Az orv önérdek polipkarjaiban

Metz Katalin e-mailben küldi el színikritikáját Szaó Palócz Attilának.

*

Az orv önérdek polipkarjaiban

A színpad zárt, fülkényi előterében áll Gálffi László és füstölög. Mindkét értelemben. Idegesen cigarettázik, miközben Alceste képmásában ontja megvető szavait főúri környezetéről, s indignáltan szórja villámait barátja, Philinte alias Polgár Csaba előtt társaságának álszentségéről. Szemrehányásait őneki, a simulékony udvari embernek is adresszálja, aki hiába csitítja.

A világmegvető lázongó s a „kompromisszum-kész” férfi meddő csatája. Alceste sötét kedvét a széltében-hosszában tapasztalt hitvány hízelgés, az „orv önérdek”, s az aljas árulás szítja. Az első jelenet megágyaz A Mizantróp keserű szemléletének.

Gálffi László, ahogy illik, vállán viszi a moliere-i előadást.

Őbenne összpontosul a vádaskodó igazságérzet, a megvesztegethetetlen - és önveszejtő - szókimondás, s az óhatatlanul velejáró magány. Őszinteségét természetessége szavatolja, belülről fakad minden mondata, a szemünk láttára születik meg minden gondolata - nem szólva arról, milyen csattanóan időszerű minden szava. Semmi körmönfontság, semmi mesterkéltség, pedig a moliere-i szöveg nem éppen hétköznapi szituációk elé állítja. Az már számunkra nem is meglepő, értelmezésével, tagolásával milyen természetes folyást ad a Petri György fordította verses textusnak. Ő a legmodernebb figurája az Örkény Színház A Mizantróp-előadásának.

Gothár Péter - aki a japán teaházakra hajazó díszleteket is jegyzi - idézőjelbe teszi a komédiát (a dekoratív, némileg karikírozó jelmezek Berzsenyi Krisztina kreációi). Kissé elnyújtott, karikírozó gesztusvilágot, különös játékstílust kér a színészektől. Ezzel összhangban, drótháló-szerű, furcsa frizura-építményeket kreáltat a nagyvilági hölgyeknek, jelezvén, mennyire karikatúra az egész színpadi univerzum. A férfiak maszkjai a commedia dell'arte figuráit asszociálják, a nadágszerepet játszó Für Anikó (Márki) gólyacsőrt kap, de a játék nemigen köthető a vásári komédia olasz hagyományaihoz, kivált, ha a japános színpadképet is hozzávesszük. A színészek takarékosan, céltudatosan használják gesztusaikat, szemlátomást pontos koreográfia nyomán, ám gyakran az a benyomásunk támad, a rendező túllő a célon, túlságosan kimódolt, ha úgy tetszik „mache” mindaz, amit a színpadon látunk.

Igazán izgalmassá a címszereplő Gálffi játéka teszi, Polgár Csabát inkább asszisztáló, tisztes partnernek érezzük, Hámori Gabriellát a végzetes bűbáj nősténykígyójának, aki hamvasságával minden csalfaságát takarja, s hódolóinak gyanakvását a drasztikus lelepleződésig könnyedén elaltatja. S ezzel indokolttá, valósággal kézzel foghatóvá teszi Alceste tragikus csalódását. A végső kiábrándulást, ami e fennhéjázó világból való kivonulásának utolsó lökést ad. A sok játék-spekuláció, az erős stilizáció azonban visszafogja a szenvedélyeket. Emlékezünk, micsoda sistergés volt a Katona József Színház Mizantróp-előadásában Alceste-Cserhalmi György és Célimene-Udvaros Dorottya összecsapásakor! Igen szépen, finom visszafogottsággal viszi végig viszont Hámori Gabriella Célimene sarokba szoríttatását a lelepleződés jelenetében, riadalmát, hisz végtére minden gavallérját elveszíti, köztük - amit talán magának sem vall be - a legkedvesebbet, Alceste-et is. Képzettársításnak meglepő, látványnak dekoratív a téglalap alakú ablakkivágások, meg a háttérbeli kijárat mögött virító örökzöld bokrok az égőpiros almák sokaságával. A tudás fáját, s a bűnbeesés allegóriáját, az asszonyi kísértés képi metafóráját kínálja.

Remekel kamarajátékával, visszafogott, plasztikus karikírozásával Oronte szerepében Mácsai Pál. Ennyire eredeti, sommásan karakteres megtestesülését ez idáig nem láttam a sértett, ambiciózus fűzfaköltő - örökösen harsányra vett - figurájának. Vérlázítóan nevetséges.
A többi szereplők nem igazán illenek egy koherens stílusvilág hálózatába. A két márki egyszerűen nincs „kitalálva”, talán épp a túlspekuláltság miatt (Znamenák István m.v. és Für Anikó). Amiként a stiláris eklektikát fokozza a merő koreografikus mozdulatokkal belibbenő két színészpalánta (Földes Eszter és Ruzsik Kata), akik az elejtett kellékek kisöprésével szorgoskodnak. Nem marad le a Moliere-darabok felvonásközi balettbetéteinek zenéjét komponáló Lully-utalás sem, korabeli allonge-parókában állnak össze a fináléban a szereplők és parodisztikus konklúziót énekelnek. Minden ízében romlott világu(nk) nagyobb dicsőségére.

Egy szimbolista látomás – megnyílt a Szépművészeti Múzeum Hodler-kiállítása

A Magyar Távirati Iroda jelentést tesz közzé a Szépművészeti Múzeum új kiállításáról.

*

Kultúra-kiállítás-Svájc

Egy szimbolista látomás – megnyílt a Szépművészeti Múzeum Hodler-kiállítása

Budapest, 2008. szeptember 9., kedd (MTI) - Keddtől látogatható a budapesti Szépművészeti Múzeum Ferdinand Hodler svájci festő munkáit bemutató, Egy szimbolista látomás címmel megrendezett időszaki kiállítása, melynek keretében első alkalommal láthatók Magyarországon az itthon kevésbé ismert művész képei. A nemzetközi együttműködésben létrejött, nagyszabású tárlat 170 festmény, grafika és néhány dokumentum segítségével ad átfogó képet a szecesszió egyik vezető egyéniségének életművéről.

„A Szépművészeti Múzeum néhány éve kezdett, a modern művészet nagyjainak munkásságát bemutató sorozatának mindegyik kiállítása érdekes és fontos a magyar kulturális élet szempontjából” - utalt a keddi megnyitón az intézmény korábbi Monet- és Van Gogh-tárlataira is Arató Gergely, az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkára.

A Ferdinand Hodler (1853-1918) képeiből rendezett kiállítás különös érdeklődésre tarthat számot, „az a szellemi áramlat, amelyhez a svájci festő életműve tartozik, átformálta a művészetről és a világról alkotott képet” - fogalmazott. Mint Arató Gergely megjegyezte, Hodler egyéni stílusa azt jelenthette a svájciaknak, mint nekünk Ady vagy a Nyugat.

„Nemcsak a könyveknek, a képeknek és a festőknek is megvan a maga sorsa” - aktualizálta a latin mondást Christian Mühlethaler. A svájci nagykövet úgy vélte, a Szépművészeti Múzeum kiállításán a közönség a XIX. század egyik legnagyobb festőjének műveivel találkozhat, akinek képei ma is időtállóak.

A művészet és a diplomácia között párhuzamot vonva Christian Mühlethaler hangsúlyozta, idén különösen intenzívek a magyar-svájci kapcsolatok, amelyet többek között Göncz Kinga, Szili Katalin és Sólyom László látogatása is jelez.

Czére Andrea, a Szépművészeti Múzeum tudományos főigazgató-helyettese is kiemelte a tárlat létrejöttét segítő nemzetközi együttműködést. Mint elmondta, a kiállítás anyagát számos svájci intézmény és magángyűjtő kölcsönözte, olyan festményeket is, amelyeket még soha sehol nem állítottak ki.

„Jelentős ez a tárlat, melynek köszönhetően megismerhetjük ezt a törékeny és nehezen mozgatható életművet” - fogalmazott Marosi Ernő akadémikus. A művészettörténész hozzáfűzte, hogy elsőrendű festmények érkeztek a budapesti kiállításra. A tárlatnak mégis van némi rizikója a művész hazai ismeretlensége miatt – vélte Marosi Ernő, megjegyezte azonban, hogy az esemény időpontja ugyanakkor kedvező, mert a magyar közönség az utóbbi időszakban több kiállításon találkozhatott a korszak festőivel.

Mint az akadémikus elmondta, feltűnő a hallgatás a hazai kritika és művészettörténet részéről Hodler életművével kapcsolatban, és még a kevés említés többsége is negatív, kimutatható azonban a svájci művész magyar festőkre - így Aba-Novákra, Derkovitsra vagy Márffyra - gyakorolt hatása.

„Ha valaki összehasonlítja Hodler képeit kortársainak alkotásaival, azonnal feltűnik a svájci festő műveinek különbözősége” - hangsúlyozta Katharina Schmidt. A kiállítás kurátora elárulta, elsősorban arra próbáltak választ keresni, miben rejlik Hodler művészetének egyedisége.

„Ezért olyan képeket válogattunk össze, melyeket a művész saját megfontolásból, nem megrendelésre festett, így a bemutatott anyag néhány önarcképpel kiegészítve jobban reprezentálja Hodler legfontosabb témáit: a tájképeket és az emberábrázolást” - tette hozzá.

A svájci művészettörténész elmondása szerint a tárlat az indulás képei után felvonultatja a szimbolista festő legjelentősebb alkotásait, többek között Az éjszaka, A Kiválasztott, A Nappal, A Szerelem, Az Érzés és a Pillantás a végtelenbe című műveket. Haldokló szerelméről, Valentine Godé-Darelről festett megrázó sorozata mellett végigkövethetjük tájképfestészetének alakulását is.

„Életművét a Genfi-tavat és a Mont Blanc-t ábrázoló képek zárják le, melyeket áthat a kozmikus egység, a természet és az ember közötti harmónia látomása” – fogalmazott Katharina Schmidt.

(Magyar Távirati Iroda, 2008. szeptember 9.)