Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén

Az űrhajó, amely elvitte a világűr távoli mélységeibe a kis magyar kádári valóságot, avagy tisztelgés Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora, no és persze a csehszlovák és keletnémet logarlécipar sikerei előtt

A Kossuth Lajos űrhajó – amelynek oldalára a leghíresebb matyóföldi pingálóasszony festett magyaros motívumokat – „a legnagyobb titoktartás közepette startolt a hortobágyi űrközpont víztoronynak álcázott kilövőállványáról”. Az elbeszélés szerint 2000. augusztus 20-át írtak épp, s hajnali négy órakor indították útjára az első magyar űrhajót. „A rakéta hatalmas Ikarusz farmotorjai előírásosan feldübörögtek, s az óriási test némi tétovázás után csakugyan felemelkedett, s lassan eltűnt a kis Űrhajózási Albizottság izgatott és elégedett szemei elől.” Egy ilyen esemény persze sokkal több alapot teremt a dicsekvésnek és az ünneplésnek, mint a titkolózásnak, így a „titokzatosságra csupán az adott okot, hogy Magyarország feltétlenül sikeres startolás után kívánt bevallottan is csatlakozni az űrnagyhatalmak sorához, s presztízsveszteség nélkül akarta méltóképp ünnepelni az alkotmány ünnepét.” Mint kiderült, csakis és kizárólag magyar alapanyagokból a hajdúházi Aranyszabadság Termelőszövetkezet melléküzemeként működő Kosárfonó- és Kibernetikai Üzemrészleg dolgozói a Magyar Televízió valamely jeles és neves berendezőjének tervei alapján építették meg a Kossuth Lajost. Torbay Tibor, a legénység matematikai és csillagászati felelőse pedig rögtön a kilövés után máris a „japán zsebszámológépével játszadozott, amely az űrhajó mesterkomputerének szerepét volt hivatva betölteni. A számítógépet csupán a legnagyobb nehézségek árán sikerült Hegyeshalomnál átcsempészni, kizárólag erre a célra, mert a magyar vámhatóságok az Oktatási Minisztérium megbízásából továbbra is élénken kobozták el az ügyes kis gyártmányokat, ily módon is óva a magyar állampolgárok szorgalmát és Csehszlovákia és az NKD logarléciparát” – jegyezte fel Magyarok az űrben címmel az 1976-ban keltezett, majd később az 1983-ban kiadott A tökéletes változat című kötetébe is besorolt elbeszélésében Szentmihályi Szabó Péter (1945–2014), aki nemcsak prózaíróként, de költőként is ismert volt. Ennyi bevezetés után pedig talán már senkinek nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy mennyi irónia s humor van soraiban.

Jómagam alig ötéves kiskölyök voltam a novella keletkezésekor. A szerzővel jóval később, immár idős korában ismerkedtem meg, rendszeres szerzőnk volt ugyanis a budapesti Magyar Hírlap című országos napilapnál, ahol abban az időszakban a publicisztikai rovat szerkesztőjeként dolgoztam. Szentmihályi Szabó Péternek állandó, naponta megjelenő sorozata volt az oldalainkon Sarkosan fogalmazva címmel, s az egyik legmegbízhatóbb munkatársunkként, minden reggel, mire én beérkeztem a szerkesztőségbe, már ott várt tőle a megszokott e-mail a céges postafiókomban. A végsőkig. Sőt, a legvégsőkig… Hiszen így történt ez a halála napján, 2014. október 20-án is. Reggel még megírta és elküldte szövegét, s talán már a másnapit is tervezgette, talán össze is állt a fejében, kitalálta és gondolatban még csiszolgatta, amikor elhunyt…

Verseit és komoly, történelmi műveit, drámáit és publicisztikai köteteit ismertem már korábbról is (sőt ezek némelyikéről írtam is; ismertetőket, kritikákat, amit épp sikerült kihoznom magamból…), arról azonban – s ezt itt és most töredelmesen bevallom! – eddig csak az életrajzában olvastam, hogy tudományos-fantasztikus regényeket, elbeszéléseket is írt. Ezért is fogadtam kitörő örömmel, amikor a minap, immár a lezárt hármas metró egyik nem működő állomásának környékén bóklászva, egy utcai könyvárusnál megtaláltam A tökéletes változat című kötetét. Háromszáz forintot adtam érte. Kapásból. És gondolkodás nélkül. Mondhatni: azonnal lecsaptam rá! Sajnos, azonban ma már ezt a példányt nem tudom dedikáltatni a szerzővel… Nyugodjék békében!

Hosszan méregettem a könyv címlapján Herpai Zoltán alkotását, Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora pedig már alig néhány sor után megragadott…

Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a novellában megidézett űrhajó legénységének egyik legfontosabb tagját! Rögtön a kilövés után ugyanis „a földszinten, a portásfülkéből kellemes kávéillat áradt: Schmalz Ödönné már főzte is a kávét az űrhajósoknak, de ő fogja ellátni az űrhajó takarításának feladatát is, egyúttal érdekes tudományos kísérletnek vetve alá a porszívót, vajon működik-e légüres térben.” A Kossuth Lajos űrhajó pedig elvitte fedélzetén a végtelen univerzumba, a világűr távoli, és innen, a Föld nevű bolygóról nézve kiismerhetetlennek tűnő, talán mindörökre felderítetlenségre kárhoztatott mélységeibe a hetvenes-nyolcvanas évek kis magyar kádári valóságát…

(Családi Kör, 2017. november 16.)