Permanens forradalomban (2.)

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Permanens forradalomban (2.)
Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Magyar Szó

Egy évvel ezelőtt, 2016. október 23-án, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján jelent meg a világhálón a Szabad Magyar Szó című független vajdasági magyar közéleti portál. Való igaz, az elmúlt egy esztendőben sokan úgy tekintettek erre, mint egyfajta „ellenforradalmi” csínyre, s igyekeztek marginalizálni az internetes lapot, vagy éppenséggel tudomást sem vettek róla. Sőt, olyanok is voltak, akik a létezését is megkérdőjelezték. Talán éppen ezért is fontos, hogy lássuk, mit látnak benne mások, úgymond kívülről nézve.

Mindazok, akik korábban, még a Szabad Magyar Szó indulása előtt (de természetesen azóta is…) hozzájárultak a vajdasági magyar közéletben ahhoz, hogy kialakuljanak a jelenlegi állapotok – vagyis, hogy eltűnjön a szólásszabadság, egyeduralkodóvá váljon az egyszólamúság, felülről diktált tézisek közé biggyesszenek kérdéseket az újságírók, s munkájuk a mikrofonállvány szerepkörében teljesedjék ki, ellentmondást nem tűrő „vezérek” irányítsanak mindent –, nos igen, ők voltak a leghangosabbak a független közéleti fórum elleni támadásokban az elmúlt egy esztendőben. Amikor kell, természetesen vitatkozunk és érvelünk, de meggyőzésükre – akárcsak az olvasó meggyőzésére is – elsősorban munkánk minőségét és magatartásunk következetességét, egyszersmind a kettő összességéből adódó szakmai elkötelezettségünket tudjuk felkínálni, azok szellemében is, akik emléke előtt kegyelettel fejet hajtunk az októberi megemlékezéseken, s akiket gyakorlatilag már azzal is példaképül választottunk (talán nem is csak…) magunknak, hogy a Szabad Magyar Szó indulását épp az évfordulóra időzítettük.
Ha pedig szemelvényeket keresünk arra vonatkozóan, hogy ki és hogyan reagált fórumunk indulására, vagyis, hogy milyen megnyilvánulások övezték a Szabad Magyar Szó megjelenését az első napokban, az első pillanatban, akkor úgy foglalhatjuk össze a tapasztalatokat, hogy: Kaptunk hideget, de meleget is egyaránt…

Elsők az egyenlők között

Október 23-a tavaly vasárnapra esett. A vajdasági magyar sajtóban elsőként – reggel fél kilenc után három perccel – a Vajdaság Ma hírportál reagált a Szabad Magyar Szó megjelenésére. Basity Gréta azt írta: „Vasárnap délelőtt nem kis meglepetés érte azokat, akik beütötték az egyetlen vajdasági magyar nyelvű nyomtatott napilap internetes címét. A www.magyarszo.com címen ugyanis egy Szabad Magyar Szó feliratú logó fogadta az olvasókat, amely a honlap fejléce értelmében független közéleti fórum.”
A cikk korrekt módon összegezte, mintegy kivonatoltan ismertette a portál nyitó napjának anyagait és azok tartalmát, felsorolta a szerzőket és közölte az alapítók elképzeléseit, indokait a cselekvésre. Külön említette Purger Tibor Miért – és miért nem című írását, Vígi Zoltán Valódi kérdésre őszinte választ című vezércikkét, valamint Kókai Péter és Pressburger Csaba közösen jegyzett, Ahol a hír szent és a vélemény szabad című szövegét. „Akik a Facebookon megosztott magyarszós szövegekre kattintanak, őket a következő üzenet fogadja: »A keresett tartalom ezen a címen sajnos már nem érhető el. Ismerje meg és kövesse a Szabad Magyar Szót itt, ezen a honlapon«” – írta a Vajdaság Ma.
A szerb nyelvű N1 televízió, amely az amerikai CNN-nek a volt Jugoszlávia térségében működtetett hálózatához tartozik, honlapján fél tizenkettő után négy perccel közölte a Beta hírügynökségnek a Szabad Magyar Szó indulásáról kiadott jelentését. Összeállításukban idézték Vígi Zoltán alapító főszerkesztő nyilatkozatát, miszerint az új lapot kezdetben nagyjából tíz újságíró készíti, akik közül néhányan egyelőre nem írják alá teljes névvel a cikkeiket, amíg jogilag nem rendeződik a helyzetük.

Egy hírügynökségi jelentés alakváltozásai

Az N1 televízió honlapjának cikkében emlékeztettek arra is, hogy tavaly nyáron a Magyar Szó akkori szerkesztőségének egy része tüntetésen tiltakozott az ellen, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) túl nagy befolyást szerzett a lapban. Az újságírók – akárcsak a szakmai nyilvánosság – már akkor figyelmeztettek arra, hogy a Magyar Szóra hatalmas politikai nyomás nehezedik, mert a legerősebb vajdasági magyar párt rátelepedett az újságra és kizárólagos cenzúrát gyakorol – írták a jelentésben.
A GradSubotica című, magánkézben lévő szabadkai helyi hírportál szinte ugyanezzel a szöveggel és azonos tartalommal tette közzé a Beta hírügynökség jelentését. Az egyetlen különbség csak annyi volt, hogy ők más illusztrációt használtak a cikkükhöz.
Az Autonomija című politikai hírportál pedig nemcsak ismertette a Beta hírügynökség jelentését, de arra építve alaposan fel is dolgozta a témát. Egyebek mellett idézte az igazgatóbizottság („upravni odbor”) közleményét, amely jogi lépéseket helyezett kilátásba a domain visszaszerzése érekében. A testület álláspontja szerint ugyanis a Szabad Magyar Szó alapítói „eltulajdonították” a Magyar Szó szellemi tulajdonát, és – mint fogalmaztak – már a cégnyilvántartásban is úgy regisztrálták, hogy a Magyarszo.com internetes cím a nyomtatott lap kiadójának tulajdona. A Magyar Szó Lapkiadó Kft. igazgatóbizottságának ezek az állításai nem felelnek meg a valóságnak.

A sajtószabadság megilleti a nemzeti kisebbségeket is

Az Autonomija terjedelmes cikke idézte az igazgatóbizottsági közleményt, amelyben azt állították, hogy a Szabad Magyar Szó alapítóinak célja az volt, hogy zavart keltsenek az olvasókban, annak érdekében, hogy a saját politikai és ideológiai meggyőződésüket terjesszék, propagálják, népszerűsítsék. Kitértek arra is, hogy a testület véleménye szerint az, ami történt, példátlan lépés, és az újságírókhoz, értelmiségiekhez, a szellem embereihez méltatlan viselkedés. Mint írták, a Szabad Magyar Szó alapítóinak inkább egy saját honlapot kellett volna létrehozniuk, és azt felépíteniük, ahelyett, hogy eltulajdonítsák mások szellemi termékeit.
Az Autonomija cikke kitért arra is, hogy a Magyarszo.com soha nem is volt a Magyar Szó tulajdona – a cégregiszter tehát ilyesmit soha nem is tartalmazhatott –, s idézte Vígi Zoltán szavait, amelyek szerint a Szabad Magyar Szó tulajdonképpen a nyomtatott napilap vezető újságíróinak korábbi menesztése, kirúgása miatt jött létre. A lapvezetés által gyakorolt brutális politikai cenzúra a nyomtatott újságból kigyomlált minden olyan véleményt, amely nem egyezik az uralkodó politikai struktúrák álláspontjával, bírálatnak a lap hasábjain helye nincs, semmiféle más meggyőződésnek egyáltalán nem ad sem teret, sem publicitást.
A cikk ugyancsak idézte Purger Tibor, a Szabad Magyar Szó alapítójának szavait, amelyek szerint a sajtószabadság alapvető emberi jog, ami megilleti a nemzeti kisebbségeket is. A társadalomban senkinek sincs joga arra, hogy elnémítsa, elhallgattassa a más véleményeket, illetve azok képviselőit. A kisebbségi sajtót is megilleti a pluralizmus, és nem csak a felülről irányított egyszólamúság – idézték Purgertől. Történt mindez egy évvel ezelőtt.
A történet pedig azóta is töretlenül folytatódik tovább…
A Szabadmagyarszo.com internetes címen bárki élő egyenesben követheti!

Az érdeklődés középpontjába kerültünk
„● Korábban otthon, Vajdaságban színésznőként az Újvidéki Színház társulatának tagja volt, majd Magyarországon költőként az Élet ÉS Irodalom versszerkesztőjeként dolgozott. A kilencvenes évek első felében úgy határozta meg a helyzetét egy interjúban, hogy „eddig a színésznő tartotta el a költőnőt, most a költőnő tartja el a színésznőt”. Hogyan alakult ezeknek a kettősségeknek a története a későbbiekben?
– Azóta nagyon nagyot változott a helyzet. A költőnő ma már nem tarthatja el azt a másik személyt, aki vagyok. Érdekes módon most a képzőművészet került a nemzetközi érdeklődés fókuszába, amire én korábban nem is gondoltam volna. Igaz, a performance mindig fókuszban volt, s nem azt mondom, hogy eltartott volna, de bizonyos mértékben mindig fedezte az utazásaim költségeit. Így mégiscsak láthattam valamennyit a világból, mert költőnőként, színésznőként azért nem bírtam volna utazgatni sehová. Hiszen a színésznői fizetésem csak a legalapvetőbb egzisztenciális költségeim fedezésére volt elég, vagy arra sem. De a különböző meghívások, a hangköltészeti, vizuális költészeti fellépések, a performance-fesztiválokon való szereplések révén egy kicsit mégis utazhattam. És ezeknek, az akkoriban még csak mellékesnek tekintett tevékenységeimnek köszönhetően az érdeklődés középpontjába kerültek a vizuális munkáim, a kollázsaim, hangköltészetem. De nemcsak az enyém, hanem a hatvanas-hetvenes években a közép-kelet-európai térségben alkotó művészek munkái is. A volt jugoszláv, a magyar, a csehszlovák, a lengyel alkotók a világ művészettörténészeinek az érdeklődése középpontjába kerültek. Vagyis kerültünk! Így felfedeztek engem is valamikor a 2000-es évek elején, és akkoriban érkeztek az első kurátorok múzeumokból, mert rájöttek, hogy itt is volt ám nagyon erős művészet. Underground, ugye. Olyan művészet, amely nem volt hivatalos. Márpedig a miénk egyáltalán nem volt hivatalos: megcsináltuk, s aztán jól van, nekünk az jó érzés volt, de sokszor ennyiben is maradt minden. Ha elküldtük a műveket kiállításokra, azok ott ragadtak, soha nem kaptuk vissza, de örültünk, hogy beírhattuk az életrajzunkba, hogy itt is volt külföldön kiállításunk, meg ott is volt… De volt elég sok olyan munkám is, amit még nem küldtem el sehova, s akkor egyszeriben elkezdtek vásárolni tőlem. Akkor már nem volt állandó állásom itt, Magyarországon, tényleg a létminimum alatt éltem az újvidéki kis nyugdíjamból. Tehát a legjobbkor jött, hogy elkezdtek vásárolgatni tőlem, s a mai napig ez tartja el a költőnőt. Nem a színésznő, hanem a képzőművésznő.”
(Szabó Palócz Attila: Elveszve egy macho társadalomban, Szabad Magyar Szó, 2016. november 9.; interjú Ladik Katalinnal)

Van mire szerénynek lennie
„● Tom Hanks milyen ember?
– Nagyon rendben van, teljesen normális figura. Nyilván teheti, van mire szerénynek lennie, de ugyanezzel az erővel lehetne egy óriási tulok is. Nagyon közvetlen, nagyon normális, semmiféle szempontból nem hozza a másikat rossz helyzetbe sem úgy, hogy megjátszaná a megközelíthetetlen monolitot, sem úgy, hogy indokolatlanul »bratyizzon« az emberrel, amivel ugyancsak nem igazán lehetne mit kezdeni. Profi munkakapcsolatban voltunk, mindketten tudtuk, hogy három napig együtt fogunk dolgozni, nem játszhattuk folyamatosan a köztünk lévő áthidalhatatlan különbségeket, hiszen nem ez volt a dolgunk. Különben is, a szerepem szerint vízbe kellett volna fojtanom, tehát nem igazán lehettem tekintettel az Oscar-díjakra… Ő is jó akar lenni a szerepében és tudja, hogy ahhoz az kell, hogy én is jó legyek. És mindent megtesz ezért.”
(Mihájlovits Klára: Tom Hanks fojtogatója, Szabad Magyar Szó, 2016. október 26.; interjú Nagypál Gáborral)

(Családi Kör, 2017. október 26.)

Első az elsők között: A Vajdaság Ma hírportál tudósítása a Szabad Magyar Szó indulásáról (2016. október 23., 8:33)

Print Screen: Az N1 televízió honlapjának híradása a Szabad Magyar Szó indulásáról (2016. október 23., 11:34)

Kilenc színész közönséget keres(ett)

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását Kilenc színész közönséget keres(ett) címmel.

*

Kilenc színész közönséget keres(ett)

Pirandello nyomán szabadon, avagy egy előadás, egy nagyon komoly játék, amelyben a színészek a közönségük, a publikum felett tartottak szemlét

„Színpadon vagyunk, édesem! Hogy mi a színpad? Hát ez itt, ni, olyan hely, ahol komolyan játszanak” – a Mostohalány szavai ezek, amelyekkel a kishúgát szólítja meg Luigi Pirandello (1867–1936) olasz író Hat szereplő szerzőt keres című színművében. Az úgynevezett „műhelydrámát”, amely régóta ismert és jelen van a magyar színpadokon, nagy sikerrel játszotta 1999-ben az Újvidéki Színház társulata a román George Ivaşcu rendezésében. S valóban nagyszerű előadás készült. Megízlelve talán a siker ízét, egy remek ötlet nyomán a következő évadban úgy döntött a színház vezetése, hogy elkészíti a darab folytatását, George Ivaşcut visszahívták Romániából, s így született meg a Kilenc színész közönséget keres című – akár alkalminak is mondható – produkció William Shakespeare Hamlet és Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című műve alapján. A két világhírű színmű Gyarmati Kata dramaturg keze alatt olvadt nemes eggyé… A nagyon komoly játék tehát, amelyről a Pirandello-darabban a Mostohalány beszélt, így folytatódott. Felvételünkön a második előadás egyik jelenete látható – balról jobbra az álló sorban: László Sándor (a társulat akkori művészeti vezetője), Szorcsik Kriszta, Magyar Attila – Öcsi, Simon Melinda, Szabó Attila – Hugi, Balázs Áron és Németh Attila – Dodó. Középen guggol: Nagypál Gábor és Faragó Edit. Színpadon vannak mind, s mégis oly elveszettek, oly magukra maradtak, mintha senki sem figyelné őket, akárha nem lenne közönségük… Mintha tanácstalanok lennének. Most aztán mitévők legyenek? Az Újvidéki Színház ezzel a produkcióval nyitotta a 2000-2001-es évadát, a bemutatót 2000. szeptember 4-én tartották, s habár a kritika nem fogata egyöntetű lelkesedéssel – hangsúlyozván, hogy „nincs olyan sodrása, s talán tétje sincs”, mint az egy évvel korábbi Pirandello-premiernek –, ennyi év után talán vitatkozhatunk már vele annyiban, hogy de, igenis volt tétje. Csak egészen más, mint az olasz szerző darabjának… A kritikusnak abban azonban valóban igaza lett, hogy a Kilenc színész… nem ismételte meg a Hat szereplő… sikerét, a szövegkönyv alkalmi összeszerkesztettsége azonban olyan tartalmakat hozott elő mindkét műből, amelyek egyébként, nagy általánosságban rejtve maradnak bennük, akárhányszor tűzzék is műsorra világszerte különféle társulatok, jószerivel fel sem tűnnek a nézőnek – olykor talán még a rendezőnek sem. A dramaturgiai beavatkozások tehát leporolták egy kicsit mindkét drámát, megnyitották a tőlük szokatlan tartalmak felé is. A színészek pedig parádézhattak egy kicsit, mintha mindnyájuknak a jutalomjátéka lett volna ez a szép emlékű, különleges előadás. Ha figyelembe vesszük a brit Peter Brook, a kortárs színházművészet egyik legnagyobb alakjának elméletét az üres térről, akkor itt egy kicsit visszájára fordult a helyzet. Ha valaki áthalad egy üres téren, s valaki nézi azt, az már színház… Ezúttal azonban a csoda azáltal keletkezett, hogy az üres térből pillantottak ki a színészek a nézőtérre, a publikumra, így teljesítve ki a színjátszás örök és egyedi misztériumát. Ha valamije, hát tétje, méghozzá igen nagy tétje, ennek egészen bizonyosan – volt!

(Szabad Magyar Szó, 2016. december 7.)

Tom Hanks fojtogatója

A Szabad Magyar Szó közli Mihájlovits Klára interjúját Nagypál Gábor színművésszel.

*

TOM HANKS FOJTOGATÓJA

A budapesti Stúdió K színház művészeti vezetője, számos emlékezetes színházi alakítás megformálója, rangos magyar film főszereplője – a média érdeklődésének középpontjába Nagypál Gábor mégis akkor került, amikor Tom Hanks mellett jelent meg az isztambuli víztározóban a Ron Howard rendezte Inferno című filmben. Sorra jelentek meg a vele készített interjúk, egyetemista színjátszók vele példálódznak egymásnak – egyszóval sztár lett egy pillanat alatt.

Beszélgetésünket a vajdasági származású művésszel így éppen azzal a kérdéssel kezdtük, hogy nem érzi-e kissé különösnek ezt a hirtelen jött népszerűséget.

– Nem tudom, mi a sztárság, meg mi a fokmérője, de tény, hogy hirtelen mindenkinek érdekes lett ez a dolog. Amerikai megaprodukcióról van szó, amelyben Tom Hanks játssza a főszerepet, s én, magyar színészként kaptam egy kis szerepet ebben a filmben – ez mindenkinek felcsigázza az érdeklődését. Valójában kicsit tudathasadásos ez a helyzet: amikor egy film a mozikba kerül, és amikor annak kapcsán kérdezgetni kezdik a színészt, akkor az érdemi munka óta már eltelt egy-másfél év, a forgatás tapasztalata, az ott szerzett élmények elhalványulnak, az érte kapott pénz is már az adóhivatal számláján van… Nagyon régi emlékeket kell előkaparni tehát, s hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy az embereket ilyen apróságok ilyen részletességgel érdeklik, mint hogy milyenek voltak a forgatási körülmények… Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel – de valószínűleg még egy-két nap, és kifúj ez a történet, visszatér az élet a normális kerékvágásba.

● Az a különös, hogy amikor a Nincs kegyelem című film főszerepét játszottad, messze nem kapott ennyi figyelmet az alakítása, mint az Infernóban előadott, másfél perces verekedős jelenet…

– Ez a teljes nonszensz. De a nagy számokkal nem lehet vitatkozni: nagyon nagy piacnak készült ez a film, nagyon sok ember látja, nagyon nagy a hírverés körülötte, hatalmas a marketingértéke és emiatt nagyon sok emberig eljut. Nem azt mondom, hogy érthetetlen a helyzet, hiszen értem, hogy mitől működik, de azzal együtt is felfoghatatlan.

● Nem bánt valahol ez a hirtelen jött figyelem?

– Nem. Ez műfaji sajátosság, nem kell rajta meglepődni. Már amikor a szerzők leülnek beszélgetni egy ilyen típusú filmről, mint amilyen az Inferno, azzal számolnak, hogy a potenciális nézőszám kétmilliárd ember, s csak az a kérdés, hogy abból mennyit lehet elérni. Amikor elkészül egy magyar játékfilm, azt mondják az alkotók: ha kétszázezer embert sikerül elérni, az már maga a csoda.

● Mennyire más az a reggel, amikor az ember arra ébred, hogy forgatni kell menni valami amerikaiakkal és az, amikor arra eszmél, hogy bemutatója van aznap a színházban?

– Nagyon más élethelyzetek ezek. Mindkettőnek van valamiféle izgalmi állapota. A színházi bemutató egy aránylag hosszú folyamat vége, több hét, esetleg több hónap alatt épül fel a pánik az emberben. A bemutató utáni reggel az, ami egészen elképesztően üres: nincs próba, nincs hajtás, és hirtelen nem tud mit kezdeni magával az ember. A forgatás egészen más, az afféle helyből magasugrás: kimégy a helyszínre, belecsapsz a lecsóba és azonnal felpörgeted magad. Olyan, mintha tripla kávéval indítaná az ember a napot, tizenkét órán át tart a feszültség és maximumon van a fordulatszám, aztán az ember este hazamegy, megiszik egy pohár bort és minden elcsitul. Mások az időintervallumok és így a feszültségi szintek is.

Borzasztóan más műfaj a színház. A film sprintműfaj, beleállsz a rajtgépbe és kifutod a lelked, de belátod a távolságot. A színház ehhez képest a hosszútáv, másként kell gazdálkodni az energiákkal, máshol vannak a csúcspontok. Mire megszületik valami a színházban, mire az lecsapódik, mire elér a nézőhöz, mire a néző reagál, mire kiderül, hogy megbuktál, eltelik öt hónap. Ott minden fázisában benne van a színész. A film esetében pedig csak egy szegmensben van jelen az ember: belepakolod egy pici részébe a sajátodat és rábízod magad a rendezőre, a vágóra, akárkire, hogy beillesszenek a kirakósba. Aztán a végén nézel, hogy jé, ez ilyen?!

● Nem ez az első külföldi produkció, amiben részt veszel. Melyik volt a legizgalmasabb?

– Nem az izgalmas kifejezést használnám. De az Inferno forgatását olyan elképesztő profizmus jellemezte, hogy az valami döbbenet. Az ember azt hinné, hogy a profizmus feltétlenül lélektelenséggel fog párosulni – de nem. Egy elképesztő méretű apparátus olyan hajszálpontos működését láttam, ami egyszerűen felfoghatatlan. Ott állsz Isztambulban a Hagia Sophia meg a Kék Mecset között, ahol egy átlagos kedd éjszaka is van több tízezer ember. És akkor el lehet képzelni azt, hogy egy hétvégi délutánba beleáll egy stáb és lezárja a környéket, de úgy, hogy azért közlekedni lehessen még és három-négyszáz mellényes emberke tereli a koreai turistákat, hogy a sárga vonalon kívül maradjanak. Mindeközben egy tizenegynéhány hatalmas autóból álló konvoj érkezik rendőri felvezetéssel, két helikopterrel, fogalmam sincs, hány kamerával és hosszú percekig áll Isztambul, a tizenöt milliós város kellős közepe. Majd azt mondják, hogy „cut”, gyors visszanézés és közli a rendező, hogy „Nagyon jó, még egyszer!” És ezt megteszik többször egymás után… Iszonyat sok ember dolgozik azon, hogy az utolsó kábeltől kezdve a helikopterbe került kerozinig minden passzoljon arra a néhány percre. Lenyűgöző. És megcsinálják, és passzol és a nap végére kész és azt mondja Ron Howard: remek, megcsináltuk a napi penzumot, köszönöm mindenkinek, találkozunk holnap reggel hatkor… Őrült élmény.

● A tizenöt milliós Isztambulban tényleg nem volt senki, aki eljátszott volna egy török szereplőt?

– Na igen, ez is teljes nonszensz: egy török egyetemistába bújtatott terroristát játszom. És igen, elvittek Budapestről három napra Isztambulba töröknek – adai indulással, pesti átszállással. Persze, a háttér ismeretében ez nem annyira furcsa: a film nagyrészt Firenzében és Budapesten készült, az isztambuli három nap volt a hozzáforgatás, a produkciónak olcsóbb volt Pestről vinni a színészt Isztambulba, hiszen a magyar fővárosban volt a stáb 25 napot, Törökországban pedig hármat. Így aztán olcsóbb volt három napra törököt vinni Magyarországról Törökországba, mint onnan hozni Budapestre valakit huszonöt napra.

● Tom Hanks milyen ember?

– Nagyon rendben van, teljesen normális figura. Nyilván teheti, van mire szerénynek lennie, de ugyanezzel az erővel lehetne egy óriási tulok is. Nagyon közvetlen, nagyon normális, semmiféle szempontból nem hozza a másikat rossz helyzetbe sem úgy, hogy megjátszaná a megközelíthetetlen monolitot, sem úgy, hogy indokolatlanul „bratyizzon” az emberrel, amivel ugyancsak nem igazán lehetne mit kezdeni. Profi munkakapcsolatban voltunk, mindketten tudtuk, hogy három napig együtt fogunk dolgozni, nem játszhattuk folyamatosan a köztünk lévő áthidalhatatlan különbségeket, hiszen nem ez volt a dolgunk. Különben is, a szerepem szerint vízbe kellett volna fojtanom, tehát nem igazán lehettem tekintettel az Oscar-díjakra… Ő is jó akar lenni a szerepében és tudja, hogy ahhoz az kell, hogy én is jó legyek. És mindent megtesz ezért.

● Nézted az Infernót?

– Persze. Nagyon izgalmas volt. Tök profi munka, tudja teljesíteni azt, amit vállal. Volt két előzménye (az Angyalok és démonok, illetve a Da Vinci-kód), s Hollywoodban is tudják, hogy ha valaminek van előzménye, akkor mire lehet számítani… Nagyon profin, nagyon okosan végigzongorázzák az egészet, itt-ott egy kicsit meglepő, furmányosan csavarja a történetet, némileg el is tér a regény folyamától…

● Miről fogunk másfél év múlva beszélgetni? Milyen filmek forognak most?

– A filmszerepeket én akkor szoktam elhinni, amikor a kész anyag megjelenik DVD-n, vagy fenn van a neten. A megkeresések ugyan tartják az emberben a parazsat, meg a reményt, hogy hátha… De arról nem beszélünk. Az biztos, hogy az Aranyélet második évadában játszom, benne vagyok a Pacskovszky József rendezte Tökéletes gyilkosban, amit a tavasszal forgattunk, s amit januárban kellene bemutatni. Közben meg vannak castingok, megkeresések, ilyen-olyan előkészítések… De ezekről nem beszélünk. Meg hát a színházzal is össze kell hangolni a dolgokat.

● Az amerikai és egyéb nemzetközi filmes produkciókban való részvétel számodra szakmai, művészi vagy megélhetési kérdés?

– Is-is. Az ember mindent hittel és szenvedéllyel, meggyőződéssel csinál, lehetőleg pénzért. Fontos a szakmai tapasztalat, akkor is, ha rossz az a film, fontos minél többet forgatni, rutint szerezni. Rengeteget lehet tanulni egy jó operatőrtől, egy jó fővilágosítótól… A megélhetési szempont ugyancsak fontos: egy-egy ilyen produkciótól én nem leszek gazdag, nem fogja jelentősen befolyásolni az életminőségemet, de arra jó, hogy kipótoljam azokat a rohadt nagy lyukakat, amelyeket év közben óhatatlanul csinál az ember a zokniján…

● Szeretsz veszélyesen élni? Elvégre egy független színház művészeti vezetője vagy, amelynek még saját épülete sincs…

– Dehogy szeretek! Én egy konformista alak vagyok, semmi mást nem szeretnék csinálni, mint békésen olvasgatni naphosszat és néha bemenni próbálni meg este játszani. Nem akarom én túltolni ezt az izgalmi állapotot… Nem hiányzik ez az állandó izgalom, de nyilvánvalóan olyan dolgokat hívtam be az életembe, amelyekbe most aztán bele kell állni és meg kell felelni. De nem zokognék, ha eggyel kiszámíthatóbb lenne az életem és a színház működtetése. Öt éve vagyok a Stúdió K művészeti vezetője és tény, hogy van egy folyamatos létbizonytalanság, amely billegteti az embert, ami erodálja a lelket. Ezt már érzem is magamon: nem hálás és nem szerencsés dolog sokáig vezetői helyzetben lenni sehol sem. Ez nem egészséges, a vezetői helyzet egyszerűen átformálja a személyiséget, erodálódik tőle az ember.

Vállalt helyzetek ezek, senki nem véletlenül került ide, ebbe a színházba, amely kicsi, független, állandó gondokkal küzd. Mindenki tudja, mit vállalt. Azt is, hogy ezt a színházat gazdaságosan működtetni nem igazán lehet. Szembejön a matek és azt nem nagyon lehet cáfolni a jelenleg ismert univerzumban. De ezek vállalt kompromisszumok. Én abban bízom, hogy mindig meglesz az a nézői réteg, amely vevő arra, amit csinálunk. De mást meg nem akarok csinálni. Nem is biztos, hogy tudnék.

Most Jeles Andrással dolgozunk: Ibsen Noráját csináljuk, teljesen szürreális helyzet, nem is értem, mit keresne Ibsen ebben a színházban, ha nem Jeles rendezné.

(Szabad Magyar Szó, 2016. október 26.)

 Nagypál Gábor: Elvittek Budapestről három napra Isztambulba töröknek

A Kilenc színész közönséget keres című előadás bemutatója

A Újvidéki Színház társulata megtartja a Kilenc színész közönséget keres című előadás bemutatóját.

Készült William Shakespeare Hamlet és Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című műve alapján.

Dramaturg: Gyarmati Kata

Rendzete: George Ivaşcu