Amikor a kedves arcú kislány farkasszemet néz a világgal

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila tárcáját Erfán Ferenc festészetéről.

*

Amikor a kedves arcú kislány farkasszemet néz a világgal

Az emberi lét, és a közösség jellemzői, mint az elesettség vagy az épített környezet, Erfán Ferenc festészetében ugyanúgy része a tájnak, akár patak vizének felszínén tükröződő cserjék

„A kárpátaljai festőművészet tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a lélek a tájra eszmél” – írta egykor Aba József művészettörténész, az Északkeleti-felvidék alkotótevékenységének kiváló ismerője. Nézegetem most Erfán Ferenc kárpátaljai magyar festő- és iparművész alkotásait, s azon mélázom, hogy mennyire illeszthető bele az ő alkotótevékenysége az abai meghatározásba. Mintha holmi képlet lenne… Hiszen, ha valaki, hát Erfán egyértelműen a tájra eszmélt alkotásaiban – a Tiszapéterfalvi Galéria falai közt bolyongva (ahová vendéglátónk, Dupka György, az ismert kárpátaljai magyar költő, történész vitt el bennünket…) nemrég örömmel méregettem tájképeinek kompozícióját, a nagyobb és szélesebb perspektíváktól, a közeli, szinte már intimnek is mondható részletekig, ahogy a parti fák képe tükröződik a patak kanyarulatában, vagy éppenséggel a lobok között (mögött…) megbúvó templomtoronyig, a csendéletek világáig –, akár elkötelezett tájképfestőnek is mondhatnánk. „Festészettel és iparművészettel foglalkozom, festett üvegablakokat készítek templomokba, középületekbe, magánmegrendelőknek. Korábban viszonylag kevés volt a megrendelésem, mivel hiányzott ehhez az anyagi hátterem, s igény sem igen volt a művészetre. Manapság már jobban odafigyelnek a szépre, így nekem is több munkám van. Munkáim eljutottak Olaszországba, Magyarországra, Szlovákiába, itthon Kijevbe, Kárpátalja több településére” – mondta el a művész egy 2004-ben készült interjúban. Az 1959. január 28-án, Ungváron született alkotó a következő évben lett a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a kérdésre pedig, hogy mit szeret a leginkább festeni, mi a kedvenc témája, így válaszolt: „Mindent – tájképet, arcképet, kompozíciót. A festészet egy állapot, nem arról szól, hogy ezt vagy azt szeretem festeni. Erős iskolát végeztem, jó alappal indulhattam, így tudásomat szabadon felhasználhatom.” A léleknek a tájra eszmélése ugyanis még véletlenül sem jelenti azt, hogy az alkotó bezárná, mintegy foglyul ejtené magát egy adott témában, akármennyire is az elkötelezettje is legyen annak. Sőt, a művész és művészete éppen akkor nyílik meg igazán, amikor a tájban megjelenik a tébláboló, bolyongó, sokszor tanácstalan, s még többször elesett ember, olykor magányosan, másszor meg csoportosan, falkába verődve, akárcsak a nyáj, amelyet épp terelget, a hegyoldalban, a legelőn, a lankákon, vagy talán faluhelyen, át a macskaköves vagy az aszfaltozott úton. Tehát a tájban feltűnik az emberi közösség… Amelynek jellemzői, mint az egymásrautaltság, az elesettség, a munka és az akarat, vagyis az épített környezet, mind-mind formálja nemcsak a műalkotást és annak kompozícióját, de magát a tájat is. A tájban tehát nemcsak megjelenik, de nyomot is hagy az ember, amikor utat épít, amikor kivágja a fát, vagy amikor formára nyírja a füvet, bokrot, a lombokat, s elhelyezi, felhúzza bennük/közéjük a templomtornyokat, a várakat, a viskókat és a palotákat. Mindez a lélek eszmélése is egyben, ráeszmél a tájra, de ugyanakkor észreveszi azt is, ami benne mozog, ami formálja, s ami azáltal válik a részéve, hogy tevékenységével, vagy már a puszta létezésével – benne elfoglalt helyével – is alakítja, otthagyja rajta a lenyomatát, vagy, ahogy egy manapság divatos meghatározással mondani szokták, az ökológiai lábnyomát. „Kezünkben a kiállítás meghívója, rajta a Rákóczik munkácsi sasfészke. Láttam már idealizáltabb ábrázolását is a várnak. Ott jobban kirajzolódtak a bástyák, tornyok, kivehetőbb volt a vár teraszos szerkezete, érzékelhetőbbek voltak a roppant méretek, és valahogy optimálisabb megvilágításban emelkedett felhők alá a rebellis erőd. Itt – ezzel szemben – töredezett, kátyúkkal sáros úton halad a szemlélő. Földhöz ragadt szegény emberek – svábok, magyarok, ruszinok – dülöngélő házikóit szórta el a várhegy alatt az Isten, azokat kerülgeti, kárhoztatja az utazó, mert nyomorúságuk ellenére elzárja előlük a kilátást” – így írt Erfán Ferenc munkásságáról Vári Fábián László kárpátaljai magyar költő a 2014. február 21-re datált soraiban. Az Együtt, vagyis a Magyar Írószövetség kárpátaljai írócsoportjának folyóirata nemes hagyományt követ azzal, hogy minden számát teljes egészében egy képzőművész alkotásaival illusztrálja. Így került sorra a 2014/2-es lapszámban Erfán is, a folyóirat címlapján pedig az alkotása, amelyen egy kedves arcú kislány néz szembe a világgal, egy kedves arcú kislány néz farkasszemet a (kül)világgal, amelynek képviselői – megtestesítői az ő szemében –, akárhányszor vesszük is kezünkbe a folyóiratszámot, mindig éppen mi vagyunk. Ő pedig elgondolkodva tűri tekintetünk, szája sarkában nem lapul mosoly, s elkerekedő szemével az adott pillanatban talán épp a tájra eszmél ő maga is.

(Magyar Hírlap, 2016. október 8.)