A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi_kör. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi_kör. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. október 31., péntek

[A vajdasági Zentán kiadott Családi Kör c. folyóirat 2025 októberi számában...]

 Dupka György bejegyzést tesz közzé a Facebook-oldalán.

*

A vajdasági Zentán kiadott Családi Kör c. folyóirat 2025 októberi számában Szabó Pálócz Attila A vasfüggöny visszaköszön címmel jelent meg Dupka György íróval, történésszel, az Együtt c. irodalmi folyóirat lapigazgatójával készített interjúja, aki a vajdasági olvasóknak az elhúzódó háború árnyékában  is "takarék lángon lobogó" irodalmi, kulturális életről, az egyre fogyatkozó helyi magyarság túlélési akaraterejéről, a békevárásról osztotta meg gondolatait. Köszönjük a lehetőséget.

 




2024. november 6., szerda

[Sometimes my friend Attila Szabó Palócz does good things...]

Husên M. Hebeş (Hussein Habasch) kurd költő bejegyzést tesz közzé a saját Facebook-oldalán:

*

Sometimes my friend Attila Szabó Palócz does good things 😉 😊 Thank you my friend for translating my poem into Hungarian, and for the beautiful article!


2023. január 25., szerda

Štimovanje na Vagnera

A Slobodna reč portál szerb fordításban közli Kocsányos Pálma korábban, magyar eredetiben a Családi Körben megjelent politikai elemzését.

*

Štimovanje na Vagnera

Nema ništa mučnije od toga kada selo počne nekog da ogovara. Šapuću iza leđa čoveku, podrugljivim pogledima prate njegove korake, odjednom utihnu kada taj neko uđe u sobu… Čovek oseća da nešto nije u redu, ali zapravo ne zna u čemu je problem, sve dok neko pokuša da ga prosvetli, u najboljem slučaju nežno, imajući u vidu osetljivost druge osobe, nudeći pomoć i utehu, eventualno izlaz.
Tako nešto je možda palo na pamet i Dereku Šoleu, savetniku američkog Stejt departmenta, kada je prošle nedelje u Beogradu „izrazio zabrinutost“ zbog aktivnosti ruske Vagner grupe u Srbiji. „Videli smo da Vagner grupa regrutuje vojnike u Srbiji i drugim zemljama i mislimo da to više ne može da se nastavi. Drago mi je što možemo da radimo zajedno sa Beogradom i drugim državama da eliminišemo ovu aktivnost“ – saopštio je Šole u četvrtak posle sastanka sa predsednikom republike Aleksandrom Vučićem.
Ali Šole zapravo nije bio prvi koji je govorio o ovoj mučnoj stvari, a to je da je Vagner prisutan u Srbiji.
Ranije je Aleksandar Olenik, poslanik koalicije „Zajedno za Vojvodinu – Vojvođani“, skrenuo pažnju na Tviteru: Srbija nije samo aktivni distributer ruske ratne propagande, već aktivno učestvuje i u regrutovanju plaćenika. Posle se zato ipak ispostavilo iz njegovog posta da on to tvrdi na osnovu činjenice da je Beograd dozvolio rad Russia Today, inače zabranjenog u Evropi, koji je, s druge strane, navodno zaista reklamirao „više nego primamljiv“ poziv, koji je za volontere od dvadeset i dve do pedeset godina, a „koji ne mogu biti državljani Ukrajine, Evropske unije ili država članica NATO-a“, a koji kao zaposleni Vagnera mogu da zarade vrtoglave svote novca u odnosu na naše, domaće uslove.
No, sad stanimo tu na trenutak.
Marljivo proučavanje štampe na srpskom jeziku otkriva da malo ljudi ovde zna šta je Vagner grupa. Neki pominju „privatnu vojsku“, drugi „elitne komandose“, neki „firmu“. Ima i onih koji su, nakon što čuju vesti sa ukrajinskog fronta (gde Vagner igra prilično aktivnu ulogu), malo pažljiviji sa klasifikacijom, jer im na um padaju Arkan i njegovi Tigrovi, i trupe koje su nosile imena raznoraznih životinja, a koje su tokom južnoslovenskih ratova počinile najprljavije stvari koje se u ratu mogu počiniti. I možda na um padne i kako smo u to vreme nazivali te paravojne formacije, pa su čak i njihovi sopstveni državljani i saborci pokušavali da se distanciraju od njih.
Vagner je uglavnom sve to, sažeto. U suštini, privatna ruska vojna kompanija, barem se tako definisala kada je osnovana 2014. godine. Pošto ruski zakoni ne dozvoljavaju da ovakva privatna vojna kompanija deluje u zemlji, ona ne posluje tamo, već u tužnijim obično ratom zahvaćenim regionima sveta: Maliju, Južnoj Africi, Siriji… Jedna od karakteristika privatnih vojnih kompanija je da svako može da koristi njihove usluge ako može da ih plati. Zauzvrat, dobija veoma dobro opremljene, veoma dobro obučene vojnike koji mogu da se bore veoma dobro za mnogo novca.
Ruski predsednik Vladimir Putin je več 2012. godine govorio o tome da bi i Moskvi bile potrebne privatne vojne kompanije. Dve godine kasnije, 2014. osnovana je Vagner grupa, na čijem čelu je Dmitrij Utkin, koji je ranije služio u ozloglašenoj GRU, ruskoj vojnoj obaveštajnoj službi. U isto vreme međutim, novac potreban za stvaranje Vagnera obezbedio je izvesni Jevgenij Prigožin, koji je karijeru započeo u podzemlju Sankt Peterburga, proveo devet godina u zatvoru zbog svih mogućih vrsta krivičnih dela, a zatim se, zahvaljujući mogućnostima koje je pružila smena režima u Rusiji, basnoslovno, ali bar ilegalno, obogatio. Sa Putinom, takođe iz Sankt Peterburga, održavao je dobre odnose, a taj odnos je godinama samo jačao. Međutim, Prigožin je do jeseni 2022. godine negirao da ima veze sa Vagnerom – tada je kompaniju „uzeo na svoje ime“, spektakularno: počeo je da regrutuje po ruskim zatvorima, obećavajući slobodu s jedne strane i smrt sa druge, prema „zaslugama“ svake osobe.
Sve to dok ruski zakoni i dalje zabranjuju postojanje privatnih vojnih kompanija. Istoričar Andraš Rac, spoljni saradnjih Nemačkog spoljnopolitičkog društva sa sedištem u Berlinu, piše o Vagneru sledeće: „Od 2021. godine Vagner grupa nije postojala kao jedino, jedinstveno pravno lice, ne samo u Rusiji, već ni drugde. Umesto toga, postoji komplikovana mreža kompanija sa više aktera koja obuhvata mnoge zemlje i koja se veoma često menja iza organizacije, kroz koju se odvija tok novca.“ Pored toga, grupa „dejstvuje – u izvesnoj meri – podređena ruskoj vojsci u smislu lanca komandovanja“. Ali rukovodstvo ruske vojske nije srećno zbog toga, što ima mnogo ličnih razloga, razloga vlasti.
Vagner je od samog početka igrao aktivnu ulogu u ratu protiv Ukrajine. Vojna elita, koju je prvobitno činilo oko hiljadu ljudi, sada je narasla na dvadesetak hiljada ljudi, izgubila je elitizam, ne štedi svoje novoprimljene ljude, šalje ih na liniju vatre nakon nekoliko dana obuke, dok „stara garda“ čeka da stupi na scenu.
E, ta firma sada regrutuje po Srbiji.
Ili ne. Jer nadležni ne znaju za ove stvari, barem prema sopstvenim tvrdnjama.
Portal Nova.rs pokušao je da dobije informacije od srpskih vlasti o plaćeničkoj vojsci i njenim aktivnostima, ali nisu dobili odgovor ni sa jednog nadležnog mesta, iako su samo želeli da saznaju iz zvaničnih izvora da li je Vagner zaista prisutan u Srbiji i ako jeste, kako im je to dozvoljeno i šta nadležni planiraju da urade po tom pitanju. Ministar spoljnih poslova Ivica Dačić rekao je u ponedeljak da ne zna za Vagnerovo regrutovanje, ali je istakao da je u Srbiji kažnjivo ako neko učestvuje u stranim borbenim dejstvima.
U međuvremenu, kosovski premijer Aljbin Kurti izjavio je da barikade na severu Kosova čuvaju ljudi koji su u decembru dovezeni autobusima iz Srbije, uključujući i one u maskirnim uniformama, koji su nosili znake Vagnera i Noćnih vukova (Putinova omiljena motociklistička banda), a da su i o tome napravljeni snimci.
Naravno, možda je Kurti samo iskoristio ono što je izgledalo kao dobra prilika da iznese takvu tvrdnju.
Ili ne.
U svakom slučaju, sama činjenica da se neka vrsta paravojnih formacija pojavi na teritoriji neke države znači da vlasti date države ne kontrolišu u potpunosti ni teritoriju zemlje ni tamošnje oružane snage, upozoravaju stručnjaci.
I to je pravi problem sa ovim Vagner – prisustvom.

Palma Kočanjoš
(Slobodna reč, 2023. január 25.)

2021. február 24., szerda

[Igyekeztünk méltó módon megemlékezni Đorđe Balaševićről...]

Tőke János bejegyzést tesz közzé a Facebook-profilján.

*

Igyekeztünk méltó módon megemlékezni Đorđe Balaševićről a Családi Kör csütörtökön megjelenő számában. Más témákban is remek írások születtek a kollégák tollaiból, és a február 25-ei számban kapott helyet a rejtvénymelléklet. Jó olvasást, jó rejtvényfejtést!

(Facebook, 2021. február 24.)

2019. január 17., csütörtök

A Babitsék hálószobájának kulcslyukánál koslató utókor kíváncsiságának kielégítésére…

A Yuhar közli Szabó Palócz Attila írását A Babitsék hálószobájának kulcslyukánál koslató utókor kíváncsiságának kielégítésére… címmel.

*

A Babitsék hálószobájának kulcslyukánál koslató utókor kíváncsiságának kielégítésére…
Tanner Ilona, alias Török Sophie arca a fenyőágak között, avagy a Landwirtschaftsausstellung nyomában

Az alábbi összeállításunkkal tulajdonképpen kerekre zárunk most egy történetet. A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatában két évvel ezelőtt megjelent írások felidézéséhez ugyanis egy másik, korábbi ciklusunk vezetett el bennünket tavaly, az év végén. Néhány napon készítünk majd erről egy alapos, tényfeltáró leltárjegyzéket is... Addig azonban hadd mondjuk itt el, hogy Conrad Keller nagyszabású – és nagyszerű! – műve, A tenger élete 1897-ben, alig két esztendővel az eredeti német nyelvű megjelenés után látott napvilágot magyarul, ezért a Yuhar kronológiájában ezt az összeállításunkat most ehhez az évszámhoz igazítjuk. Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

A cikóriába ojtott tájra eszmélő festőművészet

Laza kóválygásaink időben és térben - amelyekhez már hozzászokhattak rendszeres olvasóink - most aztán várhatóan az alábbiakban válnak majd igazán csak hektikusakká. Mondom is, hogy miért: a múltból, nagyjából negyven év távlatából, 1976-ból fürkésszük a jövőt; azt a jövőt, amelyet azonban időközben már meghaladtunk... Vagyis 2000-et.

A Családi Kör 2017. december 7-i számában a Képhistóriák rovata két anyagból állt össze, amelyek – legalábbis az eredeti szerzői szándék szerint – szépen kiegészítették egymást: az első komoly és történelmi távlatokba, messzeségekbe ívelő volt, míg a másik inkább csak vicces, könnyed és szórakoztató szeretett volna lenni:   
 

A fülesmedúza és a díszdoktor találkozása

Conrad Keller nemcsak zoológusként volt nagyszerű, de kiváló festőművész is válhatott volna belőle 
 
„A medúzákkal egészen új és alakokban gazdag állatkörbe léptünk, melynek mai ágai is vannak úszó alakokkal, de egyúttal nagyszámú ülő fajt is magában foglal” – írta A tenger élete című nagyszabású munkájában Keller Konrád, vagyis eredeti nevén Conrad Keller zoológus, a zürichi egyetem tanára. Kötetét Csopey László fordításában 1897-ben adta ki Budapesten, magyar nyelven az 1872-ben indult Természettudományi Kiadó-vállalat, amelynek sorrendben ez volt a hatvanadik kiadványa. Az eredetivel egybevetette: Paszlavszky József. 
Keller kötetének magyar változata kétszázhetvenegy ábrát és tíz színes táblát is tartalmazott, utóbbiak egyike mai Képhistóriánk tárgya. A nyolcas tábla címe: Medúzák a Földközi-tengerből. Balra fent: Himanthostoma loriferum; jobbra fent: Aurelia aurita (vagyis a ma használt egyszerűbb nevén: fülesmedúza); alul: Cassiopea polypoides. 
Conrad Keller nemcsak nagyszerű zoológus, korának kiemelkedő természettudósa volt, de sokoldalú személyiség, akinek képzőművészeti tehetsége is megmutatkozott kötetében: a táblákon látható ábrázolásokat ő maga készítette a bemutatott élőlények élő példányai alapján. Mint írta: „Testök rendesen szigorúan sugaras alkotású és a sugaras jellemtől való eltérés ritka; az általános alakjok harang, ernyő vagy erősen lapított korong, melyen a középen levő száj, ellentétben az ülő polipokéval, kevés kivétellel lefelé van fordítva.” 
Kellert a zürichi egyetem 1920-ban díszdoktorává avatta. A nagyszerű tudós két hónappal a nyolcvankettedik születésnapja után hunyt el 1930-ban. Érdekességként említhetjük itt, hogy A tenger élete című munkájának előszavát 1895 húsvétján keltezte, tehát az eredeti német nyelvű és a magyar változat megjelenése között akkoriban szűk két év is alig telt. 
 

Szőrös tükörtojás

 

Ez persze csak „egy jól irányzott” optikai csalódás, hiszen a képen valójában egy összetekeredve pihengető, henyélő, lustálkodó, heverésző macska látható, a jószág testén pedig, amit a tojássárgájának nézhetnénk, kérem tisztelettel, az ott nem más, mint egy narancs. Ezernyi ehhez hasonló vicces fotó kering az interneten, elsősorban a Facebook közösségi portálon. S általában jellemző az ilyen felvételekre, hogy ha egyszer elszabadulnak, akkor később már szinte mindig teljességgel megállíthatatlannak bizonyulnak, megosztások százai jelzik útjukat, meg persze azt is, hogy az embereknek, a felhasználóknak tetszik az ilyesmi. Bízunk hát benne, hogy olvasóink is örömmel fogadják most tőlünk…

Mire pedig felocsúdnánk ámulatunkból, a számlálhatatlan és követhetetlen mennyiségű megosztásnak hála, máris szinte mindenki látta, nem lehet ezt megúszni. Nem lehet a fényképek nagy globális körforgásából kimaradni. Így jutott el hozzánk is az itt látható kép, s ekként is adjuk most tovább közszemlére téve…


Egy héttel később, 2017. december 14-én ugyancsak két anyaggal jelentkezett a Képhistóriák rovata: ekkor előbb egy szép és nemes horvát szokás, hagyomány előtt tisztelegtünk, majd pedig egy korábbi, épp ehhez a témánkhoz vezető ígéretünknek is eleget tettünk... Jobb és kellemesebb ugyanis beváltani az akár könnyelműen és átgondolatlanul megfogalmazott ígéreteket is, mint megpróbálkozni annak a szónak a kiejtésével, hogy Landwirtschaftsausstellung:  

 

Mert emlékezni jó…

Feszty Árpád, akárcsak a korabeli osztrák-magyar elit nagy része, szívesen töltötte idejét a tengerparti Lovran városában 
 
A horvát az egy büszke nép. És büszke a magyarokkal közös történelmére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban és szemléletesebben, mint hogy a horvát tengerpart településeit járva rendre különféle emléktáblákba botlunk, amelyek jelentős magyar személyiségek helyi kötődéseinek, látogatásainak állítanak emléket. Az Abbázia melletti üdülővárosban, Lovranban – olaszos nevén: Lauranában – hunyt el 1914-ben a neves magyar festőművész, Rehrenbeck Árpád Szilveszter, vagy ahogyan manapság mi már sokkal jobban ismerjük, Feszty Árpád, a jelenleg Ópusztaszeren látható, A magyarok bejövetele című nagyszabású alkotás, vagyis a Feszty-körkép megálmodója és kivitelezője. Emlékét 2003 óta őrzi emléktábla a tengerparti városban. 
Habár manapság Abbázia jóval ismertebb és idegenforgalmilag frekventáltabb helyszín, mégis Lovran volt ez első települések egyike az Isztriai-félszigeten. A libur nép élt itt, amikor a régi rómaiak elfoglalták, de uralták egy-egy időszakban a keleti gótok és a bizánciak is. Több, a római kortól évszázadokon át hozzánk egyre közelebb datálódó korábbi említése után 1153-ban, a szicíliai normann király szolgálatában álló arab történetíró, Abu Abdalláh al-Idríszi A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése című, az akkor ismert világot leíró művében Al-Wranah néven említette a települést, amelyet gazdaságilag fejlett, kereskedelemmel rendelkező városként írt le. 
A Monarchia idején Lovran az osztrák-magyar elit egyik kedvelt nyaralóhelye volt, így egyáltalán nem csoda, nem kirívó eset – vagyis nincs abban semmi különcség –, hogy Feszty Árpád is szívesen töltötte itt az idejét. S akkoriban még a tengerparton haladó villamoshálózat kötötte össze a várost Abbáziával és a környező településekkel. Ennek sajnos, ma már a nyomai egyáltalán nem fellelhetőek, a síneket leaszfaltozták, ezek helyén – ezek felett – halad az országút, amelyen nyaranta a magyar turisták is az autópálya felé igyekeznek. 
A városban azonban a történelmi kötődéseknek megfelelően nemcsak magyar, de olasz, osztrák, lengyel és egyéb emléktáblákat is szép számmal találunk. Mert a horvát büszke nép. Így hát büszke a történelmére is. Mi sem természetesebb hát a számukra annál, mint hogy megbecsülik annak emlékeit. 
 

A szakállas eljövetele

Az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb 
 
Hosszabb sorozatban dolgoztuk fel az idén júliustól szeptember végéig összesen tíz részben a hatvan évvel ezelőtt, 1957-ben indult vajdasági magyar gyermeklap, a Buksi történetét. A ma már rendszerint legendásként felemlegetett újság első száma december 26-án jelent meg, tehát az igazi születésnapot azonban majd csak most, néhány hét múlva ünnepeljük. Mint a nyáron már jeleztük is, sajtótörténeti sorozatunkban a jelentős jubileum valódi dátumán egy rész, egy epizód erejéig még visszatérünk a témához, ez pedig a Családi Kör december 28-i számában esedékes. A széria eddig megjelent utolsó részében úgy fogalmaztunk, hogy „…időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb […] képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.” Márpedig, ahogy mondani szokás, az ígéret szép szó… 
S mi tartjuk is magunkat hozzá! Mert az adott szó kötelez… 
Nyári sorozatunkban már írtunk arról is, hogy A szakállas című képregénysorozat főhőse a Buksi 1958. január 2-án megjelent második számában tűnt fel először a lap oldalain. Most az ő megjelenését, debütálását idézzük fel Képhistóriáinkban, azzal a nem titkolt üzenettel, hogy már csak két hét, és a Buksival foglalkozó sorozatunk is újra jelentkezik… 
Olvassák, keressék az év végén is a Családi Kört!

Mindezek után egy hét szünet következett a Családi Körben a Képhistóriák című rovat életében, majd pedig 2017. december 28-án Babits Mihály emléke előtt tisztelegtünk:  

 

Babitsék karácsonyai

Török Sophie szinte az őrületbe hajszolta magát a gyermek utáni vágyakozásban, a család szenvedéstörténete azonban egy váratlan fordulattal, rendhagyó módon ért véget 
 
„Mit akarsz? Hová sietsz? Talán / azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz / mint gyermekjátékot rugója, visszadob / utadnak elejére ahelyett / hogy az Idő fenéktelen / gödrébe suhintana?” – tette fel a kérdést Babits Mihály A felnőtt karácsony című versében. S talán érdemes elgondolkodnunk ilyenkor, ünnepek táján azon is, hogy mit várunk mi, felnőttek a karácsonytól. Illetve miben jelent számunkra mást, mint egykor, hajdan – ahogy mondani szoktuk: „megboldogult” – gyermekkorunkban. Babitsék magánélete szinte teljesen ismert, hiszen már évtizedekkel ezelőtt megjelentek a naplók, így még a hálószobatitkaik is kínos részletességgel nyilvánosságra kerültek. Az utókor szemérmetlenül ott koslat hálószobájuk kulcslyukánál. 
Csak hát ugyanez az utókor szem elől téveszti, hogy Babits felesége, Tanner Ilona éppen azért foglalkozott olyan részletesen a naplójában a szexuális életükkel, azért számolgatott oly aprólékosan, mert gyermekre vágyott, a terhesség és az anyai örömök azonban nem adattak meg neki. Babits Mihály és Tanner Ilona – akit Török Sophie néven jegyez az irodalomtörténet (s mint olyan, nem tévesztendő össze Kazinczy Ferenc feleségével) – 1921. január 15-én házasodott össze, alig háromhavi ismeretség után. Feljegyezték róluk azt is, hogy addig mindössze hét alkalommal találkoztak. A nő nemcsak felesége, hanem később ápolója, sőt, múzsája is volt a mindig befelé forduló Babitsnak. Gyermekre vágytak, különösképp Ilona, de talán épp egy korai abortusza miatt (amihez külügyminisztériumi főnökének zaklatásai vezettek…) nem tudott teherbe esni. Különös aktualitást ad hát mostanság ennek a történetnek a még mindig igen heves érzelmeket felkavaró, épp a napjainkban zajló és egyre inkább kibontakozó, egyre több régi esetet a felszínre hozó és az érdeklődés középpontjába állító, több közismert és népszerű művészember erkölcsi és szakmai bukásához vezető szexuális zaklatási botránysorozat… 
Az Asszony a karosszékben című versében, 1926-ban Török Sophie így sírta el bánatát: „…És én még / anya sem voltam!… / mit vétettem én? hogy minden / nyüzsgő életek között e néma / bölcs mennybolt alatt a borzas / kotlót irigylem! Betelt / élete kéjes nyugalmát: amint / meleg szárnyai alá / rejtegeti tengernyi csibéjét.” S mint ebből is láthatjuk, minden vers egy kis élettöredék is egyben, s így, ha valami kimaradt volna a naplókból, a költeményekből nyugodtan kiegészíthető. Hiszen itt tetten érhető minden, a vívódás, az asszonyi tépelődés, a kétségbeesés és az elkeseredés. 
Történt pedig, hogy cselédjüket Sophie öccse, Tanner Béla teherbe ejtette. A kicsi 1928. március 12-én jött világra, a gyermektelen házaspár pedig örökbe fogadta, Babits Ildikó néven anyakönyvezték és saját gyermekükként nevelték. Vele teljesült be Török Sophie álma. Babitsék útja a gyermektelenségtől eddig a fordulatig egy valóságos passió. Török Sophie kis híján az őrületbe hajszolta magát… Szenvedéstörténet, amelynek végkifejletében egy drámai csavarral oldódott meg a helyzet. Mai képünk a családi fotóalbumból való, itt pózolnak rajta immár mindhárman, Babits Mihály a már nagyobbacska Ildikóval, és Tanner Ilona, alias Török Sophie arca a fenyőágak között. Márpedig, ha egy kérdéssel kezdtük mai elmélkedésünket, akkor figyeljük meg most, oly sok év távlatából az arcukat: onnan aztán leolvashatjuk a mély és őszinte válaszokat… 
A hangulat és a kép kompozíciója mindent kifejez. Ahogyan az idézett vers későbbi strófája is megfogalmazta: „A gyermek megnőtt s szép játékjait / elrugta. (…) A szív hideg és kemény mint a föld. / Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.”
 

A Buksi című újság, vagyis a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek legendás vajdasági magyar gyermeklapjának második számában, 1958. január 2-án debütált A szakállas című képregény:


 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:


 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:


(Yuhar, 2019. január 17.)

2019. január 10., csütörtök

Tévelygések és kalandozások térben és időben

A Yuhar közli Szabó Palócz Attila írását Tévelygések és kalandozások térben és időben címmel.

*

Tévelygések és kalandozások térben és időben
„Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja”, avagy különböző korok rangos és neves művészeinek, tudományos elméinek síron túli találkozása

Azt hiszem, az alábbi összeállításunk a legszemléletesebb bizonyítéka annak, hogy a Családi Kör című hetilap valójában véletlenül, véletlenszerűen indult Képhistóriák című rovata 2017 októberének végére vetkőzte le kezdeti esetlegességét – és az ezzel tagadhatatlanul együtt járó esetlenségét is –, ekkorra alakult ki valamiféle körvonalazódó és értékelhető arculata, s ekkor már nem csak más, korábbi publikációkból – elsősorban a Szabad Magyar Szóból – átvett, átemelt írásokra és képekre támaszkodott, hanem egyfajta sajátos, a saját öntörvényűségére alapozó koncepció mentén kezdett működni. Immár önálló, saját, direkt ennek a rovatnak a számára készült írásokkal is. Az alábbi összeállításunkban például csak egy olyan anyag található, amelynek volt valamiféle előképe más helyeken is... Mivel az itt idézett egyik írás, afféle „gúnyirat”, amelynek Emich Gusztáv könyvkereskedő, kiadó és nyomdász volt a szenvedő alanya, 1868. június 28-án jelent meg a Borsszem Jankó című szatirikus lapban, a Yuhar kronológiájában ezt az összeállításunkat ehhez az évszámhoz időzítjük.

Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

Egy furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan kollegiális kapcsolat emlékképei

A Családi Kör című hetilap egyik rovata, a Képhistóriák nyomán megkezdett időutazásunk folytatódik: az alábbi összeállításunkban felkeressük Márai Sándor San Diego-i otthonát, s ha nem is ott helyben, a szomszédos templom udvarában, de egy kontinenssel idébb megtaláljuk a kulcs helyét is; Móra Ferenc költészete nyomán indulunk pajzán kalandozásra zsenge fiatal lányok ölelésében, majd pedig az amerikai Tennessee Williamsre emlékezünk; végül pedig Görgényi István festőművész alkotásait csodáljuk meg...
A Családi Kör 2017. október 26-i lapszámában például egy akkoriban még egészen friss, alig néhány hónappal korábbi eseményre reagált a Képhistóriák rovata:  

A tiltakozás alakváltozásai

Elégedetten nyilatkozott a G20-csoport júliusi, hamburgi találkozóján elért eredményekről, de Angela Merkel német kancellár ezzel együtt is vállalta a felelősség rá eső részét a tanácskozás idején történt utcai zavargásokért. A politikus az idén nyáron egy tévéinterjúban elmondta, hogy nem egyedül határozott arról, hogy Hamburgban tartsák meg a csúcstalálkozót, de részt vett a döntés meghozatalában, a tanácskozást pedig az általa vezetett szövetségi kabinet a hamburgi kormánnyal – vagyis a tartományi rangú város vezetésével – közösen szervezte. 
A balhét valakinek mindig „el kell vinnie” – jut eszembe minderről. Már persze, ha balhé van… Márpedig, szó se róla, mindig akad egynéhány bajkeverő, aki csináljon. Aki csak arra vár, hogy csinálhasson… Akármennyire is vállalta tehát Angela Merkel a felelősséget a történtekért, tény, hogy civilizált módon is lehet tiltakozni, protestálni. Akármiről legyen is szó… Vagyis nemcsak randalírozva, autókat gyújtogatva, egy egész várost és annak életét felforgatva, polgárháborús helyzetet teremtve fejezheti ki a(z ellen)véleményét az, aki valóban másként gondolja… 
A hamburgi randalírozók persze nem gondoltak semmit sem másképp, s kifejezni is leginkább csak a tehetetlen dühüket akarták, amit képtelenek kanalizálni… Rovatunkhoz éppen ezért most egy olyan fotósorozatból választottuk ki az itt látható két felvételt, amely a méltóságteljes, civilizált, művészi értékű tiltakozás pillanatait, immár megrendezett jeleneteit örökítette meg. Ha valamit, hát ez az, amit igazán meg tudunk becsülni! Azt pedig, aki csak macskaköveket hajigálni, autókat gyújtogatni, a rendőrséggel háborúzni – magyarán: balhézni – utazott az idén nyáron a német városba, egyáltalán nem. 
Art of Protest – olvashattuk júliusban a képek alatt. Vagyis magyarul: A tiltakozás művészete. S mennyivel szebb ez így, nemde? Érezhetően megvan benne az emberi méltóság, amit oly gyakran szeretünk feltételezni magunkról, még ha a legtöbbször a nyomába sem érhetünk; sőt, nemcsak az ellenfél, de önmagunk megbecsülése is. Ami a macskakő-hajigálásban és miegyebekben, kiegyebekben bizonyossággal fel nem lelhető… A július elején történt zavargásokért, ezekért az „elfogadhatatlan dolgokért én is éppen úgy felelős vagyok, mint Olaf Scholz (Hamburg első polgármestere), és nem is bújok ki a felelősség alól” – mondta az említett tévéinterjúban Angela Merkel. Arra az újságírói felvetésre reagálva pedig, hogy Scholz bocsánatot kért a hamburgiaktól a zavargásokért, azt mondta, hogy határozottan elítéli a történteket, és köszönettel tartozik a rendőröknek a munkájukért. Történt mindez ugyanakkor, amikor Merkel pártja, a jobbközép CDU hamburgi szervezete épp Olaf Scholz távozását követelte. A kancellár ezért úgy fogalmazott, hogy az elnökség és a választmány – a hamburgi tagok kivételével – kiáll Scholz mellett. Hozzátette: pártelnökként személyesen is elmondta a hamburgi szervezet képviselőinek, hogy nem helyesli a követelésüket. Azonban a CDU „sokszínű párt”, amelyben mindenki önállóan alakíthatja ki álláspontját – jegyezte meg. 
A tizenkilenc legnagyobb fejlett és felzárkózó gazdaságot, valamint az Európai Uniót összefogó G20-csoport vezetőinek találkozója „tartalmilag nagyon fontos volt”, mert a nemzetközi közösséget a párbeszéd-képtelenség fenyegeti, de Hamburgban mégis sikerült letisztázni sok fontos ügyet. Azokban a kérdésekben pedig, amelyekben mégsem tudtak konszenzust kialakítani, legalább nyíltan kimondták, hogy nincs egyetértés; politikai/politikusi körökben ez is ritkaságszámba megy. „Ennyiben nagyon elégedett vagyok a csúcstalálkozóval” – mondta Angela Merkel. 
Az immár tizenkét esztendeje hivatalban lévő kancellárt az ARD országos német köztelevízióban júliusban sugárzott interjúban megkérdezték arról is, hogy kitölti-e a következő négyéves ciklust, ha a szeptemberi szövetségi parlamenti választások után is megőrzi a kormányfői tisztséget. Hát igen, ezen már túl vagyunk, a választási eredményeket is ismerjük, Merkel marad… A kancellár azonban már a nyáron megerősítette, hogy az újabb törvényhozási ciklus végéig, vagyis 2021-ig folytatni akarja a munkát. Mint mondta, senki sem ura teljes egészében az élete alakulásának, és senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő, de mindenképpen további négy évre vállalja a megbízatást, ha tisztségében maradhat. Ehhez kívánunk most neki ezúton is jó egészséget! 
A július 7-én és 8-án megtartott G20-csúcs idején zajlott zavargásokban csaknem ötszáz rendőr megsebesült, és a hatóságok őrizetbe vettek több mint kétszáz tüntetőt. Akárhogy összegezzük is a történteket, annyi mindenképp egyértelmű, hogy nem érte meg… 
A tiltakozás méltóságteljes formáival és módszereivel sokkal többet értek el azok, akik az itt látható képeken szerepelnek, illetve, akik – rendezőként-e vagy szervezőként, egyre megy – megkomponálták ezeket a jeleneteket… Mert ezek teljes értékű jelenetek, még ha valóságból, a realitásból vettük is. Ugyanígy lehetnének akár egy filmből vagy színházi előadásból is. A művészet teret nyert az utcákon, és nemcsak azokkal szemben diadalmaskodott, akik ellen a valós tiltakozása szólt, hanem azok felett is, akik ugyanilyen célzattal, de elhibázott módszerekkel randalíroztak a külvilág, a kívülállók, a semlegesek elborzasztására. 
 
Egy héttel később, 2017. november 2-án viszont több mint száz, vagy ha akarjuk, hát akár bő kétszáz évre is visszatekintett a Képhistóriák rovata a múltba:  

 

„Feleljen róla Szent Péternek”

Egy magyar lapkiadó görbe tükörben, avagy Emich Gusztáv kigúnyolása 
November 3-án, vagyis holnap ünnepelhetné kétszázharmadik születésnapját Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkereskedő, kiadó és nyomdász, ha persze ennyire ritkamód hosszú életű ember lenne, illetve lett volna. Mint ahogyan nem volt… Isten nyugosztalja! 
Őt ábrázolta az 1868. június 28-i számának címlapján publikált karikatúráján a Borsszem Jankó című szatirikus lap. S habár ez még csak az újság első évfolyama volt, bizony nemcsak a korabeli magyar lappiacon, de a közéletben is új, addig szokatlan jelenség volt ez a kiadvány, nem is mindig tudták hova rakni, hova tenni, hogyan értékelni már az indulása idején sem. Már a megjelenése, feltűnése pillanatában sem… Így hát önmaga szokásait, önmaga hagyományait (magyarán: az arculatát…) is magának – illetve a lap szerkesztői gárdájának – kellett kialakítania. A politikai megítélése pedig ezerféleképp változott fennállásának későbbi évtizedi alatt is, leginkább annak függvényében, hogy épp ki érezte találva, illetve sértve magát a karikatúrák, az élcelődés céltáblájává, vagy éppen gúny tárgyává válva. Ahogy mondani szokták, az 1868-ban indult „legnépszerűbb dualizmuskori élclap”, a Borsszem Jankó – amely Ágai Adolf főszerkesztő gondozásában került az olvasók asztalára – elsősorban művészi igényű karikatúráival és szatirikus írásaival hívta fel magára a figyelmet. Itt szólok: jelentős jubileumot ünnepelhet hát jövőre a magyar sajtótörténet, ugyanis 2018-ban lesz a Borsszem Jankó indulásának százötvenedik évfordulója. Kár, hogy akárcsak Emich Gusztáv kiadó sem élte meg a kétszázharmadik születésnapját, úgy az élclap sem tartott ki ilyen sokáig… 
A Borsszem Jankó ötven év alatt több mint kétezer fős viszonylag állandó olvasótábort szervezett maga köré – szép, tiszteletet parancsoló példányszámmutató volt ez az adott kor viszonyai közepette –, később pedig a csökkenő népszerűség mellett is egészen 1938-ig rendszeresen megjelent. Ágai Adolf, az újság első főszerkesztője beszélt egy alkalommal arról, hogy a Borsszem Jankó születése az akkoriban kormányzó Deák-párthoz, egészen konkrétan Andrássy Gyula miniszterelnökhöz kötődött, aki látva az Üstökös és a Bolond Miksa című lapok baloldali – tehát ebben az időszakban ellenzéki – fordulatát, egy olyan élclapot szeretett volna létrehozni, amely válaszol a negyvennyolcas alapokon politizáló és a kormány munkáját bíráló körök támadásaira. Nos, másfél évszázad távlatából talán rámondhatjuk ma már erre, hogy tette ezt nem kis sikerrel… 
Ennek szellemében minden szám címlapján egy-egy nagyméretű színes karikatúra jelent meg, amelyhez a kísérőszöveget a második oldalon találhatták meg az olvasók. Emich Gusztávról például ezt írták 1868. június 28-án: „Ezen eős nemes család létezése constatálva van mind Emewke (olv. Emőke) vára romjainak létezése, mind a »Budapesti Közlöny« junius 23-ki száma által – melynél fogva ezen várnak Emich Gusztáv senior által a majoresco többi ősi birtokaihoz való annectálása törvényesittetik. Ezen aristocraticus múlt, jelen és jövő mellett is: Emewkey Gusztáv kiválóán szabadelvű gondolkozással bir, legalább a szabad sajtónak hű barátja, a mennyiben évtizedek óta szabadon sajtolja – az Írókat. Vas Gereben – feleljen róla Szent Péternek – crudelis viczczet mondott egyszer Emichre. 
Azon aggasztó hir járt, hogy a magyar nyomdászok legkiválóbbja, vérhányásba esett. 
Nekünk, kik őszinte részvéttel említettük előtte a balesetet, igy felelt nedélyesen: 
– Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja.” Ezekért a sorokért, valljuk be, Emich Gusztáv vélhetően nem zárta a lelkébe szeretettel a Borsszem Jankó szerkesztőgárdáját…

A következő lapszámban, 2017. november 9-én pedig ismét két rövidebb anyagból állt össze a Képhistóriák rovata: ezek közül az első valóban eredeti, erre a célra készült friss írás volt, s csak a második volt addigra már valamiféle előképe a Szabad Magyar Szó oldalain:  

 

Ének a sírkertben

La Fontaine, Édith Piaf, Jim Morrison és Molière szomszédságában, avagy séta a hírességek végső nyughelye körül 
Így, röviddel halottak napja és mindenszentek után talán nem veszik zokon tőlünk olvasóink, ha egy temetői felvételt is beillesztünk mai összeállításunkba. Szöőr Annának tartozunk köszönettel ezért a nagyszerű fotográfiáért, amely 1990 novemberében készült Párizs híres sírkertjében, a Père-Lachaise temetőben. „Az első utam Édith (Gassion) Piafhoz vezetett. Együtt nyugszik a kétévesen elhunyt kislányával, akinek a halálát soha nem dolgozta fel” – mesélte a kép szerzője, amikor néhány nappal ezelőtt megosztotta felvételét a Facebookon. A francia főváros legnagyobb temetője negyvennyolc hektáron terül el, s olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Jean de La Fontaine francia író, Clarence John Laughlin fényképész, Marcel Marceau pantomimművész, Amedeo Modigliani olasz szobrász és festő, Molière, a francia drámaírók (talán…) legnagyobbika, aki mellesleg színházi rendező és színész is volt egy személyben, Jim Morrison amerikai zenész és énekes, Frédéric Chopin lengyel zeneszerző, Frankel Leó magyar származású francia politikus, Zách János Ferenc magyar csillagász és még nagyon sokan mások… 
A képen látható családi sírboltban az énekesnő és gyermeke mellett nyugszik még Louis-Alphonse Gassion, Édith Piaf édesapja is, hiszen talán elmesélnem is felesleges újra, hogy a Piaf egy utóbb felvett művésznév, ami a francia szlengben verebet jelent, s ezzel a művésznő vézna testalkatára utalt a névadója, vagyis az első menedzsere. A hányattatott sorsú családot így hozta össze végül a sors. 
Nagyon remélem, hogy mindhármukért gyújtott legalább egy-egy mécsest valaki a múlt heti ünnepen.  

 

A szörnyeteg születésnapja

A raszta hajú űrlény eljövetele, avagy a nap, amikor a hollywoodi tréfa forgatókönyvvé nőtte ki magát 
Jelentős filmtörténeti évfordulót ünnepelt az idén nyáron a szakma és a közönség: harminc évvel ezelőtt, vagyis 1987. június 12-én mutatták be az amerikai mozikban a Predator című alkotást. Érdekességként jegyezzük itt meg, hogy évfordulós alkalmi cikkében a Port.hu internetes filmportál szerzője raszta hajú űrszörnyetegként határozta meg a címszereplőt, aki az időközben eltelt három évtizedben az egyik legnépszerűbb sci-fi ikonná nőtte ki magát az Alien és a Terminator mellett. Pedig a forgatókönyvíró testvérpár, Jim Thomas és John Thomas tulajdonképpen nem is csinált mást, csak összegyúrta a kor két kultikus háborús eposzát, a komolyabb mélységeket távolról sem érintő Rambót és a Kommandót, s ezekhez adta hozzá izgalmas, különleges fűszerként A nyolcadik utas: a Halál, vagyis az Alien-mítosz tudományos-fantasztikumát. 
Szűcs Gyula úgy fogalmazott: „A Predátor ötlete egy hollywoodi poénból nőtte ki magát filmtervvé.” A Rocky negyedik részének 1985-ös bemutatója után ugyanis „mindenki arról beszélt Hollywoodban, hogy Stallone már mindenkivel összecsapott a ringben, akivel lehetett, így lassan már nem marad más ellenfele a folytatásokra, csak E.T.” Jim és John Thomas tehát komolyan vette a tréfát, és egy forgatókönyvben feldolgozta azt. Az ötletre pedig a Kommandó producere, Joel Silver mozdult rá elsőként. 
Ebben a változatban azonban – az eredeti elképzelés szerint – Arnold Schwarzenegger egyedül szállt volna szembe az ekkor még Vadásznak (Hunter) nevezett Predátorral. De a főszereplőnek ez nem tetszett, meggyőződése volt ugyanis, hogy a filmben egy egész zsoldos csapatnak kell kísérnie őt a dzsungelben. Mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az idegen lény akkor lesz igazán félelmetes, ha látványosan betojik tőle egy csomó izomhegy. Hát így történt…
 

A Borsszem Jankó című szatirikus lap 1868. június 28-i számában jelent meg az Emich Gusztávról készült karikatúra és a hozzá tartozó „gúnyirat”:

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

(Yuhar, 2019. január 10.)

2018. január 1., hétfő

Kocsányos Pálma kalandjai (2.)

Szabó Palócz Attila a Képgyűjtő albumok kedvelőinek klubja című Facebook-csoportban teszi közzé Kocsányos Pálma cikksorozatának a Családi Körben tavaly megjelent részeiből készült gyűjtemény második részét.

 

  

  

  

  

  

Vágyfokozó

Szabó Palócz Attila a Képgyűjtő albumok kedvelőinek klubja című Facebook-csoportban teszi közzé a Családi Kör című hetilap 2017-es cikkeiből és más anyagaiból készült válogatást.

  

  

  

  

  

  

  

2017. november 16., csütörtök

Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén
Az űrhajó, amely elvitte a világűr távoli mélységeibe a kis magyar kádári valóságot, avagy tisztelgés Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora, no és persze a csehszlovák és keletnémet logarlécipar sikerei előtt


A Kossuth Lajos űrhajó – amelynek oldalára a leghíresebb matyóföldi pingálóasszony festett magyaros motívumokat – „a legnagyobb titoktartás közepette startolt a hortobágyi űrközpont víztoronynak álcázott kilövőállványáról”. Az elbeszélés szerint 2000. augusztus 20-át írtak épp, s hajnali négy órakor indították útjára az első magyar űrhajót. „A rakéta hatalmas Ikarusz farmotorjai előírásosan feldübörögtek, s az óriási test némi tétovázás után csakugyan felemelkedett, s lassan eltűnt a kis Űrhajózási Albizottság izgatott és elégedett szemei elől.” Egy ilyen esemény persze sokkal több alapot teremt a dicsekvésnek és az ünneplésnek, mint a titkolózásnak, így a „titokzatosságra csupán az adott okot, hogy Magyarország feltétlenül sikeres startolás után kívánt bevallottan is csatlakozni az űrnagyhatalmak sorához, s presztízsveszteség nélkül akarta méltóképp ünnepelni az alkotmány ünnepét.” Mint kiderült, csakis és kizárólag magyar alapanyagokból a hajdúházi Aranyszabadság Termelőszövetkezet melléküzemeként működő Kosárfonó- és Kibernetikai Üzemrészleg dolgozói a Magyar Televízió valamely jeles és neves berendezőjének tervei alapján építették meg a Kossuth Lajost. Torbay Tibor, a legénység matematikai és csillagászati felelőse pedig rögtön a kilövés után máris a „japán zsebszámológépével játszadozott, amely az űrhajó mesterkomputerének szerepét volt hivatva betölteni. A számítógépet csupán a legnagyobb nehézségek árán sikerült Hegyeshalomnál átcsempészni, kizárólag erre a célra, mert a magyar vámhatóságok az Oktatási Minisztérium megbízásából továbbra is élénken kobozták el az ügyes kis gyártmányokat, ily módon is óva a magyar állampolgárok szorgalmát és Csehszlovákia és az NKD logarléciparát” – jegyezte fel Magyarok az űrben címmel az 1976-ban keltezett, majd később az 1983-ban kiadott A tökéletes változat című kötetébe is besorolt elbeszélésében Szentmihályi Szabó Péter (1945–2014), aki nemcsak prózaíróként, de költőként is ismert volt. Ennyi bevezetés után pedig talán már senkinek nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy mennyi irónia s humor van soraiban.
Jómagam alig ötéves kiskölyök voltam a novella keletkezésekor. A szerzővel jóval később, immár idős korában ismerkedtem meg, rendszeres szerzőnk volt ugyanis a budapesti Magyar Hírlap című országos napilapnál, ahol abban az időszakban a publicisztikai rovat szerkesztőjeként dolgoztam. Szentmihályi Szabó Péternek állandó, naponta megjelenő sorozata volt az oldalainkon Sarkosan fogalmazva címmel, s az egyik legmegbízhatóbb munkatársunkként, minden reggel, mire én beérkeztem a szerkesztőségbe, már ott várt tőle a megszokott e-mail a céges postafiókomban. A végsőkig. Sőt, a legvégsőkig… Hiszen így történt ez a halála napján, 2014. október 20-án is. Reggel még megírta és elküldte szövegét, s talán már a másnapit is tervezgette, talán össze is állt a fejében, kitalálta és gondolatban még csiszolgatta, amikor elhunyt…
Verseit és komoly, történelmi műveit, drámáit és publicisztikai köteteit ismertem már korábbról is (sőt ezek némelyikéről írtam is; ismertetőket, kritikákat, amit épp sikerült kihoznom magamból…), arról azonban – s ezt itt és most töredelmesen bevallom! – eddig csak az életrajzában olvastam, hogy tudományos-fantasztikus regényeket, elbeszéléseket is írt. Ezért is fogadtam kitörő örömmel, amikor a minap, immár a lezárt hármas metró egyik nem működő állomásának környékén bóklászva, egy utcai könyvárusnál megtaláltam A tökéletes változat című kötetét. Háromszáz forintot adtam érte. Kapásból. És gondolkodás nélkül. Mondhatni: azonnal lecsaptam rá! Sajnos, azonban ma már ezt a példányt nem tudom dedikáltatni a szerzővel… Nyugodjék békében!
Hosszan méregettem a könyv címlapján Herpai Zoltán alkotását, Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora pedig már alig néhány sor után megragadott…
Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a novellában megidézett űrhajó legénységének egyik legfontosabb tagját! Rögtön a kilövés után ugyanis „a földszinten, a portásfülkéből kellemes kávéillat áradt: Schmalz Ödönné már főzte is a kávét az űrhajósoknak, de ő fogja ellátni az űrhajó takarításának feladatát is, egyúttal érdekes tudományos kísérletnek vetve alá a porszívót, vajon működik-e légüres térben.” A Kossuth Lajos űrhajó pedig elvitte fedélzetén a végtelen univerzumba, a világűr távoli, és innen, a Föld nevű bolygóról nézve kiismerhetetlennek tűnő, talán mindörökre felderítetlenségre kárhoztatott mélységeibe a hetvenes-nyolcvanas évek kis magyar kádári valóságát…

(Családi Kör, 2017. november 16.)

2017. november 9., csütörtök

A szörnyeteg születésnapja

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A szörnyeteg születésnapja
A raszta hajú űrlény eljövetele, avagy a nap, amikor a hollywoodi tréfa forgatókönyvvé nőtte ki magát


Jelentős filmtörténeti évfordulót ünnepelt az idén nyáron a szakma és a közönség: harminc évvel ezelőtt, vagyis 1987. június 12-én mutatták be az amerikai mozikban a Predator című alkotást. Érdekességként jegyezzük itt meg, hogy évfordulós alkalmi cikkében a Port.hu internetes filmportál szerzője raszta hajú űrszörnyetegként határozta meg a címszereplőt, aki az időközben eltelt három évtizedben az egyik legnépszerűbb sci-fi ikonná nőtte ki magát az Alien és a Terminator mellett. Pedig a forgatókönyvíró testvérpár, Jim Thomas és John Thomas tulajdonképpen nem is csinált mást, csak összegyúrta a kor két kultikus háborús eposzát, a komolyabb mélységeket távolról sem érintő Rambót és a Kommandót, s ezekhez adta hozzá izgalmas, különleges fűszerként A nyolcadik utas: a Halál, vagyis az Alien-mítosz tudományos-fantasztikumát.
Szűcs Gyula úgy fogalmazott: „A Predátor ötlete egy hollywoodi poénból nőtte ki magát filmtervvé.” A Rocky negyedik részének 1985-ös bemutatója után ugyanis „mindenki arról beszélt Hollywoodban, hogy Stallone már mindenkivel összecsapott a ringben, akivel lehetett, így lassan már nem marad más ellenfele a folytatásokra, csak E.T.” Jim és John Thomas tehát komolyan vette a tréfát, és egy forgatókönyvben feldolgozta azt. Az ötletre pedig a Kommandó producere, Joel Silver mozdult rá elsőként.
Ebben a változatban azonban – az eredeti elképzelés szerint – Arnold Schwarzenegger egyedül szállt volna szembe az ekkor még Vadásznak (Hunter) nevezett Predátorral. De a főszereplőnek ez nem tetszett, meggyőződése volt ugyanis, hogy a filmben egy egész zsoldos csapatnak kell kísérnie őt a dzsungelben. Mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az idegen lény akkor lesz igazán félelmetes, ha látványosan betojik tőle egy csomó izomhegy. Hát így történt…

(Családi Kör, 2017. november 9.)

Ének a sírkertben

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Ének a sírkertben
La Fontaine, Édith Piaf, Jim Morrison és Molière szomszédságában, avagy séta a hírességek végső nyughelye körül


Így, röviddel halottak napja és mindenszentek után talán nem veszik zokon tőlünk olvasóink, ha egy temetői felvételt is beillesztünk mai összeállításunkba. Szöőr Annának tartozunk köszönettel ezért a nagyszerű fotográfiáért, amely 1990 novemberében készült Párizs híres sírkertjében, a Père-Lachaise temetőben. „Az első utam Édith (Gassion) Piafhoz vezetett. Együtt nyugszik a kétévesen elhunyt kislányával, akinek a halálát soha nem dolgozta fel” – mesélte a kép szerzője, amikor néhány nappal ezelőtt megosztotta felvételét a Facebookon. A francia főváros legnagyobb temetője negyvennyolc hektáron terül el, s olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Jean de La Fontaine francia író, Clarence John Laughlin fényképész, Marcel Marceau pantomimművész, Amedeo Modigliani olasz szobrász és festő, Molière, a francia drámaírók (talán…) legnagyobbika, aki mellesleg színházi rendező és színész is volt egy személyben, Jim Morrison amerikai zenész és énekes, Frédéric Chopin lengyel zeneszerző, Frankel Leó magyar származású francia politikus, Zách János Ferenc magyar csillagász és még nagyon sokan mások…
A képen látható családi sírboltban az énekesnő és gyermeke mellett nyugszik még Louis-Alphonse Gassion, Édith Piaf édesapja is, hiszen talán elmesélnem is felesleges újra, hogy a Piaf egy utóbb felvett művésznév, ami a francia szlengben verebet jelent, s ezzel a művésznő vézna testalkatára utalt a névadója, vagyis az első menedzsere. A hányattatott sorsú családot így hozta össze végül a sors.
Nagyon remélem, hogy mindhármukért gyújtott legalább egy-egy mécsest valaki a múlt heti ünnepen.

(Családi Kör, 2017. november 9.)

2017. november 2., csütörtök

„Feleljen róla Szent Péternek”

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

„Feleljen róla Szent Péternek”
Egy magyar lapkiadó görbe tükörben, avagy Emich Gusztáv kigúnyolása


November 3-án, vagyis holnap ünnepelhetné kétszázharmadik születésnapját Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkereskedő, kiadó és nyomdász, ha persze ennyire ritkamód hosszú életű ember lenne, illetve lett volna. Mint ahogyan nem volt… Isten nyugosztalja!
Őt ábrázolta az 1868. június 28-i számának címlapján publikált karikatúráján a Borsszem Jankó című szatirikus lap. S habár ez még csak az újság első évfolyama volt, bizony nemcsak a korabeli magyar lappiacon, de a közéletben is új, addig szokatlan jelenség volt ez a kiadvány, nem is mindig tudták hova rakni, hova tenni, hogyan értékelni már az indulása idején sem. Már a megjelenése, feltűnése pillanatában sem… Így hát önmaga szokásait, önmaga hagyományait (magyarán: az arculatát…) is magának – illetve a lap szerkesztői gárdájának – kellett kialakítania. A politikai megítélése pedig ezerféleképp változott fennállásának későbbi évtizedi alatt is, leginkább annak függvényében, hogy épp ki érezte találva, illetve sértve magát a karikatúrák, az élcelődés céltáblájává, vagy éppen gúny tárgyává válva. Ahogy mondani szokták, az 1868-ban indult „legnépszerűbb dualizmuskori élclap”, a Borsszem Jankó – amely Ágai Adolf főszerkesztő gondozásában került az olvasók asztalára – elsősorban művészi igényű karikatúráival és szatirikus írásaival hívta fel magára a figyelmet. Itt szólok: jelentős jubileumot ünnepelhet hát jövőre a magyar sajtótörténet, ugyanis 2018-ban lesz a Borsszem Jankó indulásának százötvenedik évfordulója. Kár, hogy akárcsak Emich Gusztáv kiadó sem élte meg a kétszázharmadik születésnapját, úgy az élclap sem tartott ki ilyen sokáig…
A Borsszem Jankó ötven év alatt több mint kétezer fős viszonylag állandó olvasótábort szervezett maga köré – szép, tiszteletet parancsoló példányszámmutató volt ez az adott kor viszonyai közepette –, később pedig a csökkenő népszerűség mellett is egészen 1938-ig rendszeresen megjelent. Ágai Adolf, az újság első főszerkesztője beszélt egy alkalommal arról, hogy a Borsszem Jankó születése az akkoriban kormányzó Deák-párthoz, egészen konkrétan Andrássy Gyula miniszterelnökhöz kötődött, aki látva az Üstökös és a Bolond Miksa című lapok baloldali – tehát ebben az időszakban ellenzéki – fordulatát, egy olyan élclapot szeretett volna létrehozni, amely válaszol a negyvennyolcas alapokon politizáló és kormány munkáját bíráló körök támadásaira. Nos, másfél évszázad távlatából talán rámondhatjuk ma már erre, hogy tette ezt nem kis sikerrel…
Ennek szellemében minden szám címlapján egy-egy nagyméretű színes karikatúra jelent meg, amelyhez a kísérőszöveget a második oldalon találhatták meg az olvasók. Emich Gusztávról például ezt írták 1868. június 28-án: „Ezen eős nemes család létezése constatálva van mind Emewke (olv. Emőke) vára romjainak létezése, mind a »Budapesti Közlöny« junius 23-ki száma által – melynél fogva ezen várnak Emich Gusztáv senior által a majoresco többi ősi birtokaihoz való annectálása törvényesittetik.
Ezen aristocraticus múlt, jelen és jövő mellett is: Emewkey Gusztáv kiválóán szabadelvű gondolkozással bir, legalább a szabad sajtónak hű barátja, a mennyiben évtizedek óta szabadon sajtolja – az Írókat.
Vas Gereben – feleljen róla Szent Péternek – crudelis viczczet mondott egyszer Emichre.
Azon aggasztó hir járt, hogy a magyar nyomdászok legkiválóbbja, vérhányásba esett.
Nekünk, kik őszinte részvéttel említettük előtte a balesetet, igy felelt nedélyesen:
– Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja.” Ezekért a sorokért, valljuk be, Emich Gusztáv vélhetően nem zárta a lelkébe szeretettel a Borsszem Jankó szerkesztőgárdáját…

(Családi Kör, 2017. november 2.)