Elnémult a tablofon és a citrafon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Elnémult a tablofon és a citrafon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Elnémult a tablofon és a citrafon

A tablofon az egyik kedvenc hangszerem. Érdekessége, hogy különösebb zenei előképzés nélkül is bárki játszhat rajta, lényege ugyanis, hogy hangot ad a rajznak, az írásnak, a betűnek. Kihangosítja a ceruza, a toll sercegését, a leírt vagy megrajzolt vonalakat. A tablonfonra írt kotta tehát önmagában csak rajz lehet, illetve a hagyományos kottát is képként kell értelmezni, ha mégis ragaszkodnánk ehhez. A tablofon tudja azt, amire egyelőre még a számítógépek sem képesek: zenei hangokká változtatja a rajzokat. A hangszer megalkotója, Király Ernő mesélte egyszer, hogy hallgatta gyermekei ceruzáinak sercegését a papíron, miközben házi feladatukat írták. Akkor jutott arra az ötletre, hogy ki kellene használni ennek a zeneiségét. Avagy: a zene nyelvén is megörökíteni az írás-rajzolás hangjait. 1996-ban, egy színházi előadáshoz, melynek Király Ernő volt a zeneszerzője, azt kértük tőle, hogy képverseket zenésítsen meg. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy ne csak az irodalmat és a színjátszást kössük össze, hanem a zenét és a képzőművészetet is egyfajta egységbe vonjuk a kis kamaraelőadás ötven-hatvan percére. Egyszer, szintén a kilencvenes években el nem vágyódó zeneszerzőnek mondta őt Szabados György, és azok közé a zenészek közé sorolta, „akik valahogyan a saját otthonukból nézik a kavarodást. Szemlélődnek, képzelődnek, kinyitják olykor az ablakot; megnézik, ugyanaz van-e kint, mint amit magukban elképzeltek, és a legtöbbször azt is találják: a Bent és a Kint között nincs nagy különbség, a fák állnak, az emberek igyekeznek, a világ ugyanaz, és persze változik. S van ennek valami örök, egyszerű és kikezdhetetlen rendje, s ez a rend bennünk mesél, és zeneies a hangja.”

Ez a rend néhány nappal ezelőtt elhallgatott, nem mesél tovább, zeneies hangját immár csak felvételek idézhetik: december 12-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Király Ernő, jeles vajdasági magyar zeneszerző, néprajzkutató. Egy évvel ezelőtti combnyaktöréséből nem tudott felépülni – olvashattuk halálhírében. Király Ernő értékes népzenekutató munkája folyamán számos magyar, továbbá szerb, ruszin és cigány dalt gyűjtött. Közös munkánk alkalmával mesélt arról is, hogy amikor gyűjtőutakra ment, természetesen elsősorban a magyar népzene kutatása érdekelte, de a vegyes lakosságú falvakban, amikor nagy sereglet támadt a nagyvárosból jött, akkoriban még hatalmas magnetofonokkal közlekedő jövevény körül, ha volt jelentkező, hát más nyelvű dalokat is rögzített. Ilyen gyűjtőutakon fedezte fel magának a régi, népi citerákat is, amelyek aztán zeneszerzői munkásságának egyik központi hangszerévé váltak. Megszervezte a Durindót, a vajdasági magyar citerások éves találkozóit. És ebből az ihletésből alkotta meg másik hangszerét, a citrafont, azaz az elektromos citerát, amelyik olyan csodálatos hangzásvilággal gazdagította a gyűjtött és feldolgozott népi motívumokat, hogy nemzetközi elismertséget hozott a zeneszerzőnek és hangszerkészítőnek. Idős korában is folyamatosan alkotott, s akkor már rendszeresen jelentek meg könyvei, Amerikában adták ki műveinek válogatáslemezét, sőt lapokban és folyóiratokban verseket is publikált. Elnémult hát a múlt héten a tablofon és a citrafon, de még remélhetjük, hogy szép számmal lesznek zenészek, akik játszanak ezen a két hangszeren. Miden egyes alkalom, amikor megszólaltatják valamelyiket, mostantól egy-egy tisztelgéssel ér fel Király Ernő emléke előtt.

Nyugodj békében, Ernő bácsi!

(Magyar Hírlap, 2007. december 22.)

Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség

Kedvenc söreim világos, barna, félbarna, vörös, bordó és fehér színvilágát vizsgálva nemrég egy kisebbfajta világválogatottat állítottam össze. A sörkészítő mesterek azonban mintha nem csak az italok színében, de erejében is versenyeznének egymással. A teljesen hétköznapinak vélt háromszázalékostól, sőt akár az egyre elterjedtebb sofőrbarát, alkoholmentes fajtáktól kiindulva a határ lényegében a csillagos ég... Illetve: a Bush nevű tizenkét százalékos alkoholtartalmú belga sör.

A Bush, ami csak angolos olvasatban jelent bokrot (a szó eredendően, a derék flamandok értelmezésben cselekvésként arra utal, hogy valaki cuppantós csókot ad, de szimplán a cuppanós puszit is jelentheti...), csak a legenda szerint a legerősebb sörfajta, hiszen több más márkából is létezik tizenkét százalékos kiszerelés. A sörkészítők a fantáziájukra hagyatkozva játszadoznak a százalékarányokkal. Az angol Bombardier barna sör például 5,2 százalékban tartalmaz alkoholt, a francia La Divine pedig, amelyik aranylónak mondott tónusával új színt hoz a színskálánkra, nyolc és félig kúszott fel. Honfitársa, az Abbaye de Lille hagyományos világos sör a maga 6,1 százalékos alkoholtartalmával így már egészen szerénynek mondható.

Amikor legutóbb a kedvenc söreimről írtam egy tárcában, barátom másnap bejelentkezett a Windows Live Messanger nevű internetes csevegőn: „Egy szemfüles oklahomai rendkívül alacsony összegért jutott hozzá egy üveg 1852-ben készített Allsopp’s Arctic Ale márkájú sörhöz, az eladó ugyanis hibásan, Allsop’s-ként írta be az aukcióra kínált italkülönlegesség nevét. A hiányzó betűnek köszönhetően összesen két érdeklődő jelentkezett, és összesen 304 dollárig, azaz 56 ezer forintig sikerült feltornászni az árat” – már kezdtem azt hinni, hogy barátom kioktatást tart, amikor kiderült, hogy csak egy idézetet másolt be a szoftver által megnyitott számítógépes ablakba: „A ritkaság újdonsült tulajdonosa ismét meghirdette a másfél évszázados italt, ezúttal a megfelelő helyesírással. Ezúttal százötvenheten licitáltak, és az Allsopp’s különleges sörét végül ötszázháromezer dollárért, azaz 92,2 millió forintért sikerült értékesíteni. A különleges sör India egyik legelső sörfőzdéjében készült. Sir Edward Belcher 1852-ben expedíciót indított az Északi-sarkra, és az Allsopp’s Arctic Ale nevű sörét vitte magával. Belcher azt írta jelentéseiben, hogy a sör kitűnő orvosság a skorbut ellen. Speciális tulajdonsága, hogy csak mínusz 11 Celsius fokon fagy meg. A sört másodszorra 1875-ben főzték, Sir George Nares északi-sarki expedíciójának alkalmából. 1889-ben Alfred Barnard híres sörszakíró is méltatta a 11,25 százalék alkoholt tartalmazó sört, szép, barna színét és borra, illetve dióra emlékeztető ízét dicsérte.” Hát, hogy mást ne mondjak, harcedzett alkoholistának kell lennie annak, akinek az értékrendjében megér ennyit egy jó pofa sör...

Mikor elolvastam, meg akartam kérdezni barátomtól, honnan ered az idézet, de addigra már nem volt vonalban. Gondolom, időközben lelépett felnyitni egy fincsi sörkülönlegességet, mert a szoftver így válaszolt: „Úgy tűnik, hogy partnere nem érhető el, ezért nem küldhet neki rezgő figyelemfelkeltést.” Vigasztalódásul megnéztem a sarki boltban, s jelenthetem, nem forgalmazzák az Allsopp’s Arctic Ale márkájú italt. Tény azonban, hogy ilyen áron manapság nem is lenne túl nagy keletje...

(Magyar Hírlap, 2007. december 8.)