Festői szerepjátékok

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását Festői szerepjátékok címmel.

*

Festői szerepjátékok

A geometriai formákba kódolt szenvedélyes, őszinte vallomások, avagy egy évezredes csúcstechnológia, amely a jelek szerint egyelőre még egészen biztosan nem évül el

„Volt egy bodies kiállítás. / Ismerős hívott: / vett rá jegyet. / Elhűlve bámultam / a lidércfényű termekben. / Élt emberek / csont és izom kötegeit. / A csúcstechnológiával tartósított / pacsizó tetemek látványa, / mily léleknek nyújt katarzist / a megszólalásig emberi / műanyagbábuk korában? / Nincs tisztelete az életnek. / A halálnak miért lenne? / Fiatal nő terelgette lányát. / A gyermek / figyelmesen hallgatta: / Ott, / az valódi combcsont, / izmok, inak! / A rózsás arcocskán / nincs nyoma borzongásnak. / Nyílt tekintete / inkább kétkedő: / Mi is így nézünk ki, / miután elmegyünk? / Az asszony elhallgatott, / nem ezt várta!” – az persze, hogy ki s mit vár, mire számít és miben reménykedik, amikor jegyet vált, s besétál egy-egy kiállításra, magánügy, személyes, sokszor még intimnek is mondható kérdés. Az érdeklődési körök kimeríthetetlenül tarka palettáján ezt csakis és kizárólag kiállítása és látogatója válogatja. Az itt idézett versben Vári Fábián László, az ismert kárpátaljai magyar költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja fogalmazta meg élményanyagát egy felkavaró tárlatról, amelyben az elmúlás tapintható, valós „lenyomatával” szembesült, írása az Együtt című periodikában, vagyis a Magyar Írószövetség kárpátaljai írócsoportjának a folyóiratában jelent meg 2013-ban. A lap szerkesztői nemes hagyományt követve, minden számot egy-egy kárpátaljai magyar képzőművész munkáival illusztrálnak. A lét és az elmúlás, a valóság és az álomvilág, a lélek és a test, a katarzis és a csömör, a hit és a miszticizmus, a mitológia és a képzelet megörökítésére azonban létezik immár több évszázados, akár évezredesnek is mondható csúcstechnológia, amely egyelőre sokkal időállóbbnak bizonyult, mint az, amellyel a Bodies című kiállítás alkotói preparálták az egykor valóban élt emberek földi maradványait.

Emezt a csúcstechnológiát pedig ecsetnek és festéknek és vászonnak nevezzük.

Az Együtt 2013/3-as számában bemutatott kárpátaljai magyar képzőművész, Kulin Ágnes is inkább ez utóbbit alkalmazza. Alkotásaival az idén júniusban a budapesti közönség is megismerkedhetett az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. A művésznő tárlatát Nemere Réka festőművész nyitotta meg, aki alkalmi beszédének egyik kiindulópontjául azt választotta, hogy Kulin Ágnes kezdetben, pályája elején elsősorban a kubizmushoz vonzódott, de a Paul Cézanne-tól eredő geometria is foglalkoztatta. Az egyes képein látható tükröződő testrészekről – leginkább kezekről és karokról – egyfajta fizikai önreflektálásra asszociált, amelyben a testi szépség, „a tükröződési rendszer, a geometrikus szabály, amely ugyebár annál szabályosabban működik, de mégis a fraktálok vizuális rendszerére hasonlít”. S, mint mondta, „Ági a tükörbe nézést lefordítja különféle módon: a külvilág reflektálását és befogadását képezi, a szerep próbálgatását és vállalását, és végül játékosan a testi szépségét ornamentikusan átalakítja, mindamellett, hogy a hagyományos elvárás szerint annak máshogyan kellene szépnek lennie…”

Egyfajta festői szerepjáték is tehát a maga módján Kulin Ágnes alkotótevékenysége, amelyből a folyóirat olvasói sokrétű ízelítőt kaptak. Kiindulópontként – vagyis a címlapon – a Cézanne-hoz való vonzódás időszakából a geometriai formákkal való kacérkodásból (lásd mellékelt képünket), a kezek, ujjak és karok pajkos és csintalan ciklusán át a tükröződéseket akkor, három évvel ezelőtt talán még nem azok teljességében kibontó, de már ebben az irányban elmozduló izgalmas alkotásokig. Ha nincs tisztelete az életnek, hogyan lehetne a halálnak? – tette fel a kérdést versében Vári Fábián László, azonban mindenre választ adnak Kulin Ágnes itt közölt illusztrációi. Hiszen a puszta, csúcstechnológiával preparált izmoknál, csontoknál és inaknál – húscafatoknál – a lélek sokkal mélyebb szféráit tárják fel ezek a színes geometriai formák, amelyek egyszerre mesélnek szenvedélyről és hitről, elkötelezettségről és felszabadultságról, őszintén és nyíltan, mintegy feltárulkozó módon, vallomásszerűen, olyannyira, hogy éppen ezzel keltenek borzongást a szemlélőben.

Hiszen a tükörképek mindig épp a visszáját mutatják az eredetinek, s mégis, mindig magunkra ismerünk bennük. Megadatott hát a képességünk a képek lefordítására, csak legyen meg ehhez a mindig kétkedő nyílt tekintetünk. S ha majd így tudjuk nézni s értelmezni a festményeket, akkor az önreflexiókba kódolt, ősi csúcstechnológiával megfogalmazott szenvedélyes vallomásokat is megérthetjük.

Vagyis élünk végre egyszer a képességeinkkel, az adottságainkkal.

(Szabad Magyar Szó, 2016. október 31.)