A színházi világfotó mibenlétéről

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A színházi világfotó mibenlétéről

Znamenák István fényképei, avagy vajdasági vonatkozások egy budapesti művészeti kiadványban

Fontos hangsúlyozni, hogy a budapesti Jump magazinról beszélünk. Fontos, mert ma is több ilyen nevű kiadvány működik különböző kontinenseken, egyáltalán nem elsősorban Európában. A budapesti, így hát magyar nyelvű Jump magazin egy rövid életű történet volt, az interneten ma már csak néhány írást találunk meg belőle, teljes lapszámokat nem. A kiadvány elődje 1991-ben alakult meg Hargitai Ákos táncművész kezdeményezésére, majd egy 1994-től számított csaknem egyéves kihagyás után 1995 őszén kezdte el megújítani és továbbfejleszteni az újjászervezett szerkesztőség. Később aztán a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága és a Nemzeti Kulturális Alap Színházi, Táncművészeti, Mozgókép és Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma járult hozzá a lap kiadásához, de természetesen a Jump magazin barátai is támogatták alkalmanként a kiadvány megjelenését.

A Jump negyedévenként jelent meg, így hát valamikor ősszel kerülhetett az olvasók kezébe 1998-ban a hármas számozású lapszám. Valamikor szeptember-október táján…

Sok-sok vajdasági vonatkozása volt ennek a folyóiratszámnak, nem is csak azért, mert több elszármazott délvidéki művészember került be az újjászervezett szerkesztőségbe meghatározó egyéniségként, s nem is csak azért, mert Király Ernő, az ismert újvidéki zeneszerző portréja látható a címlapján erősen (cián)kékes árnyalatban. A Jump – kimondva vagy kimondatlanul, szándékosan vagy csak a sors furcsa fintorából adódóan, DE! mindenképp – továbbvitt egy nagyon is előremutató szellemiséget, egy haladó művészeti szemléletmódot, amely javarészt itt gyökerezett, ebben a vajdasági tájban. Vagy legalábbis gyökerezhetett (volna…) akár itt is…

Az 1998/3-as lapszám huszonnegyedik oldalán kezdődött egy nagyon furcsa, mindenképp említést érdemlő fotósorozat (ebből választottuk mai képünket is), összesen hét felvétellel. A folyóiratban szűkszavúan csak ennyit írtak róla: „»Színház az egész világ« – hangzik a jól ismert shakespeare-i mondás. Rovatunk ezúttal a színházi fotográfia egy szokatlan típusával foglalkozik. Znamenák István és Dusa Gábor képeit nevezhetnénk »színházi világfotónak« is, melyek nem az adott színházi előadást örökítették meg – a színházi fotográfia jellemző érzékeny, dokumentatív stílusában –, hanem a valóságot emelték át a színpad közegébe; a darab ismeretében a való világ egy-egy jellemző helyszínébe állították be a színészeket. Akik – szerepük szerint – azonosultak, beleivódtak e »valós színházi« térbe. Ezek a képek nem a színházról, hanem a színházhoz készültek.

A kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője, Znamenák István, Nyikolaj Koljada darabjához, a Murlin Murlóhoz készítette el »valóság-színházhű« képeit. A fotókon: Anger Zsolt (Alekszej), Szula László (Mihail), Ébl Helga (Irka, Mihail felesége), Csapó Virág (Inna, »Murlin Murlo« nővére), Varga Zsuzsa (Olga, »Murlin Murlo«).

Az előadás rendezője: Radoslav Milenković, díszlet: Boris Maksimović, jelmez: Cselényi Nóra, segédrendező: Váradi Szabolcs. Bemutató: 1997. december 12., Csiky Gergely Színház, Kaposvár.” Znamenák fotói tehát valós térbe helyezik a színházi előadást, kihozzák a kulisszák közül. Mindegy kézzel fogható, reális térbe helyezve a játékot, a cselekményt, a varázslatot, amit a színház jelent.

Znamenák ugyanebben az időszakban rendszeres vendég volt Vajdaságban, többször rendezett Szabadkán is. Az egyik legemlékezetesebb munkája az Örkény István Tóték című műve nyomán készült előadás volt. Ennek bemutatóját 2001. szeptember 24-én tartotta meg a szabadkai Népszínház magyar társulata. Szereplők: Kovács Frigyes, Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, ifj. Szloboda Tibor, Mess Attila, Pesitz Mónika, Szilágyi Nándor, Katkó Ferenc, Ralbovszki Csaba, Gábrity Nikola, Pálfi Ervin. A szabadkai előadás rendezőasszisztense Katkó Ferenc volt. A jelmezeket itt is Cselényi Nóra tervezte.

(Családi Kör, 2017. augusztus 17.)

Elnémult a tablofon és a citrafon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Elnémult a tablofon és a citrafon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Elnémult a tablofon és a citrafon

A tablofon az egyik kedvenc hangszerem. Érdekessége, hogy különösebb zenei előképzés nélkül is bárki játszhat rajta, lényege ugyanis, hogy hangot ad a rajznak, az írásnak, a betűnek. Kihangosítja a ceruza, a toll sercegését, a leírt vagy megrajzolt vonalakat. A tablonfonra írt kotta tehát önmagában csak rajz lehet, illetve a hagyományos kottát is képként kell értelmezni, ha mégis ragaszkodnánk ehhez. A tablofon tudja azt, amire egyelőre még a számítógépek sem képesek: zenei hangokká változtatja a rajzokat. A hangszer megalkotója, Király Ernő mesélte egyszer, hogy hallgatta gyermekei ceruzáinak sercegését a papíron, miközben házi feladatukat írták. Akkor jutott arra az ötletre, hogy ki kellene használni ennek a zeneiségét. Avagy: a zene nyelvén is megörökíteni az írás-rajzolás hangjait. 1996-ban, egy színházi előadáshoz, melynek Király Ernő volt a zeneszerzője, azt kértük tőle, hogy képverseket zenésítsen meg. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy ne csak az irodalmat és a színjátszást kössük össze, hanem a zenét és a képzőművészetet is egyfajta egységbe vonjuk a kis kamaraelőadás ötven-hatvan percére. Egyszer, szintén a kilencvenes években el nem vágyódó zeneszerzőnek mondta őt Szabados György, és azok közé a zenészek közé sorolta, „akik valahogyan a saját otthonukból nézik a kavarodást. Szemlélődnek, képzelődnek, kinyitják olykor az ablakot; megnézik, ugyanaz van-e kint, mint amit magukban elképzeltek, és a legtöbbször azt is találják: a Bent és a Kint között nincs nagy különbség, a fák állnak, az emberek igyekeznek, a világ ugyanaz, és persze változik. S van ennek valami örök, egyszerű és kikezdhetetlen rendje, s ez a rend bennünk mesél, és zeneies a hangja.”

Ez a rend néhány nappal ezelőtt elhallgatott, nem mesél tovább, zeneies hangját immár csak felvételek idézhetik: december 12-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Király Ernő, jeles vajdasági magyar zeneszerző, néprajzkutató. Egy évvel ezelőtti combnyaktöréséből nem tudott felépülni – olvashattuk halálhírében. Király Ernő értékes népzenekutató munkája folyamán számos magyar, továbbá szerb, ruszin és cigány dalt gyűjtött. Közös munkánk alkalmával mesélt arról is, hogy amikor gyűjtőutakra ment, természetesen elsősorban a magyar népzene kutatása érdekelte, de a vegyes lakosságú falvakban, amikor nagy sereglet támadt a nagyvárosból jött, akkoriban még hatalmas magnetofonokkal közlekedő jövevény körül, ha volt jelentkező, hát más nyelvű dalokat is rögzített. Ilyen gyűjtőutakon fedezte fel magának a régi, népi citerákat is, amelyek aztán zeneszerzői munkásságának egyik központi hangszerévé váltak. Megszervezte a Durindót, a vajdasági magyar citerások éves találkozóit. És ebből az ihletésből alkotta meg másik hangszerét, a citrafont, azaz az elektromos citerát, amelyik olyan csodálatos hangzásvilággal gazdagította a gyűjtött és feldolgozott népi motívumokat, hogy nemzetközi elismertséget hozott a zeneszerzőnek és hangszerkészítőnek. Idős korában is folyamatosan alkotott, s akkor már rendszeresen jelentek meg könyvei, Amerikában adták ki műveinek válogatáslemezét, sőt lapokban és folyóiratokban verseket is publikált. Elnémult hát a múlt héten a tablofon és a citrafon, de még remélhetjük, hogy szép számmal lesznek zenészek, akik játszanak ezen a két hangszeren. Miden egyes alkalom, amikor megszólaltatják valamelyiket, mostantól egy-egy tisztelgéssel ér fel Király Ernő emléke előtt.

Nyugodj békében, Ernő bácsi!

(Magyar Hírlap, 2007. december 22.)

Szabó Palócz Attila Ádám Tamásnak dedikálja az Úgy é némiképp című kötetét

Szabó Palócz Attila Ádám Tamásnak dedikálja a Molnár Zoltánnal – valamint Király Ernővel, mint zeneszerzővel – közösen jegyzett Úgy é némiképp című kötetét.