A Népszava interjúja Bakosi Miklóssal

Budapesten a Népszava című napilap interjút közölt Bakosi Miklós, volt politikai üldözöttel, aki ekkor már kórházban volt. 

„– Mikor volt börtönben?

– 1950-ben, 8 hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak… A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban telepisálták. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik… Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek… […]

– Ön keresztény ember: miért nem bocsát meg?

– Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek… Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek… És röhögtek. A párttitkár és a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék… Ha csak egy kicsit is megsajnáltak volna. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon az emberbe ötöt, belerúgtak huszonötöt… Állatok! El kell őket taposni!

– Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?

– Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.”

Antall József nyilatkozata az Új Ember című katolikus hetilapban

Az Új Ember című katolikus hetilap 1991-es összevont évzáró számában közli Antall József miniszterelnök helyzetértékelő nyilatkozatát:

„A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített eseteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom – nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel. Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez, ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, hanem lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.”