Permanens forradalomban (2.)

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Permanens forradalomban (2.)
Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Magyar Szó

Egy évvel ezelőtt, 2016. október 23-án, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján jelent meg a világhálón a Szabad Magyar Szó című független vajdasági magyar közéleti portál. Való igaz, az elmúlt egy esztendőben sokan úgy tekintettek erre, mint egyfajta „ellenforradalmi” csínyre, s igyekeztek marginalizálni az internetes lapot, vagy éppenséggel tudomást sem vettek róla. Sőt, olyanok is voltak, akik a létezését is megkérdőjelezték. Talán éppen ezért is fontos, hogy lássuk, mit látnak benne mások, úgymond kívülről nézve.

Mindazok, akik korábban, még a Szabad Magyar Szó indulása előtt (de természetesen azóta is…) hozzájárultak a vajdasági magyar közéletben ahhoz, hogy kialakuljanak a jelenlegi állapotok – vagyis, hogy eltűnjön a szólásszabadság, egyeduralkodóvá váljon az egyszólamúság, felülről diktált tézisek közé biggyesszenek kérdéseket az újságírók, s munkájuk a mikrofonállvány szerepkörében teljesedjék ki, ellentmondást nem tűrő „vezérek” irányítsanak mindent –, nos igen, ők voltak a leghangosabbak a független közéleti fórum elleni támadásokban az elmúlt egy esztendőben. Amikor kell, természetesen vitatkozunk és érvelünk, de meggyőzésükre – akárcsak az olvasó meggyőzésére is – elsősorban munkánk minőségét és magatartásunk következetességét, egyszersmind a kettő összességéből adódó szakmai elkötelezettségünket tudjuk felkínálni, azok szellemében is, akik emléke előtt kegyelettel fejet hajtunk az októberi megemlékezéseken, s akiket gyakorlatilag már azzal is példaképül választottunk (talán nem is csak…) magunknak, hogy a Szabad Magyar Szó indulását épp az évfordulóra időzítettük.
Ha pedig szemelvényeket keresünk arra vonatkozóan, hogy ki és hogyan reagált fórumunk indulására, vagyis, hogy milyen megnyilvánulások övezték a Szabad Magyar Szó megjelenését az első napokban, az első pillanatban, akkor úgy foglalhatjuk össze a tapasztalatokat, hogy: Kaptunk hideget, de meleget is egyaránt…

Elsők az egyenlők között

Október 23-a tavaly vasárnapra esett. A vajdasági magyar sajtóban elsőként – reggel fél kilenc után három perccel – a Vajdaság Ma hírportál reagált a Szabad Magyar Szó megjelenésére. Basity Gréta azt írta: „Vasárnap délelőtt nem kis meglepetés érte azokat, akik beütötték az egyetlen vajdasági magyar nyelvű nyomtatott napilap internetes címét. A www.magyarszo.com címen ugyanis egy Szabad Magyar Szó feliratú logó fogadta az olvasókat, amely a honlap fejléce értelmében független közéleti fórum.”
A cikk korrekt módon összegezte, mintegy kivonatoltan ismertette a portál nyitó napjának anyagait és azok tartalmát, felsorolta a szerzőket és közölte az alapítók elképzeléseit, indokait a cselekvésre. Külön említette Purger Tibor Miért – és miért nem című írását, Vígi Zoltán Valódi kérdésre őszinte választ című vezércikkét, valamint Kókai Péter és Pressburger Csaba közösen jegyzett, Ahol a hír szent és a vélemény szabad című szövegét. „Akik a Facebookon megosztott magyarszós szövegekre kattintanak, őket a következő üzenet fogadja: »A keresett tartalom ezen a címen sajnos már nem érhető el. Ismerje meg és kövesse a Szabad Magyar Szót itt, ezen a honlapon«” – írta a Vajdaság Ma.
A szerb nyelvű N1 televízió, amely az amerikai CNN-nek a volt Jugoszlávia térségében működtetett hálózatához tartozik, honlapján fél tizenkettő után négy perccel közölte a Beta hírügynökségnek a Szabad Magyar Szó indulásáról kiadott jelentését. Összeállításukban idézték Vígi Zoltán alapító főszerkesztő nyilatkozatát, miszerint az új lapot kezdetben nagyjából tíz újságíró készíti, akik közül néhányan egyelőre nem írják alá teljes névvel a cikkeiket, amíg jogilag nem rendeződik a helyzetük.

Egy hírügynökségi jelentés alakváltozásai

Az N1 televízió honlapjának cikkében emlékeztettek arra is, hogy tavaly nyáron a Magyar Szó akkori szerkesztőségének egy része tüntetésen tiltakozott az ellen, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) túl nagy befolyást szerzett a lapban. Az újságírók – akárcsak a szakmai nyilvánosság – már akkor figyelmeztettek arra, hogy a Magyar Szóra hatalmas politikai nyomás nehezedik, mert a legerősebb vajdasági magyar párt rátelepedett az újságra és kizárólagos cenzúrát gyakorol – írták a jelentésben.
A GradSubotica című, magánkézben lévő szabadkai helyi hírportál szinte ugyanezzel a szöveggel és azonos tartalommal tette közzé a Beta hírügynökség jelentését. Az egyetlen különbség csak annyi volt, hogy ők más illusztrációt használtak a cikkükhöz.
Az Autonomija című politikai hírportál pedig nemcsak ismertette a Beta hírügynökség jelentését, de arra építve alaposan fel is dolgozta a témát. Egyebek mellett idézte az igazgatóbizottság („upravni odbor”) közleményét, amely jogi lépéseket helyezett kilátásba a domain visszaszerzése érekében. A testület álláspontja szerint ugyanis a Szabad Magyar Szó alapítói „eltulajdonították” a Magyar Szó szellemi tulajdonát, és – mint fogalmaztak – már a cégnyilvántartásban is úgy regisztrálták, hogy a Magyarszo.com internetes cím a nyomtatott lap kiadójának tulajdona. A Magyar Szó Lapkiadó Kft. igazgatóbizottságának ezek az állításai nem felelnek meg a valóságnak.

A sajtószabadság megilleti a nemzeti kisebbségeket is

Az Autonomija terjedelmes cikke idézte az igazgatóbizottsági közleményt, amelyben azt állították, hogy a Szabad Magyar Szó alapítóinak célja az volt, hogy zavart keltsenek az olvasókban, annak érdekében, hogy a saját politikai és ideológiai meggyőződésüket terjesszék, propagálják, népszerűsítsék. Kitértek arra is, hogy a testület véleménye szerint az, ami történt, példátlan lépés, és az újságírókhoz, értelmiségiekhez, a szellem embereihez méltatlan viselkedés. Mint írták, a Szabad Magyar Szó alapítóinak inkább egy saját honlapot kellett volna létrehozniuk, és azt felépíteniük, ahelyett, hogy eltulajdonítsák mások szellemi termékeit.
Az Autonomija cikke kitért arra is, hogy a Magyarszo.com soha nem is volt a Magyar Szó tulajdona – a cégregiszter tehát ilyesmit soha nem is tartalmazhatott –, s idézte Vígi Zoltán szavait, amelyek szerint a Szabad Magyar Szó tulajdonképpen a nyomtatott napilap vezető újságíróinak korábbi menesztése, kirúgása miatt jött létre. A lapvezetés által gyakorolt brutális politikai cenzúra a nyomtatott újságból kigyomlált minden olyan véleményt, amely nem egyezik az uralkodó politikai struktúrák álláspontjával, bírálatnak a lap hasábjain helye nincs, semmiféle más meggyőződésnek egyáltalán nem ad sem teret, sem publicitást.
A cikk ugyancsak idézte Purger Tibor, a Szabad Magyar Szó alapítójának szavait, amelyek szerint a sajtószabadság alapvető emberi jog, ami megilleti a nemzeti kisebbségeket is. A társadalomban senkinek sincs joga arra, hogy elnémítsa, elhallgattassa a más véleményeket, illetve azok képviselőit. A kisebbségi sajtót is megilleti a pluralizmus, és nem csak a felülről irányított egyszólamúság – idézték Purgertől. Történt mindez egy évvel ezelőtt.
A történet pedig azóta is töretlenül folytatódik tovább…
A Szabadmagyarszo.com internetes címen bárki élő egyenesben követheti!

Az érdeklődés középpontjába kerültünk
„● Korábban otthon, Vajdaságban színésznőként az Újvidéki Színház társulatának tagja volt, majd Magyarországon költőként az Élet ÉS Irodalom versszerkesztőjeként dolgozott. A kilencvenes évek első felében úgy határozta meg a helyzetét egy interjúban, hogy „eddig a színésznő tartotta el a költőnőt, most a költőnő tartja el a színésznőt”. Hogyan alakult ezeknek a kettősségeknek a története a későbbiekben?
– Azóta nagyon nagyot változott a helyzet. A költőnő ma már nem tarthatja el azt a másik személyt, aki vagyok. Érdekes módon most a képzőművészet került a nemzetközi érdeklődés fókuszába, amire én korábban nem is gondoltam volna. Igaz, a performance mindig fókuszban volt, s nem azt mondom, hogy eltartott volna, de bizonyos mértékben mindig fedezte az utazásaim költségeit. Így mégiscsak láthattam valamennyit a világból, mert költőnőként, színésznőként azért nem bírtam volna utazgatni sehová. Hiszen a színésznői fizetésem csak a legalapvetőbb egzisztenciális költségeim fedezésére volt elég, vagy arra sem. De a különböző meghívások, a hangköltészeti, vizuális költészeti fellépések, a performance-fesztiválokon való szereplések révén egy kicsit mégis utazhattam. És ezeknek, az akkoriban még csak mellékesnek tekintett tevékenységeimnek köszönhetően az érdeklődés középpontjába kerültek a vizuális munkáim, a kollázsaim, hangköltészetem. De nemcsak az enyém, hanem a hatvanas-hetvenes években a közép-kelet-európai térségben alkotó művészek munkái is. A volt jugoszláv, a magyar, a csehszlovák, a lengyel alkotók a világ művészettörténészeinek az érdeklődése középpontjába kerültek. Vagyis kerültünk! Így felfedeztek engem is valamikor a 2000-es évek elején, és akkoriban érkeztek az első kurátorok múzeumokból, mert rájöttek, hogy itt is volt ám nagyon erős művészet. Underground, ugye. Olyan művészet, amely nem volt hivatalos. Márpedig a miénk egyáltalán nem volt hivatalos: megcsináltuk, s aztán jól van, nekünk az jó érzés volt, de sokszor ennyiben is maradt minden. Ha elküldtük a műveket kiállításokra, azok ott ragadtak, soha nem kaptuk vissza, de örültünk, hogy beírhattuk az életrajzunkba, hogy itt is volt külföldön kiállításunk, meg ott is volt… De volt elég sok olyan munkám is, amit még nem küldtem el sehova, s akkor egyszeriben elkezdtek vásárolni tőlem. Akkor már nem volt állandó állásom itt, Magyarországon, tényleg a létminimum alatt éltem az újvidéki kis nyugdíjamból. Tehát a legjobbkor jött, hogy elkezdtek vásárolgatni tőlem, s a mai napig ez tartja el a költőnőt. Nem a színésznő, hanem a képzőművésznő.”
(Szabó Palócz Attila: Elveszve egy macho társadalomban, Szabad Magyar Szó, 2016. november 9.; interjú Ladik Katalinnal)

Van mire szerénynek lennie
„● Tom Hanks milyen ember?
– Nagyon rendben van, teljesen normális figura. Nyilván teheti, van mire szerénynek lennie, de ugyanezzel az erővel lehetne egy óriási tulok is. Nagyon közvetlen, nagyon normális, semmiféle szempontból nem hozza a másikat rossz helyzetbe sem úgy, hogy megjátszaná a megközelíthetetlen monolitot, sem úgy, hogy indokolatlanul »bratyizzon« az emberrel, amivel ugyancsak nem igazán lehetne mit kezdeni. Profi munkakapcsolatban voltunk, mindketten tudtuk, hogy három napig együtt fogunk dolgozni, nem játszhattuk folyamatosan a köztünk lévő áthidalhatatlan különbségeket, hiszen nem ez volt a dolgunk. Különben is, a szerepem szerint vízbe kellett volna fojtanom, tehát nem igazán lehettem tekintettel az Oscar-díjakra… Ő is jó akar lenni a szerepében és tudja, hogy ahhoz az kell, hogy én is jó legyek. És mindent megtesz ezért.”
(Mihájlovits Klára: Tom Hanks fojtogatója, Szabad Magyar Szó, 2016. október 26.; interjú Nagypál Gáborral)

(Családi Kör, 2017. október 26.)

Első az elsők között: A Vajdaság Ma hírportál tudósítása a Szabad Magyar Szó indulásáról (2016. október 23., 8:33)

Print Screen: Az N1 televízió honlapjának híradása a Szabad Magyar Szó indulásáról (2016. október 23., 11:34)

A tiltakozás alakváltozásai

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A tiltakozás alakváltozásai

Elégedetten nyilatkozott a G20-csoport júliusi, hamburgi találkozóján elért eredményekről, de Angela Merkel német kancellár ezzel együtt is vállalta a felelősség rá eső részét a tanácskozás idején történt utcai zavargásokért. A politikus az idén nyáron egy tévéinterjúban elmondta, hogy nem egyedül határozott arról, hogy Hamburgban tartsák meg a csúcstalálkozót, de részt vett a döntés meghozatalában, a tanácskozást pedig az általa vezetett szövetségi kabinet a hamburgi kormánnyal – vagyis a tartományi rangú város vezetésével – közösen szervezte.

A balhét valakinek mindig „el kell vinnie” – jut eszembe minderről. Már persze, ha baléhé van… Márpedig, szó se róla, mindig akad egynéhány bajkeverő, aki csináljon. Aki csak arra vár, hogy csinálhasson… Akármennyire is vállalta tehát Angela Merkel a felelősséget a történtekért, tény, hogy civilizált módon is lehet tiltakozni, protestálni. Akármiről legyen is szó… Vagyis nemcsak randalírozva, autókat gyújtogatva, egy egész várost és annak életét felforgatva, polgárháborús helyzetet teremtve fejezheti ki a(z ellen)véleményét az, aki valóban másként gondolja…

A hamburgi randalírozók persze nem gondoltak semmit sem másképp, s kifejezni is leginkább csak a tehetetlen dühüket akarták, amit képtelenek kanalizálni… Rovatunkhoz éppen ezért most egy olyan fotósorozatból választottuk ki az itt látható két felvételt, amely a méltóságteljes, civilizált, művészi értékű tiltakozás pillanatait, immár megrendezett jeleneteit örökítette meg. Ha valamit, hát ez az, amit igazán meg tudunk becsülni! Azt pedig, aki csak macskaköveket hajigálni, autókat gyújtogatni, a rendőrséggel háborúzni – magyarán: balhézni – utazott az idén nyáron a német városba, egyáltalán nem.

Art of Protest – olvashattuk júliusban a képek alatt. Vagyis magyarul: A tiltakozás művészete. S mennyivel szebb ez így, nemde? Érezhetően megvan benne az emberi méltóság, amit oly gyakran szeretünk feltételezni magunkról, még ha a legtöbbször a nyomába sem érhetünk; sőt, nemcsak az ellenfél, de önmagunk megbecsülése is. Ami a macskakő-hajigálásban és miegyebekben bizonyossággal fel nem lelhető…

A július elején történt zavargásokért, ezekért az „elfogadhatatlan dolgokért én is éppen úgy felelős vagyok, mint Olaf Scholz (Hamburg első polgármestere), és nem is bújok ki a felelősség alól” – mondta az említett tévéinterjúban Angela Merkel. Arra az újságírói felvetésre reagálva pedig, hogy Scholz bocsánatot kért a hamburgiaktól a zavargásokért, azt mondta, hogy határozottan elítéli a történteket, és köszönettel tartozik a rendőröknek a munkájukért. Történt mindez ugyanakkor, amikor Merkel pártja, a jobbközép CDU hamburgi szervezete épp Olaf Scholz távozását követelte. A kancellár ezért úgy fogalmazott, hogy az elnökség és a választmány – a hamburgi tagok kivételével – kiáll Scholz mellett. Hozzátette: pártelnökként személyesen is elmondta a hamburgi szervezet képviselőinek, hogy nem helyesli a követelésüket. Azonban a CDU „sokszínű párt”, amelyben mindenki önállóan alakíthatja ki álláspontját – jegyezte meg.

A tizenkilenc legnagyobb fejlett és felzárkózó gazdaságot, valamint az Európai Uniót összefogó G20-csoport vezetőinek találkozója „tartalmilag nagyon fontos volt”, mert a nemzetközi közösséget a párbeszéd-képtelenség fenyegeti, de Hamburgban mégis sikerült letisztázni sok fontos ügyet. Azokban a kérdésekben pedig, amelyekben mégsem tudtak konszenzust kialakítani, legalább nyíltan kimondták, hogy nincs egyetértés; politikai/politikusi körökben ez is ritkaságszámba megy. „Ennyiben nagyon elégedett vagyok a csúcstalálkozóval” – mondta Angela Merkel.

Az immár tizenkét esztendeje hivatalban lévő kancellárt az ARD országos német köztelevízióban júliusban sugárzott interjúban megkérdezték arról is, hogy kitölti-e a következő négyéves ciklust, ha a szeptemberi szövetségi parlamenti választások után is megőrzi a kormányfői tisztséget. Hát igen, ezen már túl vagyunk, a választási eredményeket is ismerjük, Merkel marad… A kancellár azonban már a nyáron megerősítette, hogy az újabb törvényhozási ciklus végéig, vagyis 2021-ig folytatni akarja a munkát. Mint mondta, senki sem ura teljes egészében az élete alakulásának, és senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő, de mindenképpen további négy évre vállalja a megbízatást, ha tisztségében maradhat. Ehhez kívánunk most neki ezúton is jó egészséget!

A július 7-én és 8-án megtartott G20-csúcs idején zajlott zavargásokban csaknem ötszáz rendőr megsebesült, és a hatóságok őrizetbe vettek több mint kétszáz tüntetőt. Akárhogy összegezzük is a történteket, annyi mindenképp egyértelmű, hogy nem érte meg…

A tiltakozás méltóságteljes formáival és módszereivel sokkal többet értek el azok, akik az itt látható képeken szerepelnek, illetve, akik – rendezőként-e vagy szervezőként, egyre megy – megkomponálták ezeket a jeleneteket… Mert ezek teljes értékű jelenetek, még ha valóságból, a realitásból vettük is. Ugyanígy lehetnének akár egy filmből vagy színházi előadásból is. A művészet teret nyert az utcákon, és nemcsak azokkal szemben diadalmaskodott, akik ellen a valós tiltakozása szólt, hanem azok felett is, akik ugyanilyen célzattal, de elhibázott módszerekkel randalíroztak a külvilág, a kívülállók, a semlegesek elborzasztására.

(Családi Kör, 2017. október 26.)

КОНКУРС

A macedóniai Radovisban az Aco Karamanov művelődési központ a hivatalos Facebook-oldalán közzéteszi az idei pályázati felhívását.

*

СОВЕТОТ НА 44 КАРАМАНОВИ СРЕДБИ

Распишува:

КОНКУРС

За најдобра необјавена поетска книга и доделување на наградата "Караманов 2017"

Пропозиции:

На конкурсот може да учествуваат автори од Р. Македонија и од останатите балкански земји што пишуваат на македонски јазик.

Ракописите не треба да бидат подолги од 4 табаци (64 стр.), а да се отчукани во 3 бр. на литературен македонски јазик ;

Конкурсот трае, најдоцна до 15.11.2017 година;

Ракописите треба да се достават под шифра и решение на шифрата (во посебен плик) на адреса: Совет на 44 Караманови средби- ОУ Центар за култура Ацо Караманов-Радовиш, ул 22 Октомври бб.Радовиш.

Телефони за контакт : 032 634 975, 032/633-553, или 075 943 177 .

Со поздрав!

Совет на 44 Караманови поетски средби ОУ Центар за култура Ацо Караманов-Радовиш

(Facebook, 2017. október 25.)

Permanens forradalomban

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila újabb sajtótörténeti sorozatának első részét.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Permanens forradalomban

Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Magyar Szó

„A helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp – negatív irányban – túlzónak bizonyultak; a katonákkal folytatott megbeszélés után átmentünk az MDP KV-be, ahol megbeszélést folytattunk Gerővel, Nagy Imrével, Kádárral, Szántó Zoltánnal, Hegedűssel, akik tájékoztattak bennünket a városban kialakult helyzetről és az általuk foganatosított intézkedésekről a rendzavarások felszámolása érdekében” – Anasztasz Ivanovics Mikojan (1895–1978) és Mihail Andrejevics Szuszlov (1902–1982) fogalmazott így az 1956. október 24-én Budapestről Moszkvába küldött, közösen jegyzett rejtjeltáviratában. Hozzátették még: „Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erőiket.”

„Moszkvai idő szerint 5 órakor a városban a helyzet ténylegesen a következő:

A felkelők valamennyi tűzfészkét felszámolták, most a legnagyobb, a rádiónál lévő tűzfészek felszámolása folyik, ahol körülbelül négyezer ember gyűlt össze. Kitettették a fehér zászlót ugyan, ám amikor a magyar hatóságok képviselői megjelentek, a kapituláció feltételeként Gerő elmozdítását jelölték meg, mely természetesen elutasíttatott. A mi parancsnokságunk azt a feladatot tűzi ki, hogy ezt a tűzfészket ma éjszaka meg kell semmisíteni. Jellemző, hogy itt a magyar munkatársak, de mindenekelőtt az államvédelmi munkatársak elkeseredett ellenállást tanúsítottak a felkelőkkel szemben, és itt csupán amiatt szenvedtek vereséget, hogy a hadianyagból kifogytak, és támadta őket egy, az engedelmességet megtagadó, pihent magyar zászlóalj is.”

A hiányzó lapok nyomában

Ennyit tudtak hát Moszkvában az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc második napján, a Budapesten zajló eseményekről. Mikojan és Szuszlov aznap érkezett a magyar fővárosba és 31-éig tartózkodott Budapesten. Aznapi operatív jelentésük, amelyet úgynevezett rejtjeltáviratban küldtek meg a forradalmi események helyszínéről a szovjet birodalom központjába, mintegy három és fél évtizeddel később, 1993-ban jelent meg nyomtatásban magyar nyelven. A Móra Ferenc Könyvkiadó ugyanis akkor adta ki a Hiányzó lapok 1956 történetéből című kötetét a Zenit könyvek sorozatában. Válogatta, az előszót és az utószót írta: Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin. Fordította Bazsó Tibor, Bazsó Márton, Kádas Géza és Soproni András.

Forradalmi pillanatok, amelyekről a két szovjet vezető magatartása és véleménye szinte mindent elárult.

Alternatívák nélkül

S immár hatvanegy esztendő távlatából visszaolvasva Mikojan és Szuszlov sorait, felettébb sajnálatos módon azt kell látnunk, hogy hiába telt el időközben ez a bizonyos hatvanegy esztendő, hiába volt időközben egy rendszerváltoztatás Magyarországon (az egykori Jugoszláviát pedig röviddel a többpártrendszer bevezetése után nyomban szétdúlták a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúi…), hiába omlott össze a szovjet birodalom, s hiába éltünk korábban mi, vajdasági magyarok (no jó, én persze még csak gyerekfejjel…) egy mindettől a maga viszonylag elegáns módján elhatárolódó titói, önigazgatású, jugoszláv rendszerben… Mindhiába! Mert hat évtized múltán is azt kell látnunk, hogy ugyanezek a berögződések, ugyanazok a diktatórikus normák működnek a társadalom vezető struktúráiban, mint akkoriban. A „tűzfészkek felszámolása” napi szinten folyamatban van, mert ez a hatalom célja, és semmi más; s hiába tűzik ki esetenként a fehér zászlót némely ellenállók, kívánságaik, elvárásaik nem találnak meghallgattatásra.

Most nem Mikojan és Szuszlov írja a jelentéseket, nem Moszkva diktál, de a mozgástér nem kevésbé behatárolt.

Pedig – gondoljunk csak bele –, ha a vezető politikai erők csak fele annyi energiát fektetnének a saját munkájukba (s ha így valóban el is végeznék a dolgukat…), mint amennyit az ellenvélemények, a kritikák, a másként gondolkodók elhallgattatásába fektetnek, hol is tarthatnánk ma már…

Ma már piros betűs nemzeti ünnepünk az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc kitörésének emléknapja; a leverésére, brutális elfojtására pedig gyásznapként emlékezünk. A forradalmak tehát nem múlnak el észrevétlenül…

Akármennyire szeretné is ezt a szabadságharcok leverése után felálló új hatalom.

Márpedig hat évtizeddel ezelőtt Vajdaságunk szerepe épp a forradalom szovjet leverése után, a megtorlások és a vérbosszú elől menekülő százezrek befogadása – és későbbi továbbküldése – révén értékelődött fel. Mi töltöttük be a kapu szerepét nemcsak a nyugati… de a szabad világ felé is! Hatvan évvel később azonban most szinte minden másképp van: a sajtó- és szólásszabadságunkért most – akárcsak egy évvel ezelőtt is! – nekünk, vajdasági magyaroknak kell kiállnunk. Ugyanolyan nyílt, ámde eltökélt naivitással, ahogyan egykor a szovjet tankokkal, páncélosokkal néztek farkasszemet a pesti srácok. Tisztelet emléküknek! Mert – s idézzük csak ismét Mikojan és Szuszlov rejtjeltáviratának szövegét: „Az elvtársak azon a véleményen vannak, hogy a magyar hadsereg rosszul viselkedett, bár a debreceni hadosztály derekasan helytállt. A magyar matrózok, akik a Duna rakpartjain járőröztek, és különösen, mint ezt már említettük, az államvédelem katonái és munkatársai jól helytálltak.” S a titkosított és szigorúan bizalmas, a levéltárak és archívumok rejtett zugaiban, porosodó sötét mélységeiben évtizedeken át karhatalmisták által őrzött soraikat persze a történelem már rég megcáfolta.

Egy évvel ezelőtt, 2016. október 23-án, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján indult a Szabad Magyar Szó – tisztelegve ezzel az áldozatok emléke előtt is –, hiszen az elnyomással, elhallgattatással szembeni küzdelemnek nincs alternatívája… A hat évtizeddel későbbi szellemi elnyomás, ha eszközeiben és módszereiben különbözik is, semmivel sem különbözik elődjétől, s jól példázzák ezt a mai, vajdasági magyar politikai viszonyaink is. Azzal pedig, hogy az egyensúly helyreállításán ügyködünk, így kerülünk automatikusan, szándékainkon kívül is egy permanens forradalomba. S ez tulajdonképpen még csak nem is a mi megfogalmazásunk vagy a hitvallásunk, még ha vállaljuk is, hanem – mint összeállításunkból majd kiderül – tevékenységünket értékelve mások fogalmazták meg.

Ezúton is, egy év távlatából is köszönjük!

Az elkendőzés helyett

Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján indult hát a Szabad Magyar Szó című független vajdasági magyar közéleti portál, s mint már mondtuk is, ezzel is tisztelegett a hősök és áldozatok emléke előtt. Példaképeket persze mindenfelé találhat magának az ember, ehhez bizony bőséges a történelmi kínálat, a forradalmi szellemet azonban mindig kiérleli valami – leggyakrabban az elnyomás. Az tehát, hogy milyen példaképet választunk magunknak, kiket, milyen események részeseit, nagyban összefügg azzal is, hogy a döntés pillanatában milyen élethelyzetben találjuk magunkat, milyen társadalmi-politikai viszonyok formálják sorsunkat. S milyen erőkkel, hatásokkal, milyen kaliberű elnyomókkal szemben vívjuk meg hétköznapi kis forradalmainkat, a családi tűzhelytől a munkahelyig, és igen, természetesen a közéleti szerepvállalásig is. Az ötvenhatos események hősei előtt tisztelgünk tehát – a kegyelet főhajtásával –, akkor is, amikor a nyílt szókimondásra, az őszinte párbeszédre, a dolgok megvitatására (az elkendőzésük helyett), egymás véleményének kölcsönös tiszteletben tartására, szabad levegővételre buzdítunk azáltal is, hogy Szabad Magyar Szó néven egy független közéleti fórumon biztosítunk teret és helyet immár egy esztendeje mindazoknak, akik hozzánk hasonlóan ugyancsak ki vannak éhezve minderre.

A jövő héten, sorozatunk második részében azokat az írásokat és publikációkat olvassuk majd újra – együtt! – egy év távlatából, amelyek a független közéleti fórum indulására reflektáltak, s elvitték hírünket a nagyvilágba. Nem riadunk meg a bírálatoktól sem, az építő jellegű kritikát pedig nem sértésnek, hanem segítségnek tekintjük, s ugyanúgy megköszönjük, mint a támogatást.

Miért kell a Szabad Magyar Szó?
„1. Mert alapvető emberi jog a szabad véleménynyilvánítás.

2. Mert a nemzeti kisebbséget is megilleti a sokszínűség, a pluralista társadalmi lét szabadsága.

3. Mert a kisebbségi sajtó közösségteremtő ereje nem az egyengondolkodásban, hanem az együtt gondolkodásban rejlik.

4. Mert mégoly totális politikai meg anyagi hatalom, túlerő és támogatottság birtokában sincs joga senkinek elhallgattatni a másként gondolkodókat.

5. Mert szükséges és lehetséges a tiszta és tisztességes közéleti vita, a nyílt eszmecsere.

6. Mert minden konstruktív véleménynek helye van.

7. Mert műveljük a jobbító szándékú, pallérozott kritikát, és vállaljuk a jó szándékú bírálatot.

8. Mert gátat kell szabni a populista demagógiának.

9. Mert megálljt kell parancsolni a félelemkeltésre alapozó politikának.

10. Mert elutasítjuk a gyűlölködést és a karaktergyilkosságot.

11. Mert a szétszóródó, a háborúk, a megfélemlítés és kisemmizettség elől külföldre távozó, elsősorban az interneten kommunikáló vajdasági magyaroknak is joguk van a valós otthoni helyzet megismerésére és a beleszólásra.

12. Mert szükséges és lehetséges a politikai és pénzhatalmi gócoktól független, szakmai értékek mentén szerveződő médiacsalád.”

(Purger Tibor: Miért – és miért nem, Szabad Magyar Szó, 2016. október 23.)

A szakma becsülete

„Mi, alulírottak, akik a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának együttesen tízéves időszakát jegyeztük, úgy érezzük, hogy napjaink Magyar Szója mára teljesen elvesztette az irányérzékét, és letért arról az útról, ami az eredeti küldetése.

Úgy gondoljuk, ez az újság ma már a saját alapítója, a Magyar Nemzeti Tanács által meghatározott irányelveket sem tartja tiszteletben, amelyek szerint »a gyors, időszerű, pontos, alapos, tárgyilagos, sokoldalú, kiegyensúlyozott, megbízható és felelős hírszolgáltatás és tájékoztatás alapvető követelmény…« (Vajdasági magyar médiastratégia 2011–2016).

Úgy véljük, a felsorolt követelmények szinte mindegyikével baj van, de elsősorban a minőségi elvárások csoportjával: a tárgyilagossággal, a sokoldalúsággal, a kiegyensúlyozottsággal, a megbízhatósággal és a felelősséggel. Ezért minden olyan kezdeményezést támogatunk, amely az újságírói szakma becsületének visszaállítására törekszik közösségünkben. Lehetőségeinkhez mérten minden olyan eszközt latba kell vetnünk, amellyel az olvasó megingott bizalmát visszaszerezhetjük. Ezt diktálja az újságírói etika és a szakmai felelősségérzet.”

(Kókai Péter – Pressburger Csaba: Ahol a hír szent és a vélemény szabad, Szabad Magyar Szó, 2016. október 22.)

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. október 19.)

A Magyar Rádió épülete az ötvenhatos események egyik kiemelt jelentőségű helyszíne volt

A Második Nyilvánosság című Facebook-csoport adminisztrátorai nevezték forradalminak a Szabad Magyar Szó indulását

Egy különleges életmű feltárulása

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Egy különleges életmű feltárulása

Görgényi István évtizedeken át titokban festette, portréi és tájképei alatt rejtette el ötvenhatos képeit

Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon olyan fogalmak kerülnek majd be a köztudatba, mint a peresztrojka, a glasztnoszty, no és persze az ezekhez kapcsolódó rendszerváltoztatás. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még sem ő, sem bárki más a környezetében, az öröknek és megváltoztathatatlannak, megmásíthatatlannak vélt létező szocializmus világában, a kádárizmusban, hogy egyszer még majd nyíltan lehet beszélni Magyarországon is az ötvenhatos eseményekről, s lehet esetleg majd másképp is megnyilvánulni róla, mint ellenforradalomról; esetleg forradalomnak és szabadságharcnak is nevezni, a résztvevőit pedig hősöknek nevezni, hősökként ünnepelni. Szobrokat állítani, utcákat és tereket elnevezni, emlékműveket avatni… Nem, nem, mindez akkoriban még teljességgel lehetetlenségnek tűnt, légből kapott marhaságként hatott volna, ha bárki is ilyen dumával áll elő. S aztán mégis…

Egyáltalán nem csoda, nem meglepő hát, hogy Görgényi István festőművész életében jól megbújt a középszerű vidéki tájképfestő álcája mögött. Ha vágyott volna is ennél komolyabb művészi és szakmai elismertségre, mégis nagyon jól tudhatta, hogy az nemcsak végzetes, de halálos is lenne a számára. Görgényinek ugyanis megszállottságává vált ötvenhat, az akkor látottak, az akkor átélt események. S talán a kádári megtorlás időszaka, a szovjet tankok bevonulása, lánctalpaik csattogása is, hiszen ha az őstörténettel összefüggésben beszélhetünk a kettős honfoglalás elméletéről (amelyet tudományos körökben oly sokan vitatnak, joggal vagy ok nélkül, nem tisztünk itt eldönteni…), akkor 1956 novemberében már a második ütemébe lépett a kettős megszállás. „Görgényi művészetét áthatotta mindaz, amit mesterétől, Rudnay Gyulától tanult. Mély tónusú, szenvedélyes megfogalmazású festményeit felfoghatjuk akár a romantika, a nemzeti realizmus folytatásaként is. Ha előképeket kívánunk még kiemelni, elsősorban Munkácsy, Goya, némely portréját tekintve Rembrandt neve említendő” – jegyzi a festőművész munkásságáról P. Tóth Enikő művészettörténész, de több forrásmunkában is ott olvashatjuk a neve mellett azt a meghatározást is, hogy „a magyar Goya”. Habár nem kedvelem túlságosan az ilyen viszonyításokat, az ilyen összehasonlítgatásokat, hát erre most mégis azt mondom, hogy sebaj, hadd legyen…

Görgényi István (1915-1973) ugyanis tatabányai vidékies elvonultságában válhatott az ötvenhatos forradalom és szabadságharc nagyszerű festőjévé, talán azáltal is, hogy nem volt Budapesten, a fővárosban, a centrumban, így tehát annyira a figyelem középpontjában sem. Hiszen az talán már életveszélyt is jelentett volna a számára. Így azonban a maga kis színlelt vidékiségében, a világ szeme elől elzárt visszavonultságában, titokban megfesthette az ötvenhatos forradalmi eseményeket, és a megtorlást megörökítő műveit. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon talán majd ki is állíthatná még ezeket az alkotásait.

Ötvenhatos témájú festményei halála után évtizedekig egy pincében porosodtak. És senki sem sejthette akkor még, hogy lazán felkent portréi és tájképei alatt több mint félszáz, a forradalmi eseményeket és a megtorlást ábrázoló, allegorikus, drámai hatású művét rejtett el a művész. S ma már – alkotásai nagy részének restaurálása után – a központból a csodájára „vidékre” járó művészettörténészek is egyetértenek abban, hogy az 1956-os forradalom képhagyatékának legnagyobb kollekcióját alkotta meg Görgényi István.

A rejtőzködő életmű feltárásában pedig igen nagy szerepe volt Rigó Erik tatabányai vállalkozónak és mecénásnak, aki a festőművész hagyatékát megvásárolta. De Görgényi ötvenhatos képei csak lassan, fokozatosan tárulnak fel a restaurátorok aprólékos munkája nyomán, ahogy a portrék és tájképek alól előtűnnek az ötvenhatos jelentek, folyamatosan újabb és újabb alkotásokat téve elérhetővé és megélhetővé számunkra. Hiszen, s ezt ne tévesszük szem elől, a művész – aki sem a saját korában, sem a saját hazájában nem lehetett próféta – a saját szemével látta a forradalmi eseményeket, krónikásként örökítette hát meg mindazt, amit átélt, az eltitkolt alkotásain.

(Családi Kör, 2017. október 19.)

Súlyos beteg volt, meghalt Derzsi Anita

Az Origo tudósításában közli Derzsi Anita, alias Tera Bond halálhírét.

*

Súlyos beteg volt, meghalt Derzsi Anita
Hét év alatt legyűrte a halálos kór Derzsi Anitát, aki az utolsó pillanatig titkolta betegségét. Testvére szerint azért nem akarta kimutatni a fájdalmát, mert a bolondozás volt az élete. Színésznőként és műsorvezetőként is megmutatta magát, egy ideig pedig sikeres pornós is volt.

Rengetegen gyászolják Derzsi Anitát, akit a felnőttfilmesek Tera Bond néven ismertek. Hét évig harcolt a betegséggel, volt operációja, kapott kezelést, keményen harcolt, hogy meggyógyuljon. Mindebből azonban szinte senki nem vett észre semmit, a testvérem nagyon jó színésznő volt – nyilatkozta A Borsnak a testvére, Amarilla. Azt is elmondta, Derzsi Anita mindig figyelt arra, hogy magánéletét ne keverje össze a szerepléssel. Egyaránt igaz volt ez akkor, amikor filmezett és amikor műsort vezetett.
A 39 éves testvérére emlékezve elmondta, táncolva és nevetve élte meg még az utolsó óráit is. Derzsi Anita az óvónőképző után színészi végzettséget szerzett. Felnőttfilmes szerepei ellenére színházakban is gyakran játszott, és az Ötös csatorna műsorvezetőjeként is bemutatkozott.
Ismerősei mind elismerően beszéltek Derzsi Anitáról: Harsányi Gábor a Borsnak azt mondta, jó pár sikeres előadásuk volt; 2007-ben, a Ruttkai Éva Színházban rendezte meg az Erotica a Westenden című darabot, az egyik főszerepet pedig Derzsi Anitának adta. Az egykori pornóproducer Kovi pedig különleges lányként emlékszik rá vissza.

(Origo, 2017. október 13.)

Egy régi fotószesön képei Tera Bonddal:

     

     

     

     

     

Szigeti históriák – 2017

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila Sziget-sorozatának folytatását.

*

SZIGETI HISTÓRIÁK

2017

Ezeregy fesztiváléj legszebb meséi

„Emelje fel a kezét, aki ismeri a Beat Generation című számot!

Senki?

Nem gond. A kedves olvasó e nélkül is jól ellehetett idáig. Egyetlen fasziról tudok csak, aki erre alapozta az életét New Yorkban. Richard Hell költő, író, zenész, aki a Neon Boys, a Television, a Heartbreakers, majd a Voidoids basszusgitáros énekese volt. A leghíresebb száma a Blank Generation címet kapta. »I belong to the blank generation« – vallotta a refrénben, éppen úgy, ahogy azt Bob McFadden tette az 1959-es Beat Generationben. »I belong to the beat generation.« No fene” – írta az idén május 1-én, talán szándékosan a kemény, izzadságszagú, megalkuvást nem tűrő, szenvedélyesen végzett, becsületes, kétkezi munka ünnepnapjára időzített, talán csak véletlenül aznap publikált Beat, blank, punk című cikkében Marton László Távolodó, az ismert és mindenképp az egyik legnevesebb magyarországi zenei szakíró (s akkor egyelőre maradjunk vele kapcsolatban csak ennyiben…) a Dunszt.sk című internetes portálon. A koncertszervezőként, íróként, rádiós szerkesztőként is ismert szerző 1956-ban született, mégsem a hatvanegy esztendővel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc gyermeke, hiszen születésnapját január 1-én ünnepli. Marton László Távolodó magyar-történelem szakos tanárként kezdte pályafutását, s 1985-ig elsősorban verseket írt és publikált, majd 1990-ben lett a Magyar Narancs című hetilap zenei szerkesztője, 2000 óta pedig ő a Sziget Fesztivál világzenei nagyszínpadának művészeti vezetője. Életrajzi adatainak lajstromozását azonban még oldalakon át folytathatnánk… A Dunszt.sk portálon megjelent írásának folytatásában így fogalmazott: „Az mindenesetre feltétlenül dicséretére válik Hellnek, hogy ismerte a nótát, és nem tagadta a hatását. Így aztán nem is sipákolt, amikor őt nyúlták le. Csak egyetlen példa. A New Yorkból Londonba visszatérő Malcolm McLaren pont olyan szakadt ruhákba öltöztette a Sex Pistolst, amilyeneket Hell viselt. A Sex Pistols pedig hamarjában megírta a maga »üres« nemzedéki himnuszát (Pretty Vacant). Nekem a Blank Generation jobban bejött, de ez most nem tartozik ide.

Inkább az lehet érdekes, hogy mit érthetett Hell a »blank« alatt. Hiszen aligha csak az ürességet. Egyszer azt mondta, »mi vagyunk az átkozott generáció«. Ezzel többet elárult. A New York-i punk ugyanis éppolyan mocskos és köpködős volt, mint a londoni, de valahogy több volt benne a mélység és a tragikum. Persze, fölösleges méricskélni. A lényeget tekintve egyetértés volt. No Future. És ezt 1977-ben senki nem vonhatta kétségbe, sem New Yorkban, sem Londonban.” S persze nem vonja kétségbe senki 2017-ben sem Budapesten, ahol épp én ülök e sorok írása közben, sem Vajdaságban, Zentán, Szabadkán, Újvidéken, Csókán, Adán vagy éppenséggel Kanizsán… Akármi legyen is azonban róla (és az itt elmondottakról…) a véleményünk, azt persze mindenesetre el kell ismernünk, hogy a Dunszt.sk nem feltétlenül tartozik a legnépszerűbb, leglátogatottabb portálok közé, akármilyen minőséget képviseljen is, így hát, megvallom, én sem olvasom napi szinten. Időnként belebotlok, no… Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy mikor, de vélhetően én sem olvastam volna az itt idézett cikket, ha egy kedves barátom, néhány nappal, egy-két héttel, talán egy hónnappal is később fel nem hívja rá a figyelmem.

Mindig régen van

Érdekes módon azonban Marton László Távolodó írása engem egész más szemszögből, egész más okok miatt „fogott meg”, mint amiért barátom a figyelmembe ajánlotta. A szerző a továbbiakban egy kisebbfajta felsorolásba, lajstromozásba csapott át: „Kár, hogy azóta eltelt negyven év. Rajtam persze nem fog az idő, gyorsan visszapörgettem. Akkor most azt játsszuk, mondtam a lemezjátszómnak, hogy megint 1977 van. És szedegetni kezdtem a polcról sorjában:

Ian Dury: New Boots And Panties!!

Television: Marquee Moon

Sex Pistols: Never Mind The Bollocks…

Richard Hell and the Voidoids: Blank Generation

The Clash: The Clash

Iggy Pop: Lust For Life

Radio Birdman: Radios Appear

Ramones: Rocket to Russia

Suicide: Suicide

The Saints: (I’m) Stranded

Talking Heads: Talking Heads

Ultravox: Ultravox

Damned: Damned Damned Damned

Iggy Pop & James Williamson: Kill City

Aztán fel!

Oké, azt nem mondom, hogy ától cettig meg is hallgattam, némelyiknél csak egyik-másik számhoz volt kedvem. Próbáltam minél változatosabbá tenni, a három akkordostól az art punkig, egy kis pub-rockon és szinti-popon át. Annak idején is jól elvoltak így. És fordulhattam Sydney, New York, Berlin vagy London felé, megint ugyanazt éreztem. No Future” – írta hát Marton László Távolodó, s hadd hívjam fel itt a figyelmet arra, hogy figyeljük csak meg, figyeljünk csak oda szövegének kontextusára. No Future! – érdekes módon, határoktól és kerítésektől, no meg persze migránsoktól, gazdasági bevándorlóktól és menekültektől, szírektől, afganisztániaktól, irakiaktól, koszovói albánoktól, nigériaiaktól meg líbiaiaktól függetlenül csak ez az életérzés állandósult mindenhol, attól függetlenül, hogy az említett tereptárgyak melyik oldalán élünk… A szerző pedig a No Future!-életérzéshez hozzátette még: „Vagy, ha úgy tetszik, azt, hogy »mindig régen van«.

Még annál is régebben.

Annyira régen, hogy meg sem álltam az 1870-es Párizsig, melynek koszos kocsmáiba Verlaine és Rimbaud merült. Ők voltak az istenei Hellnek és gimnáziumi haverjának, Tom Verlaine-nek. Hellnek amúgy Richard Lester Meyers volt a becsületes neve, Tomnak pedig Thomas Miller – az előbbi az Egy évad a pokolban című Rimbaud-versből, a másik Verlaine-től csente a nevét. Költőként érkeztek New Yorkba mindketten, sőt egy közös kötetet is kiadtak Theresa Stern néven (Wanna Go Out?). Zárójel, Patti Smith ugyancsak Rimbaud-lázban hozott össze egy kötetet Verlaine-nel (Night). Mindkettő kapható az eBay-en úgy százötven dollárért. Bezárva.” Nos, itt tartunk most…

Stop! – ahogy egykoron a táviratokban rendszeresen írták, még ha épp nem is akartak megállítani senkit sem.

Ziherejsztű és kakastaréj

„A francia szimbolisták mellett az amerikai beat költőkért lelkesedtek a punkok; némelyikük hallható is John Giorno, Allen Ginsberg és William S. Burroughs társaságában (Giorno Poetry Systems). A beat költők éppolyan kibukottak, hitetlenek és narkósok voltak, mint a punkok, és odavoltak értük a hippik is. Viszont a punkok rettenetesen utálták a hippiket, hányni tudtak a szaros békéjüktől, meg attól az émelyítő szeretettől, amiben tocsogtak ronda szandáljaikban. Így aztán megbomlott a nemzedékek láncolata. Szegény hippiket senki se tudta vállalni.

Csak én. [Meg én! – szpa megj.]

Na, de ennyit erről és a múlt időről.

Nézzük, hogy mi a pálya ma.

Azért, hogy a »blank generation« kifejezés átterjedt az irodalomra is, Elisabeth Youngot (1950-2001) terheli felelősség. Young egyébként a beat irodalmon nőtt fel, és a hetvenes években könyveket árult a Camden Townban, ahol összehaverkodott az ott bulizó bandákkal. Láthattuk is a The Clash-ről szóló Rude Boy című filmben. Az első saját kötetét az amerikai irodalmi undergroundnak szentelte, és 1992-ben Shopping in Space: Essays on American ‘Blank Generation’ Fiction címmel jelentette meg, olyan írókra hegyezve ki, mint Bret Easton Ellis, Jay McInerney és Tama Janowitz. De alapműként emlegetik Brandon Stosuy Up Is Up, But So Is Down: New York’s Downtown Literary Scene 1974–1992 című kötetét is, melyben Hell is felbukkan.

Ami pedig az angol punk rock színteret illeti, az éppen főhajtásra készül.

Május 26-tól 28-ig Blank Generation fesztivált rendez a londoni Bridge House, fellép a Vice Squad, a Menace, a The Lurkers, a 999, Charlie Harper és sokan mások, mindenféle old school-, garage- és post punkkal.

Ziherejsztű és kakastaréj ezerrel. Bár lehet, hogy már túl vagyunk ezen.” Ha neki még május elején lehettek is kételyei, ma már egészen bizonyoson túl vagyunk ezen, a londoni Blank Generation fesztivált annak résztvevői sikerrel zárták. Üresség nélkül…

A majmok ereje

„Számomra most az a legizgalmasabb a punkban, ami nem úgy néz ki, nem is úgy szól, és mégis. Erre is mondok egy példát a rend kedvéért!

Nincs egy hete, hogy napvilágot látott az új Jewish Monkeys-album. Te jó ég, micsoda név! Egy ilyenért a fele királyságát adta volna a Sex Pistols! Tel Avivban élnek, és a kabaré, a klezmer, a pop meg a dzsessz elegyében utaznak, de amúgy nettó pogó. Tavaly Drezdában egy szír menekülttábort is levettek a lábáról. Jöttek, láttak, győztek. Látszatra nincs közük a punkhoz, de a látszatra nem adunk. Sokkal mélyebbről tudjuk:

A majmokkal van az erő” – írta Marton László Távolodó a Dunszt.sk portálon megjelent cikkében, és lényegében ezekkel a sorokkal kanyarodunk most vissza ahhoz, hogy azt mondtam néhány bekezdéssel feljebb, hogy engem bizony írása egész más szemszögből „fogott meg”, mint amiért barátom a figyelmembe ajánlotta. A majmok miatt! (A Beat, blank, punk című cikket olvasóink is elérhetik a dunszt.sk/2017/05/01/beat-blank-punk internetes címen.) Különösképp, hogy néhány nappal később a Sziget Fesztiválköztársaság idei hivatalos útlevelében (vagyis a műsorfüzetében, ugye…) megláttam, hogy augusztus 12-én, szombaton a zsidó majmok, alias a Jewish Monkeys zenekar koncertezik, a meghirdetett menetrend szerint délután negyed hattól. Hát igen, előre tudtuk akkor már – hiszen ennek nyilvánvalómnak kellett lennie! –, hogy ez egy olyan programpont lesz, amit nem szabad kihagyni, elszalasztani, elmulasztani… Koncertjükről még majd külön is írunk sorozatunkban, addig is azonban keresse meg őket mindenki a YouTube-on. Már csak azért is, mert valóban érdemes!

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. október 12.)

Vasárnapi életképek a Szigetről (Mónus Márton felvétele)

A fesztivál huszonöt éves, az idei látogatók többsége még annyi sincs (Mónus Márton felvétele)

Kell egy kis önvizsgálat és önismeret: fesztiválozók az úgynevezett Ji Csing Labirintusban (Mónus Márton felvétele)

Pom-pom parti lányokkal és széles mosolyokkal (Mónus Márton felvétele)

Jewish Monkeys – A Tel Aviv-i zenekar teljes felállásban

Volt egyszer egy Szabadság Krónika (2.)

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Volt egyszer egy Szabadság Krónika (2.)

„Jöttek a szovjet tankok, hogy helyrelőjék a barátságot”

„1956. október 23-án a sajtóban is új korszak kezdődött, noha ezen a napon még csak »következetes reformokban« gondolkodtak a megjelenő lapok cikkeinek írói. A Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke például »melegen üdvözölte« a napok óta tartó diákgyűléseket s az aznapra tervezett nagy budapesti felvonulást. A rendkívüli napot már az is jelezte, hogy a korábbiakhoz képest példátlan módon különkiadást, valójában csak egy röplapot jelentetett meg az Irodalmi Újság – benne a magyar írók e napra keltezett, igen határozott hangú kiáltványa s a lengyel írószövetségnek címzett levél –, és külön »röpirattal« jelentkezett a Szabad Ifjúság kollektívája is »a demokratizálásért és a szocializmusért küzdő ifjúság« nevében” – olvashatjuk A magyar sajtó története című kötet Murányi Gábor által jegyzett, sorrendben harmadik, s egyben záró fejezetében, amely az 1948 és 1988 közötti időszakot dolgozza fel.

Az ötvenhatos magyar forradalomnak és szabadságharcnak jelentős sajtója volt és van is (hiszen az akkor nyomtatott kiadványok javarészt fennmaradtak, a nagyközönség számára ma már korlátozások nélkül elérhetők, kutathatók…), ugyanis földrengésszerűek voltak ezek a napok a médiában is. Új újságok jelentek meg, régiek indultak újra, a forradalmárok lapokat alapítottak, olyan szerzők is megszólaltak, akik addig ezt nem tehették meg, s olyanok is, akiknek épp a szabadság lehelete adott erre késztetést, indíttatást, lendületet, s legfőképp felszabadultságtól lüktető kedvet, tehát a magyar lapkiadás, újságvilág históriájának is egyik kifejezetten izgalmas időszaka volt ez.

Az ötvenhatos magyar sajtó történetének átfogó és összegző megírására, feldolgozására azonban továbbra sem vállalkozott még ezidáig senki sem, ennek csak egyes eseményeit, részleteit villantották fel a kellő alapossággal különféle, a nevük elhallgatását ugyan nem kérő kutatók, akiket ezúttal most mégsem szeretnék megnevezni, már csak azért sem, mert azzal a teljesség igényét kellene felvállalnom, amire pedig az adott terjedelmi keretek között felelőtlenség lenne vállalkoznom. Így hát most, amikor nemzeti ünnepünkre, vagyis október 23-ra készülődve a média tükrében igyekszünk feleleveníteni a korabeli eseményeket, ötvenhat sajtóját lapozgatva szándékosan nem az 1956-ban megjelent újságokat nézzük át – idővel majd talán erre is visszatérhetünk –, hanem az utóbb kinyomtatott, később szerkesztett, de a forradalom és szabadságharc eseményeivel foglalkozó kiadványokat lapozzuk fel. Az ilyenek az utóbbi években ugyancsak áttekinthetetlen mértékben megszaporodtak ugyan, mégis valamelyest áttekinthetőbben, kézenfekvőbben helyezik kontextusukba a korabeli történéseket. És persze az akkor aktuális folyamatokat is dokumentálják. Már csak a történelmi távlatnak, vagyis az évtizedekben mérhető időbeni távolságnak, az időközben eltelt hatvanegy esztendőnek köszönhetően is.

Információközelség

A 2006-ban megjelent Szabadság Krónika című nyolcoldalas egyszeri kiadvány – tehát még periodikának sem nevezhetjük igazán – két oldalon foglalkozott a forradalom és szabadságharc kitörésével, ismertette a műegyetemisták követeléseit, összefoglalta a legfontosabb ötvenhatos eseményeket (Sztálin-szobor ledöntése és egyebek…), majd ugyancsak két oldalt szánt arra, hogy bemutassa a legfontosabb ellenálló csoportokat (Corvin köziek, a Baross téri csoport, Móricz Zsigmond körtér, Széna tér…) és azok legkiemelkedőbb tagjait.

Továbblapozva egy teljes oldalt kapott a kádári megtorlás és a szovjet csapatok karhatalmi alkalmazása Magyarországon, s ugyancsak egy oldalon közölték a kiadványban időrendbe gyűjtve a hivatalos 2006-os ünnepi eseményeket, a hátlapon pedig az állami megemlékezések plakátja kapott helyet. Felettébb szellős lapszerkezet ez így, mondhatjuk már első ránézésre is. Pedig a szűkösség miatt sokkal inkább feszesnek kellene lennie! Nem is beszélve akkor még arról, hogy a hatodik oldalán Budapesti forradalmi utcaképek címmel egy jó szándékkal is legfeljebb csak hevenyészettnek mondható fotóválogatást adott közre a Szabadság Krónika. Annak érdekében, hogy minél több fénykép elférjen, apróra, aprócskára, no jó, ugyan nem bélyegnyire, de akkor is jelentéktelenül kis méretűre zsugorított felvételekkel dolgoztak. Mi sem természetesebb ennél: kontraproduktív hatással. Az oldal alsó felét pedig egy cím nélkül közreadott ötvenhatos tematikájú képregény, Fazekas Attila (rajz) és Pacskovszky Zsolt (szöveg) alkotása foglalta el.

Mindezt kissé talán elnagyoltan összefoglalva elmondhatjuk, hogy a kiadványon érződik a lapban sehol meg nem nevezett szerkesztők felkészültsége – profi és hozzáértő emberek lehettek –, azonban az adott keretek között ennek túl nagy hasznát ők maguk sem vették… Mintha túlnőtt volna rajtuk a feladat. Hogy ez mennyiben saját magukon, s mennyiben a megrendelőkön, a megrendelők fafejűségén múlott, azt a közelebbi információk hiányában egyelőre nem ítélhetjük meg. Majd…

Egy kirándulás végén

A Szabadság Krónika címlapján így kezdte – a nap krónikájaként – 1956. október 23-a legfontosabb eseményeinek összefoglalóját: „A kora reggeli órákban hazaérkezik Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség (Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István). Ülésezni kezd az MDP kibővített Politikai Bizottsága.

A Szabad Nép vezércikke (Új, tavaszi seregszemle) üdvözli a diákság követeléseit. A lap közli az Írószövetség felhívását: a szövetség egyetért a lengyelországi változásokkal, ugyanakkor nem tartja helyesnek a délutáni rokonszenvtüntetést.

Az egyetemeken gyűléseken készülnek a tüntetésre.

12 óra 53 perckor, adását megszakítva a Kossuth rádió ismerteti Piros László belügyminiszter közleményét: »A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez.«

14 órakor, a HM-ben Bata István honvédelmi miniszter engedélyezi a katonák részvételét a tüntetésen. A Minisztertanács rendkívüli ülést tart. Hegedűs András az MDP PB értékelése alapján tájékoztatást ad a kialakult helyzetről.

14.23-kor a Kossuth rádió újabb belügyminiszteri közleményt ismertet: »Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési tilalmat feloldja.«

Fél három körül megjelenik a műegyetemen a belügyminiszter-helyettes, Fekete Mihály, hogy ismertesse a diáksággal a tiltást feloldó határozatot.

Az egyetemi hallgatók egy része a Petőfi-szoborhoz vonul, a műegyetemisták többsége pedig egyenesen a Bem-szoborhoz indul. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház színésze tízezres tömeg előtt elszavalja a Nemzeti dalt. Egy diák felolvassa a 16 pontot. A tömeg, amely egyre hatalmasabbá duzzad – a diákokhoz a délelőtti műszakból érkező munkások csatlakoznak –, a Margit hídon át a Bem-szoborhoz vonul. A lengyelbarát, illetve Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak mellett már a szovjet csapatok kivonulását követelő jelszavak is elhangzanak.”

Barátságunk fokmérője

„A tüntetők a Bem-szobornál egyesülnek. Egyesek kivágják a sarló-kalapácsos címert a zászlókból. Veres Péter felolvassa az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc elszavalja a Szózatot, majd a Budapesten tartózkodó lengyel író. Zbigniew Herbert üdvözli a tüntetőket. A rossz hangerősítés miatt a beszédekből szinte semmit nem hallani. A tömeg a Kossuth tér felé veszi az irányt, azt követelve, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Az ÁVH Jászai Mari téri épülete előtt már a »Vesszen az ÁVO!« jelszó is felhangzik” – így foglalta hát össze az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján, 2006-ban a Szabadság Krónika 1956. október 23-a legfontosabb eseményeit.

…így kezdődött.

Aztán pedig: „Jöttek a szovjet tankok, hogy helyrelőjék a barátságot” – ahogyan azt később Királyhegyi Pál megfogalmazta aforizmájában, amit azonban már nem a Szabadság Krónikából idézek.

(Családi Kör, 2017. október 12.)

A Szabadság Krónika cím nélküli képregénye az 1956. október 23-i eseményekről

A tankok pedig helyre lőtték Budapest utcáin a szovjet-magyar barátságot

Macska a forró (motorház)tetőn

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Macska a forró (motorház)tetőn

Adj esélyt az efemerségnek a snassz bunkósággal szemben!

Tennessee Williams (1911–1983) Amerika fenegyereke volt, s ha túlzás is lenne azt állítanunk, hogy műveivel meghatározó módon átformálta a 20. jelentős részét, mindenképp nagy hatást gyakorolt az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekre, s azok irodalmi-művészeti irányzataira. A keze nyomát, úgy bizony, kitörölhetetlenül rajtuk hagyta. Nem kell ahhoz helyszínelőnek, hidegsebésznek lennünk egyik amerikai, hollywoodi tévésorozatban sem, hogy ezt ellentmondást nem tűrően megállapítsuk. Hatása persze elsősorban odaát, az Óperenciás tengeren túl volt mérhető… Mérföldekben is akár! De ez már egy gyors számítás szerint is (a fenébe is, hogy a digitronom?...) minimum három évtized. S lesz ez még bőven több is… Hiszen azóta is folyamatosan, holtában ezt teszi, nyomást és hatást gyakorol, megkérdőjelezhetetlenül, ugyanis alkotásai rendszeresen szerepelnek különböző színházak repertoárján világszerte. Ad notam – írta a minap latinos műveltségével Várkonyi Balázs barátom, egykori kollégám, akivel a Magyar Hírlap publicisztikai rovatán dolgoztunk együtt néhány éve még. Nagyon furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan – de a köztünk lévő, akár jelentősnek is mondható korkülönbség ellenére is szép emlékű – kollegiális kapcsolat volt a miénk, amely képes volt a legváratlanabb pillanatokban is a legelképesztőbb fordulatokat produkálni.

Ad notam – írta tehát Várkonyi Balázs a Facebookon, amikor megosztotta az itt látható felvételt (ezúton is jelzem, hogy köszönettel elvettem!...), hiszen Tennessee Williams egyik legismertebb műve a Macska a forró bádogtetőn című színmű – váljék örök dicsőségére! –, 1955-ben Pulitzer-díjjal is jutalmaztak érte a szerzőt. Vagyis eredeti címén: Cat on a Hot Tin Roof. De a magyar irodalommal ellentétben az újvilágban elképzelhető az is, hogy egy színmű annyira közéleti és aktuális legyen, hogy újságírói díjat ítéljenek meg neki. Ők bizony (a tengerentúli szerzők…) nem rettegnek betegesen attól, hogy beleszóljanak a közéletbe, illetve, hogy állást foglaljanak bármi mellett vagy ellen, akármi legyen is a véleményük az adott politikai kérdésekben; s nem riasztja őket az efemerség nálunk immár csak pejoratív felhanggal emlegetett fogalma sem annyira, hogy sikítva riadjanak fel (fél)álmukból az éjszaka kellős közepén, ha ilyesmi jelenne meg képzetükben…

Számukra természetes dolog, hogy az alkotók naprakészen reagálnak műveikben az aktuális társadalmi jelenségekre és különféle folyamatokra, politikai eseményekre, forradalmi jégzajlásokra, forgószelekre és földindulásokra…

Ez a cica pedig itt a képen ugyancsak talált magának egy tetőt, amely – jobb esetben – talán nem bádogból készült ugyan, de nem is a ház, nem is egy otthon meghittségét védi a reája leselkedő természeti hatásoktól, esőtől, hótól, széltől, miegymástól. Az analógia pedig már első ránézésre is „adja magát”, ledéren felkínálkozik, hogy szinte zavarba jövünk tőle… Jaj, csak nehogy efemer legyen!

(Családi Kör, 2017. október 12.)

Balatoni románc

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Balatoni románc

Móra Ferencet irodalmunkban egyedülálló módon – botlásai ellenére is – famíliacentrikus költőnek ismerjük, és akként is fogadjuk el

„Kis szivem, még az erdőnek se mondd: / Felgyújtogatná titkunk a vadont!” – ilyen pajzán, erotikus versekben szólította meg az idős Móra Ferenc balatoni szerelmét, Kalmár Ilonát. „Az 1879-es születésű, 1902 óta nős férfi ugyanis 1932 nyarán, balatonföldvári nyaralása során megismerkedett és rögvest intim kapcsolatot is létesített egy feltűnően vonzó és intelligens nővel, a nála huszonhárom, feleségénél, Walleshausen Ilonánál huszonkét évvel fiatalabb, leányuknál, Pankánál mindössze egy évvel idősebb Kalmár Ilonával” – írta nemrég kettejük liaisonjáról (Lengyel András kutatásaira hivatkozva…) Mórocz Gábor. A Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő, Kalmár Ilonát és az írót együtt ábrázoló felvételt az Irodalmi Magazin tette közzé tavalyelőtti első, a Balaton és az irodalom kapcsolatait fürkésző/feldolgozó számában. Móra Ferenc néhány hónappal később már halálos kórral küszködött, így mindenki megítélheti magának, hogy utolérte-e méltó büntetése, vagy csak egy izgalmas irodalmi intermezzo volt ez a balatoni románc az író élete végén. Nagy valószínűséggel Sík Sándornak, az író halála után egy évvel, 1935-ben, a Katolikus Szemlében megjelent méltatása határozza meg a legpontosabban a költő karakterét: „Ha Móra költészetének központi ihletét keressük, azt kell mondani, hogy ő elsősorban és lelke szerint a család költője. Ha vannak egocentrikus költők, Mórát bízvást lehetne famílaicentrikus költőnek nevezni. A legjellemzőbb, amit egész lírájáról (…) mondani lehet: hogy a család ablakából nézi a világot.” S ezzel együtt neki is lehettek botlásai, vagy emberi gyengeségei, amelyek életművének nagyságát ennyi év után sem homályosítják el.

(Családi Kör, 2017. október 12.)