Értékítélet

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Értékítélet címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Értékítélet

„Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere” – írta Ady Endre a Budapesti Naplóban 1905-ben, amikor José Echegaray y Eizaguirre, a Nobel-díjas spanyol drámaíró miniszteri megbízatást vállalt. Az utókor azonban értékítéletében felülbírálta az egykor volt bírálóbizottságot, amely 1904-ben, megosztva ugyan, de a spanyol szerzőnek ítélte oda az elismerést. Ma már az uralkodó vélekedés szerint Echegaray színműveinek semmiféle értékük nincs, el is tűntek a világszínpadokról – a századfordulón Magyarországon is játszották darabjait –, s vélhetően ebből ered az is, hogy írásai magyarul ma már csak alig hozzáférhetők. Legfeljebb csak kallódó részletek itt-ott, régi kiadású antológiákban.

Érdekes ez a fordulat egy évszázad távlatából. A szerzőre, ha negatív kontextusban is, Ady hívta fel a figyelmem. Hát kerestem Echegaray műveit jól felszerelt, jól ellátott könyvesboltokban, sőt áruházakban is, kerestem antikváriumokban, nagyokban és forgalmasabbakban, aztán meg kisebb porosakban is. A legtöbb helyen még a nevét sem hallották, serény eladók pedig lexikonokat kaptak le a polcról, hogy ellenőrizzék, nem beszélek-e hülyeségeket. Aztán végül az egyik antikváriumban megtalálták a spanyol szerző nevét a katalógusban, példány ugyan nem volt a múlt század harmincas éveiben megjelent antológiából, de legalább előjegyzésbe vettek. És aztán nagyjából maradtunk is ennyiben, idővel nemcsak az előjegyzésről, de Echegarayról is megfeledkeztem.

Amíg néhány héttel ezelőtt meg nem érkezett az e-mail, amelyben az antikváriumból jelezték, „az előjegyzett kötet beérkezett”. A két rövid színműrészlet, amely a könyvben a spanyol szerzőtől olvasható, valóban nem túl meggyőző, a kor – amelyben Echegaray élt és alkotott – színpadi ízlésének tipikus, középszerű darabjai. De Ady nem is ezért bírálta a Nobel-díjas szerzőt, hanem mert „koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára”.

Nem írok névsort, de azért számolok: hány és hány koszorúsnak mondott fő tűnt fel a kofák piacán az elmúlt nyolc esztendőben? Amikor igazolni akarták az igazolhatatlant. Amikor hitelesíteni akarták a hitelesíthetetlent. Amikor kimagasló szónoki teljesítményként értékelték az őszödi beszédet, amikor ünnepelték a gumilövedékekkel a békés ünneplőkre lövető rendőrparancsnokokat, amikor sikerként értékelték a kettős állampolgárságról szóló népszavazás lesújtó, tragikus eredményét… Amikor vállalták a vállalhatatlant. Csak úgy hemzsegett a kofák piaca a forgatagtól. Megannyi régi, avítt dolog egy rövid felsorolásban. Vasárnap óta mindez történelem. Vége. Már csak az „utókor” értékítéletének fordulatát kell kivárni, és az sem késik oly sokáig, mint Echegaray esetében.

(Magyar Hírlap, 2010. április 28.)

Utolsó kenet

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Utolsó kenet címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Utolsó kenet

„Sokan megbetegedtek, meghaltak, rám is feladták az utolsó kenetet, számomra halotti inget varrtak egy tarisznyából: ebben akartak eltemetni” – fogalmazott kötetében Teleki Júlia, a második világháború végén a délvidékre bevonuló jugoszláv partizánok által 1944-45-ben elkövetett magyar népirtás egyik túlélője és kiemelkedő kutatója, aki édesapját vesztette el a véres eseményekben. A történet helyszíne a járeki haláltábor, ahová a környékbeli falvak magyarjait hurcolták a délszláv katonák. Extrema unctio – avagy az utolsó kenet. Az egyházi szentség, amelynek végén a pap megadja a feloldozást. Azonban a legritkább esetekben fordul csak elő, hogy az egyházi személyt kisgyermekhez hívják ezzel a feladattal.

Hathatós lehetett azonban az a feloldozás, amelyet Teleki Júlia a járeki haláltáborban kapott, ugyanis túlélte a tragikus eseményeket, a vészterhes időszakot. A szerző alig néhány hónappal Tito partizánjainak bevonulása előtt született egy délvidéki kis faluban, Csúrogon, így egyéves sem volt, amikor 1944 októberében a település magyar lakosságának férfinépét – köztük édesapját – elhurcolták otthonából, megkínozták és meggyilkolták. Visszatekintés a múltba című kötetében meséli el, hogy a csonkán maradt családot a partizánok a követező év januárjában deportálták a járeki haláltáborba. Itt pedig könnyűszerrel válhatott volna belőle is gyermekáldozat.

Már a korábbi kutatások is külön említették a népirtás gyermek áldozatait, de mivel az eseményekről azóta sem kaphattunk teljes képet, a legfiatalabbakra vonatkozó adatok sem lehettek hiánytalanok. Csorba Béla, a politikában sem vétlen vajdasági magyar költő, a tragikus események ugyancsak jeles kutatója, mint lapunkban már megírtuk, nemrég találta meg a járeki haláltábor halotti anyakönyvének – szerinte soha el sem veszett – mindeddig „lappangó” második kötetét. Ennek tanulságait azóta is részletekben, folyamatosan publikálja. Az áldozatok származási helyére vonatkozó adatokról mondja: „Kezdetben Csurog és Zsablya, később Mozsor is gyakran szerepel, de kerültek a koncentrációs táborba magyarok meghalni más településekről is.”

A most feltárt adatok nyomán módosítanunk kell a járeki koncentrációs tábor gyermekáldozataira vonatkozó eddigi ismereteinket is, hiszen a korábban ismert 386-tal szemben számuk jóval meghaladja a nyolcszázat.

Extrema unctio. Teleki Júlia 1945-ben megkapta az utolsó kenetet, mégis azon kevés szerencsések közé tartozik, akik túlélték a haláltábor borzalmait. Azonban nemcsak neki, a ma még nem dokumentált áldozatoknak is jár a feloldozás.

(Magyar Hírlap, 2010. április 22.)