig játékot csinálnak mindebből: az önkéntesek között egy luxusszállodában eltölthető wellnesshétvégét, fesztiváljegyeket, vörös bögréket, pendrive-okat, pulóvereket és sapkákat sorsolnak ki.

Isten hozta kedves vendégeinket! – mondom most én is, immár idézőjelek nélkül, mert a Societas-aktivisták lapunk honlapjára is megéreztek. A hozzászólások természetesen névtelenek, így nem lehet azonosítani a szerzőjüket (vagy nagyon ügyes hackernek kell ahhoz lenni, ami pedig nem vagyok), a hangnem és a mondandó azonban árulkodó. Olvasgattam a hozzászólásokat a különböző cikkek alatt, és feltűnt, hogy ezeknek az embereknek szinte minden mindegy, teljesen egyre megy, hogy miről szól egy-egy írás, akármiről legyen is szó, nekik mindenről ugyanaz jut az eszükbe. Azzal lepleződtek le, hogy folyamatosan önmagát ismétli az érvrendszerük, ugyanazokat a szlogeneket és véleményeket szajkózzák, sőt még a helyesírási hibák is árulkodóan azonosak.

A pályázati kiírásból tudjuk azt is, hogy az önkénteseknek dokumentálniuk kell a hozzászólásaikat. Remélem, mosolyogva koccintanak a kiváló eredmény láttán, a szaporodó kommentek elemzésénél, abban a helyzetben azonban, amelyikben a párt – amelyiknek az érekeit képviselik – jelenleg vergődik, minden elfogyasztott korty csakis a medve bőrére mehet. Talán érdemes lehet erre is egy tósztot mondani.

(Magyar Hírlap, 2010. március 4.)

Agónia

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Agónia címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Agónia

Hetek, illetve most már hónapok óta nyilvánvalóan, teljes mellszélességgel felvállaltan, büszkén és tántoríthatatlanul agonizál a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), a délvidéki magyarság mindeddig legerősebb pártja. Ha pedig egy politikai szervezetben gondok adódnak, akkor bizony a felszínre kerül több olyan kérdés is, amelyikről korábban – tapintatból-e, avagy félelemből, meghunyászkodásból, szolgalelkűségből, de – korábban mindenki hallgatott.

Most, hogy tavaly decemberben a VMSZ a köztársasági parlamentben szembefordult koalíciós partnerével, a Boris Tadić államfő vezette Demokrata Párttal, és nem szavazta meg az ország költségvetését – amivel kis híján a kormányt is sikerült megbuktatnia –, majd válaszlépésként a sértett demokraták sorra szorítják ki a VMSZ-t a vajdasági magyarság szempontjából kulcsfontosságú önkormányzatokból, a pozícióvesztés tehát egyre fájóbb pontjain érinti a pártot; most végre megnyíltak a szájak, és kimondják végre azokat a dolgokat is, amelyekről korábban mélyen hallgattak. Így például azt is, hogy a VMSZ-ben már rég nem úgy mennek a dolgok, ahogyan menniük kellene.

Ma már szóvá teszik azt is, hogy Pásztor István pártelnök parlamenti frakcióvezetőt csinált a saját fiából, Pásztor Bálintból, így alakítva családi vállalkozássá a pártot. És kimondják végre (az ellenlábas) VMSZ-es politikusok ma már azt is, hogy ők ketten döntenek sok kérdésben, lényegében mások megkérdezése nélkül, atyai-fiúi vonalon, bensőséges relációban. Így pedig ők ketten döntöttek arról is, hogy ki kell zárni a pártból az elégedetlenkedőket, mindazokat, akik esetlegesen kritikát mertek volna megfogalmazni a legmagasabb pártvezetés működésével és döntéseivel kapcsolatban. Az pedig már egyenesen a bohózat kategóriájába tartozik, hogy mindeközben Kasza Józsefet, a párt korábbi elnökét, a minap még tiszteletbeli elnökét is kizárták a pártból. Mert mindenki hülye, csak a csúcsvezetés született eleve zseninek.

„Nem látom annak jeleit, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség mindebbe belerokkant, vagy beleremegett volna” – mondta Pásztor István, a VMSZ elnöke, a vajdasági magyarság egyetlen napilapja, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó most hétvégi számának adott nyilatkozatában. Kár, hogy a pártelnök sem veszi észre, hogy ez bizony már az agónia. Pedig igencsak érdekes a lapnak ugyanebben a számában, az egyik érintett település magyar lakossága körében készült körkérdése is, amelyikben az emberek örömmel fogadják a változásokat. Valaminek történnie kellett végre – mondták egybehangzóan a megkérdezettek, utalva ezzel arra, hogy rosszul működtek a településen Pásztorék helyi pártkatonáinak vezetése mellett a dolgok.

A VMSZ nem attól gyengült meg, hogy itt-ott elveszítette önkormányzati pozícióit, hanem attól, hogy az emberek csalódtak benne, a vajdasági magyarok kiábrándultak belőle.

(Magyar Hírlap, 2010. február 25.)

Lakat az országra

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Lakat az országra címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Lakat az országra

Olvasom a szombati hírek között, hogy a szokásosnál intenzívebb lesz az idei hurrikánszezon a karibi térségben, és fennáll a veszélye annak is, hogy a január 12-i, pusztító erejű földrengésben gyakorlatilag megsemmisült Haiti helyzetét egy erősebb esőzés még tovább rontsa. Magyarán mondva: nagyjából egymillió hontalanná vált embert moshat ki sátrából a monszun. Tudom, a karibi térség, Haiti messze van tőlünk, a magyarok többsége – akárcsak jómagam is – legfeljebb a mozivászonról, A Karib-tenger kalózai című filmből ismerheti a környéket. Ennek a hátulütője azonban, hogy a hollywoodi szuperprodukcióban látott karibi térség kulissza csupán, a valósághoz és az eredeti, autentikus helyszínekhez nem sok köze van. Legfeljebb majd megkérdezném Veres János bukott pénzügyminisztert – nem is értem, hogyan is válhatott belőle keleti kapcsolatokért felelős kormánybiztos –, és jelenlegi titkárságvezetőjét, Dobolyi Alexandrát, nem kevésbé bukott egykori európai parlamenti képviselőt, hogy – Makaó után és Mongólián kívül – esetleg nem bóklásztak, csatangoltak, kóboroltak, kalandoztak-e Hispaniola szigetének környékén is… Megkérném, mesélnének már a karibi tapasztalataikról. Nekünk, egyszerű földi halandóknak, lenézett parasztoknak, akik adóforintjainkból kifizetjük az ő repülőjegyüket, all inclusive szállodájukat, miegyebüket, talán még a családnak hazahozott csecsebecséket, turistabolondító giccses emléktárgyakat, bazári bizsukat, kinek, mire az ízléséből, illetve az ízlésficamából telik.

Mintha haveri alapon történne minden: összedobjuk mi néhányan, akár tíz millióan is, Veres és Dobolyi utazásának árát.

A földrengés után tehát most a hurrikánszezon fenyegeti az amúgy is romos Haitit. „Az esők jönnek, és nem hiszem, hogy képesek leszünk megvédeni ezeket az embereket időben” – idézték a szombati tudósítások az ENSZ misszióvezetője, Edmond Molet szavait. Olvasom a Haitiről érkező jelentéseket, és arra gondolok, ezt a rengeteg embert valahogy ki kellene menekíteni onnan.

Olvasom a Haitiről érkező jelentéseket és arra gondolok, hogy lakatot kellene tenni erre a karibi országra. Elhozni onnan mindenkit – biztonságba helyezni –, és lezárni a határokat. Nem is tudom meddig, de nem is érdekes. Ha majd biztonságosnak tűnik a helyzet, aki akar, visszatérhet.

Ha valamire gyűjteni, adakozni, haveri alapon pénzt összedobni kell, akkor már inkább ezeknek a sorsüldözött embereknek a megsegítésére menjenek a segélyek, mint Veres és Dobolyi repülőjegyére és szállodai számlájára…

All inclusive…

(Magyar Hírlap, 2010. február 22.)

A hit fontosságáról

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A hit fontosságáról címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A hit fontosságáról

„Ha ezeknek az embereknek, akik elvesztették mindenüket, van hitük, meg tudnak bocsátani, akkor ők hősök. És a hősöket be kell mutatni a világnak” – mondta egy interjúban Laura Waters Hinson filmrendező, aki a ruandai népirtás utóéletéről, tehát a vérengzés utáni helyzetről, a konszolidáció időszakáról készített dokumentumfilmet. Alkotásáért hétfőn vehette át a berlini filmfesztivál Cinema for Peace (Mozi a békéért) díját. Szörnyű dolgok történtek Ruandában, ebben a tőlünk igencsak távoli, a mai Magyarország területénél mintegy három és félszer kisebb közép-afrikai országban, 1994 áprilisa és júniusa között. Az egykori belga gyarmat népessége mintegy másfél millióval csökkent néhány hónap alatt, nyolcszázezer volt a halálos áldozatok száma, a többiek pedig elmenekültek az országból. A függetlenségét alig néhány évtizeddel korábban, csak 1962-ben elnyert államban szinte nincs is olyan család, amelyik ne veszített volna el valakit a kegyetlen mészárlásban. Amelyik családban pedig nem áldozatok voltak, abban elkövetők, gyilkosok. És akárhogy legyen is, épp csak azt nem tehette meg senki sem, hogy kívülálló legyen, objektív, pártatlan, külső szemlélő maradjon.

A rendező a megbocsátást a hittel hozza összefüggésbe. Mert ott, ahol ilyen méretű pusztítás, ekkora aljasság történt, csak az tud megbocsátani, akinek hite van. És az tud új életet kezdeni. Együtt azokkal, akik a bűnösökhöz tartoztak/tartoznak, még ha maguk nem is vétkeztek. A népirtás utáni konszolidációról szól lényegében a Berlinben díjazott dokumentumfilm, amelynek már a címe is a fentiekre utal: As We Forgive – Ahogyan mi megbocsátunk. Ahogy a konszolidációnak, a megbocsátásnak is több módja van. Laura Waters Hinson filmje ma, tizenhat évvel a szörnyű események után mesél valamiről, s ha nem is igaz minden esetben és minden tekintetben a régi szállóige, miszerint az idő minden sebet begyógyít, igen megnyerő, hogy megfigyelésében a rendező a megoldást a hitre vezeti vissza.

Ruanda és az említett film azonban csak egy kézenfekvő, aktuális példa. Egy szörnyű, tragikus példa. De egyáltalán nem kell a tőlünk igencsak távoli, közép-afrikai országig mennünk ahhoz, hogy a rendező alapvetésének igazát megtapasztaljuk, illetve felismerjük. Gondoljunk csak arra, hányszor és hányszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor hétköznapi kis átverésekkel, pitiáner gonoszságokkal kell szembesülnünk, hogy nehezünkre esik a megbocsátás. Mert sokkal könnyebb lenne tombolni és dühöngeni, vagy tudom is én… És hányszor merítünk erőt a hitünkből, hogy tovább tudjunk lépni.

(Magyar Hírlap, 2010. február 18.)

Az ásítozó sáska

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Az ásítozó sáska címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Az ásítozó sáska

Nagyot ásított perének minapi tárgyalásán Zuschlag János, az ország népszerű Cusija, celebek legszebbike, a börtönszocialisták élharcos előfutára, aki sajátos életmód- és öltözködési divatot teremtett a párt és a koalíciós partnerek soraiban. Csíkos ruha, rácsos ablak... És a kaja is csak egy fokkal jobb, mint a Norbi Apdéjt, de ezzel ellentétben a börtönkoszt legalább tényleg nem hizlal, s egy fokkal talán még egészségesebb is. Valószínűleg nagyon unja már a témát szegény Cusi, és a bíró is csak folyton faggatja. Mindig olyasmiről, amiről nem szívesen beszél. Mert vannak intim, személyes dolgok az életben, amelyekről nehéz sok ember előtt beszélni. A tárgyalóteremben pedig ott a sajtó, vakuk villognak, bárki zavarba jönne a kamerák erdejében. Miért nem tartják tiszteletben az ember intim szféráját, miért hozakodnak elő mindig valami újjal?

De Cusi csak az egyik mellékszereplője ennek a történetnek – a legnagyobb pitiáner –, még ha átmenetileg talán meg is ugrott a celebindexe. S mint mellékszereplő, nyugodtan ásítozhat. Vélhetően unja már a rizsát – vagy a banánt, vagy a börtönkosztot, ahogy Budaházy György is, aki nemrégiben épp arra panaszkodott, hogy ó, be szívesen hazamenne már...

Cusi talán aludni sem bírt rendesen, elég elgyötörtnek tűnik ezen az ásítozós felvételen (lásd tegnapi számunk címlapján). Ennek pedig – nem, nem a lelkiismeret-furdalás, nem, nem a per és a tárgyalás – csakis és kizárólag a nemzetközi gazdasági válság lehet az oka. Nincs ezzel egyedül, szegény, hiszen Németországban például mintegy négymillió embert érint az alvászavar problémája, pedig az ő lelkiismeretüket nem is terhelik hasonló ügyek, nem ők töltötték fel közpénzekből a pártkasszákat, mint disznóvágáskor parasztember a bélbe a hurkát.

Az egyik német betegbiztosító társaság megbízásából összesen háromezer, harmincöt és hatvanöt év közötti munkavállalót faggattak ki a témáról, de az elkészült tanulmányhoz a cég két és fél millió ügyfelének adatait is felhasználták. Az érintettek elmondták: hetente legalább háromszor rosszul alszanak, és fáradtan kínlódják végig munkanapjukat. A szakemberek mindebből arra következtetnek, hogy a gazdasági válság – az ezzel járó stressz és leterheltség – okozza a német munkások alvászavarait.

Ásítozhat hát nyugodtan a mi kis Cusink, nincs ezzel egyedül, nemzetközi jelenség ez ma már. Ha pedig kitartóan folytatja – az imádkozó sáska (Mantis religiosa) mintájára –, a per végére lesz belőle végül majd ásítozó sáska (talán Mantis oscitans lehetne). Az ítélethirdetéskor ez is jegyzőkönyvezhető. S mint olyan, ebből is lehet még hungarikum.

Akárcsak abból, hogy a ciklus végén a hatalmon lévő pártvezetők csatlakoznak az épp tomboló divatőrülethez: csíkos ruha, rácsos ablak...

(Magyar Hírlap, 2010. február 11.)

Maradj otthon!

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Maradj otthon! címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Maradj otthon!

Jó hír, hogy aláírásgyűjtést kezdeményezett a Civil Mozgalom a parkolási díjak eltörléséért. Végül is egy régi, de rendszeresen visszatérő téma ez, mégis érdekes, és örülök is az ötletnek, mert kevés ennél értelmetlenebb sarc létezik, amivel hatóság a földi halandó zsebébe nyúl. Vannak persze magasztos érvek és átlátszó magyarázatok arról, hogy az autósforgalom visszaszorítása, a légszennyezés csökkentése meg miegymás teszi ezt indokolttá. Ha azonban elfogadjuk és komolyan vesszük ezt az érvelést, akkor azt látjuk, hogy vérszegény pótcselekvésnél nem több egy ilyen intézkedés. No jó, persze, jelentős hagyománya van már annak is, hogy hatóságok mindenféle értelmetlen pótcselekvéssel álcázzák a semmittevést és a tehetetlenséget. És még pénzt is kérnek érte. Teljesen mellékes, hogy parkolás vagy bármi más címén.

De mint látjuk, az őrültségek tárháza kimeríthetetlen, így hát ez a történet is zavartalanul folytatódik, vidáman hömpölyög a maga szerény kis medrében. Ahogy Albert Einstein is megmondta rég: „Két dolog végtelen: a világűr és az emberi hülyeség, bár az elsőben nem vagyok biztos!”

Hiszen az úgynevezett parkolási társaság gyakorlatilag semmilyen szolgáltatást nem nyújt, a „gondjaira bízott” autókat nem őrzi, a járműveken keletkező esetleges károkért, lopásokért semmiféle felelősséget nem vállal. Ő csak a pénzt akarja… Egy célja és egyetlen egy tevékenysége van: a pénz behajtása. A semmiért cserében. Mindenáron. Ha valaki nem teszi ki a parkolócédulát, nem dobja be az aprót, borsosan megbüntetik, ha pedig nem fizet, perlik, vagy rosszabbik esetben, behajtó – tartozáskezelő – cégnek adják el a követelést. Tehát lényegében úgy vesznek ki pénzt a zsebünkből, hogy semmit nem adnak érte.

Néhány évvel ezelőtt Montenegróban nyaraltam. Nagy divatja volt akkoriban a mindenféle humoros, vicces képeslapoknak. A turistaidényre kirakodóvásárrá alakult rakparti sétányon az egyik standnál egy olyan nyomtatványon akadt meg a szemem, amelyik azt részletezte, milyennek képzeli el az átlagos apartmanház-tulajdonos az ideális turistát. Volt ott minden a felsorolásban, attól kezdve, hogy csendes, nem szemetel, lábujjhegyen jár, kitakarít maga után, ilyenek… A képeslapszöveg slusszpoénja pedig a vendéget megszólítva summázta a lényegi mondanivalót: „legjobb lesz, ha otthon maradsz, és elküldöd nekem a pénzed!”

Amíg azonban ez a képeslapszöveg csak egy vicc volt, a parkolási díjak nagyon is valósak. Akárcsak az emberi hülyeség. Legjobb lenne talán, ha az ideális turista példáját követve, mi sem kelnénk útra autóval – fontos a légszennyezés visszaszorítása, nemde? –, és nem állnánk meg parkolni sem, csak egy laza mozdulattal átutalnánk pénzünket a parkolási társaságoknak.

(Magyar Hírlap, 2010. február 4.)

Precedens

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Precedens címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Precedens

Korai lenne még ünneplésre gondolni, de egy nagyon fontos eredmény, egy igen fontos előrelépés történt. Január közepén jelentették be a délvidéki Magyarkanizsán, hogy a szerb állam hivatalosan is elismerte: az 1944-ben, a vajdasági Martonoson kivégzett Forró Lajos „politikai és ideológiai erőszak áldozata lett”. Ez az első olyan eset, amelyben egy délszláv utódállam hatóságai hivatalosan megállapították, hogy a délvidéki magyar településekre a második világháború végén bevonuló jugoszláv partizánok ártatlan magyar embereket gyilkoltak meg mindenféle eljárás és ítélkezés nélkül. Forró Lajos tehát a délvidéki mészárlások első rehabilitált áldozata.

A magyar férfi azonos nevű, Szegeden élő, magyarkanizsai származású unokája, Forró Lajos történész több éves kitartó munkával harcolta ki, hogy tisztázzák nagyapját. Mintegy két évtizeden át végzett kutatásokat az 1944-es és 1945-ös délvidéki eseményekkel kapcsolatban, eredményeit könyvben publikálta, tavaly pedig, Jelöletlen tömegsírok címmel, még filmet is készített a tragikus eseményekről.

A nagyapjának igazságot kereső kutató nem az egyetlen személyesen is érintett alkotó a filmben, hiszen Bakota Árpád színművész például ugyancsak a saját nagyapját, az Adorján mellett, a Tisza-parton agyonlőtt falusi tanító szerepét játszotta el, az ártatlanul megkínzott és végül brutálisan meggyilkolt nagyapa, Forró Lajos szerepét pedig a kiváló színművész, Bicskei István tolmácsolta. Az 1944. november 22-re virradó éjszakán azonban nem Forró Lajos volt az egyetlen ártatlan martonosi áldozat, akit minden ok nélkül – csak azért, mert magyarnak született – kegyetlenül kivégeztek: huszonnégy falubeli társa halt meg ugyanakkor. Ezért is mondtam kicsivel fentebb, hogy korai lenne még ünnepelni, mert velük együtt a mintegy negyvenezernyi áldozat rehabilitációja még várat magára.

A szabadkai Kerületi Bíróság a 2008. május 22-én tartott tárgyaláson hozta meg a Forró Lajos rehabilitációjáról szóló határozatát. Jellemző, hogy még ekkor is hallgatni akartak az eseményről, a bírói döntést hitelesítő végzésére az unokának ugyanis másfél esztendeig kellett várnia: a dokumentumot csak tavaly december 31-én kézbesítették a történész jogi képviselőjének.

A bíróság határozata – a rehabilitálásról szóló törvény 4. szakaszának 3. bekezdése alapján – így fogalmaz: „Egyszerűen rövid eljárás alapján, ellenőrizetlen és koholt vádak alapján megölték őket a bírósághoz és a védelemhez való jog biztosítása nélkül. Erre való tekintettel bizonyos, hogy Forró Lajos ideológiai és politikai okokból, ítélkezés nélkül vesztette életét.”

Egy nagyon fontos lépés történt tehát a délvidéki vérengzések feltárásának ügyében, de még legalább negyvenezer hasonló lépés hátra van…

(Magyar Hírlap, 2010. január 28.)

Alvidék, vajon hol lehet?

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Alvidék, vajon hol lehet? címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Alvidék, vajon hol lehet?

Szlovéniai magyarokkal találkoztam nemrég. Nagyon megható volt, ahogy kicsit talán sértetten is, de inkább a mélységesen megbántott ember hangján, indulatok nélkül, csendesen panaszolták, hogy róluk mindig mindenki megfeledkezik, ha a délvidéki magyarságról beszél.

Panaszuk egy jellegzetes problémára mutat rá. Sokszor beszéltem már magam is arról, hogy a Délvidék és a Vajdaság, ez a két fogalom nem szinonimája egymásnak, mégis, hétköznapi szinten, tévesen így terjedt el. Látom honlapunkon a hozzászólásokban is, hogy a kommentelők egy része elvárja, hogy csakis és kizárólag a Délvidék meghatározást használjuk, és úgy tesz, mintha ördögtől való hibát követtünk volna el, ha leírjuk a Vajdaság kifejezést. Pedig ez így tévedés. Hogy kézenfekvő módon megvilágítsam a problémát: minden vajdasági délvidéki, de nem minden délvidéki vajdasági. Mert például szlovéniai, Mura-vidéki is lehet…

Tisztázzuk hát (amennyire lehet), mit értünk a Délvidék fogalma alatt.

Látom, még a Wikipédia szerzője is kénytelen volt úgy fogalmazni, hogy a Délvidék „nem pontosan körülhatárolt földrajzi névként” használt fogalom. Tény azonban, hogy az elnevezés a történelmi Magyarország idejéből ered, a Magyar Királyság déli területeit jelölte, de önálló közigazgatási egységként soha nem létezett. Szent István korában az elnevezést még Alvidék formában használták, ma élő változatában a török hódoltság után terjedt el. Az évszázadok során több vármegyét is értettek alatta. Többek között Bács-Bodrog, Torontál, Szerém, Verőce, és még néhány vármegyét, de egyes értelmezések ide sorolják a Dél-Alföld egyes részeit, a Bánság (avagy Bánát) ma Szerbiához és Romániához tartozó területeit, Nyugatra haladva pedig Baranyát is. Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, akkor bizony délvidékieknek kell tekintenünk a szegedieket és a pécsieket is.

A legkézenfekvőbb talán az lenne, ha A. Sajti Enikő történész, egyetemi tanár, a téma jeles kutatójának meghatározására hagyatkozunk. Tanulmánykötetében emlékeztet rá, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, tehát a Trianon után létrejött délszláv államban a korábbi, még a Magyar Királyságon belül 1849 végétől 1860-ig fennálló szerb autonómia nyomán kapták az elcsatolt baranyai, bácskai és bánáti területek a Vajdaság nevet. Ezekhez majd csak a II. világháború után csatolták Szerémséget, viszont ekkor már a baranyai területek Horvátországhoz kerültek. Szóval lehet ezt itt még szépen tovább bonyolítani… „A magyar történeti irodalomban és a köznyelvben használt Délvidék a Jugoszláviához csatolt valamennyi, korában Magyarországhoz tartozó területet jelenti, kivéve Horvátországot” – jegyzi meg A. Sajti Enikő.

Az egészséges nemzettudattal élő szlovéniai magyarok tehát identitásuknál fogva délvidékieknek tudják magukat, bántó rájuk nézve, ha ezt a sokkal tágabb fogalmat Vajdaságra szűkítjük. Ne feledkezzünk meg róluk sem felületesen, amikor új értelmeket adunk a szavaknak, vagy új határokat húzunk a fogalmak köré.

(Magyar Hírlap, 2010. január 20.)

Kufárok

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kufárok címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kufárok

„Jelenleg a III. világháború zajlik, az ellenség mi magunk vagyunk, és fontos, hogy megmentsük a világot saját magunktól” – állítja Paul Watson kanadai környezetvédő, a japán bálnavadászok ellen harcoló Sea Shepherd szervezet tagja. A radikális megoldásoktól sem visszariadó szervezetnek a napokban süllyedt el az egyik hajója, amikor kamikaze módjára belefutott a bálnavadászok járművébe. A harcias természetvédők vízágyúkkal és vakító lézerrel akarták megzavarni, megállítani az állatokat lemészároló kufárokat.

Érdekes faj ez az emberi – emlős –, minden igyekezetével azon van, hogy eltakarítsa maga után a nyomokat. Kitartóan, időt, pénzt és energiát nem kímélve dolgozik azon, hogy létezésének minden nyomát eltüntesse, mintha soha nem is koptatta volna ennek a bolygónak a felszínét. Az emberi faj ilyen jellegű rátermettségét igazolja a nemrég megtartott koppenhágai klímakonferencia kudarca is.

Watson vélhetően annyiban téved hasonlatában, hogy ez a harc – amelyik lehet immár akár a végső is –, nem hasonlítható egyértelműen a korábban vívott, első két világháborúhoz. Azokban ugyanis az ember harcolt az ember ellen, a birodalom a birodalom ellen, hódított, gyarmatokat szerzett és veszített el, világrendeket rombolt le és épített a helyükben újakat. Ebben a harmadikban azonban, ha elfogadjuk Watson érvelését, az emberiség vívja globális harcát a természet, a környezet ellen. Globális háború ez olyan szempontból is, hogy nem kell frontvonalat húzni, nincsenek lövészárkok, nem épülnek védvonalak, hiszen csatatér az egész világ: szinte mindegy ugyanis, hogy a földgolyó melyik részén történik a környezetkárosítás, hatása mindenütt érvényesül. És nem lesznek hősei sem ennek a háborúnak, mert túlélők kellenének ahhoz, hogy bárkit is hősként ünnepelhessenek.

Csak kufárok vannak.

Akik üzletelnek. Bálnákkal, széndioxiddal, kibocsátási kvótákkal... Kufárok, akik előtt mindig tárva-nyitva állnak a gondosan kinyitogatott kiskapuk. Kufárok, akik a tőke érdekeinek megfelelően mindig megtalálják a módját annak, hogyan igazítsák – nyomásgyakorlással, üzleti zsarolással, vagy talán durvább módszerekkel is – a saját üzleti érdekeikhez a szabályozásokat.

Kufárok, akiknek szemében minden egyre – a pénzre! – megy, legyen bár szó bálnákról, a globális felmelegedésről, ózonrétegről, a környezetvédők legfőbb vesszőparipáiról.

Amikor pedig ilyen balesetek történnek, mint ez a minapi, akkor sem a kufárok kerülnek börtönbe, nem ők kapnak méltó büntetést, hanem azok, akik meg akarják állítani őket. Mert ez a harmadik globális háború világrendje.

(Magyar Hírlap, 2010. január 8.)

Szekusok

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Szekusok címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Szekusok

Érdekes színfolt volt a minapi hírek sorában, hogy családjára és személyes biztonságára hivatkozva lemondott Csendes László, a volt román kommunista titkosszolgálat, a Securitate archívumát kezelő intézmény vezetője, aki azt állítja, többször is megfenyegették. Csendes, akit az RMDSZ javaslatára neveztek ki a Securitate irattárát vizsgáló bizottságba (CNSAS), 2007 júliusa óta vezette elnökként az intézményt. Nemcsak őt, hanem több kollégáját is megfenyegették ismeretlen személyek – mondta Csendes. Legutóbb az intézmény egyik ügyvédje hetedik emeleti lakásában golyót talált, amelyet az ablakon keresztül lőttek be. Az elmúlt években több vita is kirobbant az intézménnyel kapcsolatban. Legutóbb pedig az alkotmánybíróság hozott döntést, amely szerint a CNSAS nem dönthet arról, hogy egy vizsgált személy együttműködött-e a rettegett Securitatéval vagy sem. A testület szerint erről csak bíróság határozhat, amit sokan úgy értékeltek, hogy jelentősen csorbult a CNSAS hatásköre. És a tekintélye…

Ezek után még mondja valaki, hogy az immár húsz esztendeje letűnt rezsimek volt titkosszolgáinak csökkent a befolyásuk…

(Magyar Hírlap, 2010. január 4.)