Népbírósági, avagy koalíciós idők

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Népbírósági, avagy koalíciós idők

A koalíciós idők felszínen könnyednek tűnő életstílusára és nyelvi fordulataira jellemző a Képes Figyelő egy 1946-ban készült riportja Halassy Jucival, az Aszfaltvirág szerzőjével.

„ – Kamelós?

– Az annyi, mint fülig szerelmesnek lenni. Ez a szívügyem még ma is sokszor megríkat, mert hiába próbáltam bujtatni, szerelmem tárgyát megölték a nyilasok. Egyébként amikor a drágámat elvitték, sokáig bőgtem utána a Franzstadtban. De élni kellett. Az Erzsébet körúti Star eszpresszóban lettem kiszolgálólány Fogoly Margit barátnőm jóvoltából. Mikor barátnőm eladta a Star eszpresszót, visszavonultam anyámhoz és fiamhoz a Franzstadtba a megspórolt levessel együtt. Rém örültek, hogy spisz házinő lettem … Rengeteget flamóztunk, a felszabadulás után Debrecenbe rohantam át kajáért, mert megszasszeroltam, hogy ott habos kávé és sok finom kaja van. Akkor csak ez izgatta a fantáziámat, különben is azt hittem, hogy mint országos hírű írónő leimra lehet majd kajálni. …. Nehezen jöttem vissza Debrecenből, mert drukkoltam: felplankolták, hogy átejtettem a fél várost. Azért vártam, hogy új könyvet rendeljenek meg nálam az Aszfaltvirág nagy sikere alapján, sajnos, nem tudtam a dörgést, és elmulasztottam levágni a kiadót előlegre új könyvemre, amiért utólag nagyon zabos vagyok magamra. A felszabadulás után sok pali balhézott velem, miért nem írok most már? Erre azt a süket dumát adtam le nekik, hogy úgy sincs papír, minek melózzak.”

A bulvárújságok tele voltak az amerikai hírességek és sztárok képeivel: a város a szovjet megszállás ellenére egy Amerika ihlette illuzórikus jövőben élt, s mint a riport sugallta, „Halassy Juci vídám regényének folytatása van”.

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)

Fogolyzendülés a Markóban

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A szocialista nevelés csődjét még nem ismerték el

Fogolyzendülés a Markóban

A szökések és egyéb rendkívüli események tárát lapozgatva 1969. október 26. nevezetes nap volt a Markóban. A fiatalkorúak körletén nyolcan elhatározták, hogy kitörnek az intézetből. „Tervük – mint a bévé belső kiadványában olvashatjuk – az volt, hogy leütik az őröket, elveszik tőlük a zárkaajtókulcsot és kiengedik a fogvatartottakat. Megtámadják a fegyverszobát, ahonnan fegyvereket szereznek, és kitörnek az intézetből. Ezt követően elfoglalják a rádió épületét, és rádión közlik, hogy kitörtek a börtönből, s felhívást intéznek a lakossághoz.

A kitörést 1969. október 26-án (vasárnap) a 12.00 órai őrségváltásra tervezték, amikor is a szolgálatba lépő őr ellenőrzi a zárkában lévő letartóztatottak létszámát. Megbeszélték, hogyan fogják leütni az őröket. A zárkában szándékosan nem csináltak rendet, a csajkákat nem mosták el, az ágyat rendetlenül hagyták, hogy az őrök figyelmét ezekkel lekössék … A zárkába belépő átvevő őr a rendetlenséget látva utasítást adott a rend helyreállítására, majd megfordult, hogy kilépjen a folyosóra. Ekkor lépett elő Gáspár Ferenc előzetesen letartóztatott; a kezében lévő széttört ülőkelábbal hátulról fejbe vágta az őrt és zubbonyánál fogva visszahúzta a zárkába. Az ajtóban álló átadó őr azonban társa segítségére sietett, kirántotta őt a zárkából a folyosóra.”

Hárman az őrök után nyomultak a folyosóra és megtámadták őket. „Fejbe vágták a társa segítségére siető őrt is, aki megszédült, a zárkakulcsot azonban le tudta dobni a földszintre.

Dulakodás kezdődött az őrök és a három letartóztatott között, akik az őröket derékszíjuknál fogva be akarták húzni a zárkába. A dulakodás zajára felfigyeltek a többi szinten szolgálatot teljesítő őrök és a körletparancsnokok. A megtámadott őrök segítségére siettek. Erre a letartóztatottak beugrottak a zárkába, eltorlaszolták az ajtót, lepedőket, matracaikat és törülközőket gyújtottak meg.” A torlaszt az őrök felszámolták, a tüzet eloltották, és a kor erkölcseinek megfelelően alaposan helybenhagyták a zendülő fiatalokat. (Ezekről az „erkölcsökről” rántotta le a leplet a nyolcvanas évek második felében a sajtó előtt Mikus Gyula, a Bokréta utcai, fiatalkorú bűnözőknek létesült zárt intézet igazgatója. Az őket felügyelő rendőr ezredes elvből a verés mellett volt, mondván, ezzel emberei megkönnyítik a pedagógus munkáját.) A szocialista nevelés csődjét ekkor még senki sem ismerte el, pedig soha nem látott mértékben nőtt a fiatal bűnözők száma.

A nyolcvanas években már az összes elkövető négy százaléka gyerekkorú, azaz tizennégy éven aluli volt, tizenkét százaléka tizennyolc év alatti fiatalkorú, és majd harminc százalékuk tizennyolc és huszonhat év közötti, lényegében katonakorú fiatal volt. Az állami gondozottak száma elérte vagy meghaladta a néphadsereg sorozott állományának szintjét. Technocol Rapiddal szipóztak, részegre itták magukat, erkölcsileg károsult családokból származtak, és a kedélyesnek mutatott országkép eleven cáfolataiként mind a szocializmusban születtek. A hetvenes éveket a társadalomtudósok még az „üvegbúra” évtizedeként értékelték, hiszen az 1956 utáni nemzedék látszólag konfliktusmentesen növekedett fel. Ezt a manipulált generációt – a galerik nyolcosztályos lázadóinak megtörése után – egy évtizeddel később olyan kamaszok ezrei követték, akik mindenből kiábrándultak, s nem tudtak különbséget tenni szocializmus és kapitalizmus között. De Fradi-meccsek után hajlandók voltak némi zendülésre.

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)

Obersovszky Gyula, a mesehős hazafi

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A téren gyászruhás asszonyok és lányok álltak némán, szemben a lövésre kész szovjet páncélosokkal, mint akik temetésre jöttek

Obersovszky Gyula, a mesehős hazafi

„Mesehős volt Obersovszky, kicsit más, mint a többi” – írták egy nekrológban a halálakor, 2001-ben. Az Igazság, majd az Élünk című lapot szerkesztette Gáli Józseffel, a legjobb barátjával, és hozzájuk csatlakozott a cinikus idealista Eörsi is. Fő bűnük talán az volt, hogy a szovjet invázió dacára sem akarták abbahagyni a forradalmat.

Tőlük indult ki a nőtüntetés szervezése, amely érzékenyen, ingatag morális alapon támadta azt a „forradalmi munkás-paraszt” hatalmat, amelynek politikai rendőrségét a forradalom napjaiban a parlament picéjében megbúvó, gyáváságát kegyetlenséggel palástoló Hollós Ervin, a bukott Farkas Mihály egykori jobbkeze vezette. (Eörsi tanúja volt állati rettegésének, amint elkoszosodva, bűzlőn várta a végzetet a parlament egyik alagsori helyiségében.) A nőtüntetés híre bejárta a világot: gyászruhás asszonyok és lányok álltak szemben, mint akik temetésre jöttek, némán a lövésre kész szovjet páncélosokkal. Első fokon a két fiatal írót, Obersovszkyt három, Gálit egy évre ítélték, másodfokon pedig halálra, és kegyelmi kérvényüket elutasították. Önnön ártatlanságuk kába tudatában álltak a népbíróság előtt, és megpróbálták elképzelni, milyen is egy akasztófa.

Életüket a nyugati értelmiség tiltakozása és Hruscsov telefonja mentette meg: Kádár egy különleges bírói tanács elé utalta az ügyet. Obersovszky élete mellett 5:4, Gálié mellett 7:2 arányban döntött a népbírák különtanácsa, amelyben ott volt Keresztes Sándor, a büntetés-végrehajtás ezredese, Rákosi kedvenc börtönőre is. (Neki is köszönhető, hogy „Oby” alig billent át az életet a haláltól elválasztó paragrafusokból ácsolt keskeny sávon.) „Koszmókságunk idején, mikor nem tudták, hova rakjanak bennünket, az élők vagy a holtak közé – az ultimátum kemény volt, nem érünk annyit, hogy az egész nyugatra kitolt keleti békekoncepció összeomoljon (a Béketanács) elnöke, Bertrand Russel lemondásával, melyet kilátásba helyezett –, a Markóban váratták velünk, hová alakulnak a dolgok. Annak is az első emeleti legszélső cellájában. Abban, amelyet az ügyészség épületétől mindössze egy fal választott el. Kiadós, vaskos, de mégiscsak egyetlen fal” – írta Tóth Ilona A magyar Jeanne D’Arc című könyvében Obersovszky.

„Ez a körülmény persze az eszünket nem járta meg, amíg hármasban laktuk a cellát nem a legmindennapibb összetételben: Franczia Kiss Mihály, akit akkor még csak első fokon ítéltek halálra, visszamenőleg, jó negyedszázaddal (közel negyven évvel) terrorcselekményeiért, ezen belül különösen a zsidók ellen elkövetett bűncselekményeiért, Gáli József másodfokon és jogerővel halálra ítélt zsidó származású katolikus magyar, akinek mindenkije Auschwitzban maradt, orvos szülei, nővére, bátyja – és hát harmadiknak ott voltam jómagam. … Így éltünk pár napig, aztán beraktak mellénk még három embert. Ugyancsak halálra ítélteket, természetesen.Vezetőjük, Sipos Zsigmond élettől edzett születése óta. Szüleit elvesztette, s két testvérével állami gondozásba került. Hamar felismerte a nagy lehetőséget. Nevezetesen, hogy az ügyészség a szomszédunk, tehát a falon túl már szabad a világ.”

Egy éjjel falat bontottak és megszöktek. „Már csak a Gyűjtőfogházban tudtuk meg, összeakadván hármójuk egyikével, akit nem akasztottak fel – mert két társával megtették –, hogy szökésük végül sikerült. Ám nem tartott sokáig, mert rövidesen – amint ezt rabnyelven mondják – begyűjtötték őket.” A fennmaradt iratok alátámasztják az író visszaemlékezését. „Sipos Zsigmond 1956 októberében szabadult a börtönből. Fegyveres csoportjával sorozatos rablásokat követett el. 1957 januárjában pisztolyával agyonlőtte Bojti Imre karhatalmi őrnagyot … Az általa vezetett fegyveres szervezkedés tagjai röpcédulákat készítettek és terjesztettek, fegyvert rejtegettek, diverziós cselekmények elkövetésére készültek. Egy illegális »Fekete Könyv« elkészítését tervezték. 1957. március 15-én tüntetést akartak kirobbantani. Sipos Zsigmondot, Bakosi Pált és Erdész Józsefet halálra ítélték. 1957 júliusában falbontás útján kiszöktek a Markó utcai börtönből. Sipost és Erdészt felakasztották.”

A lelke mélyén Oby, a fegyvertelen mesehős talán még irigyelte is őket.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)

Obersovszky Gyula kézben tartotta az Igazságot

Az újság 1956. november 1-jei számának címlapja: a szerkesztők a szovjet invázió ellenére sem akarták abbahagyni a forradalmat

A budapesti nőtüntetés egyik szervezője is Obersovszky Gyula volt. Hősök tere, 1956. december 4. (Fotó: Fortepan)

Raoul Wallenberg, a magyar zsidók megmentője - HÁTTÉR

A Magyar Távirati Iroda nagyobb terjedelmű háttéranyagot ad ki Raoul Wallenberg halottá nyilvánítása alkalmából.

*

Történelem-évforduló

Raoul Wallenberg, a magyar zsidók megmentője - HÁTTÉR

Budapest, 2016. október 31., hétfő (MTI) -  Hivatalosan halottá nyilvánították a svéd hatóságok Raoul Wallenberg egykori svéd diplomatát, aki a vészkorszakban magyar zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. Wallenberg 1945. január 17-én tűnt el, szovjetunióbeli fogságának pontos története máig ismeretlen, egy 1957-es hivatalos moszkvai közlés szerint 1947. július 17-én halt meg a Ljubjanka börtönben. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:

Az 1912. augusztus 4-én született Wallenberg gazdag és befolyásos svéd család sarja volt. Rövid banki munka és kötelező katonai szolgálatának letöltése után az Egyesült Államokban szerzett építész diplomát, ekkor már beszélte az angol, a német és a francia nyelvet is. Diplomájának megszerzése után Dél-Afrikában és Palesztinában dolgozott kereskedelmi cégeknél, majd a Svédországban élő magyar zsidó kereskedő, Lauer Kálmán vezette Közép-Európai Kereskedelmi Rt.-nél helyezkedett el. Wallenberg rövidesen a cég külföldi ügyekkel foglalkozó igazgatója és társtulajdonosa lett, üzleti útjai során Magyarországon is többször megfordult, kiterjedt társadalmi és politikai kapcsolatokra tett szert.

A németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. Áprilisban országszerte megkezdődött a zsidók gettóba tömörítése, majd május 15-én deportálásuk is. A fenyegetett zsidók megpróbáltak semleges országoktól útlevelet kérni, a svéd nagykövetség ideiglenes útleveleket bocsátott ki azok számára, akiknek rokonai vagy jelentős üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. A háborús üldözöttek megmentésére létrehozott amerikai szervezet (WRB) a svédek erőfeszítéseit látva a svédországi zsidóktól kért javaslatot az összehangolt magyarországi mentőtevékenység irányítójának személyére. Lauer ajánlására a feladattal Wallenberget bízták meg, tevékenységének pénzügyi hátterét a WRB és amerikai zsidó jótékonysági intézmények (JOINT) biztosították.

A feladatot azonnal és önként vállaló Wallenberg 1944. július 9-én a svéd követség másodtitkáraként érkezett meg a német csapatok által megszállt Budapestre. Tárgyalt minisztériumokkal, újságírókkal, semleges államok diplomatáival, Stockholmba küldött rendszeres jelentéseiben leírta a zsidók helyzetét Budapesten és a munkaszolgálatos táborokban. Wallenberg svéd védő-útlevelet készített, amely alkalmas volt arra, hogy a magyar és a német hatóságok előtt igazolja: a menlevél tulajdonosa a svéd követség védelme alatt áll. Jóllehet 1500 „Schutzpass” kibocsátására kapott engedélyt, sikerült ezt a számot 4500-ra emelnie, s a valóságban még ennél is jóval többet adtak ki.

Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérletet követő nyilas hatalomátvétel után Wallenberg még nagyobb erőfeszítéseket tett, így megnövelte a svéd zászló által védett házak számát, közvetlen védelme végül több mint tízezer emberre terjedt ki. Tevékenységének közvetett hatása ennél sokkal jelentősebb volt, mert a svéd példát a többi semleges követség is követte. Wallenberg gyakran puszta jelenlétével, határozott fellépésével is életeket mentett. Olykor kocsijával és sofőrjével, Langfelder Vilmos gépészmérnökkel a gyalogosan a határ felé irányított, elcsigázott éhezőknek kísérelt meg élelmiszert, gyógyszert osztani, még a vagonokból is megkísérelte kiemelni, akit lehetett.

1945. január 18-án a szovjet csapatok felszabadították a budapesti gettót. Wallenberg egy nappal korábban, január 17-én indult Debrecenbe, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal és a szovjet főparancsnoksággal tárgyaljon, de soha nem érkezett meg. Munkatársai utoljára egy szovjet tiszt és két katona társaságában látták, elköszönésekor azt mondta: „Nem tudom, vendég vagyok-e vagy fogoly”.

További sorsa, halálának helye és időpontja tisztázatlan. Annyi bizonyos, hogy sofőrjével együtt letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták. A szovjet kormány a svédek megkeresésére 1947-ben úgy nyilatkozott, hogy „Wallenberg nincs a Szovjetunió területén”, és feltételezhető, hogy a budapesti harcok során életét vesztette. Tíz évvel később, 1957-ben Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter azt a hivatalos tájékoztatást adta, hogy Wallenberg 1947. július 17-én halt meg a moszkvai Ljubjanka börtönben, szívroham következtében. A szovjet hatóságok 2000-ben elismerték, hogy Wallenberget politikai okokból hurcolták el és a KGB a börtönben agyonlövette, az orosz főügyészség politikailag rehabilitálta őt. A történelmi kutatások ma sem tudnak megnyugtató választ adni a svéd diplomata halálának körülményeire, mert az erre vonatkozó iratok titkosítását Oroszországban még mindig nem oldották fel, így röppenhettek fel később mindig megcáfolt hírek arról, hogy Wallenberg még a nyolcvanas évek végén is életben lehetett.

Wallenberg az Egyesült Államok, Kanada és Izrael tiszteletbeli állampolgára, 2012-ben az amerikai törvényhozás a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, a Kongresszusi Aranyérmet szavazta meg számára. 2003-ban a Fővárosi Közgyűlés Budapest díszpolgárává avatta, tevékenységére több emlékmű és szobor emlékeztet Budapesten.

dvt \ dwi \ kvs \ kpl

MTI 2016. október 31., hétfő 18:07

(Magyar Távirati Iroda, 2016. október 31.)

A svéd hatóságok hivatalosan halottnak nyilvánították Raoul Wallenberget

Megjelenik a Magyar Távirati Iroda részletes tudósítása Raoul Wallenberg halottá nyilvánításáról.

*

Svédország-Magyarország

A svéd hatóságok hivatalosan halottnak nyilvánították Raoul Wallenberget

Stockholm, 2016. október 31., hétfő (MTI/AP) - Hivatalosan halottnak nyilvánították a svéd hatóságok Raoul Wallenberget, 71 évvel azután, hogy a második világháború idején sok ezer zsidó életét megmentő svéd diplomata eltűnt Budapestről.

A svéd adóhatóság - amely a skandináv országban a születéseket és a halálozásokat nyilvántartja -  hétfőn megerősítette az Expressen című lap értesülését, amely szerint Wallenberget halottá nyilvánították.

A hatóság igazgatója, Pia Gustaffson a hírről beszámoló AP amerikai hírügynökségnek úgy nyilatkozott, hogy a Wallenberg halottá nyilvánításáról szóló döntés október 26-án született, mégpedig a diplomata vagyonának kezelője kérésére.

A szovjet fogságban meghalt svéd diplomata halálának pontos ideje és körülményei továbbra sem tisztázottak.

Az 1912. augusztus 14-én született Wallenberg 1944. július 9-én a svéd követség másodtitkáraként érkezett meg a német csapatok által megszállt Budapestre. Diplomataként több ezer, egyes források szerint 20 ezer zsidó életét mentette meg azzal, hogy svéd úti okmányokkal látta el vagy védett házakba menekítette őket. Tárgyalt minisztériumokkal, újságírókkal, semleges államok diplomatáival, Stockholmba küldött rendszeres jelentéseiben leírta a zsidók helyzetét Budapesten és a munkaszolgálatos táborokban.

A Vörös Hadsereg 1945 januárjában letartóztatta, utoljára három szovjet katona kíséretében látták. A szovjet hatóságok közlése szerint 1947. július 17-én halt meg a Ljubljanka börtönben, állítólag szívroham következtében.

A történelmi kutatások ma sem tudnak megnyugtató választ adni a diplomata halálának körülményeire, mert az erre vonatkozó iratok titkosítását Oroszországban még mindig nem oldották fel.

Wallenberg az Egyesült Államok, Kanada és Izrael tiszteletbeli állampolgára, 2012-ben az amerikai törvényhozás a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, a Kongresszusi Aranyérmet szavazta meg számára. 2003-ban a Fővárosi Közgyűlés Budapest díszpolgárává avatta, tevékenységére több emlékmű és szobor emlékeztet Budapesten.

kpl \ kvs

MTI 2016. október 31., hétfő 17:52

(Magyar Távirati Iroda, 2016. október 31.)

RÖVIDHÍR - A svéd hatóságok hivatalosan halottá nyilvánították Raoul Wallenberget

A Magyar Távirati Iroda rövidhírben tudósít Raoul Wallenberg halottá nyilvánításáról.

*

Svédország-Magyarország

RÖVIDHÍR - A svéd hatóságok hivatalosan halottá nyilvánították Raoul Wallenberget

Stockholom, 2016. október 31., hétfő (MTI/AP) - Hivatalosan halottá nyilvánították a svéd hatóságok Raoul Wallenerberget, 71 évvel azután, hogy a második világháború idején sok ezer ember életét megmentő svéd diplomata eltűnt Budapestről.

A svéd adóhatóság - amely a skandináv országban a születéseket és a halálozásokat nyilvántartja - megerősítette az Expressen című lap értesülését, amely szerint Wallenberget halottá nyilvánították.

A feltehetően szovjet fogságban meghalt svéd diplomata halálának pontos ideje és körülményei továbbra sem tisztázottak.

Wallenberg 1944-ben a budapesti svéd nagykövetség titkáraként több ezer, egyes források szerint 20 ezer ember életét mentette meg azzal, hogy svéd úti okmányokkal látta el vagy védett házakba menekítette őket. A Vörös Hadsereg 1945 januárjában letartóztatta, a szovjet hatóságok állítása szerint 1947-ben börtönben halt meg.

kvs \ kpl

MTI 2016. október 31., hétfő 17:18

(Magyar Távirati Iroda, 2016. október 31.)

Festői szerepjátékok

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását Festői szerepjátékok címmel.

*

Festői szerepjátékok

A geometriai formákba kódolt szenvedélyes, őszinte vallomások, avagy egy évezredes csúcstechnológia, amely a jelek szerint egyelőre még egészen biztosan nem évül el

„Volt egy bodies kiállítás. / Ismerős hívott: / vett rá jegyet. / Elhűlve bámultam / a lidércfényű termekben. / Élt emberek / csont és izom kötegeit. / A csúcstechnológiával tartósított / pacsizó tetemek látványa, / mily léleknek nyújt katarzist / a megszólalásig emberi / műanyagbábuk korában? / Nincs tisztelete az életnek. / A halálnak miért lenne? / Fiatal nő terelgette lányát. / A gyermek / figyelmesen hallgatta: / Ott, / az valódi combcsont, / izmok, inak! / A rózsás arcocskán / nincs nyoma borzongásnak. / Nyílt tekintete / inkább kétkedő: / Mi is így nézünk ki, / miután elmegyünk? / Az asszony elhallgatott, / nem ezt várta!” – az persze, hogy ki s mit vár, mire számít és miben reménykedik, amikor jegyet vált, s besétál egy-egy kiállításra, magánügy, személyes, sokszor még intimnek is mondható kérdés. Az érdeklődési körök kimeríthetetlenül tarka palettáján ezt csakis és kizárólag kiállítása és látogatója válogatja. Az itt idézett versben Vári Fábián László, az ismert kárpátaljai magyar költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja fogalmazta meg élményanyagát egy felkavaró tárlatról, amelyben az elmúlás tapintható, valós „lenyomatával” szembesült, írása az Együtt című periodikában, vagyis a Magyar Írószövetség kárpátaljai írócsoportjának a folyóiratában jelent meg 2013-ban. A lap szerkesztői nemes hagyományt követve, minden számot egy-egy kárpátaljai magyar képzőművész munkáival illusztrálnak. A lét és az elmúlás, a valóság és az álomvilág, a lélek és a test, a katarzis és a csömör, a hit és a miszticizmus, a mitológia és a képzelet megörökítésére azonban létezik immár több évszázados, akár évezredesnek is mondható csúcstechnológia, amely egyelőre sokkal időállóbbnak bizonyult, mint az, amellyel a Bodies című kiállítás alkotói preparálták az egykor valóban élt emberek földi maradványait.

Emezt a csúcstechnológiát pedig ecsetnek és festéknek és vászonnak nevezzük.

Az Együtt 2013/3-as számában bemutatott kárpátaljai magyar képzőművész, Kulin Ágnes is inkább ez utóbbit alkalmazza. Alkotásaival az idén júniusban a budapesti közönség is megismerkedhetett az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. A művésznő tárlatát Nemere Réka festőművész nyitotta meg, aki alkalmi beszédének egyik kiindulópontjául azt választotta, hogy Kulin Ágnes kezdetben, pályája elején elsősorban a kubizmushoz vonzódott, de a Paul Cézanne-tól eredő geometria is foglalkoztatta. Az egyes képein látható tükröződő testrészekről – leginkább kezekről és karokról – egyfajta fizikai önreflektálásra asszociált, amelyben a testi szépség, „a tükröződési rendszer, a geometrikus szabály, amely ugyebár annál szabályosabban működik, de mégis a fraktálok vizuális rendszerére hasonlít”. S, mint mondta, „Ági a tükörbe nézést lefordítja különféle módon: a külvilág reflektálását és befogadását képezi, a szerep próbálgatását és vállalását, és végül játékosan a testi szépségét ornamentikusan átalakítja, mindamellett, hogy a hagyományos elvárás szerint annak máshogyan kellene szépnek lennie…”

Egyfajta festői szerepjáték is tehát a maga módján Kulin Ágnes alkotótevékenysége, amelyből a folyóirat olvasói sokrétű ízelítőt kaptak. Kiindulópontként – vagyis a címlapon – a Cézanne-hoz való vonzódás időszakából a geometriai formákkal való kacérkodásból (lásd mellékelt képünket), a kezek, ujjak és karok pajkos és csintalan ciklusán át a tükröződéseket akkor, három évvel ezelőtt talán még nem azok teljességében kibontó, de már ebben az irányban elmozduló izgalmas alkotásokig. Ha nincs tisztelete az életnek, hogyan lehetne a halálnak? – tette fel a kérdést versében Vári Fábián László, azonban mindenre választ adnak Kulin Ágnes itt közölt illusztrációi. Hiszen a puszta, csúcstechnológiával preparált izmoknál, csontoknál és inaknál – húscafatoknál – a lélek sokkal mélyebb szféráit tárják fel ezek a színes geometriai formák, amelyek egyszerre mesélnek szenvedélyről és hitről, elkötelezettségről és felszabadultságról, őszintén és nyíltan, mintegy feltárulkozó módon, vallomásszerűen, olyannyira, hogy éppen ezzel keltenek borzongást a szemlélőben.

Hiszen a tükörképek mindig épp a visszáját mutatják az eredetinek, s mégis, mindig magunkra ismerünk bennük. Megadatott hát a képességünk a képek lefordítására, csak legyen meg ehhez a mindig kétkedő nyílt tekintetünk. S ha majd így tudjuk nézni s értelmezni a festményeket, akkor az önreflexiókba kódolt, ősi csúcstechnológiával megfogalmazott szenvedélyes vallomásokat is megérthetjük.

Vagyis élünk végre egyszer a képességeinkkel, az adottságainkkal.

(Szabad Magyar Szó, 2016. október 31.)

Beszélgetés Fehér Illés műfordítóval

Az Eirodalom című erdélyi irodalmi portál interjút közöl Fehér Illés műfordítóval. A magyar irodalom délszláv nyelvű tolmácsolóját Szente B. Levente kérdezte.

*

Beszélgetés Fehér Illés műfordítóval

● Erdélyben, Magyarországon, de legfőképpen otthon Vajdaságban, műfordítói, szépírói tevékenységed kapcsán is ismernek. Ugyanakkor biokémikus vagy, a kémiai tudományok doktora. Hoz ez a szépirodalomhoz fűződő viszonyodban egy pluszt, netán más látásmódot, avagy mennyire összeegyeztethető e két terület?
– Attól kezdve, hogy megértettem a szüsziphoszi legenda valódi értelmét, a törekvő embert jellemezve gyakran folyamodom egy Hillary-idézethez. Mikor a neves alpinistát megkérdezték, miért indult el a Mount Everest meghódítására, egy mondatba sűrítette válaszát: „Mert ott van!”
Honnan ered az a mélyen emberi belső kényszer, melyet nem az anyagi haszon, a politikai siker stb. vezérel? Számomra is megmagyarázhatatlan, hogy egy biokémikus, aki állítólag tudományos munkás, minden kötelezettsége mellett szabad idejének egy részét miért fordítja olyan munkára, a műfordításra, mely eleve sikertelenségre ítéltetett.
Tehát a kettőnek semmi köze egymáshoz. Életemet különben is, születésemtől kezdve a kettősségek jellemzik. Magyar szülők gyerekeként valahol Isztriában születtem, akkor éppen Olaszhon volt, később Jugoszláviához tartozott, most éppen Horvátország. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a boksz egész szépen megfért egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak.
Pályám alakulásában gyerekkorom meghatározó szerepet játszott.
Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszt család ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a hálóvontatás.
Sokszor kérdeztem/kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hat éves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen jutottam el, vagy fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem…
Szerencsésnek tartom magamat, és szívesen gondolok gyerekkoromra. Négy éves koromban a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Hogy templom helyett unokaöcsémmel együtt a Barára mentünk fürödni és mert belepottyantunk a sárba a vasárnapi szerelésben, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, az nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyolc évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot: „Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgyis neki lesz igaza!”
Az 1948-as év különösen mély nyomot hagyott bennem. Télvíz idején megbetegedtem: skarlát. Csak éppen nem akart elmúlni. Mikor már mindenki lemondott rólam, apám beszerezte a penicillint – úgy is meg fog halni, nem veszíthet semmit alapon –  teleszurkálták a fenekemet. Megmaradtam. Utólag derült ki, hogy a skarlát mellett kifogtam a tifuszt is. Három hónapig nyomtam az ágyat, naphosszat az ablakban lógtam és bámultam a világot. A zsidók kitelepítése akkor zajlott, és az állomásra vezető út az utcánkon keresztül vezetett. Bámultam a világot és a „stráfkocsis” menetelést. Nem tudtam megmagyarázni, a látványtól miért szorul össze a szívem. Azóta tudom.
● Az endokrinológia, a környezetvédelem, a filatélia területén is rengeteg munkád jelent meg, és természetesen itt a műfordítás. Nyomtatásban 73 tudományos és szakmai munka (a lexikon szerint még csak 36), hat monográfia és egy egyetemi tankönyv fémjelzi munkásságod. Egyetemi tanárként is ismernek. Mégis, ha rangsorolni kellene, melyik a fontosabb: az elsődleges szakmád, vagy a műfordítás?
– Az előbb ecseteltem – életemet a kettőségek jellemzik. Ha valamit csinálok, azt a lehető legmagasabb fokon szeretném művelni. Hogy mint biokémikus valamit letettem az asztalra – elsősorban a sztresszkutatás terén: azt a legtermészetesebbnek tartom. De a kutatómunkát ezen a téren a kilencvenes évek végén abbahagytam – mert nem voltak adottak a számomra kielégítő feltételek a munka megfelelő szinten való további folytatására. Később a Tisza ökológiai rendszerét kutattuk – egy hivatalosan tíztagú, de soktagú nemzetközi kutatócsoportot vezettem tíz éven keresztül. Ennek a munkának nyugdíjba vonulásom vetett véget.
Kérdezed: a szépirodalom vagy a kutatómunka…
Pontosítanék: a költészet és a biokémia – mindkettővel együtt vagyok én. Bármelyik nélkül fél ember lennék.
És mindemellett imádom a kertet. Zentán mintegy fél holdnyi gyülöcsöst műveltem – általános vélemény szerint a környékben a legjobb pálinkát készítettem, most házikertünkben a kora tavaszi gyümölcsöktől kezdve késő őszig ellátom kis családomat gyümölccsel és paprikával, paradicsommal.
● Az írás valami személyes, valami nagyon intim, szokták mondani. Belelátni valaki lelkébe, gondolatait, érzéseit megízlelni, igazán nagy dolog! A fordítás alatt olyat tesz az ember, ami szinte varázslat. Mennyire érződik ki egy-egy költő versben a szerzője identitása, habitusa? Mennyire vesz el a fordító az eredeti műben, illetve hol a helyed odabent?
– Ha nem érzem magam „odabent”, ha nem érzem a verset, nem is fordítom le. Ezzel talán azt is mondtam – azonosulok a költővel, mondanivalójával.
Az már egészen más kérdés: fordításban mennyi marad meg az eredeti versből. Nos, biokémikus vagyok, a költészetet elméleti szinten nem ismerem. Ezért a formaművészeket eleve kerülöm. Egyrészt, mert hadilábon állok az elmélettel, másrészt érvényesül Kosztolányi elévülhetetlen tétele: „Fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni”. És még valami: a kiszabott formába öntött versek, kevés kivételtől eltekintve, számomra erőltetettek. Ennek ellenére, állítólag megfelelő szinten fordítottam: József Attila: Nagyon fáj, Áprily Lajos: Holló-ének versét.
Alapvetően a szabadság híve vagyok, minden téren, és a „ráérzők” közé tartozom. Hogy mit jelent a „ráérző” fogalom – a periódusos rendszert felállító Mengyelejev is először ráérzett, elméletben megalkotta a rendszert, nyilvánosságra hozta, csak később bizonyították be: igaza volt.
Tehát, ha nem csak a vers mondanivalójával tudok azonosulni, hanem érzem ritmusát, lüktetését, érzem a rímek nagyszerűségét – akkor vagyok „odabent”. Ha úgy érzem, hogy nem vagyok képes a fordításban a saját mércéim által felállított szintet elérni, abbahagyom a fordítást. Egy példa – nagyon szerettem volna az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetembe illeszteni Mikola Anikó: Ilmarinen szerelmes éneke c. versét. A refrént: „Ilmarinen óhajára, / vasverő kovács szavára” – képtelen voltam lefordítani – nem is került a kötetbe. Ez a refrén azóta is gyötör.
De Dsida Jenő: Szerenád Ilonkának c. verse sem került a kötetbe.
● Saját írások? Hány nyelvre fordítasz? Honnan jött az első alkotás fordításának ötlete? Emlékszel még az első közlésre?
– Saját írások? Nem léteznek – biokémikus vagyok. Ide tartozik egy találós kérdés is: Mi a különbség a kémikus és a komikus között? Egyetlen magánhangzó.
Eredendően magyarról szerbre és fordítva. De ha „nagyon bosszant”, hogy egy idegen vers nem olvasható magyar vagy szerb nyelven, akkor fordítok angolról, németről és oroszról. Ezek kivételes esetek.
Egyetemista koromban kezdtem fordítgatni, mert Radnóti nélkül még udvarolni sem tudtam. Banja Lukán – húsz gyönyörű évet töltöttem Bosszniában, második hazámnak tartom – kerültem szoros összeköttetésbe az igen erős banjalukai irókörrel és az ismeretlenség homályából kikerültem. Első fordításaim a banyalukai „Putevi” folyóiratban jelentek meg, következett a mosztari „Most” folyóirat, a Magyar Szó, Hét Nap, Üzenet, Orbis, Lipar...
Hogy milyen sikeresek fordításaim? Nagy László verseinek fordításairól két szélsőséges vélemény, neveket nem említve – mindkettő az irodalomtudományok doktora. Az egyik: „Što se mene tiče, džabe si se trudio” (Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: „Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti” (A fordítások kiválóak, az eredeti szövegben kell keresni a hiányosságokat). Minden kommentár felesleges.
● Költők és írógenerációk sorát ismered, milyen szempontok szerint választod ki, hogy kinek fordítasz? Számodra mi a legfontosabb üzenet egy versben?
– Elsősorban a verseket szeretem, nem a költőket. A versek közül pedig az érett fejjel írt verseket. Hogy ez mit jelent? Talán idézve az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetem mottóját érthetővé válik: „Mindenkinek, aki tudja, hogy a szerelem nem az igézetben kiejtett »szeretlek szerelmem«-mel kezdődik s végződik.”
A kötetben szerepelnek a mindenki által ismert költők mellett olyanok is, akik még a „bennfentesek” számára is ismeretlenek.
Szóljon a vers az életről, mindennapjainkról, szerelemről, könnyekről, küzdelemről… hogy milyen módon? Csak a szép szavak egymásba fűzését nem becsülöm.  Az már egészen más kérdés, a mondanivalón túl mi a jó vers titka. Ezt megfogalmazni nem tudom. Ha valakit közelebbről érdekel, hogy számomra mi a jó vers, és a munkásságom, látogasson el a blogomra: feherilles.blogspot.rs.

(Eirodalom, 2016. október 30.)

Fehér Illés

Pásztor István: A magyar-szerb történész vegyes bizottság munkáját elő kell mozdítani

A Magyar Távirati Iroda jelentést tesz közzé a csúrogi megemlékezésről, ahol a beszédekben szó esik a magyar-szerb történész vegyesbizottság munkájáról.

*

Szerbia-Vajdaság-magyarság-megemlékezés

Pásztor István: A magyar-szerb történész vegyes bizottság munkáját elő kell mozdítani

Markovics Annamária, az MTI tudósítója jelenti:

Csúrog, 2016. október 30., vasárnap (MTI) - A magyar-szerb megbékélési folyamatnak még az elején van a két nép, az a fontos, hogy ma már nyíltan és világosan lehet beszélni az 1940-es években történtekről, ugyanakkor elő kellene mozdítani a történész vegyes bizottság munkáját, amihez politikai segítségre van szükség - hangsúlyozta Pásztor István, a vajdasági tartományi képviselőház és a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke az MTI-nek vasárnap a délvidéki Csúrogon, ahol az 1944-1945-ben ártatlanul kivégzett áldozatokra emlékeztek.

Hozzátette: a történészek munkájának befejezése fel tudná gyorsítani a társadalmak múlttal való szembenézését. A megbékélés ugyanis - a politikus szerint - hosszú folyamat, annak a lelkekben kell lezajlania, „a köztudatban kell a dolgokat helyre rakni”.

Az áldozatok emlékművét  Csúrogon három éve állították, akkor Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő is fejet hajtott a második világháborúban és azt követően ártatlanul kivégzettek előtt.
Vasárnap politikai pártok, önkormányzatok, civil szervezetek, valamint a magyar diplomácia képviselői és magánszemélyek koszorúzták meg az emlékhelyet.
Teleki Júlia túlélő, a csúrogi megemlékezés szervezője beszédében kiemelte: 72 évvel ezelőtt Csúrogon összeszedték a magyar férfiakat, és kivégezték őket, egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok voltak. Hozzáfűzte, hogy sokáig emlékezni sem volt szabad, három éve viszont a túlélők már tisztességes emlékhelyen róhatják le kegyeletüket, ugyanakkor hátra van még a bocsánatkérés, és az elkobzott vagyon visszaszármaztatása.
Mina Jurišin, a Razzia 1942 Emlékbizottság titkára azokról a hétköznapi hősökről szólt, akik szomszédaikat mentették meg azzal, hogy életükkel kezeskedtek értük. 1942-ben a magyarok tudták így megmenteni szerb társaikat, 1944-1945-ben pedig a szerbek magyar ismerőseiket.
Egy eszmerendszert nem lehet egyetlen néphez sem kapcsolni - hangsúlyozta Pintér Attila, Magyarország belgrádi nagykövete, majd úgy folytatta: egy eszmerendszernek nincs nemzeti vagy etnikai hovatartozása. Ezért az adott eszmerendszer nevében bűnöket elkövetőket sem lehet kizárólag egy, vagy akár több néphez kötni.
Pirityiné Szabó Judit, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezetője beszédében a történelmi léptékű francia-német megbékéléshez hasonlította a magyar-szerb megbékélést, amellyel a két nép számtalan európai nép számára nyújthat példát.
A második világháborúban Jugoszlávia német lerohanása után, 1941 áprilisában a Délvidék magyar fennhatóság alá került. Újvidéken és környékén a magyar honvéd- és csendőralakulatok által 1942 elején végrehajtott partizánvadász rajtaütésekben közel 3-4 ezer ember vesztette életét, főként szerbek és zsidók. Az 1942-es „hideg napok” után két és fél évvel, az 1944. október 17-től 1945. február 1-ig tartó jugoszláv katonai közigazgatás idején Tito partizánjainak megtorlásában a becslések szerint legalább 20 ezer délvidéki magyar halt meg. A legvéresebb események színhelye Csúrog, Mozsor és Zsablya volt, ahol szinte a teljes magyar lakosságot kiirtották. A túlélőket gyalogmenetben a járeki gyűjtőtáborba vitték, ahol hat-nyolc hónapot kellett eltölteniük. A nélkülözésekbe több ezren belehaltak, a túlélők soha nem térhettek vissza otthonaikba. A történtekről 1990-ig beszélni sem lehetett. A szerb kormány 2014-ben, hét évtized után helyezte hatályon kívül a három vajdasági település (Csúrog, Mozsor és Zsablya) magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó határozatot.

kma \ ktl \ sag
MTI 2016. október 30., vasárnap 17:42

(Magyar Távirati Iroda, 2016. október 30.)

RÖVIDHÍR - Pásztor István: A magyar-szerb történész vegyes bizottság munkáját elő kell mozdítani

A Magyar Távirati Iroda jelentést tesz közzé a magyar-szerb történész vegyesbizottság munkájáról.

*

Szerbia-Vajdaság-magyarság-megemlékezés
RÖVIDHÍR - Pásztor István: A magyar-szerb történész vegyes bizottság munkáját elő kell mozdítani

Csúrog, 2016. október 30., vasárnap (MTI) - A magyar-szerb megbékélési folyamatnak még az elején van a két nép, az a fontos, hogy ma már nyíltan és világosan lehet beszélni az 1940-es években történtekről, ugyanakkor elő kellene mozdítani a történész vegyes bizottság munkáját, amihez politikai segítségre van szükség - jelentette ki Pásztor István, a vajdasági tartományi képviselőház és a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke vasárnap a délvidéki Csúrogon, ahol az 1944-1945-ben ártatlanul kivégzett áldozatokra emlékeztek.
Hozzátette: a történészek munkájának befejezése fel tudná gyorsítani a társadalmak múlttal való szembenézését. A megbékélés ugyanis - a politikus szerint - hosszú folyamat, annak a lelkekben kell lezajlania, „a köztudatban kell a dolgokat helyre rakni”.
Az áldozatok emlékművét Csúrogon három éve állították, akkor Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő is fejet hajtott a második világháborúban és azt követően ártatlanul kivégzettek előtt.

kma \ ktl \ sag
MTI 2016. október 30., vasárnap 17:18

(Magyar Távirati Iroda, 2016. október 30.)

Egy rezsim önigazolása

Budapesten a Magyar Hírlap című napilap hétvégi melléklete közli Szabó Palócz Attila tárcáját Egy rezsim önigazolása címmel a Képírás című sorozatban.

*

Egy rezsim önigazolása

Még a budapesti időjárás sem látta szívesen a szovjet pártvezetés ideküldött tagjait, de az orosz katonák nem ezért válaszoltak össztűzzel a forradalmárok minden akciójára

„Némi késéssel érkeztünk meg – a meteorológiai viszonyok nem tették lehetővé, hogy a Budapest környéki repülőtéren szálljunk le, csak 90 kilométerrel északabbra. Tájékozódás céljából a hadtestparancsnokságra hajtattunk, majd onnan páncélozott járműveken Szerov és Malinyin elvtársakkal indultunk a városba, ahová tankok kíséretében érkeztünk meg, mivel Budapesten ebben az időben lövöldözés volt, mely mindkét oldalon áldozatokat követelt – szovjet katonák és tisztek közül is” – így jelentett Budapestről Moszkvának a két ideküldött pártvezető, Anasztasz Ivanovics Mikojan és Mihail Andrejevics Szuszlov, s mindkettő október 24. és 31. között tartózkodott a magyar fővárosban. Utazásukról az indulást megelőző este, október 23-án, éjszakába nyúló ülésen határoztak a szovjet birodalom központjában. Habár az ülés hivatalos jegyzőkönyvében nem szerepelt ilyen napirendi pont, természetesen hosszan vitatkoztak már akkor is a magyarországi helyzetről. Azonban a legfelsőbb szovjet pártvezetés információi sem voltak teljesen pontosak, megbízhatók, Georgij Konsztantyinovics Zsukov ugyanis élőszóban arról tájékoztatta a grémiumot: „Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét.”

Vjacseszlav Szereda, az ülések jegyzőkönyveinek kutatója hívta fel a figyelmet arra, hogy az SZKP KB Elnöksége moszkvai idő szerint nagyjából huszonhárom óra tájban ülésezhetett, vagyis egy olyan időpontban, amikor a rádió épülete nem égett, a szovjet informátorok tehát nagy valószínűséggel a felgyújtott járművek és a gránátok füstjét vélhették tűzvésznek. A helyszínről érkezett „ruszki” beszámoló az október 23-i budapesti eseményekről egyébként nem került elő, Zsukov tehát – s ebben elfogadhatjuk Vjacseszlav Szereda feltételezését – a szovjet hadsereg információs forrásai alapján tájékoztathatta (félre!) az elnökséget. Nyikita Szergejevics Hruscsov mondta ki – s hozta meg – végül is a döntést, hogy Mikojan és Szuszlov azonnal repüljön Budapestre, de arra persze még ő sem számíthatott, hogy itt még az időjárás sem látja majd őket szívesen.

„Budán a nép kisebb csoportokban, nyugodtan figyelte menetoszlopunk előrehaladását – némelyek aggódva, mások mosolyogva fogadtak. A városhoz vezető utak és maga a város is tele volt szovjet tankokkal és más technikával. Az utcákon a szovjet katonákkal együtt magyar őrjáratok is voltak. Amíg Budán nyugalom volt, addig Pesten, a hídtól a Honvédelmi Minisztériumhoz és tovább, a KV épületéhez vezető úton végig folyamatos lövöldözés zajlott a provokátorok kisebb csoportjai, valamint egyes személyek és a mi géppisztolyosaink és géppuskásaink között. A mieink lőttek többet, az egyes lövésekre össztűzzel válaszoltak” – írták másnapi jelentésükben a Moszkvában maradt, éberen figyelő elvtársaikat tájékoztatva.

A magyar szabadságharc és annak novemberi vérbefojtása pillanatokon belül címlapokra került a nyugati és a tengerentúli sajtóban is, nem véletlenül figyelt fel hazánkra ezekben a napokban éppen Elvis Presley, akinek akkori helytállására emlékezve ma már tér viseli a nevét Budapesten. Figyelt azonban a külföldi lapokra az államgépezet is, amely a forradalom leverése után összegyűjtött minden elérhető kiadványt, mert bizonyítékként akarta felhasználni önigazolására. Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben – ezzel a címmel jelent meg a kiadás évszámának megjelölése nélkül a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala gondozásában egy négykötetes kiadvány, amely a maga módján összegezte is a külföldről begyűjtött publikációk – köztük bizonyító erejűként feltüntetett fényképfelvételek – tartalmát.

„Spanyolország csapataival részt fog venni a magyar terület nemzetközi katonai ellenőrzésében” – idézték a spanyol Arribából, a „Franco napilapja”-ként megjelölt újságból. Sok-sok fotót gyűjtöttek össze a Life magazin tematikus különszámából, a Deutsche Woche, az Epoca, a bécsi Bild Telegraf példányaiból. Ezek közt tették közzé a négyrészes kiadvány második kötetében a svájci Sie und er című, illusztrált magazin felvételét is, amely a felkelők főhadiszállásán készült Budapesten, s a lap november 8-i számában látott napvilágot. Nemsokára lesz tehát pontosan hat évtizede, hogy ezt a fotót kinyomtatták az újságban, s habár a svájci szerkesztők igyekeztek védeni a magyar forradalmárokat, szemüket, arcukat kitakarták, mindez kevés volt ahhoz, hogy a karhatalmisták itthon később ne tudják azonosítani őket. Az 1956-os októberi hősies helytállásukért a szabadságharcosokat hamarosan elérte a megtorlás, küzdelmüket megbecstelenítették és nyilvánosan gyalázták, de a rezsim önigazolásához mindez kevésnek bizonyult!

(Magyar Hírlap, 2016. október 29.)

Purger Tibor nyilatkozata a Klubrádiónak (kivágott, rövidített változat)

Az Esti Gyors című műsorában kérdezte a Klubrádió munkatársa Purger Tibort a Szabad Magyar Szó indulásáról.

Purger Tibor nyilatkozata a Klubrádiónak

2016. október 28-án, az Esti Gyors című műsorában kérdezte a Klubrádió munkatársa Purger Tibort a Szabad Magyar Szó indulásáról, illetve a Magyar Szóhoz való viszonyulásáról.
Részlet a műsorból:

A perifériára sodródás krónikája

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A perifériára sodródás krónikája címmel.

*

A perifériára sodródás krónikája (VIDEÓVAL)

Bakos István: Nemzetépítő kísérlet – A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989–2000, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016.

Nézegetem a fényképet: Szakolczay Lajos, az ismert magyar irodalomtörténész, aki még a rendszerváltoztatás előtti időkben, mintegy úttörő módon, az elsők között járt azok sorában, akik rendszeresen foglalkoztak az anyaországi közéletben a határon túli irodalmi-művészeti folyamatokkal; az ő kezében van a mikrofon, épp beszél valamiről, s mivel szabadtéri rendezvényről van szó, ősz haját fújja a szél (az embernek, különösképp akkor, ha régebbről ismeri, az az érzése támadhat, mintha ő mindig is ősz lett volna, talán így is született…); mellette ül Hornyik Miklós, a vajdasági magyar író, aki korábban, 1968-tól 1975-ig a Képes Ifjúság fő- és felelős szerkesztője volt, az ő balján pedig Domonkos László író, aki igen sokat bóklászik a Délvidéken (is…), így hát a neve néhány lapból szerzőként is ismert lehet az otthoni olvasó előtt, s aki legújabban Kárpátalján, és még sokkal távolabb, Ukrajna fővárosában porolja le a dokumentumokat és bújja a levéltárakat – immár nem szépírói minőségében, hanem kutatóként. Mint írja: „Szédítő belegondolni: ha úgy harminc éve azt mondja bárki, hogy alig két héttel a forradalom kitörésének hatvanadik évfordulója előtt Kijevben ülök, a KGB-levéltárban, előttem a képernyőn is, a dossziékban is egykor titkos iratokkal, habozás nélkül menthetetlen elmebetegnek minősítem. És ha valaki azt mondja, hogy alig két héttel az ötvenhatos szabadságharc vérbe fojtása után hat évtizeddel Moszkvában a forradalom előtt tisztelgő kétnapos konferencia vendége leszek – ugyanez a helyzet. »Barátom, csudákat éltünk«, írta valaha naplójába Széchenyi. Éltünk? Élünk! Napról napra.

Hétköznapok és csodák című remeklésében Szerb Antal azt fejtegeti, hogy a csoda mindig a regény középpontja is. »A regényben csodának kell lenni, mert ebben nyilvánul meg a szabadság princípiuma.« A szabadságé, bizony. »A közös minden csodában az, hogy tiltakozás a merevvé vált törvények ellen, akár a természet, akár az ember törvényeiről van szó« – folytatja Szerb. Az ember törvénytelenné vált úgynevezett törvényei Magyarországon a hétköznapokat valódi földi pokollá züllesztették – egy rémuralomban pedig igazán a legkevesebb, amit hosszú, fázós délelőttökön át borzongva nézegethettem a kijevi KGB-archívumban: hogy mindenkiről a szó legszorosabb értelmében tényleg mindent tudtak, a harkovi, a lembergi vagy a beregszászi ember sorsa pedig pontosan ugyanaz, mint a szegedié, a kolozsvárié vagy az újpestié. Amikor pedig Szerb Antal arról beszél, hogy a huszadik század regényeinek közös ismertetőjegye, hogy a csoda lép előtérbe, átveszi az őt megillető helyet – egyáltalán nem csak a világirodalomról van szó. A hétköznapokba befurakodott csodák így érnek el a máig, a jelen magyar életében pedig mostanában már az ünnepnapok és csodák idejét is éljük. Tegyük hozzá: végre-valahára. Már nagyon ideje volt.” (Domonkos László: Ünnepnapok csodái, Magyar Hírlap, 2016. október 22.) Ők hárman ülnek hát a kép középpontjában (mellettük két oldalt még mások is, de róluk majd máskor… máshol… más alkalommal… más apropóján…), az alatta olvasható félsornyi jegyzetből pedig megtudhatjuk, hogy ezúttal a Világszövetség című lap szerkesztőiként voltak jelen egy rendezvényen. Az újság 1992-ben indult, első, s rögtön duplaszáma augusztus 15-én jelent meg, s különleges vajdasági vonatkozása volt, hogy Hornyik Miklós lett a főszerkesztője.

Hornyik kedvelte az egykori Napló című hetilapot, rendszeresen küldte a világszövetség lapját, kérnünk sem kellett, a kilencvenes évek első felében a szerkesztőségben mindig megtalálható, hozzáférhető volt, néhány régi példányát máig is őrzöm. S így hát élénken él bennem annak a lapnak a hangulata, jellegzetességei, habitusa, szellemisége, és persze a grafikai külleme is…

A másik vajdasági szál ugyanis a Világszövetség című újság szerkesztőségének történetében a művészeti szerkesztő, Baráth Ferenc személye.

Főszerkesztő-helyettes: Nácsa Klára. Tördelő: Csánki János és Mikola Péter. Munkatársak: Domonkos László, Endrődi Szabó Ernő, Győrffy László, Szilágyi Károly és Tóth László. Szakolczay Lajos neve tehát nem szerepelt az impresszumban… Az induló, 19992. augusztus 15-i kettősszám pedig a Magyarok III. Világtalálkozójának apropóján, és annak tiszteletére készült. Jó, hatásos indulás egy ilyen kiadványnak, szó se róla!

Bakos István jegyzi szerzőként azt a vaskos – négyszázhatvan oldalas – és valóban jelentős dokumentumgyűjteményt, amely nemrég jelent meg a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában, s amely a Magyarok Világszövetségének rendszerváltoztatás utáni történetét dolgozza fel egészen az ezredfordulóig. Ebből szemezgetek most én is vajdasági vonatkozásokat, s így akadt meg a szemem a Szakolczay–Hornyik–Donomkos-trió fényképén egy régi, csaknem negyed évszázados, huszonnégy esztendővel ezelőtti élőújságról, a száznegyvenharmadik oldalon. De továbblapozva aztán itt van a háromszáztizennegyediken egy beszámoló 1997. január 26-áról – nosza, ennek is tizenkilenc éve már! –, amelyből megtudhatjuk, hogy ekkor alakult meg Újvidéken a Vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalma (VMKDM), amely elnökének Papp Ferencet választotta meg. Nem akarom itt a hülyét játszani (hiszen megy az nekem különösebb játékkedv nélkül is…), de hallott erről a szervezetről bárki is? Még ugyanebben az évben, februárban, a Világlap II/2-es számában – Fejér Dénes főszerkesztése mellett – Hódi Sándor „alapos, a történelmi előzményeket áttekintő Megmérettetés. Választások Kis Jugoszláviában 1996 novemberében c. politológiai elemzésében kritikusan bemutatja a VMDK-VMSZ ellentétek kiéleződésének folyamatát és a lejárató kampányt gerjesztő, az együttműködést elutasító VMDK csúfos választási vereségét, amelynek vezetése megmérettetett…” Eddig tart az idézet, s tegyük hozzá akkor immár mai szemmel, 2016-ból nézve azt is, hogy könnyűnek találtatott.

A kötet kezelését megnehezíti, használhatóságát kellemetlenné teszi, hogy a négyszázhatvan oldalhoz nem mellékeltek név- vagy tárgymutatót; semmit… Így a kutató, aki esetleg felhasználhatná munkájához, vagy az egyszerű „mezei” olvasó is, mint, amilyen most én vagyok ebben az esetben, csak zavartan bolyong, lapozgat, keresgél, de igazából sokkal több időt veszteget el feleslegesen, mint amennyi hasznát tudja venni a kiadványnak. Így hát a kötet ebben a formájában elsősorban arra jó, hogy a Világszövetség illetékesei kitegyenek belőle az irodai polcra másfél méternyit, vagy megkeressék magukat benne és mutogassák fényképeiket az unokáknak, esetleg reprezentációs alkalmakkor ajándékba adják vendégeiknek vagy vendéglátóiknak. Szerkesztése/szerkezete ellenben jó, szépen követi lineárisan az eseményeket – sajnos, helyenként pontatlanul is! –, amelyek a Magyarok Világszövetségének életét meghatározták 1989 és 2000 között.

Sajnálatos azonban ezt itt így megállapítani – és keserű szájízzel is mondom ki –, hogy egy valaha rangos szervezet eljelentéktelenedésének, perifériára sodródásának dokumentuma is egyben ez a négyszázhatvan oldal. S különösen azon a ponton kezd egyre igazabbá válni ez, ahol a kiadvány véget ér: mióta 2000-ben Patrubány Miklóst a szervezet elnökévé választották. Tehát ha összefüggő történetként, ne adj’ Isten, egységes, vagy legalábbis a kötet által egységbe foglalt cselekményként szemléljük az itt feldolgozott eseményeket, akkor bizony ez egy lefelé haladó íven megrajzolt história. Kár, nagy kár ezért a szervezetért. Is. Ahogy sok másikért is, persze, amely időközben felmorzsolta, felőrölte önmagát. S azt mutatja a sokéves tapasztalat, hogy az ilyen megrázkódtatások után kevés kivétellel már képtelenek is talpra állni az ilyen és hasonló szervezetek; ami persze nem jelenti azt, hogy nem vegetálgathatnak el akár még évekig is a végleges felszámolásuk, megszűnésük előtt…

Akárhogy nézzem is, vannak vajdasági magyar vonatkozások is Bakos István kötetében, és valójában a Magyarok Világszövetségének történetében is, attól az érzéstől azonban nem tudtam szabadulni a négyszázhatvan oldal végéig sem, hogy bennünket csak amolyan „futottak még” kategóriaként kezelnek; nem mondják ki ugyan, hogy nem vagyunk jelentősek, nem vagyunk fontosak nekik, de igazából a szervezet csúcsvezetésének magatartása, viselkedése érezteti velünk ugyanezt. Érdemes lehet hát még néhányszor elővennünk és átnyálaznunk ezt a kiadványt, hogy egyfajta mérleget is vonjunk, hol tartunk, illetve mit lát belőlünk egyáltalán ez a szervezet, amely ugyan világraszólónak hirdeti magát, de különösképp 2000 óta, hát, hogy is mondjam csak, hogy ne fájjon, de talán egy kocsisorra, egy tanyaközösségre sincs rendes és megbízható rálátása. „Amint elhaladok a Kossuth téren az október 25-ei mészárlás áldozatai előtt tisztelgő, nemrégiben elkészült emlékhely előtt, amint a Széna téri vagy a Móricz Zsigmond körtéri házakra pillantok, ha egy kamaszkorom óta rajongva szeretett hős város régi-új sebeit látom: a hétközna­pok mindig kifényesednek, tündöklőbe fordulnak. Miközben ünnepeket élünk, már október közepe óta, rengeteg rendezvény, program, emlékezés, kicsi és nagyobb, helyi és országos, ezerféle-fajta és mind-mind egy, egyetlenegy irányba mutat; a hétköznapok és csodák már ebben a szimbiózisban állanak előttünk. S az ünnepnapok – mert most folyamatosan ezekben élünk – telítve vannak az enyémekhez hasonló csodákkal, a KGB-s dokumentumoktól a legújabb kori magyar történelem legdicsőségesebb, máig felbecsülhetetlen jelentőségű eseményének megannyi drágakődarabkájáig. Kijevben a világ legtermészetesebb módján beszélgetett velem ötvenhatról a fiatal – az Egyesült Államokból éppen hazaérkezett – levéltár-igazgató, Moszkvából magyarul ír levelet a jó két évtizede a mi szabadságharcunkkal foglalkozó kiváló orosz kutató. És ha éppen az oly régóta tisztelt-szeretett Wittner Marikával beszélek telefonon, furcsa, nehezen megfogalmazható érzés fog el, főleg, ha arra gondolok, hogy már hetek óta háztömbnyi nagyságú képét láthatom a Corvin közi tűzfalon, halhatatlan barátnőjével, Havrila Béláné Sticker Katival az oldalán, az elmaradhatatlan dobtáras PPS-davajgitárokkal, kissé kócosan és örök fiatalon.

Ünnepnapok és csodák, regények és tanúvallomások, képek a metróban és zászlók mindenfelé, talán majdnem annyi, mint akkor. És valami titkos, megbízható, csakis szabad szemmel látható ragyogás a pesti háztetők fölött, ami valószínűleg már soha nem fog elmúlni” – írta hát Domonkos László most, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján, de ezeket a sorait Hornyik Miklós, a mi Hornyikunk már nem olvashatta. Nyugodjék békében! Én pedig egy konkrét dátumhoz lapozok most sebtében Bakos István kötetében, 1992 augusztusához. Meglepetésemre azonban csak egy sornyi bejegyzést találok a keresett rendezvényről, s azt is 1992. augusztus 26-ánál: „Gödöllő: Magyar Diákok I. Világtalálkozója.” Nem tudom, ezt még majd ellenőrizni kell… Mi akkor egyetemisták voltunk, tehát a magunk módján diákok, így hát huszonegy esztendősen belefértünk a meghatározott kategóriába, ugyanakkor pedig az Újvidéki Rádió honorárisan dolgozó külmunkatársaiként igyekeznünk megkeresni valami aprópénzt, legalább egy kis lakbérre valót. Buszpénz nem nagyon kellett, mert nem is lett volna mire elkölteni, hiszen azok akkor már nem is igen jártak… Még Gion Nándor volt a rádió magyar részlegének a főszerkesztője. Kezdetben elsősorban a Szombati Találkának, vagyis az egykori, szép emlékű ifjúsági műsornak készítettünk anyagokat, leggyakrabban interjúkat. Az orsós Uher-magnók régi szép világa…

Szóval a Magyar Diákok I. Világtalálkozója egy többnapos rendezvény volt, a kötetben közölt dátum már csak ezért sem lehet pontos. Másfelől pedig a rendezvény zárónapja 1992. augusztus 17-e volt, akkor lépett fel a világ minden tájáról összesereglett magyar fiatalok előtt Berecz András, a Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész. Én akkor hallottam őt először élőben, és valóban lenyűgözött nemcsak az előadásmódjával, de a különleges habitusával, a kisugárzásával. Az esti órákban, a tábortűz mellett, szabad téren (neki nem volt ősz haja, de igazából szél sem fújt aznap este, amely esetleg belekaphatott volna…) adta elő meséit, majd – mivel a közönsége nem akarta elengedni – elénekelt még egy bokrétára való népdalt. Egyszerű, érdeklődő hallgatókként telepedtünk le a fűre, lássuk, kit hoztak el nekünk… Aztán, amikor már az első mondatok után láttuk, hogy ez mennyire különleges, mennyire csodálatos, hamarosan a magnónkhoz kaptunk. Akkor épp egy kazettás diktafon volt nálunk, a külföldi utazásra „kiutalták” nekünk a rádiónál a „modern technikát”, s a Szombati Találka számára rögzíteni kezdtük az estet, de később aztán, ha jól emlékszem, több Éjszakai műsorban is felhasználtuk. Berecz András meséit tehát Mihájlovits Klára vette kazettára, s ezzel talán le is zárhatnánk itt ezt a történetet. Ha!

Köztudomású rólam, hogy én bezzeg mindent megőrzök, ezért is halmozódott fel a minden költözködést megnehezítő, sőt a maga módján lehetetlenné is tevő archívumom. Eltettem hát ezt is! Most találtam meg, alig néhány hete a kazettát Berecz András gödöllői estjének felvételével, gyorsan bejátszottam hát a laptopomra, vagyis sebtében digitalizáltam. Mivel azonban az internetes audio tárhelyek nem működnek a legjobban (vagy csak én nem találtam még meg a megfelelőt…), minden ilyen hangfájlt át szoktam alakítani videóba. Hozzáadok egy kis automatikusan generált animációt, amit a szoftver magától is megcsinál, dolgom tehát nincs vele, és már megehet is fel a netre, hogy közkincs legyen belőle. Kedvenc világhálós videotárhelyem, a Videa.hu pedig nyeli az ilyesmit, mint kacsa a nokedlit. Huszonnégy esztendő távlatából tehát most az így feldolgozott formájában szeretném ezt megosztani a Szabad Magyar Szó nyilvánosságával. Ez volt az első meserészlet, amit 1992. augusztus 17-én este, a tábortűz mellett rögzítettünk, akkor szaladtunk fel szállásunkra, a kollégiumi szobába a kazettás diktafonért, tehát az elejéből egy kevéske hiányzik ugyan, de ennek nem lenne szabad zavarónak lennie, hiszen a történet, ha figyelmesen hallgatja az ember, így is teljes értékűen összeáll a végére. A hangfelvétel minőségével meg ne kötözködjön senki, hiszen negyed évszádot hevert ez a rögzített anyag egy magnószalagon…

Berecz András szuggesztív előadásmódja pedig úgyis minden technikai hiányosságot ellensúlyoz.

A felvételnek a Buba születik címet adtam, de ez még vita tárgy lehet, mert csak kapásból, a felvétel meghallgatása alapján tettem. De akárhogy is legyen, ez legalább nem sodródik a perifériára…

(Szabad Magyar Szó, 2016. október 27.)

Bakos István: Nemzetépítő kísérlet – A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989–2000, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016.

Szakolczay Lajos, Hornyik Miklós és Domonkos László a Világszövetség című lap 1992-es élőújságján

Slobodni Mađar so: Sajt Mađar soa nije napadnut, sadržaji nisu uklonjeni

A Vajdaság Ma című hírportál szerb nyelvű kiadásában összefoglalót tesz közzé a Szabad Magyar Szónak a nyomtatott Magyar Szó kiadójának Taggyűlési Jogokat Gyakorló Bizottsága (TJGYT) által publikált közleményre adott válaszáról.

*

Slobodni Mađar so: Sajt Mađar soa nije napadnut, sadržaji nisu uklonjeni

Tvrde da "saopštenje Upravnog odbora Mađar soa vrvi od neistina, nestručnosti i kleveta"

Slobodni Mađar so u saopštenju odbacuje "neosnovane klevete i diskreditaciju koje se nalaze" u saopštenju Mađar soa.

U saopštenju Slobodnog Mađa soa se naglašava da Mađar so onlajn nije napadnut i da niko nije uklonio nikakv sadržaj Mađar soa.

Dodaje se da saopštenje Upravnog odbora Mađar soa "vrvi od neistina, od nestručnosti i od kleveta". Ponovo se pokazalo da današnji Mađar so neprijateljem smatra svakog ko drugačije razmišlja, a ne opoziciju ili konkurenta, a ni slučajno partnera. Slobodni Mađar so je nastao upravo da bi bio protivteža ovoj politici isključivosti i podela, jer Slobodni Mađa so ima za cilj promovisanje čistog javnog života, poštenog dijaloga i sloge.

Slobodni Mađar so naglašava da Mađar so nije pretrpeo nikakav napad, niko nije uklonio ništa iz njegovog sadržaja, taj sadržaj je kontinualno dostupan na internet adresi Mađar soa u Srbiji.

Domen magyarszo.com je vlasništvo Tibora Purgera i on nikakvim ugovorom taj domen nije prepustio doo Mađar Sou, već ga je svojevoljno usmerio na server Mađar soa. Imenovane osobe ništa nisu otele. Nisu ni pipnule servere Mađar soa. Čitaoci su dovedeni u zabludu upravo saopštenjem Upravnog odbora Mađar soa. Nije se desilo nikavo hakovanje, vlasnik je svoj domen upotrebio u drugu svrhu (upravo onako kako se predlaže u saopštenju Upravnog odbora Mađar soa – dakle izgrađujući sopstvenu veb-stranicu), nakon što je o tome prethodno obavestio glavnu urednicu Mađar soa, koja je tokom deset meseci odbacila šest poziva na miran dijalog, bez optužbi i to tako što nije ni odgovorila.

Slobodni Mađar so poziva rukovodstvo Mađar soa da se suzdrži od optuživanja i klevećenja, jer su to protivzakonite radnje - stoji u saopštenju.

(Vajdaság Ma, 2016. október 26.)

Slobodni Mađar so: Sajt Mađar soa nije napadnut, sadržaji nisu uklonjeni

A Magločistač című portál ismerteti a Szabad Magyar Szó szerkesztőségének közleményét, miszerint nem érte támadás a Magyar Szó honlapját, illetve szerverét.

*

Slobodni Mađar so: Sajt Mađar soa nije napadnut, sadržaji nisu uklonjeni

Slobodni Mađar so odbacio je danas kao „neosnovane klevete i diskreditaciju“ tvrdnje iznete od strane Upravnog odbora Mađar so-a, a povodom preuzimanja sajta ovog jedinog dnevnog lista na mađarskom jeziku u Srbiji.

U saopštenju Slobodnog Mađar so-a se naglašava da „Mađar so onlajn nije napadnut i da niko nije uklonio nikakav sadržaj Mađar soa“, te da saopštenje Upravnog odbora Mađar soa „vrvi od neistina, od nestručnosti i od kleveta“.

„Ponovo se pokazalo da današnji Mađar so neprijateljem smatra svakog ko drugačije razmišlja, a ne opoziciju ili konkurenta, a ni slučajno partnera. Slobodni Mađar so je nastao upravo da bi bio protivteža ovoj politici isključivosti i podela, jer Slobodni Mađa so ima za cilj promovisanje čistog javnog života, poštenog dijaloga i sloge“ – navedeno je u saopštenju.

Slobodni Mađar so u saopštenju precizira da Mađar so nije pretrpeo nikakav napad, niko nije uklonio ništa iz njegovog sadržaja, taj sadržaj je kontinualno dostupan na internet adresi Mađar soa u Srbiji.

„Domen magyarszo.com je vlasništvo Tibora Purgera i on nikakvim ugovorom taj domen nije prepustio doo Mađar Sou, već ga je svojevoljno usmerio na server Mađar soa. Imenovane osobe ništa nisu otele. Nisu ni pipnule servere Mađar soa. Čitaoci su dovedeni u zabludu upravo saopštenjem Upravnog odbora Mađar soa. Nije se desilo nikavo hakovanje, vlasnik je svoj domen upotrebio u drugu svrhu (upravo onako kako se predlaže u saopštenju Upravnog odbora Mađar soa – dakle izgrađujući sopstvenu veb-stranicu), nakon što je o tome prethodno obavestio glavnu urednicu Mađar soa, koja je tokom deset meseci odbacila šest poziva na miran dijalog, bez optužbi i to tako što nije ni odgovorila“ – navedeno je u saopštenju.

(Magločistač, 2016. október 26.)

Farkasszemet nézni a tankokkal

Budapesten a Magyar Hírlap közli Molnár Judit egyetemi docens olvasói levelét, amelyben Szajlai Csaba főmunkatárs és gazdasági rovatvezető egy kortábbi cikkére reflektál:

*

Farkasszemet nézni a tankokkal

Egy korábbi generációra emlékezem, de azt hiszem, az ilyeneket tovább kell adni azoknak, akik életkoruk miatt elképzelni sem tudják azt az élethelyzetet és -érzést. A Magyar Hírlap ünnepi számban olvastam Szajlai Csaba írását (Szilánkok, 2016. október 22.), amelyben egy mondat különösen megragadott: „nagymamája számára a legszörnyűbb és egyben legfélelmetesebb látvány a szovjet tankok bevonulása volt”.
Ez felidézett bennem két képet ötvenhatról. Édesanyánk a forradalmi napok alatt a főutcára ment (egy Budapest-széli településen éltünk), hogy kenyeret vegyen. Mivel azonban sokáig nem jött haza, testvéremmel együtt félős kisgyerekekként elindultunk, a nagymamát kicselezve (aki persze aztán utánunk rohant), hogy megkeressük. Akkor óráknak tűnt, de valószínűleg csak körülbelül egy óra telt el, hogy nem tudtunk átmenni a főutca túlsó oldalára a bolthoz, mert előttünk vonultak el a szovjet tankok délről a belváros felé. Csak vonultak és vonultak, és úgy tűnt, sosem jutunk anyánk közelébe. Végre elhaladtak, és mi megmozdulhattunk volna. Anya egy nagyon hosszú sor elején állt már. (Minket nem láthatott korábban, mert a főút másik oldalán, ahol rettegve ácsorogtunk, egy bokros park volt.) De amikor hirtelen előtte termettünk, kiugrott a sorból és magához szorított bennünket, hiszen azonnal tudatosult benne, hogy milyen veszélyes helyzetben voltak a gyerekei.
Ezt a jelenetet évtizedekig emlegette, mint ahogy azt is gyakran felidéztük, amint a későbbi napokban ablakunkból kinézve a velünk szemben lévő domboldalon sorakozó szovjet tankok ágyúcsöveivel néztünk farkasszemet. Nincs ember, aki ezeket a helyzeteket ki tudná törölni az emlékezetéből!
De azt sem, amikor évente újra és újra elmesélte, hogy a forradalom kitörésekor munka közben (anyagbeszerzőként járta a várost), véletlenül keveredett bele a felvonulók tömegébe, amely egyre duzzadt, és ebben a hihetetlen hangulatban jutottak el a Kossuth térre – addig szinte öntudatlanul menetelve. De attól kezdve élete csodájaként emlegette az öntudatra ébredés napjait. (Persze később a megtorlás éveit is...) És arról is mesélt, amiről már többen, hogy a betört kirakatokból senki nem lopott ki semmit. Volt olyan vásárló, aki ha elvitt valamit, letette az árát. Látta ezt is, mert dolgoznia csak kellett a következő napokban is.
Nagyon is megértettük, hogy - évtizedekkel később - féltve őrizte azt a gépelt példányt, amelynek száz és száz másolata terjedt már el az országban: Márai Sándor Mennyből az angyal... című versét. És később is, amikor már sorozatban jelentek meg a Márai-művek, ez a lap még mindig külön helyen, védve, az ágya mellett volt. Minden alkalommal, amikor elolvasta, átérezte azt a boldogságot és büszkeséget, hogy mire képes ez a nép. Ez az érzés akkor sem halt ki belőle, amikor már a következményeket éltük át.
Ilyen előzmények után szinte belebetegedett a tíz évvel ezelőtti brutális eseményekbe, amikor utolsóként hagyta el az Erzsébet hidat Buda felé, hiszen ő is az Astoriánál volt a békés megemlékezésen. Mi, az utódok pedig elszörnyedve hallottuk, hogy egy bizonyos Juhász Péter most, az újabb kerek évforduló előtt, cinikusan fütyörészésre szólította fel híveit...

(Magyar Hírlap, 2016. október 26.)

Új TV Symposion és más történetek

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Új TV Symposion és más történetek címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Új TV Symposion és más történetek

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (6. rész)

„NEM A MI UTCÁNKBAN: Ezen a bizonyos október 10-én tehát a Szerb Nemzeti Színház bemutatta Jovan Radulović darabját, a Golubnjačát, Dejan Mijač rendezésében. Nem voltam ott a bemutatón, ahogy a következő nyolc-kilenc újvidéki reprízen sem, akárcsak a több tíz belgrádi vendégjátékon sem: Mijač Golubnjačája valahogy megfoghatatlan maradt számomra, vélhetően azért, mert túl távol éltem akkoriban, még ha rendszeres vendég is voltam itt, de hát ez van, nem sikerült összeegyeztetnünk az óráinkat és a naptárainkat, vagy mi a fene történhetett. Akárhogy legyen is, a bemutató sikeres volt, és hamar megjelentek az első színikritikák, többnyire pozitívak, majd egyszeriben… egyszeriben egy Ismeretlen Valaki (a legtöbben Dušan Popovićra, az akkori kiskirályra, a tartományi kommunista élvonal mára már teljesen elfeledett üdvöskéjére gyanakszanak) megállapította, hogy ajóédesanyját, hát ebben a Golubnjačában »felélednek a nacionalizmus árnyai«, meg hát ez a mind gyanúsabb közönség is itt settenkedik körülötte, és »valami furcsa hangulatot gerjeszt«. Nem mehet ez így, elvtársak, legalábbis nem a mi utcánkban! A »szubjektív erők«, a korszellemmel összhangban, megtették a »határozott társadalmi lépéseket«, s az előadást gyorsan elmarasztalták, mint például a »legsötétebb reakciós elemek tevékenységét«; mindenkinek, aki Újvidéken és Vajdaságban kommunistának vallotta magát, rituálisan el kellett ítélnie a darabot és az előadást, megfosztva még csak annak a lehetőségétől is, hogy kifogásként arra a triviális tényre hivatkozzon, hogy nem látta/olvasta a művet. Te csak foglalj szépen állást, elvtárs, s aztán ne nagyon aggódj, van, aki nézzen is, olvasson is helyetted…” – így írt hát Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, a Vreme című belgrádi hetilap 2012. október 11-i számában, a Kraška jama usred Novog Sada című cikkében a Golubnjača című előadás harminc esztendővel korábbi, 1982-es bemutatójáról a három évtizedes jubileum apropóján. S hála a korabeli vajdasági magyar politikai elitnek, a produkció által, vagy talán csak körülötte gerjesztett indulatokat, botrányt és felháborodást sikeresen összemosták az Új Symposion című folyóirat akkori szerkesztősége, vagyis a Sziveri János fő- és felelős szerkesztő, illetve munkatársai, közvetlen környezete ellen vezetett kampánnyal, és az ügyükben lefolytatott „kirakatperrel”.

Szépen igazolta ezt számunkra a sorozatunk korábbi részeiben ismertetett, a Magyar Szó szerkesztőségében 1983. március 21-i datálással készült belső jelentés is, amelynek anonimitásba burkolódzó szerzője ezt a címet adta: A művelődési rovat eszmei-politikai problémái. Mint egy ilyen cím már önmagában is jelzi – főleg a korabeli viszonyok ismeretében –, a politikai megbélyegzés, lejáratás, félreállítás eszköze volt ez, s felért egy feljelentéssel (talán már az ítélettel is…), hiszen az alkalmatlanság, politikai éretlenség és érzéketlenség bélyegét néhány könnyűszerrel előcitálható frázissal akkoriban a kelleténél is jóval egyszerűbb volt visszavonhatatlanul rásütni bárkire. Így járt hát az Új Symposion szerkesztősége, amelyet Sziveri János fő- és felelős szerkesztővel az élén 1983. május 9-én váltottak le, és így járt Mák Ferenc is, aki akkoriban még a Magyar Szó gyakornoka volt, s onnan 1983. június 14-én rúgták ki. Mindezt láttuk már tehát az eddigiekben is…

Időközben azonban nemcsak a tartományi pártvezetés figyelte élénken az eseményeket, hanem a magyarországi belső elhárítás, vagyis a Belügyminisztérium hírhedt III/III-as Csoportfőnöksége is, különösképp akkor, amikor Budapesten, Szegeden és más városokban a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek volna az Újvidéken leváltott szerkesztőség támogatására. Ez már Magyarországon is belső ügy volt, a Symposion-botrány tehát átnyúlt az országhatárokon! Intenzív megfigyelés folyt 1983 május végétől június közepéig, mire az aláírásgyűjtést, illetve a tervezett petíció hivatalos kiadását, létrejöttét sikerült meghiúsítani. A Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával 1983. május 31-én kelt, kilencvenhármas számú, szigorúan titkos minősítésű, különösen fontos megjelölésű napi jelentésben az alábbiakat olvashatjuk:

„K. Csaba /»F« do./ és »FIÚ« /b. ny./ aláírattak »SZERVEZŐ«-vel /b. ny./ egy – a Magyar Írók Szövetségének szóló – levelet. A levél a jugoszláviai Uj Symphosion című folyóirat közelmúltban leváltott szerkesztőségének érdemeit méltatja, amelyeket a magyarországi kultúra megismertetésével szereztek a szerkesztők.

Intézkedés:

– az információ további pontosítása;

– az ellenőrzés folytatása”.

Ekkor tehát a megfigyelés még intenzívebbé tételéről intézkedett azoknak a korabeli dokumentumoknak az egyik aláírója, amelyeket én nemrég a budapesti Hamvas Intézet munkatársaitól kaptam meg. Ezek az ügynöki jelentések mindeddig nem voltak ismertek a nyilvánosság előtt – titkosításukat csak 2002-ben oldották fel június 29-i pecséttel –, tehát ezek tartalmát és az ügynöki, besúgói jelentések irányát, illetve az ezek nyomán foganatosított lépéseket Csorba Béla és Vékás János sem ismerhette, amikor összeállította A kultúrtanti visszavág címen közreadott, az Új Symposion történetét és elsősorban a laphoz köthető különböző botrányokat feldolgozó dokumentumgyűjteményét. Mint a kiadvány alcíme jelzi is: A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993). Ennek a kötetnek két változata ismert, az első 1993-ban jelent meg, a Sziveri-féle szerkesztőség leváltásának tizedik évfordulójára időzítve, tehát május 9-ére datálva, kéziratként megjelölve, sokszorosított, helyenként igencsak nehezen olvasható technikai kivitelben. „Készült száz számozott példányban.” Az enyém ennek értelmében a sorrendben nyolcadik darab Csorba Béla és Vékás János sajátkezű aláírásával. A második változat egy évvel később, 1994-ben készült, immár értékelhető nyomdai minőségben, Tóthfaluban, a Logos grafikai műhelyben. Ezzel a megjelöléssel: „Készült az 1993 májusában megjelent szamizdat-kiadvány bővített változataként az Illyés Alapítvány támogatásával”.

A Symposion története azonban ekkorra már két részre szakadt. Ahogy a kötet is jegyzi:

„1992. december 6.

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 1-2. (október-novemberi) száma. A laphoz mellékelt röpcédulán közlik az olvasóval, hogy a szerkesztők többsége katonaszökevény, és korábban valamennyien szerkesztették az Új Symposion című újvidéki folyóiratot.

Szerkesztik: Balázs Attila (főszerkesztő-helyettes), Bozsik Péter (főszerkesztő), Horváth Ottó, Kalapáti Ferenc, Ladányi István (olvasószerkesztő). Munkatársak: Vojislav Despotov, Losoncz Alpár, Thomka Beáta, Tolnai Ottó. Tervezőszerkesztő: Fenyvesi Ottó.

1993. május

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 3-4. (Danilo Kišnek szentelt) száma. Szerkesztette: Tolnai Ottó. […]

1993. december

Az ÚS ismét Symposionra változtatta a nevét, s hosszú szünet után a Soros Alapítvány támogatásával megjelentette az 1993. évi első, úgynevezett Anti-Európa számát.” A Forum kiadóházból kivált, s immár az „Új” előtagját elhagyva megjelent Symposion fő- és felelős szerkesztője Papp p Tibor (sic!; akkoriban még ebben a formában jegyezte a nevét), a folyóiratot kiadó civilszervezetnek, a Symposion Polgárok Egyesületének pedig – sokadmagammal – jómagam is az egyik alapító tagja voltam. Tíz évvel a Sziveri-féle szerkesztőség leváltása után tehát Új Symposion – ahogy azóta sem! – már nem létezett. Tekinthetjük ez akár hosszú távú következménynek, illetve szigorú figyelmeztetésnek is a jelenre, a jövőre nézve.

Az 1983-as ügy részleteit – ahogy a közvélemény nagy része – én is 1988-1989-ben kezdtem megismerni, amikor elkezdődött az akkor leváltott szerkesztőség úgynevezett rehabilitációs folyamata. Sajtó- és tribünviták, kínos személyeskedések és még kínosabb magyarázkodások ciklusa, másfelől pedig síri (s ma már tudjuk: a sírig tartó…) csend azok részéről, akiknek akkor már végképp meg kellett volna szólalniuk… Akkor vagy később. Vagy talán már jóval korábban is. A világra épp eszmélő, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelő középiskolásként pedig én akkor már olvastam az Új Symposiont, sőt publikáltam is benne, tehát, ha közvetve is, de valamilyen szinten érintett lettem akaratomon és minden jobb szándékomon kívül is.

Időközben Új TV Symposion címmel az Újvidéki Televízió 1987. október 13-án, a hasonló tematikájú művelődési műsorainak sorozatában adást sugárzott a folyóiratról. Ez még a VHS-éra hőskora volt, de ennek köszönhetően legalább így, huszonkilenc esztendő távlatából is pontosan tudhatom, hogy hol voltam és mit csináltam – még mindig csak tizenhat évesen! – aznap este. A műsort ugyanis videóra rögzítettem, tehát ott ültem a készülék előtt, s habár a szalag időközben jelentősen károsodott, az akkor készült felvételt később digitalizáltam. Biztosan megvan ez sokkal jobb minőségben is a tévé archívumában… Ahogy sorozatunk előző részéhez kapcsolódva az újvidéki Ifjúsági Tribünön 1988. november 9-én az Új Symposionról megtartott vitaesten készült hangfelvétel fájljait, úgy most ezt a tévéműsort is elhelyeztem az erre az alkalomra felfrissített blogban, s immár bárki számára elérhető a Szpray.blogspot.hu/2016/10/uj-tv-symposion-az-ujvideki-televizio.html internetes címen. A maga módján kordokumentum is ez ma már.

Jó szórakozást kívánok hozzá mindenkinek!

(Hét Nap, 2016. október 26.)

Az 1983. május 31-én kelt, 93-as számú napi jelentés Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával