A pillanat, amelyben a fű kinő utánad

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A pillanat, amelyben a fű kinő utánad címmel.

*

KÓDFEJTŐK

A pillanat, amelyben a fű kinő utánad

Egy antwerpeni kiskert rejtett titkai, amelyeknek hiába is keresnéd a nyomát az idegenforgalmi katalógusokban és bedekkerekben, John Anderson, szívem

Hiába is keresné az odaérkező turista, a belgiumi Antwerpenben egy magánépülethez tartozó kiskertben látható ez a csodálatos szoborkompozíció, ismeretlen alkotó – aki mintha az örökkévalóságot, vagy legalábbis annak egy piciny szegletét ragadta volna meg – munkája az 1800-as évek elejéről. Mintha József Attila versének sorai elevenednének meg az itt ábrázolt jelentben: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad. // A bűn az nem lesz könnyebb, / hiába hull a könnyed. / Hogy bizonyság vagy erre, / legalább azt köszönjed.” Egy teljes emberi életutat örökített meg az alkotó ebben a néhány, szinte csak vázlatosan ábrázolt, kőből faragott momentumban. Öt stáció.

Érzékeny mozzanatok. A lélek békéje és a szellem küzdelme egyszerre. Olyan ez az alkotás, mint egy folyamatábra. Egy olyan folyamatábra, amely soha és senki számára sem lesz teljességgel megrajzolható, megragadható, ábrázolható. Hiszen ki emlékezne kora gyermekkora első mozzanataira, az első lépéseire vagy az első szavaira? Emlékeink a későbbi időkben kezdődnek, még ha sokkal mélyebben is gyökereznek… S ki emlékezhetne az utolsó pillanataira, az utolsó kimondott szavára, az utolsó mozdulatára, amikor átlendült az életen túlra, egy nem kevésbé megfoghatatlan másik világba, másik dimenzióba? Ha visz is magával emlékeket odaátra, azok már nem a pillanatot rögzítik. Hanem az örökkévalóságot. A maga megfoghatatlanságában.

Az ötödik fej, amelynek csak a koponyája, a feje búbja látszik ki a földből, az ötödik fej, halandóságunk szimbóluma. Tudom, ez már nagyon is szubjektív dolog, de őt nevezem én John Andersonnak, méghozzá a több mint remek skót költő, Robert Burns verse nyomán: „John Anderson, szivem, John / kezdetben, valaha / hajad koromsötét volt / s a homlokod sima. / Ráncos ma homlokod, John, / hajad leng deresen, / de áldás ősz fejedre, / John Anderson, szivem.” (Szabó Lőrinc fordítása) Nekem ő az, John Anderson, akinek a képen csak a feje búbja látszik ki a föld alól, már nem ősz, hiszen haja sincsen (kemoterápia okozhatta talán?), csak szeretett lénye az, akit/amit elveszteni fáj majd, amikor már a feje búbja is teljesen alámerül. Átlényegül. S igen, majd a fű is kinő utána, de ez ebben az antwerpeni kiskertben már nem látható.

Kell majd oda neki egy fejfa, de ez már nem az övé, ez csakis a mi felelősségünk. Szereznünk kell majd valami márványt, s szükségünk lesz egy vésőre is… Hogy kivételes, csak őt megillető betűkkel írhassuk fel sírkövére nevét: itt nyugszik John Anderson, élt ennyi meg ennyi évet. „John Anderson, szivem, John, / együtt vágtunk a hegynek, / volt víg napunk elég, John, / szép emlék két öregnek. / Lefelé ballagunk már / kéz-kézben csöndesen, / s lent együtt pihenünk majd, / John Anderson, szivem” – s rácsodálkozhatunk ismét a költészetre, hogy bezzeg Robert Burnsnek két röpke versszak is elég volt ahhoz, hogy a mindenség, sőt, a világmindenség egy kicsinyke szegletét örök érvényűen megragadja. Pajkosan, játékosan, s mégis a halandóságába beletörődött, a halandóság lényegét megélt ember nyugodalmával.

Ők azok ott, kézen fogva, egy alakban ábrázolva, ahogy lépdelnek lefele a hegyoldalban, hogy megpihenni térjenek. A szoborcsoport utolsó alakjának koponyájában látom őket, John Anderson, szívem. S hogy mit tett az első, mi fájt a másodiknak, mit mulasztott a harmadik, miben bukott el a negyedik, immár nem kérdi senki sem, nem kérdi, John Anderson, szívem.

Az antwerpeni szoborcsoport alkotójának az 1800-as évek elején nem volt elég két versszak, neki öt emberi alakra, ábrázolásra volt szüksége ahhoz, hogy kifejezze lényegében ugyanazt, amit Robert Burns és József Attila is megragadott két, egymástól teljesen független versében. Sokan sokszor és sokat szidják, és sokszor kritizáljuk joggal a globalizációt, mégis vannak az emberi létezésben olyan egyetemes dolgok, amelyek előbb voltak világviszonylatban, globálisan mindannyiunkra egyformán érvényesek, mint, hogy a létezésre, a világra – ami egyúttal azt is jelenti, hogy a halandóságunkra – eszméltünk volna egyáltalán. Mert ugyan ki is emlékezhetne közülünk az első tipegéseire, vagy az első gügyögéseire? John Anderson, szívem, John, mi együtt vagyunk ma már a hegyek, csúcsok és lankák, völgyek, a bennük rejlő források, patakok, hogy széles folyamokká, tengerekké és óceánokká teljesedjünk a rácos homlokokban és a haj deres lengésében. Mert mindez áldás lesz majdan ősz fejünkre, John Anderson, szívem.

Csak hát mindennek az antwerpeni idegenforgalmi katalógusokban, bedekkerekben hiába is keresnéd nyomát…

(Szabad Magyar Szó, 2016. október 22.)