Budapesten a Magyar Hírlap közli Molnár Judit egyetemi docens olvasói levelét, amelyben Szajlai Csaba főmunkatárs és gazdasági rovatvezető egy kortábbi cikkére reflektál:
Farkasszemet nézni a tankokkal
Egy korábbi generációra emlékezem, de azt hiszem, az ilyeneket tovább kell adni azoknak, akik életkoruk miatt elképzelni sem tudják azt az élethelyzetet és -érzést. A Magyar Hírlap ünnepi számban olvastam Szajlai Csaba írását (Szilánkok, 2016. október 22.), amelyben egy mondat különösen megragadott: „nagymamája számára a legszörnyűbb és egyben legfélelmetesebb látvány a szovjet tankok bevonulása volt”.
Ez felidézett bennem két képet ötvenhatról. Édesanyánk a forradalmi napok alatt a főutcára ment (egy Budapest-széli településen éltünk), hogy kenyeret vegyen. Mivel azonban sokáig nem jött haza, testvéremmel együtt félős kisgyerekekként elindultunk, a nagymamát kicselezve (aki persze aztán utánunk rohant), hogy megkeressük. Akkor óráknak tűnt, de valószínűleg csak körülbelül egy óra telt el, hogy nem tudtunk átmenni a főutca túlsó oldalára a bolthoz, mert előttünk vonultak el a szovjet tankok délről a belváros felé. Csak vonultak és vonultak, és úgy tűnt, sosem jutunk anyánk közelébe. Végre elhaladtak, és mi megmozdulhattunk volna. Anya egy nagyon hosszú sor elején állt már. (Minket nem láthatott korábban, mert a főút másik oldalán, ahol rettegve ácsorogtunk, egy bokros park volt.) De amikor hirtelen előtte termettünk, kiugrott a sorból és magához szorított bennünket, hiszen azonnal tudatosult benne, hogy milyen veszélyes helyzetben voltak a gyerekei.
Ezt a jelenetet évtizedekig emlegette, mint ahogy azt is gyakran felidéztük, amint a későbbi napokban ablakunkból kinézve a velünk szemben lévő domboldalon sorakozó szovjet tankok ágyúcsöveivel néztünk farkasszemet. Nincs ember, aki ezeket a helyzeteket ki tudná törölni az emlékezetéből!
De azt sem, amikor évente újra és újra elmesélte, hogy a forradalom kitörésekor munka közben (anyagbeszerzőként járta a várost), véletlenül keveredett bele a felvonulók tömegébe, amely egyre duzzadt, és ebben a hihetetlen hangulatban jutottak el a Kossuth térre – addig szinte öntudatlanul menetelve. De attól kezdve élete csodájaként emlegette az öntudatra ébredés napjait. (Persze később a megtorlás éveit is...) És arról is mesélt, amiről már többen, hogy a betört kirakatokból senki nem lopott ki semmit. Volt olyan vásárló, aki ha elvitt valamit, letette az árát. Látta ezt is, mert dolgoznia csak kellett a következő napokban is.
Nagyon is megértettük, hogy - évtizedekkel később - féltve őrizte azt a gépelt példányt, amelynek száz és száz másolata terjedt már el az országban: Márai Sándor Mennyből az angyal... című versét. És később is, amikor már sorozatban jelentek meg a Márai-művek, ez a lap még mindig külön helyen, védve, az ágya mellett volt. Minden alkalommal, amikor elolvasta, átérezte azt a boldogságot és büszkeséget, hogy mire képes ez a nép. Ez az érzés akkor sem halt ki belőle, amikor már a következményeket éltük át.
Ilyen előzmények után szinte belebetegedett a tíz évvel ezelőtti brutális eseményekbe, amikor utolsóként hagyta el az Erzsébet hidat Buda felé, hiszen ő is az Astoriánál volt a békés megemlékezésen. Mi, az utódok pedig elszörnyedve hallottuk, hogy egy bizonyos Juhász Péter most, az újabb kerek évforduló előtt, cinikusan fütyörészésre szólította fel híveit...
*
Farkasszemet nézni a tankokkal
Egy korábbi generációra emlékezem, de azt hiszem, az ilyeneket tovább kell adni azoknak, akik életkoruk miatt elképzelni sem tudják azt az élethelyzetet és -érzést. A Magyar Hírlap ünnepi számban olvastam Szajlai Csaba írását (Szilánkok, 2016. október 22.), amelyben egy mondat különösen megragadott: „nagymamája számára a legszörnyűbb és egyben legfélelmetesebb látvány a szovjet tankok bevonulása volt”.
Ez felidézett bennem két képet ötvenhatról. Édesanyánk a forradalmi napok alatt a főutcára ment (egy Budapest-széli településen éltünk), hogy kenyeret vegyen. Mivel azonban sokáig nem jött haza, testvéremmel együtt félős kisgyerekekként elindultunk, a nagymamát kicselezve (aki persze aztán utánunk rohant), hogy megkeressük. Akkor óráknak tűnt, de valószínűleg csak körülbelül egy óra telt el, hogy nem tudtunk átmenni a főutca túlsó oldalára a bolthoz, mert előttünk vonultak el a szovjet tankok délről a belváros felé. Csak vonultak és vonultak, és úgy tűnt, sosem jutunk anyánk közelébe. Végre elhaladtak, és mi megmozdulhattunk volna. Anya egy nagyon hosszú sor elején állt már. (Minket nem láthatott korábban, mert a főút másik oldalán, ahol rettegve ácsorogtunk, egy bokros park volt.) De amikor hirtelen előtte termettünk, kiugrott a sorból és magához szorított bennünket, hiszen azonnal tudatosult benne, hogy milyen veszélyes helyzetben voltak a gyerekei.
Ezt a jelenetet évtizedekig emlegette, mint ahogy azt is gyakran felidéztük, amint a későbbi napokban ablakunkból kinézve a velünk szemben lévő domboldalon sorakozó szovjet tankok ágyúcsöveivel néztünk farkasszemet. Nincs ember, aki ezeket a helyzeteket ki tudná törölni az emlékezetéből!
De azt sem, amikor évente újra és újra elmesélte, hogy a forradalom kitörésekor munka közben (anyagbeszerzőként járta a várost), véletlenül keveredett bele a felvonulók tömegébe, amely egyre duzzadt, és ebben a hihetetlen hangulatban jutottak el a Kossuth térre – addig szinte öntudatlanul menetelve. De attól kezdve élete csodájaként emlegette az öntudatra ébredés napjait. (Persze később a megtorlás éveit is...) És arról is mesélt, amiről már többen, hogy a betört kirakatokból senki nem lopott ki semmit. Volt olyan vásárló, aki ha elvitt valamit, letette az árát. Látta ezt is, mert dolgoznia csak kellett a következő napokban is.
Nagyon is megértettük, hogy - évtizedekkel később - féltve őrizte azt a gépelt példányt, amelynek száz és száz másolata terjedt már el az országban: Márai Sándor Mennyből az angyal... című versét. És később is, amikor már sorozatban jelentek meg a Márai-művek, ez a lap még mindig külön helyen, védve, az ágya mellett volt. Minden alkalommal, amikor elolvasta, átérezte azt a boldogságot és büszkeséget, hogy mire képes ez a nép. Ez az érzés akkor sem halt ki belőle, amikor már a következményeket éltük át.
Ilyen előzmények után szinte belebetegedett a tíz évvel ezelőtti brutális eseményekbe, amikor utolsóként hagyta el az Erzsébet hidat Buda felé, hiszen ő is az Astoriánál volt a békés megemlékezésen. Mi, az utódok pedig elszörnyedve hallottuk, hogy egy bizonyos Juhász Péter most, az újabb kerek évforduló előtt, cinikusan fütyörészésre szólította fel híveit...
(Magyar Hírlap, 2016. október 26.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése