Még egyszer Csoóri Sándorról…

A Családi Kör című hetilap közli Szabó Palócz Attila írását Még egyszer Csoóri Sándorról… címmel.

*

Még egyszer Csoóri Sándorról…

„Szóval: kétezertizenhat május huszonhatodika, csütörtök. A szokott módon 4-kor csörög az óra. Lenyomom a szundi gombot, ezzel nyerek (csalok) 5 percet. (Ez egy olyan sajátos játszma, amelyben csak én nyerhetek, vesztese viszont nincs. Időrablásban ugyan tetten érhető vagyok így, de nem mások idejét rabolom, a magaméval meg gazdálkodhatok belátásom szerint – nyújtom, mint a rétest. A magam idejével kufárkodom, ha ez a művelet egyáltalán lehetséges. Az időtlenségtől az idétlenségig című fejezetet majd később írom meg. Vagy az olvasó szerencséjére soha – érje őt is valami jó az életben. Igaz, nem fog tudni róla, hogy megúszott egy borzalmas dolgot, de legalább elkönyvelhetem, hogy nem-tettemmel tettem valami jót másoknak. A mit sem sejtők számára. Szerintem az őrangyalok is ilyen észrevétlen dolgoznak, amíg meg nem bokrosodnak. Ezért csak csínján azzal az elszállással! Csütörtökre való tekintettel jöhet a kisördög a surranó pályán. Aztán meg a nagyobbacskák. Aesopus skorpiója szerint ők sem tehetnek mást, mint amit a természetük diktál.)” (Kalapáti Ferenc)

Egy kis pontosítással: még egyszer Csoóriról is… és persze sok minden másról – még egyszer, újra, újfent, megint, mert nemcsak örök önigazolás, de egyszerre örök önismétlés is az élet; nemcsak mások kárából nem tanulunk, hanem a sajátunkból sem, sohasem, sőt, amikor fel akarjuk számolni, szanálni igyekszünk az általunk okozott/elszenvedett károkat, a legtöbb esetben csak még nagyobbakat okozunk –, mert soha nincs olyan eszményi állapot, hogy ne lennének, ne adódnának mellékszálak, vagy éppenséggel ne hivalkodnának, ne kínálgatnák magukat olyan áthallások, amelyek mentén a legfegyelmezettebb szerző is elkalandozhat. Én meg hát, immár közmondásosan is, igazán messze járok a fegyelemtől, legalábbis, ami a szerzőségemet illeti… De akárhogy legyen is, Csoóri Sándor mindenképp volt akkora költője ennek a szerény kis magyar irodalomnak – hiszen „Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára” (Szakolczay Lajos megfogalmazása) –, hogy méltán érdemli meg, hogy még egyszer, újra, ismételten foglalkozzunk vele, illetve megemlékezzünk róla. Még ha a magunk szerénytelen módján tesszük is ezt.

Bár az is egy fontos szempont lehet, hogy egészen mást jelent megemlékezni valakiről, mint emlékezni rá…

Én inkább szeretnék emlékezni Csoórira…

A megemlékezést pedig következetesen meghagyom (meghagytam!) már az eddigiekben is a nálamnál erre sokkal (el)hivatottabbaknak… Már elnézést! „Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves barátaim!

Azok nevében jöttem el Csoóri Sándor ravatalához elhozni a szeretet és a nagyrabecsülés kifejezését, akik földi valóságukban már nincsenek velünk. Helyettük is tehát, akik csak szellemükben lehetnek itt, hadd idézzem föl életük néhány közös mozzanatát. […] Illyés és Csoóri megismerkedése kicsit úgy hangzik, mint valami legenda. Azokban az ötvenes években, amikor apám okkal húzódott vissza a közélettől és viselkedett tartózkodóan a kor lelkes ifjoncaival szemben, egy írószövetségi alkalommal fölkérték, hogy patronáljon ő is egy fiatal költőt. A teremben szétnézve egy sápadt, fekete fiúra estet a választása. Mint utóbb bevallotta, azért, mert a vézna, sárgás bőrű és nyúlánk gyerek a lányára: énrám emlékeztette. Pedig, úgy gondolom, itt másról volt szó: egy belső megérzés követéséről.

Az ösztön szava, amelyet mi a modern korunkban jobbára elfojtunk, rejtélyes erejű szó: benne van a múltnak is és a jövőnek is a hangja” – így fogalmazott Illyés Mária, igen, ahogy a szavaiból mostanra már bárki számára kiderülhetett, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya a Csoóri Sándor ravatalánál elmondott búcsúbeszédében, amelynek leiratát a Heti Válasz című hetilap tette közzé 2016. szeptember 22-i számában. S volt még néhány fontos szava ennek a történetnek a végkifejletéhez: „Hiszen, mint ahogy a későbbiekben apám megtudta, ez a vidékről érkezett és gyorsan kiemelt tehetség – akárcsak ő maga – szintén kiskamaszként jött el a családi házból egy városi gimnáziumba, majd pedig a háború borzalmait megismerve lelkesen azokban kezdett hinni, akik kiemelték a Dunából a hídroncsokat, helyrehozták a vasúti síneket, és újjáépítették a kórházakat. Csoóri minderről verset is írt.”

Már elnézést, de akárhányszor Illyés Máriát hallgatom, nekem mindig József Attila nagyszerű, mélységes költeménye, A Dunánál című verse jut eszembe. S abból is elsősorban ezek a sorok:

„A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

[…]

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. »Meglásd,

ha majd nem leszünk!...« – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

Illyés Mária minden szavában így látom hát együtt őket, Illyés Gyulát és Kozmutza Flórát, s amikor a lányuk mozdul, ők ölelik egymást… Így emlékezett, szüleit megidézve, Csoórira is. S a vers ideidézése azért is autentikus lehet, mert Kozmutza Flóra József Attila nagy, s beteljesületlen szerelme volt – gondoljunk csak a Flóra-versekre –, s mint Illyés Gyula jóval később bevallotta, soha nem vette magának a merészséget arra, hogy mindezek után ő is versben szólítsa meg kedvesét, gyermekének anyját.

A 2016. szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándorról mellesleg még a magyarországi rendszerváltás előtti években több ezer oldalnyi ügynöki jelentést hordtak össze mindenféle beépített emberek, megfenyegetett és meghunyászkodott jelentéstevők, akik a környezetébe férkőztek. Többkötetnyi, egész sorozatnyi „kritikai kiadás” készülhet még ezekből… De tegyük félre most egy gondolat erejéig – hiszen ma, 2016-ban ezt már nyugodtan megtehetjük – mindennek a politikai, diktatórikus élét, ami az adott kort és a Kádár-rezsimet jellemezte. A megfigyelések ugyanis az élet szinte minden apró, intim területére kiterjedtek, ezekből az ügynöki jelentésekből tehát, ha egyszer majd sajtó alá rendezik a teljességüket, a költő életének szinte minden vonatkozását olyan aprólékosan ismerhetjük majd meg, amilyen nagyon kevés alkotóval kapcsolatban adatik meg. Hiszen a szemérmetlen utókor nagyon kíváncsi természetű, s ott virít bizony évszázadok múltján is a költők, művészek hálószobájának kulcslyukánál. Figyeljük csak meg jövő tavasszal ennek egyik kirívó példáját: szinte alig múlik el március 15-i megemlékezés úgy, hogy ne tennék szóvá, „nem tudjuk ugyan, hogy mit csinált Petőfi Sándor aznap este, sokat elárul azonban, hogy fia, Petőfi Zoltán pontosan kilenc hónappal az 1848. március 15-i események után született”.

Csoóri titkosszolgálati megfigyelésének – a hírhedt III/III-as ügyosztály által, amelyről nemrég derült ki, hogy az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének 1983-as leváltását is élénken megfigyelte – több oka is volt. A költő ugyanis gyakorlatilag már a hatvanas évek közepétől a szerveződő ellenzék egyik vezéralakjává vált, egy olyan rezsimben, ugye, amelyben hivatalosan nem létezett ellenzék; egypártrendszer volt, szovjet típusú kollektivizmus, egyszólamúság és teljes foglalkoztatottság. És Csoóri 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója lett, később pedig, immár a rendszerváltás után, a párt elnökségi tagja. Politikai szerepvállalása miatt utóbb többször költészetének értékeit, jelentőségét is megkérdőjelezték ellenfelei, ellenlábasai, de ezek mind tiszavirág-életű, efemer dolgok, meggyőződésem, hogy nem kell jelentőséget tulajdonítanunk nekik. A politikai szerepvállalás ugyanis mindig a pillanatnak szól, a napi aktualitásnak, akármilyen céljai is legyenek. De a költő meghalt, s ami megmaradt utána, az líra, az költészet… Ami sokkal hosszabb távra, évszázadokra, évezredekre szól. (Kitettem itt gyorsan a pontot, nehogy nem kívánt túlzásokba essek…) Tévedés lenne összekeverni, vagy együtt mérni a kettőt!

A Magyar Demokrata Fórum szép emlékű plakátja volt az 1990-es, a rendszerváltás utáni első szabad magyarországi parlamenti választásokon a Tovarisi, konyec! – orosz, vagyis cirill betűkkel készült – feliratú nyomtatvány, amelynek grafikáján hátulról láthatjuk egy szovjet tiszt széles tarkóját. Az orosz csapatok is akkortájt vonultak ki Magyarországról. Ez a mozzanat tölti be a teljes plakátot. Néha még ma is feltűnik belőle egy-egy példány internetes aukciókon, legutóbb is igen drága pénzért, huszonháromezer forintért láttam elkelni.

De nemcsak aukciókon! Ez a plakát tűnt fel néhány hete, október 2-án, a magyarországi kvótanépszavazás reggelén az újvidéki Magyar Szó honlapján is, amikor ismeretlen elkövetők feltörték a napilap internetes oldalát, és a közölt tartalmakat elérhetetlenné téve, ezt hagyták ott azok helyében. Ennek a digitalizált változata jelent meg a honlap minden látogatójának monitorán. Akármennyire is a pillanatnak, a napi aktualitásnak szóljanak tehát, a politikai üzenetek is így öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Az még a kisebbik baj, hogy ezúttal ugyanazzal az üzenettel szólították meg a lap szerkesztőit, a mögöttük álló hatalom képviselőit a hackerek, amellyel 1990-ben Csoóriék a Magyar Demokrata Fórum nevében a levitézlett, szovjet típusú hatalom megtestesítőit. A párhuzamokról mindenki elgondolkodhat magában…

Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a vajdasági magyar közélet az 1990-es magyarországi változásokkal ellentétes utat járt be az elmúlt nagyjából másfél évben: rendszerváltozás volt itt is – csak éppenséggel ellentétes irányú. Miközben a bezáródás, a beszűkülés jeleit láthatjuk az élet minden területén, a szovjet típusú egyszólamúság vált elfogadott, legitimizált követelménnyé. Aki pedig merészel ellentmondani, esetlegesen különvéleményt megfogalmazni, azt egzisztenciálisan ellehetetlenítik, kirúgják (mint a Magyar Szóból is nemrég az újságírók nagyobb csoportját…), elzárják előle a munkalehetőségeket. Változhatnak tehát össze-vissza a rendszerek és a módszerek, történhetnek társadalmi átalakulások, de az eszközök minden jel szerint azonosak maradnak.

Nem vagyok kárörvendő, hogy a Magyar Szó honlapját feltörték – ez nem is lenne illendő, s ez egyébként is csak egy szimptóma –, az azonban nyilvánvaló, hogy annak, akit ily módon megtámadtak, mielőbb nagyon mélyen magába kellene szállnia, és eltöprengenie azon, hogy a hackerek miért épp ezt az üzenetet hagyták ott neki. Miért látnak azonosságot a diktatórikus szovjet rezsim és a mai vajdasági magyar közélet állapotai között. A válaszok persze kézenfekvőek, csak hát a leggyakrabban épp azok nem akarják kimondani ezeket, s nem akarnak persze tenni sem ellene, akik szándékosan irányítják a vajdasági magyar közéletet ilyen tekintélyuralmi eszközökkel. Intő jel lehet nekik, hogy Csoóriéknak sikerült a rendszerváltás, a titkosszolgálati megfigyelések ellenére is megszerveződtek, erőt demonstráltak a diktatúra ellenében – aminek esszenciáját épp ez a plakát fejezi ki. A Magyar Demokrata Fórum pedig hamarosan kormányt alakított. A mai helyi kis, töpörödött diktátorok, kiskirályok (a királynőikkel és királynéikkal együtt…) egyelőre nyugodt lélekkel lenyomhatják még a szundi gombot az ébresztőn. De ha nem ismerik fel, hogy surranó pályájukon épp ők vették át a nem is oly kicsinyke ördög szerepét, akkor nem is lehet más a sorsuk, mint hogy az oly áhított időtlenség (az idők végezetéig…) helyett az idétlenségben ér véget politikai pályafutásuk.

Szó se róla, teljesen kiérdemelten!

(Családi Kör, 2016. október 20.)

Csoóri Sándor

Tovarisi, konyec!