Megvette a Mediaworks a Pannon Lapok Társaságát

A magyarországi állami televízió online felülete, a Hirado.hu tudósítást tesz közzé arról, hogy Mediaworks felvásárolta a Pannon Lapok kiadóvállalatot.

*

Megvette a Mediaworks a Pannon Lapok Társaságát

A Mediaworks Hungary Zrt. megvásárolta a Pannon Lapok Társasága Kft.-t (PLT) a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) engedélyével – tájékoztatta a Mediawoks pénteken az MTI-t.

A PLT és a Mediaworks együtt majdnem 25 milliárdos árbevétellel és csaknem 1150 munkavállalóval rendelkezik. Az új csoport tizenkét megyében (Bács-Kiskun, Baranya, Békés, Heves, Komárom-Esztergom, Jász-Nagykun-Szolnok, Somogy, Tolna, Fejér, Vas, Veszprém, Zala) van jelen megyei lapokkal – tartalmazza a közlemény.

Ugyanakkor a cég három országos napilapot (Nemzeti Sport, Világgazdaság, Népszabadság) ad ki, valamint magazinok és digitális médiatermékek tulajdonosa – tették hozzá.

A tájékoztatás szerint a megyei lapok adják majd a csoport legnagyobb bevételi forrását – annak több mint 50 százalékát –, péntektől a PLT-Mediaworks lapok eladott példányszámának körülbelül 75 százalékát a megyei lapok teszik ki – közölte a cég.

A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának szakhatósági hozzájárulását követően már augusztus elején engedélyezte, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. közvetlen, egyedüli irányítást szerezzen a Pannon Lapok Társasága Kiadói Kft. felett, azonban a felvásárlás csak most történt meg.

A GVH akkori, az MTI-hez eljuttatott közleményében felidézik: július 4-én nyújtotta be engedélyezési kérelmét a Mediaworks Hungary Zrt.; az érintett vállalkozáscsoportok egyaránt foglalkoznak nyomtatott és online sajtótermékek kiadásával, illetve hirdetési felületek értékesítésével, nyomtatott termékek terjesztésével, és nyomdai szolgáltatást is nyújtanak.

Az akkori vizsgálat megállapította, hogy ugyan mindkét vállalkozáscsoport foglalkozik megyei napilapkiadással, ám ezen tevékenységüket különböző földrajzi piacokon végzik, így az olvasói piacon nincs olyan terület, ahol átfedés lenne a tevékenységi körök között – írják.

A PLT csaknem 9 milliárd forintos árbevételű, 500 munkavállalót foglalkoztató, négy dunántúli megyében (Fejérben, Vasban, Veszprémben és Zalában) jelen lévő cégcsoport, négy megyei napilap – Fejér Megyei Hírlap, Napló, Vas Népe, Zalai Hírlap – mellett a Dunaújvárosi Hírlap kiadója, és helyi digitális médiacsatornákat is üzemeltet.

(Hirado.hu, 2016. szeptember 30.)

A Pesti Magyar Színház bemutatja A tizedes meg a többiek című előadását

A Pesti Magyar Színházban megtartják a Dobozy Imre műve alapján készült A tizedes meg a többiek című előadás bemutatóját (komédia két részben).

Szereplők: Eperjes Károly, Bede-Fazekas Szabolcs, Rancsó Dezső, Szatmári Attila, Fillár István, Pavelits Béla, Horváth Illés, Takács Géza, Szűcs Sándor, Tahi József, Gémes Antos, Adányi Alex, Sipos Csaba és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei: Hrisztov Toma, Kedves Csaba, Kós Mátyás, Rugly Csaba, Simony Attila, Vank Richárd

Díszlet-jelmez: Kovács Yvette Alida

Dramaturg: Deres Péter

Zene: Vecsei László

Ügyelő: Sipos Csaba

Súgó: Balázs Éva

Rendezőasszisztens: Juhász Andrea

Rendező: Lengyel Ferenc

 

žica

Fehér Illés az Ezüst híd (Srerbni most) című blogjában közzéteszi Szabó Palócz Attila sodrony című versének fordítását.

*

žica

pazite na stene koje se vraćaju,

koje ni kad kući stignu ne prepoznaju

snagu i čistotu u žici,  koje zahtevaju

da ih se ponovo smeste u skrivene ćoškove ćuvika,

gde je odavno korov i mahovina nastanjena,

mada

i koje sa hrida uzmicajući,

kao da nema,

nikad nije ni postojao drugi teren,

samo opovrgnuta iluzija postojanja,

šta u skrivenim ćoškovima ćuvika

smišljene, izbledele korake merka,

grčevito,

kao kad pena grgori i stena prsne,

u večernjim satima trgovački kanali

serije tektonskih pomicanja emitiraju

na kanalu emisije priproste muzike,

nepokolebljivo,

mada

i stena prsne kad pena grgori,

tektonsko pomicanje beskonačno te nosi …

prošiša nesavladiva – okamina 

Prevod: Fehér Illés

(Ezüst híd, 2016. szeptember 29.)

sodrony

Fehér Illés az Ezüst híd (Srerbni most) című blogjában közzéteszi Szabó Palócz Attila sodrony című versét.

*

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

sodrony

vigyázzatok a visszatérő kövekre,

amelyek hazatalálva sem ismerik fel

a sodronyban az erőt és a tisztaságot,

amelyek visszakövetelik helyüket a hegyormok rejtett zugaiban,

ahol már rég megtelepedett a gaz, a moha,

noha

s amelyek visszahőkölve a szirten,

mintha nem lenne,

soha nem is létezett volna más terep,

csak a létezés eltagadott illúziója,

amelyik megfontolt, megfakult lépteket

méreget a hegyormok rejtett zugaiban,

görcsösen,

mint mikor tajték zúg, a szikla is felreped,

tektonikus mozgások sorozatát adja

esténként a kereskedelmi csatorna,

a szappanopera műsorsávjában,

rendületlen,

noha

tajték zúg, s a szikla is felreped,

tektonikus mozgás sodor el végtelen…

süvít el türtőztethetetlen – kövület

(Ezüst híd, 2016. szeptember 29.)

A farkas és a szem

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila írását A farkas és a szem címmel.

*

A farkas és a szem

„Olyan kisugárzása, inspiráló személyisége volt, mint nemzedékében keveseknek. Akár értelmiségi, akár falusi író-olvasó találkozón beszélt, vagy a táncházmozgalom rendezvényein, mindig vonzotta az emberek figyelmét, erkölcsi töltete miatt tekintélye volt. Keleti Károly utcai lakásának szerepét a ’89 előtti ellenzéki időkben nem lehet eléggé nagyra értékelni. Szinte a Másik Magyarország székhelye volt, nemzeti panasziroda, ahová barátok, írótársak, a vidék gondjainak képviselői, erdélyiek, amerikai magyarok jártak instanciázni. Az a kicsi, harmincöt négyzetméteres lakás olyan volt, mint egy hivatal, Csoóri pedig a Másik Magyarország fő »hivatalnoka«; a találkozók mindig ügyek szerint voltak, ő mindenkit meghallgatott, próbált segíteni. Nem volt jó szervező, de mindenkinek tudott inspirációt adni” – így búcsúztatta a politikában is megmerítkezett, nemrég elhunyt Csoóri Sándor költőt pályatársa, a sokoldalú, nagyszerű szervező elme, Kiss Gy. Csaba, a József Attila-díjas irodalomtörténész, művelődéstörténész, egyetemi docens, az irodalomtudományok kandidátusa, aki az összes egyebek mellett 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja is volt. Akárcsak Csoóri Sándor. Majd hozzátette még: „Emlékszem, 1981 nyarán két barátjával megjelent Krakkóban egy nagyobb nyilvános gyűlésen. Éltette őket a tömeg, mert magyarok voltak, szinte tomboltak értük.”

„Az emberek közötti legerősebb kapcsolatot az alkotás teremti meg” – ezek már egy másik pályatárs, Sára Sándor filmrendező és operatőr szavai. A Heti Válasz című hetilap 2016. szeptember 22-i számában közölt hatoldalas összeállítást a Csoórira emlékező méltatásokból, búcsúztatásokból, főhajtásokból, az idézettek mellett Illyés Mária, Duray Miklós és Sándor György tollából. A költő halálhíre még csomagolás közben ért, temetése időpontjában azonban már külföldön tartózkodtam, ezért hát most utólag „pótlom” be a mulasztásokat, lapozgatom a tudósításokat, olvasgatom mindazt, amit olvasni érdemes. Ezzel rovom le most hevenyészett módon a kegyeletemet, miközben saját tapasztalataimra alapozva is láthatom – és megállapítom –, hogy Sára Sándornak nagyon is igaza van: olyan mély kapcsolatok felettébb ritkán, vagy csak elvétve születnek az emberek között, mint a közös alkotás folyamatában, az úgynevezett műhelymunkában, az együttgondolkodásban, s igen, az együttizzadásban, együttkínlódásban is. Így hát kifejezetten mély tisztelettel veszem csak billentyűzetemre ezt a szót: pályatársak.

A hazaérkezés másik meghatározó élménye számomra az idei őszön a költözködés: mintha ez is egy olyan folyamat lenne, amelynek az ember, vagy tágabb értelemben véve az egész, az emberiség teljessége soha nem érhetne a végére. S ebben pedig eltörpül, szinte csekélységnek tűnik a magam (és családom…) kis nyomora, ami az egyik lakásból a másikba való áthurcolkodásban teljesedik ki. Azt hittük, gyorsan megy majd, pikk-pakk átcuccolunk néhány nap, legfeljebb egy-két hét alatt. S aztán most meg itt van, bő másfél hónap alatt sem értünk a végére.

De az emberiség is örök bolyongásban van. Meg kell tennie különböző utakat, ahogy erről Illyés Mária – igen, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya – is beszélt Csoóri Sándort búcsúztatva: „Illyés Gyula halálának másnapján Csoóri Sándor anyámhoz indultakor leírta, hogy tudta: ezt az utat neki egyszer meg kell tennie. Mert úgy van rendjén, hogy az idősebb megy el, s a fiatalabb marad.

Sándor is megjárta a maga útját, nem hirtelen ment el, és nekünk, az itt maradottaknak szintén volt időnk gondolkodni az eltávozásán. Mert egy író esetében a halála része az életének.

Egy korszak záródott le, azt már tudjuk, de még nem fogalmaztuk meg sem a jellemzőit, sem meghatározó szereplőinek jelentőségét” – fogalmazott Illyés Mária. Igen, Csoóri halálára volt időnk felkészülni éppen elég, hosszan betegeskedett, az utóbbi hónapokban többször is sikertelenül kerestem őt telefonon, elérnem már nem sikerült. Ürömi számát – ahol ebben az időszakban élt – még mindig itt hordom magamnál a táskámban egy cetlin, amelyikre sebtében feljegyeztem. Egykor. Talán még valamikor a tavasszal lehetett. Amikor barátom lediktálta. Bár, bevallom, én nem gondolkodtam a távozásán… Sőt, bíztam benne, hogy egyik-másik hívásom alkalmával még beleszól a készülékbe. Talán vidáman (ennek örültem volna igazán…), vagy akár ha nehézkesen formálva is a szavakat. Ha betegesen is artikulál, én ugyan kiértem hangjából a mondandóját, legalábbis ezzel álltattam magam.

A költözködés közben felhalmozott – és idő hiányában még mindig szét nem pakolt, el nem rendezett és még véletlenül sem rendszerezett – kupacok egyikének tetejére ejtem a Heti Válasz említett számát, hogy szem előtt legyen, mert ezt érdemes lesz megőrizni. Olyan lapszám ez, amelyet eltesz az ember, a megőrzés szándékával, archiválni, hogy szaporítsa a költözködéskor cipelendő, megmozgatandó terheket. Mert ilyenkor derül ki igazán, hogy micsoda súlya is van az irodalomnak. Az egykor volt – nagy múltú – szabadkai Üzenet című folyóirat néhány régi számát halmoztam itt össze ebben a kupacban, Nagy Gyulára gondolván. Az ő nevét egyre többen ismerik már Vajdaságban is, budapesti gyűjtő, aki lelkiismeretesen rendszerezi szellemi életünk tárgyi, könyviesült, folyóiratiasult lenyomatait. Így hát feltétlen tisztelet nevének! Kisegítettem már Új Symposionnal és Symposionnal, Ambróziával és Orbisszal, meg néhány könyvvel is, legújabban pedig Üzeneteket keresett. Egy-egy ilyen magamfajta, az egész emberiség bolyongásához képest valóban eltörpülő, porszemnyi csekélységnek tűnő költözködés pedig mindig ideális alkalom arra, hogy az ember szortírozza a dolgait, felülbírálja gyűjtőszenvedélyét. Afféle leltár is ez életünk tárgyiasult része felett. Pakolás közben egy csomagba rendszereztem hát az Üzenet folyóirat kezembe akadt lapszámait, de még nem volt érkezésem összevetni ezeket a Nagy Gyula által keresett példányok jegyzékével, amely ugyan itt van a számítógépemen, átküldte e-mailben. Néhány fontosabb lapszámot, főleg a régebbiek közül, megtartok, ezekért – amelyekhez intim kötődések fűznek – úgysem tudna senki sem annyit fizetni, amennyiért jó szívvel megválnék tőlük. De mindet nem lehet! Mindent nem lehet! Hiszen már így is kiszorulunk a lakásból a kupacaim miatt… De akkor legalább örülök annak, hogy egy olyan embernek adhatom át, akiről tudom, hogy megbecsüli azokat.

S íme, egy tematikus szám… Amelyről például el kellene mesélni azt is, hogy a Szabadkán az idén február elején elhunyt Kasza Józsefnek, a rendszerváltás utáni délvidéki magyar politikai élet minden bizonnyal legkiemelkedőbb alakjának jelentős szerepe volt a 2000-es szerbiai, vagyis akkor még kis-jugoszláviai forradalmi eseményekben (hiszen az akkorra már mindössze két tagköztársaságra – Szerbiára és Montenegróra – zsugorodott szövetségi állam csak 2006-ban bomlott fel végérvényesen). A Vajdasági Magyar Szövetség egykor Kasza vezetésével vált a Szerbiai Demokratikus Ellenzék nevű pártszövetség tagjává, s lett ezáltal a Slobodan Milošević diktatúráját megdöntő koalíció egyik kiemelt fontosságú politikai szervezete. Amikor az addig hatalmon lévő szocialisták meghamísították a 2000 szeptemberében megtartott elnökválasztás eredményét, és nem akarták elismerni a törvényesen megválasztott Vojislav Koštunica győzelmét, országos tüntetéssorozat kezdődött. Szerbia lakossága napokon át az utcákon volt. Ezeknek az őszi napoknak a forradalmi hevületében készült a felvétel, amelyen Kasza József farkasszemet néz a Szabadka utcáin a tüntetők mozgását korlátozni igyekvő rendőrökkel.

Az akkori pártelnök néhány nap múlva ismét farkasszemet nézett az egyenruhásokkal: október 5-én a belgrádi központi ellenzéki demonstrációra igyekvő szabadkaiak buszainak menetoszlopát a rendőrség feltartóztatta az országút mentén. Csak Kasza karakán és markáns fellépésének köszönhetően engedték őket – több órányi várakoztatás után – tovább. S aznap este a diktátor, Slobodan Milošević megbukott.

Csak jóval később derült ki, hogy Milošević aznap délután átadott egy jegyzéket az ország katonai vezetőinek azoknak az ellenzéki politikusoknak a névsorával, akiknek a likvidálását követelte. Ezen a listán pedig Kasza József neve is szerepelt. Nagy szerencse hát, hogy a hadsereg ekkor már nem engedelmeskedett fenntartások nélkül a diktátornak. Az pedig már a sors igencsak furcsa fintora, hogy ma Szerbiában ismét azok a pártok és politikusok vannak hatalmon, amelyeket és akiket a forradalom 2000-ben megbuktatott, a Vajdasági Magyar Szövetség pedig koalíciós megállapodást kötött velük. Ez a történet is így fordult hát önmaga visszájára…

A három nappal korábban elhunyt Kasza Józsefet hetvenegyedik születésnapján, 2016. február 6-án helyezték örök nyugalomra.

Mindezt el kellene mesélni, mert a magyarországi gyűjtő és egyben olvasó, akinek a kezébe kerül a kollekciójából most még hiányzó folyóiratszám, mit sem ért majd az egészből, ha hozzá nem tesszük, ki nem egészítjük neki a mögöttes tartalmakkal. A farkas és a szem – vagyis a fotó, amelyen Kasza farkasszemet néz a rendőrökkel, az Üzenetnek abban a tematikus számában jelent meg, amely összeállítást közölt a 2000-es októberi eseményekről, amelyeknek egy kicsit mindannyian a részesei voltunk. Egy korszak ugyan akkor is véget ért, lezárult, csak hát a politikusainkban sokkal több volt a meghunyászkodás, mint az egészséges körülmények között elfogadható volna. De Kasza telefonszáma is itt van még a mobilomban – akárcsak Csoórié a táskámban hordott cetlin –, még nem töröltem ki, pedig február óta igazán találhattam volna nyúlfarknyi időt akár erre is…

Pedig az emberiség is örök bolyongásban van, s az út végére felkészülhetünk ugyan, de a mindenféle költözködéseknek úgysem, sohasem érhetünk a végére.

(Családi Kör, 2016. szeptember 29.)

Csoóri Sándor

Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál

megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután

gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,

itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:

ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,

mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek

s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,

mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,

szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom

ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,

tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,

mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék

hogyan szülik meg a zenét.

Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (2. rész)

„Azok a kulturális jelenségek, amelyek az általános társadalmi mozgások keretében az utóbbi hónapokban országszerte az eszmei-politikai küzdelem homlokterébe kerültek, elkerülhetetlenül kihatottak lapunk művelődési rovatára is, s bizonyos módon próbára tették eszmei-politikai felkészültségét.

Mindenesetre ebben a mozgalmas időszakban megmutatkozott, hogy a rovat nem mindig volt a művelődési élet élvonalbeli tényezője, már ahogyan azt tájékoztatási feladata, elhivatottsága megköveteli” – 1983. március 21-i keltezéssel készült el a Magyar Szó szerkesztőségében egy értékelés A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel, amelynek egyik érdekessége például az is, hogy senki sem vállalta, hogy a nevére vegye, vagyis, hogy aláírja, szignálja azt. A szöveg végén, mintegy szerzői megjelölésként csak ezt a semmitmondó, általánosító jelzést olvashatjuk: „A művelődési rovat”. Mintegy kollektív vallomásként… Elvtársi önkritikaként! Az ismeretlenségbe burkolózó, a névtelenség mögött rejtőzködő szerző úgy fogalmazott: „Ennek egyik lényeges vonatkozása az idegen eszmei áramlatokkal szembeni eltökéltebb, megalapozottabb, céltudatosabb fellépés időnkénti hiánya. Ennek egyik magyarázata, hogy az eléggé szerteágazó és sokrétű újságírói-szerkesztői munkában nem mindig jutottunk el a dolgok gyökeréig, hogy lényegüket felfedve megfelelő módon elválasszuk a helyest a helytelentől, jóllehet ilyen jelenségekre bukkantunk a kulturális élet valamennyi területén.

Gyakran azonban megrekedtünk a puszta tény megállapításánál, továbbá az eseményeket nem követtük folyamatosságukban, elszigetelten foglalkoztunk velük, nem építettük be őket kellően a társadalmi történések szélesebb közegébe. A színházak esetében főleg csak magukról az előadásokról esett szó, s kevésbé a műsorpolitikáról, annak kialakításáról, az önigazgatási elbírálásról, továbbá a bemutatott művek eszmei vonatkozásairól” – olvashatjuk a gépírásos dokumentumban. Közben pedig eltöprenghetünk éppenséggel azon is, hogy miért maradt névtelenül, gazdátlanul ez a jelentés. Kézenfekvő válasznak tűnik, hogy éppen azért, hogy az utókor, vagyis, hogy az adott pillanatban most mi, épp harminchárom év távlatából immár ne tudjunk egy konkrét „bűnbakot” azonosítani, illetve ne tudjuk név szerint megjelölni azt, aki meghajlott a nyomás alatt. S jelzi egyúttal a névtelenség azt is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jószántából vetette papírra az, aki ezeket a sorokat megfogalmazta, mindazt, amiről úgy érezte, úgy tudta, hogy elvárják tőle. A dokumentum sorainak őszintesége tehát már ezen a ponton is kétségbe vonható. S egyre inkább azzá válik, ha figyelmesen továbbolvassuk: „A folyóiratokkal, könyvekkel kapcsolatban is többnyire megmaradtunk a puszta ismertetésnél, vagy valamiféle esztétikai elemzésnél, kisebb teret, figyelmet szentelve az eszmei szempontoknak. (Zárójelben itt meg kell jegyezni, hogy eben a tekintetben főleg külmunkatársi közreműködésre építettünk, ami nyilván felveti azok célszerűbb irányításának, megvalósításának, illetve az idevágó szerkesztésnek a problémáját.)

Nyilván egyáltalán nem könnyű feladat újbalos, anarcholiberalista vagy dogmatikus nézetekre, a lappangó vagy nyílt nacionalizmusra idejekorán és hathatósan reagálni, annál inkább, mert az mindenfelé, azaz széles területen jelentkezik, s gyakran fondorlatosan és eléggé burkolt formában, nemegyszer úgynevezett »társadalmi fedezékben«. Ilyenkor az éberség, beavatottság, hozzáértés, eszmei felvértezettség, gyors reagálás kívánt erény, amivel nem mindig rendelkezünk, esetenként szubjektív vagy objektív okokból is” – így szórta hát a saját fejére a hamut az ismeretlen szerző, akit persze harminchárom esztendő távlatából sem nehéz azonosítanunk, annak ellenére sem, hogy ennek az 1983. március 21-én keltezett dokumentumnak nem találtam nyomát Csorba Béla és Vékás János kötetében, A kultúrtanti visszavág című kiadványban. Az a történet azonban, amelynek ez a jelentés csak egy bohózatszerű szánalmas kis közjátéka volt, néhány hét múlva, 1983. május 9-én Mák Ferencnek az újságírói munkakör beötlésére való alkalmatlanná nyilvánításában kulminálódott: „A Magyar Szó művelődési rovata és Vukovics Géza rovatvezető úgy ítélte meg, hogy »Mák Ferenc nem alkalmas arra, hogy a Magyar Szó elkötelezett újságírója lehessen«” – jegyzi A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993), amely 1993. május 9-én jelent meg Újvidéken. A névtelen dokumentum immár azonosított szerzője pedig a továbbiakban konkrét esetek mentén folytatta anonim elvtársi önkritikáját: „Ennyit elöljáróban szükséges volt elmondani, mielőtt rátérnénk arra a néhány konkrét esetre, amelynek vetületében részben munkánk minősége és mibenléte is megmutatkozott.

Első helyen kell említeni a közismert Golubnjača esetét. Nem elsődleges itt az a tény, hogy a darab bemutatását követően nem jelent meg a szokásos színikritika, s a más lapok ilyen jellegű írásait sem vettük át, amelyek kezdetben egytől egyig magasztalóak voltak. Lényegesebb, hogy a Dnevnikkel együtt indultunk Bogdan Čiplić kemény hangú, leleplező írásának egyidejű közlésével” – olvasható a dokumentumban. S ez volt az az időszak, amikor a magyarországi III/III-as ügyosztály is egyre élénkebben megfigyelte az Újvidéken, a Forum-házban, az Új Symposion akkori szerkesztősége körül kialakult helyzetet. Mint a budapesti Hamvas Intézet archívumából megkapott korabeli anyagok alapján a hétrészesre tervezett sorozatunk előző epizódjában már láthattuk is, 1983. június 9-én két szigorúan titkos, de különlegesen fontos jelentés is készült a folyóirat akkor menesztett szerkesztősége melletti kiállásként a Magyar Írószövetségben Budapesten kezdeményezett aláírásgyűjtésről. Megbélyegezve ezáltal az aláírókat, de elsősorban az ötletgazdákat és szervezőket.

A dokumentum első, tehát piszkozatinak mondható változatát Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető fogalmazta meg. Vagy legalábbis ő írta alá. Ezt adtuk közre legutóbb. Ezt a „SZIGORÚAN TITKOS!” minősítésű, írógépen készült „napi jelentés”-t azonban kézírásos lapszéli és sorközi jegyzetek, átfirkálások, föléírások tarkítják, egyes esetekben olvashatatlanná téve az eredeti szerző cseppet sem eredeti gondolatait. Tartalmilag szinte teljes egészében megegyezik ezzel, azonban már a kézírásos, firkálásos, macskakaparásos javítások átvezetését is tartalmazza a másik dokumentum, amelyet Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető írt alá, s Földesi Jenő vezérőrnagy, miniszterhelyettes hagyott jóvá ugyanazzal a dátummal. Vélhetően néhány órával később…

A 114-es számú NAPI OPERATÍV INFORMÁCIÓS JELENTÉS-ben ezt olvashatjuk:

„6./ 1983. május 30-án jelentettük a Csongrád megyei RFK áb szervének információját, mely szerint a »Fiú« fn. bizalmas nyomozás célszemélye egyik fő szervezője volt annak…”

S itt egy kényszerű oldaltörés beiktatása után így folytatódik a szöveg:

„…a petíciónak, amelyet 29 aláírással megküldtek az Írószövetséghez a jugoszláviai Új Symphosion szerkesztőségének leváltása ügyében.

A petíciót az Írószövetség Titkársága megtárgyalta és egyhangúan elítélte annak tartalmát, a szervezőket és az aláíró választmányi tagokat. Úgy határozott, hogy az Elnökséget is ilyen irányban kívánja befolyásolni.

A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláírást, beismerve, hogy egy ország belügyéről van szó, amelybe nem szabad beleszólni.

Intézkedés:

– az akciót elítélő megnyilvánulásokat felhasználják az Írószövetségbe nemrégiben felvett »Fiú« fn. személy lejáratására;

– tájékoztató jelentést készítenek.”

S hát igen, az Új Symposion nevét a III/III-as ügyosztálynak csak a legritkább esetekben sikerült helyesen leírnia: Új Symphosionként (meg hasonló változatokban…) jegyezték a lapot, nem mintha ennek lenne bármi jelentősége is. Tény azonban, hogy Mák Ferencet azért rúgták ki a Magyar Szótól 1983-ban, mert nem volt hajlandó megírni egy, az Új Symposion/Sypmphosion akkori – Sziveri János vezette – szerkesztősége elleni lejárató, bíráló, megbélyegző cikket. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címen megfogalmazott anonim dokumentum a továbbiakban még részletesen foglalkozott ezzel is (igyekezve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant…), s a folytatásban ezekről a részletekről sem feledkezünk majd meg. Mindezt azonban nagyon jól tudta az adott pillanatban Mészáros Béláné, Vagyoczky Béla és Földesi Jenő is. Azt pedig, hogy megfelelő – „internacionalista” – körökben mekkora jelentséget tulajdonítottak mindennek, nagyon szépen jelzi, hogy még miniszterhelyettesi szinten is foglalkoztak a témával. A jelentések pedig nem véletlenül készültek, voltak tehát a sor végén megrendelők, akik olvasták is ezeket a titkosított sorokat… S mindebben az anonim szerző által említett Golubnjača című előadás már csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál, amelyet ugyan bele lehet magyarázni, bele lehet erőszakolni vagy tuszkolni ebbe a történetbe, mégis csak egy halovány, jelentéktelen fogódzó marad a magyarázkodások elvtársi tengerében/tengelyében. Amely, minden más remények ellenében sem rejti el a valóságot, illetve a lényegi történéseket. Visszautalva hát a sorozatunk előző részében mottóként felhasznált, Kő Andrástól idézett sorokra, nyilvánvalóan kimondhatjuk ma már, hogy nekünk, vajdasági magyaroknak, külön bejáratú kis (vég)várunk volt a korabeli Új Symposion – az az Új Symposion! –, amelynek különleges értéke, hogy máig sem lett, és sohasem lesz belőle kőhalom.

(Hét Nap, 2016. szeptember 28.)

A SZIGORÚAN TITKOS! minősítés továbbra is megmarad: az 1983. június 9-én keltezett 114-es számú napi operatív információs jelentés Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető aláírásával

Nem tudom, de Rihanna nem is érdekelt…

A Perspektívák közli Szabó Palócz Attila szigetes összefoglalójának első részét.

*

Nem tudom, de Rihanna nem is érdekelt…

A nagyszínpados főműsoridő nem a Szentírás, a belépőjegy megvásárlása pedig senkit sem kötelez arra, hogy ott csápoljon minden este (A Nagy Sziget-blog újraértelmezése, 1. rész)

„Többre becsülöm annak kifejezését, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel és nincs miből kifejezni, hogy nem létezik a kifejezés ereje, a kifejezés vágya, csak a kifejezés kötelessége.” (Samuel Beckett)

Miután elterjedt a híre, és egyre több cikk jelent meg elsősorban az internetes portálokon arról, hogy milyen silány produkcióval bódította a jónépet Rihanna az idei Sziget Fesztiválon 2016. augusztus 11-én, vagyis a rendezvény nulladik napján, barátaim, kollégáim, ismerőseim és üzletfeleim, bíráim és hóhéraim, rajongóim és ellenfeleim, főnökeim és beosztottjaim, jobbágyaim és cselédeim, bírálóim és trolljaim gyakorlatilag sorozatban kérdezgették minden elérhető fórumon, lépten-nyomon – mintha ez holmiféle kimeríthetetlen téma lenne –, hogy valóban annyira csapnivaló volt-e koncert, mint amennyire a tudósítások, beszámolók, összefoglalók, dühöngések és hőzöngések mondják. Engem pedig már ez a kérdés is váratlanul ért. Nem tudom – vonogattam hát a vállamat tanácstalanul.

Mégis, most mit mondhatnék erre?!

„A fél órás késés után lenyomott siófoki prolidiszkója minden volt, csak elégséges szolgáltatás nem” – írta Rihannáról a Nullahategy.hu szerzője, s vélhetően ez volt a legjobb, én legalábbis nagyon jót derültem rajta. „Rihanna tudta, hogy csak este 11-ig játszhat, mégis úgy döntött, hogy csak tízkor lép színpadra” – írta az Index. Meg még ezt is: „Rihanna egyébként a meg nem erősített hírek szerint 280 millió forint körüli összegért lép fel a Szigeten, amire előleget sem kért, a stáb egyik tagja csak akkor nyújtott át egy egymillió dolláros számlát, amikor már fel volt pakolva a színpad. A zeneiparban a 90 percesre tervezett koncertek esetében a szerződés általában 60 percet jelöl meg a legrövidebb olyan fellépési időként, amiért már jár a teljes gázsi.” Nos, hát igen… „A lelkesedés elpárolgása érthető: az ígéret úgy öt-, rosszabb esetben tízpercenként benne volt a buliban, hogy most már tényleg lesz valami ebből, de végül aztán inkább hazavitte magával az énekesnő” – olvastam a Nők Lapja Cafén. „300 millióért csak tátogott Rihanna a Sziget közönségének” – írta a Tizpertiz.hu. Meg még ezt is: „Többen kikeltek magukból Rihanna szigetes haknija után, mondhatni teljesen jogosan. A barbadosi, nyolcszoros Grammy-díjas énekesnő és fene tudja még mi, botrányos előadást rittyentett a magyar közönségnek. Nem elég hogy késett, CD minőségben is énekelt mikrofon nélkül.” S ezek akkor itt még mindig csak szemelvények a szigetes Rihanna-koncert cseppet sem pozitív sajtóvisszhangjából. S igen, mindezt én is láttam már akkor is, a mindezt kiváltó karaokepartit azonban nem.

Meg aztán úgy nagy általánosságban: Hogy a csudában kerül egyáltalán ide egyáltalán egy Rihanna-szintű énekesnő?

Mi szél fútta ide hozzánk?!

Mert persze, hogy szeretem én a Szigetet továbbra is hűségesen (csak olykor-olykor csalom meg egy kis újvidéki EXIT-tel, soproni VOLT Fesztivállal, a szép emlékű, de néhány esztendeje már megszűnt zentai Nyári Ifjúsági Játékokkal, s mindössze egyetlenegyszer estem csak bűnbe Zamárdiban a Balaton Sounddal… a más, apróbb esetek, mintha meg sem történtek volna, rajtuk a fátyol, merüljenek csak el szép abban a balladaiban, igen, a félhomályban… most nekem hiszel, drágám, vagy a szemednek?!... mondjuk, töretlenül s egyre inkább vágyakozom az oromi Malom Fesztivál után, de ez a csábítás egyelőre még nem teljesedett be…), s visszajárok már évtizedek óta, annak ellenére is, hogy a velem egykorú barátaim, haverjaim, egykori szigetes (bűn)társaim közül ma már többen is értetlenkedve kérdezgetik: „Az idén is kimentek?!” Nem értem a kérdést, kedves barátaim… Mire vonatkozik ez? Vagy kit akartatok ti most ezzel megszólítani? Mi tudna eltántorítani ettől?!

Kit akartok hülyíteni?!

Azzal azonban tisztában kell lennie mindenkinek, aki kilátogat ebben a nyári időszakban a Hajógyári-szigetre, hogy ott bizony nem minden program fog megfelelni az ízlésének. Én előre szóltam! Ahogy Gerendai Károly főszervező mondta egyszer (s ennek is legalább tíz éve már…) egy interjúban: „A Sziget nem tájfutóverseny.” Nem bizony! Tehát nem is kell, és nem is lehet, de legfőképp nem is szabad arra törekednünk, hogy minden meghirdetett programpontra becsülettel odaérjünk, ahogy a táblázatban, meg persze a Sziget Fesztiválköztársaság útlevelében le van írva – a régi szép pesti estes idők, amikor még napi bontás is volt a műsorfüzet végén! hjaaa… kérem! –, mintha csak ledolgozni akarnánk az egészet. Nem.
Az esetleges kötelességtudatot ilyenkor bizony otthon kell hagyni… Jól behűtve, mintha fesztiválsör lenne az is! Mert ezekben a napokban a fesztiválsör a meghatározó tényező. A periódusos rendszerszervező erő, talán még Dmitrij Ivanovics Mengyelejev is büszke lenne rá… Mert ezekben a napokban elsősorban a fesztiválsör habján keresztül látjuk a világot… S igen, ha másvalami esetleg jobban érdekel egy másik programhelyszínen, akkor nyugodt lélekkel ott lehet hagyni akár David Bowie koncertjét is (nyugodjék békében!), a nagyszínpados főműsoridő nem a Szentírás, semmi sem kötelezi a látogatót, hogy ott töltse az estéit.

A legjobb buli mindig ott van, ahol te akarod, a meghirdetett program pedig csak egyfajta rendszerszervező erő, amihez ugyan tarthatod magad, ha akarod, de igazából semmire sem kötelez…

Szóval – hogy szavamat ne feledjem – én igazán szeretem a Szigetet (s pontosan húsz esztendeje már folyamatosan együtt is élek már vele… csak kényszerű egy egyszeri megszakítás állhatott közénk egy nyúlfarknyi átmeneti időre, amikor kívülről akarták irányítani, befolyásolni kapcsolatunkat, de ez sem igazán jött össze nekik… húsz év… húsz esztendőm hatalom, s bizony másoknak párkapcsolatból, házasságból is sok az ilyesmi, nemhogy fesztiválból…), talán nem is kell ehhez jobb bizonyság, mint az alábbi kis felsorolás:

2012

Szigetes utazás az afgán gasztronómiában avagy: tortát spenótból?!

Változások és változatok az állandóságban

A méz cukrozása

2015

Esélylatolgatások fesztiválhangulatban

Fesztiválozás az árpatáblák szegletében

Fesztiválgalaxis útikalauz - gasztrobloggereknek is

Az arcok változnak, az élmény marad – És ami igazán nagyszeráű volt mindebben, azt olyan szuvenírként viszed magaddal a fesztivál végén, amely soha nem kallódhat el, akárhány költözködés, cihelődés vár is még rád az életben

És igen, ugyanígy szeretem a soproni VOLT Fesztivált is, s ennek a meghitt, intim kapcsolatnak ugyancsak bőséges bizonysága van már:

2012

Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk!

2013

Mi került az italomba?

2016

Az Iron Maiden ezúttal azték köntösbe öltözött

S néhányat még csak a lelki üdvünk ápolása érdekében, afféle futó kalandként:

2012

A színésznők is délről jönnek – Interjú Nagy Abonyi Saroltával

A messziről jött ember balladája

Egy „indián” törzs tagjává lettem - interjú Bartha György költővel

Apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek

Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát?

2013

Határon túli magyarok az anyaországban

Amikor megtelik a nagyszínpad előtti tér, akkor visszavonhatatlanul elkezdődik az oly annyira áhított egy hét együttlét...

S akkor mindez – mármint a képünk feletti, akár önvallomásnak is beillő, ténylegesen és visszavonhatatlanul önleleplező linkgyűjtemény – még mindig ugyanúgy csak egy kis szűkített ízelítő a fenenagy teljességből, ahogy kicsit fentebb meg a Rihanna-blokkunk is az volt. „Egymillió dolláros falunap – ilyen volt Rihanna” – írta a HVG. S mégis, húszesztendei, vagyis két évtizednyi (nem, ennyire öreg még nem lehetek…) szigetelés, Sziget-jelenlét, vagyis húszévnyi együttlét alatt azért csak volt időnk és alkalmunk és lehetőségünk és módszertanunk kidolgoznunk a magunk kis, külön bejáratú önvédelmi mechanizmusait, módszereit. Nem, természetesen a mi ízlésünknek sem felel meg a húsz esztendővel ezelőtti kezdetek óta sem éppen minden a nagyszínpad felhozatalából. S különösképp nem teszi meg nekünk ezt a csekélyke kis szívességet, mióta a fesztivál – vélhetően a nézőszám növelése érdekében, s nem kevésbé anyagi megfontolásokból is – egyre inkább igyekszik beilleszkedni a nemzetközi mainstream (él)vonalba…

Másképp megfogalmazva ugyanez: …s különösképp nem teszi meg nekünk ezt a csekélyke kis szívességet, mióta a fesztivál „lement kutyába”…

Rihanna belépője a siófoki prolidiszkóba

Eltelt már néhány nagyszerű év ebben a tudatállapotban, így hát végre ki kell mondanunk, hogy a Sziget, akármennyire fantasztikus Fesztiválköztársasággá avanzsált is időközben, és akármilyen fanatikusan szeretjük is – bizony-bizony mondom néktek! –, lement csápoló kutyába. S ehhez pedig máris van egy zenei ajánlatom, ami természetesen nem szerepelt az idei nagyszínpados programban:

Dúdolgassuk hát a tábortűz mellett együtt a szervezőkkel egy szál gitár kíséretében:

Inkább költ az ember nőre

Nincs igény a kutyabőrre

Minden ebnek van jövője

Hogyha nincsen túl szép szőre

A kutyákat fodrász nyírja

Sampon is van, hogyha bírja

Ne sajnáld a kutyát, kopasz

Nemsokára itt a tavasz

Le kell menni kutyába!

Légy a kutyák királya!

Ne királyok kutyája!

Kopaszkutya csókolj meg!

Kopaszkutya harapj meg!

Kopaszkutya csókolj meg!

Életében siker legyen

Gyorsan kopasz kutyát vegyen

Messze már a török, tatár

Nincs szebb, mint egy kopasz agár

A legjobb buli mindig épp ott van, ahol te akarod, és azokkal, akikkel te akarod… hiszen az összes látogató, az összes szitizen a barátod ezen a héten!

Le kell menni kutyába!

Légy a kutyák királya!

Ne királyok kutyája!

Kopaszkutya csókolj meg!

Kopaszkutya harapj meg!

Kopaszkutya csókolj meg!

Kopaszkutya balhéból!

Jót harapunk egymásból!

Jót harapunk egymásból”

Tavaly sem igazán értettem, hogy miért kellett egy Robbie Williamst idehozni, hogy kényeskedjen itt – azt akarta, hogy helikopterrel vigyék ki a Kempinski szállodából a Hajógyári-szigetre, meg csak úgy halmozta a sztárallűröket –, de az ő haknija akkor még vállalható volt, s hozta a nézőszámot is, így hát végül mégis mindenki elégedetten zuhant össze utána nyugovóra. Az idén meg Rihanna…

Szóval mióta mindenféle davidguetták a Sziget Fesztiválköztársaság nagyszínpadára tehetik a lábukat (pedig egykor még Lang Györgyit, a Pa-Dö-Dő jellegzetes külsejű és megjelenésű, tehát bárki mással összetéveszthetetlen énekesnőjét is le akarták rugdosni onnan a biztonságiak…), a spontán önvédelmi mechanizmusunk részeként kialakult egy olyan szokásunk, hogy a fellépésükre a műsorfüzetben, vagyis az útlevélben megjelölt időpontban megkeressük a Hajógyári-sziget legtávolabb eső pontját, ahová a neves előadó műsora már egészen biztosan nem hallatszik el. S ott aztán tábort ütünk… Jó, és a nagyszínpados programoknál sokkal jobb koncertek ott is mindig akadnak szép számmal. Ezen a sorsszerű csütörtöki napon, 2016. augusztus 11-én, a Sziget Fesztiválon például az A38 színpadon, illetve a Petőfi Rádió és a Telekom VOLT Fesztivál közös programhelyszínén is sokkal jobb műsorokat kínált a programfüzet, mintha Rihanna történetesen nem kényeskedik, és nem hozza a jól bejáratott és lejáratott szárallűrjeit, hanem a lehető legjobb formáját nyújtotta volna…

Szóval olyan jó a legjobb kiadásában sem lehetett volna.

S ez a lényeg…

Aki pedig mindezt nem érti, annak nyugodt lélekkel tudom ajánlani Etus (vagyis Csűrös Karola művésznő…) egykor még úttörőnek és részben polgárpukkasztónak szánt, nyaktörő kiselőadását a kemény rockról a sokak számára az időközben eltelt évtizedek ellenére is (vagy talán épp azok miatt…) még mindig szép emlékűként szeretett Szomszédok című tévésorozatból:

Mindezek a tanulságok után még csak egyvalamit, de azt nagyon is komolyan: aki csak a Rihanna-koncert miatt ment ki a Sziget Fesztiválköztársaság területére, nagyon kérem, hogy ne álltassa magát, ő a fesztiválon nem vett részt. Ezek a szigetidegen előadók egyáltalán nem idevalók (hanem a siófoki prolidiszkóba…), ez itt ugyanis még véletlenül sem az autentikus Sziget-hangulat:

A legkevésbé sem az.

A fene sem érti, hogy miért kellett az ilyen kis sztárocskákat, a fákról ilyen őszidőben már túlérett gyümölcsként potyogó hullócsillagokat, hullócsillagocskákat belekeverni ebbe a történetbe…

Egyszer talán majd rájövünk erre is.

Persze, ez csak egy olyan – adott és eleve elrendeltetett! – pillanatban történhet meg, amikor majd nem a pénzről beszélünk épp.

De ne tessenek ám félreérteni! Én nem vagyok a Sziget kommercializálódásának az ellensége. De nem ám! Hiszen ha ez kell ahhoz, hogy a Hajógyári-sziget másik végén, ahová a mindenféle davidguetták programja már egészen bizonyosan nem hallatszik el, továbbra is nagyszerű koncerteket tarthassanak sokkal fontosabb (még ha nem is annyira neves, és távolról sem annyira mainstream…) előadók, akkor nem mondhatok mást, csak annyit, hogy: Hajrá!

Még több davidguettát a közéletbe!

David Guetta for president!
Aki jó koncertet akar hallani, az úgysem Rihanna – mint hívónév! avagy: húzónév… – miatt fog jegyet váltani. Aki jó koncertet akar hallani, indítsa be inkább ezt az alábbi videót, ehhez aztán nem kell semmiféle magyarázat (hiszen önmagáért beszél…), még ha semmi köze sincs az idei Szigethez:

Aki látta, elmondhatja…

Szóval nem vagyok én tehát a Sziget kommercializálódásának az ellensége sem, és a fesztiválhoz is intim szálak kötnek továbbra is. Immár huszadik esztendeje! Mindezt csak a vállvonogatásom miatt meséltem most el, mert tényleg, s őszintén, ki a francokat érdekel, hogy milyen volt egy Rihanna-koncert… Még ha világra szóló legjobb is az énekesnő karrierjében! Nem tudom, és egyáltalán nem is érdekel…

Ha ezerszer is idehozzák nekem.

Ugyanabban az időpontban mi találtunk magunknak nagyságrendekkel jobb elfoglaltságot, és mivel ez sokkal fontosabb számomra, a következő részben majd épp erről fogok mesélni…

(Perspektívák, 2016. szeptember 21.)

„Csak az állhatatosság mindenható”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „Csak az állhatatosság mindenható” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„Csak az állhatatosság mindenható”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (1. rész)

„A hír nem rengeti meg a hazai médiát. A hűségben ugyanis nincs szenzáció. Nem is tervezhető. Nem állítható elő futószalagon. Sőt, semmilyen módon nem állítható elő, mert forrása az emberi szív, a méltóság középpontja. Valljuk meg: kit érdekel, hogy ezen a héten, július 25-én volt háromszáz éve annak, hogy Küttel Sámuel az Úr 1716. esztendejében egy gyógyszerész-dinasztia alapjait rakta le Kőszegen, és beírta nevét a magyar történelembe. A dinasztia esetében is érvényes, hogy a történelem több ismeretlen kézfogásból és ölelkezésből áll, mint csatából, törvényalkotásból és petícióból. A Küttelek annyi vész és vihar dacára, kétszázharmincnégy éven át, 1950-ig, az államosításig szolgálták a nemzetet, egymásnak adva a váltóbotot. Mintha családról családra, fiúról fiúra a Sarkcsillagot követték volna. Ráállították az iránytűjüket, és nem tévesztették szem elől, amíg lehetett. Hány tíz- és százezer ember testi baját enyhítették a hosszú idő alatt, amíg ezt a nemes küldetést vállalták a Fekete Szerecseny (később csak Szerecseny) patika falai között, sokszor a maguk készítette gyógyszerekkel! A kimutathatatlan számok mögött mennyi fájdalomra és szenvedésre volt gyógyír Küttel Sámuel, Küttel János Gál, Küttel István II., Küttel István III., Küttel István IV. és Küttel Károly Dezső állhatatos vállalása. Csak az állhatatosság mindenható, ami ezt a dinasztiát is jellemezte.

Benjamin Franklin szavai: »Ha nem akarod, hogy halálod után rögtön elfelejtsenek, írj olyan dolgokat, melyeket érdemes olvasni, vagy tégy olyan dolgokat, amelyekről érdemes írni.« A Küttelek cselekedeteiről érdemes megemlékezni, legalább az évfordulón. Még ha értékvesztő korban élünk is. Még ha a szellemi elvonókúra egyre nagyobb méreteket ölt is, és a hír napról napra az erőszakos cselekményekre, robbantásokra, a botrányokra, a szenzációkra utazik is.

Kezemben tartom az 1716-os szerződés latin nyelvű, eredeti dokumentumát, amelyet a többi fontos papírral és a naplóíró patikatulajdonosok soraival együtt pincében, padláson, padlózat alatt rejtegettek; és nem tudom meghatottság nélkül szemlélni a rajzolt betűket. Tudom, hogy ez a jubileum sem hat a magyar valóságra, de biztos vagyok abban, hogy lesznek olvasók, akik ha Kőszegen járnak, nem mulasztják el, hogy fényképet készítsenek a ma is álló, gyönyörű, háromszáz éves épületről, amely vár volt a nyugati határszélen, és nem lett belőle »kőhalom«” – így írt a Magyar Hírlap 2016. július 29-i számában megjelent tárcájában Kő András. S mire történetünk végére érünk, talán mindenféle komolyabb magyarázatok nélkül is egyértelmű lesz, hogy miért választottam épp ezeket a sorokat mottóul azoknak a dokumentumoknak a feldolgozásához, amelyeket a Hamvas Intézet archívumából kaptam meg; ezúton is köszönetet mondva készséges segítségükért az intézmény munkatársainak.

Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi „hivatalos szervek” élénken követték, illetve megfigyelték 1983-ban, de korábban és a későbbiekben is, az Újvidéken, az Új Symposion szerkesztősége körüli botrányokat, eseményeket, szerveződéseket, mozgalmi jellegű irodalmi életet (is). Sok-sok történet igazolja mindezt, kezdve attól, hogyan kobozták el a jugoszláv-magyar határon a folyóirat példányait, és tiltották a magyarországi terjesztését, egészen addig, hogy kárpátaljai ismerőseim is beszámoltak arról, hogy Magyarországra még sikerült „átcsempészniük” a lapot, de komoly bonyodalmak adódtak abból, amikor az akkor még szovjet határon megtalálták náluk. A magyar (és ezek szerint nemcsak magyar…) hatóságok tehát igen élénken rajta tartották a szemüket az újvidéki irodalmi mozgalmakon, ez eddig is nyilvánvaló volt, írásos dokumentumok azonban ezekről a megfigyelésekről mindeddig nem álltak a rendelkezésünkre. A most előkerült iratok 1983. májusi és júniusi keltezésűek, s habár az alapvető logika azt kívánná, hogy időrendi sorrendben haladjunk ezek feldolgozásával, áttekintve az anyagot, most mégis jobbnak látom egyfajta ráklépésben, visszafelé haladva feltárni ezeket. Kezdjük azonban mindenek előtt a kronológiával, hogy döntésem is érthető legyen. Csorba Béla és Vékás János, az 1993. május 9-ére datált megjelenésű vaskos, kéziratként megjelölt dokumentumgyűjteményében, A kultúrtanti visszavág – A Symposion-mozgalom krónikája című kötetében erre az időszakra vonatkozóan a következő feljegyzéseket találjuk:

„1983. május 27.

A Magyar Írók Szövetségének 47 tagja az Elnökséghez intézett levelében kezdeményezte hogy az Írószövetség »hivatalos formában mondjon köszönetet az Új Symposion eddigi szerkesztőbizottságának, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát amiatt, hogy az anyanyelvű nemzeti irodalom ezen fontos műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították«, illetve, hogy az Írószövetség Választmánya vitassa meg a kérdést. Az aláírók: Balassa Péter, Balázs József, Béládi Miklós, Bella István, Benke László, Berkovits György, Bernáth István, Czakó Gábor, Csalog Zsolt, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Csurka István, Dalos György, Dobai Péter, Esterházy Péter, Göncz Árpád (»Javaslom, hogy a Választmány tájékozódjék és vitassa meg a kérdést«), Jávorszky Béla, Karinthy Ferenc, Kartal Zsuzsa, Képes Géza, Kerényi Grácia, Keresztúry Dezső, Kiss Pintér Imre, Kiss Benedek, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Könczöl Csaba, Lator László (azzal ért egyet, hogy a Választmány vitassa meg a kérdést), Mándy Iván, Mészöly Miklós, Mezei András (»Azt támogatom, hogy a Választmány vitassa meg«) Nádas Péter, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Parancs János, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rákos Sándor, Réz Pál, Rónay László, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly (»Valóban, a következő Választmány tárgyalhatna erről«), Tamási Lajos, Tornai József, Veres András, Veress Miklós, Vészi Endre (»Ugyancsak azt ajánlom, vitassa meg a Választmány«).”

Majd pedig:

„1983. május 29.

A VSZISZ Elnöksége Purger Tibort nevezte ki az ÚS fő- és felelős szerkesztőjének.

1983. június 4.

Az ÚS volt szerkesztőségének tagjai fellebbező levéllel fordultak a VSZISZ TV-hoz.”

És még:

„1983. június 14.

»Jugoszlávellenes tiltakozó aláírásgyűjtés

Magyarországi ellenzéki csoportok akciója

Budapest, 1983. június 14. (DTS – Tanjug) A magyarországi ellenzéki csoportok egyike aláírásgyűjtésbe kezdett abból a célból, hogy tiltakozzon a jugoszlávoknál az újvidéki Új Symposion folyóirat szerkesztőségének leváltása miatt. Az akció szervezői és fő mozgatói közül részben a nacionalisták, részben az extrém liberálisok érdemelnek figyelmet. A magyar kormányszervek hivatalosan értesítették a JSZSZK nagykövetségét az aláírásgyűjtési akcióról, de belső értelmezésük szerint mindez ’poénszerzés’ Jugoszláviával szemben. Mi több, a belső értelmezésekben hangsúlyozzák, hogy a magyarok korábban több esetben rámutattak az Új Symposionban közölt szövegek egynémelyikére, amelyek alkalmasak arra, hogy megrontsák a jóviszonyt a két ország között, de a jugoszlávok mindig átsiklottak efölött, illetve elutasították, hogy az ügyben bármit is tegyenek, úgy értelmezve a magyar figyelmeztetést, mint a jugoszláv belügyekbe való beavatkozást. Az itteni hivatalos szervek részéről valamiféle diadalittasság észlelhető, mivel ’előrelátóbbak’ voltak a jugoszlávoknál, s mivel bekövetkezett az, amire előre figyelmeztettek.«

A Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

1983. június 23.

A Képes Ifjúság TMASZ pályázatot tett közzé az ÚS fő- és felelős szerkesztői munkahelyének betöltésére.”

Eddig tehát a kronológia. Egyelőre…

Ugyanebben az időszakban figyelte meg az Újvidéken zajló eseményeket, illetve az Új Symposion menesztett szerkesztősége mellett, és annak érdekében Budapesten folytatott aláírásgyűjtést a hírhedt 3/3-as ügyosztály, ahogy köznyelvben emlegetjük – hivatalos nevén: a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége –, amely a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálatának, politikai rendőrségének a belső elhárítással foglalkozó része volt 1962 és 1990 között.

„SZIGORÚAN TITKOS! KÜLÖNÖSEN FONTOS!” megjelöléssel 1983. június 9-én két jelentés is készült, amelyek közül az elsőt tekinthetjük piszkozati példánynak. Ezt Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető írta alá a III/III-B Önálló Alosztály kötelékében. A 99-es számú napi jelentés írógépen készült példányát kézírással, átfirkálással, lapszéli jegyzetekkel több pontján is módosították. Az eredeti gépírásos változat így fogalmaz: „A Magyar Írók Szövetsége választmányának kb. egyharmada (26 fő) aláírásával ellátott petíciót juttatott el a MISZ Titkárságának, amelyben a jugoszláviai Uj Symphosion szerkesztőségének ügyében kéri, hogy ezt a témát vigyék rendkívüli választmányi ülés elé. A petíciót a Titkárság megtárgyalta és annak tartalmát, a szervezőket és az aláíró választmányi tagokat egyhangúan elítélte. Úgy határozott, hogy az elnökséget is ilyen irányba kívánja befolyásolni. A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláírást, beismerve, hogy belügy, amelybe nem lehet beleszólni.” Az eredeti, piszkozati változatban javasolt intézkedések a kézírásos átfirkálás és felülírás miatt olvashatatlanok.

(Hét Nap, 2016. szeptember 21.)

SZIGORÚAN TITKOS! minősítéssel, avagy az 1983. június 9-én keltezett 99-es számú napi jelentés „piszkozati példánya” Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával

Búcsú

A Naputonline.hu közli Kalkuttai Szent Teréz versét Szabó Palócz Attila fordításában-

*

Búcsú

Ím, e házból, mely lelkem világossága, távozom,

Szülőföldem és családom most elhagyom.

Fájdalom emészti Bengáliát, lám, indulok,

Az idegen földre, mely oly kedves már nekem.

Szomorú a rokonság, a házi tűzhely is oly sivár,

Barátaim lelkében helyemet most bánat tölti be,

Szívem mégis a szegényekhez szólít,

Hol Krisztusnak szentelhetem életem.

Búcsúzom most tőled, szeretett, jó anyám,

Búcsúzom, barátaim, Isten veletek!

Szívem perzselő ereje

A szenvedő Indiába hajt.

E nagy víz tarajos hullámait

Hajóm most oly lassan szeli.

Még egyszer visszanézve láthatom:

A zajos Európát most elhagyom.

Az állhatatos és örvendező szűz,

Istennek ajánlva magát, a hajón,

Mely egy új világba visz, ara volt, szerető,

Alázatos és örömtől ragyogó asszony.

Vaskeresztet szorít a kezében,

Bensőjében az üdvösség visszhangja zeng,

Az áldozat kelyhét boldogan

Fogadja, hisz felkészült a lélek.

Ó, Uram, legyen a szeretet záloga,

Mit felajánlok, amit ígértem Néked.

Segítsd meg teremtményed, Istenem,

Hogy dicsőségedre válthassam tetteim.

Amit, ha kérhetek, Mindenhatónk,

Viszonzásul, ó, jóságos Atyánk,

A lángoló lélek ajándéka érjen,

Mit csak Te ismerhetsz fel bennem.

Hajnalnak harmatja volna,

Most könny gördül arcomon,

Világosítsa meg előtted, Isten,

Immáron elfogadtatott ígéretem.

Szabó Palócz Attila fordítása

(Naputonline.hu, 2016. szeptember 18.)

Elhunyt Csoóri Sándor

Ürömön meghalt Csoóri Sándor költő, prózaíró, a Nemzet Művésze.

Mária napján 2016-ban

Szabó Palócz Attila a Facebookon tette közzé Mária napján 2016-ban című kisesszéjét.

*

Mária napján 2016-ban

Először azt hittem, anyám kicsit megzavarodott, már hosszabb ideje beteg, egész nap rohangáltam, csak késő este volt alkalmam felhívni telefonon, hogy felköszöntsem a névnapján, tehát könnyen lehet, hogy már szundikált, így nem lett volna benne semmi meglepő, ha egy kicsit zavartan beszél…

Miután felköszöntöttem, néhány percet beszélgettünk általános, hétköznapi dolgokról, a lakásunkról, a holnapi utazásunkról, lányomról, akinek elkezdődött az egyetem, ilyesmi…

Akkor kezdett furcsa lenni a beszélgetés, amikor a néhány perces kis csevejben eljutottunk odáig, hogy megkérdeztem édesanyámat, eszik-e már rendesen, jobban van-e, esetleg erősebbnek érzi-e már magát. Erre ő ismét megköszönte, hogy felköszöntöttem a névnapja alkalmából, ugyanazokkal a szavakkal, mint az imént. Mondtam, amit ilyenkor mondani lehet… Majd ismét feltette ugyanazokat a kérdéseket a lakásunkkal, a holnapi utazásunkkal és a lányunkkal kapcsolatban, amelyeket az imént már megvitattunk. Kezdetben válaszolgattam becsülettel, ekkor hittem azt, hogy kicsit megzavarodott, talán megszunnyadt már, hiszen ekkor már csak pár perc volt fél tizenkettőig az éjszaka közepén, ő meg a betegsége miatt is korán fekszik, tehát ekkor még nem lepett meg a dolog, még ha furcsálltam is…

Akkor döbbentem meg igazán, amikor felfigyeltem arra, hogy a hangsúlya, a hanglejtése, a levegővétele is minden mondatában, minden szavában pontosan ugyanolyan, mint az imént volt. Vannak ügyes színészek persze, de ennyire egyformán, ugyanúgy, azonos módon még ők sem képesek elmondani ugyanazt a szöveget kétszer egymás után, minimális eltérések mindig lesznek. De nem, itt nem ez történt. Az iménti beszélgetésünk felvételét hallottam vissza a telefonban…

Gyorsan a készülékhez intettem feleségemet. Amikor ő a fülére tette a telefont, anyám már harmadszor köszönte meg egymás után ugyanazzal a hanglejtéssel azt, hogy felköszöntöttük. Majd harmadszor is feltette az ekkorra már jól ismert kérdéseket a lakásunkról, a holnapi utazásunkról, meg a lányunkról, akinek elkezdődött az egyetem…

Én soha nem hittem magamról, hogy vagyok olyan jelentős figura, hogy bárkinek is érdemes, érdekes legyen lehallgatni, különösképp, hogy szinte az egész életemet a nyilvánosság előtt élem, tehát ráadásul még szükségtelen is.

De, ha egyszer már lehallgatják a beszélgetéseimet, miért ilyen dilettáns módon teszik?

Másfelől pedig, kedves lehallgatók, köztudott rólam, hogy szeretek mindent dokumentálni, így az lenne a tiszteletteljes kérésem, hogy a beszélgetéseim felvételeit adják már ki nekem valamilyen digitalizált formátumban (mp3, wav, ogg, wma vagy bármi…), Önök úgysem tudják ezt felhasználni semmire, hacsak az erre elfecsérelt munkaóráik igazolására nem, én viszont igen nagy hasznát venném.

Előre is köszönettel!

(Gondolom, ha a telefonomat lehallgatják, akkor a Facebook-tevékenységemet is megfigyelik, így hát a kérésem egészen biztosan célba ér.)

Miután harmadszor hallgattuk meg, hogyan köszönte meg édesanyám a névnapi köszöntést, kinyomtam a telefont, és visszahívtam őt. Kérdeztem, hogy ő mit hallott… Azt mondja, nála elhallgatott a készülék, süket volt a telefon, várt egy kicsit, hátha helyreáll a kapcsolat, s aztán ő is kinyomta.

Nemzetközi beszélgetés volt, Budapestről hívtam a vajdasági Adát, a kérdés tehát most már csak az, hogy a dilettáns lehallgatók melyik oldalon működnek…

(Facebook, 2016. szeptember 12.)