A krajcáros tik

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A krajcáros tik címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A krajcáros tik

Százötven éve született Benedek Elek. Nemcsak Magyarországon, de szülőföldjén, Erdélyben is készülnek a holnapi évfordulóra: a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, a nagy székely mesemondó 1859. szeptember 30-án született. Az erdélyi Kisbaconban látta meg a napvilágot, és már gyermekként megismerkedhetett a székely népmesék és mondák gazdag világával – részletezik a hírügynökségi jelentések Benedek Elek életútját.

A népmesék világa, a népmesekincs általában a népi tapasztalásban gyökerezik. A megélt, látott és hallott dolgokat, a hétköznapi életből vett tapasztalatokat ötvözi egy meseszerű, mágikus lényekkel benépesített csodálatos világban. A mesék nem elsősorban a gyerekeknek szóltak, hanem az adott korban a közösségi szórakozás egyik, mindenki számára elérhető, népszerű formáját jelentették. Ha mesemondó érkezett a faluba, összeszaladt a település apraja-nagyja, hogy meghallgassa ezeket a különleges történeteket, amelyekben rendre magára ismerhet, azonosulhat mágikus képességekkel felruházott hőseivel, és mintha hétköznapi apró-cseprő gondjaira jelentenének gyógyírt a történetek, úgy talált magának fogódzókat, kapaszkodókat a valós életben gyötrő gondjaira.

Ezért van például az is, hogy szép számban találunk népmesekincsünkben a gyerekeknek – a felnőttek pironkodása nélkül – nehezen felolvasható, pajzán, erotikus történeteket is. A mesemondó a felnőttek előtt adta elő történeteit, a felnőttek életéről regélt, hiszen őket szórakoztatta, és olykor okította is. A mágikus lények, a mesehősök, a háromszabólegények és a legkisebbkirályfiak pedig a csodálatos környezetükben, amelyikkel a fantázia felruházta életterüket, megvalósították azokat az álmokat, amelyeket a hallgatóság némán dédelgetett magában. Talán ezért is lehetett, hogy a mesemondó előadásának hallgatói azonosulni tudtak a történek főhőseivel. A mesék ezeknek az embereknek a hétköznapjaiból táplálkoztak. A krajcár, a tik, az égig érő paszuj... Mind-mind olyan népmesei elem, amelyik a hallgatóság valós életének elemeit jelenítette meg a történetekben.

Nézem most, egy nappal Benedek Elek születésének százötvenedik évfordulója előtt a hírügynökségi jelentéseket, és azon gondolkodom, ha holnap tévedne be közénk egy régi vágású mesemondó, történeteiben melyek lennének azok a motívumok, amelyeket a valós életünkből merít. Megszorítások, elvonások, egészségügyi leépítések, UD Zrt., IMF, kamatvágás, ingatlanpanamák és széttalicskázott milliárdok... Mind-mind annyira kiábrándító, elkeserítő, alantas dolog, hogy egyáltalán nem a népmesék, csak a folytonos panasz hangja hallatszik ki belőle, és megkeserednének tőlük még a háromszabólegények és a legkisebbkirályfiak is sorra mind, ahányan csak vannak.

És senkit sem hibáztathatunk. Csak mi magunk – a modern kor emberei – tehetünk arról, hogy mesemotívumaink mind ilyen sekélyesekké, elsilányítottakká váltak. Akárcsak hétköznapjaink.

(Magyar Hírlap, 2009. szeptember 29.)

Költségvetési Airbus A380-as

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Költségvetési Airbus A380-as címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Költségvetési Airbus A380-as

Másodpercenként közel kétmillió forintnyi államadósságot termel a brit kormány – összegezte hétvégi számában a The Times című lap. Az újság az idén augusztusban felvett teljes havi hitelösszeg alapján állapította meg ezt a summát. Bele sem merek gondolni, hogy ez naponta hozzávetőleg hány millió forintot jelenthet. Percenként százhúszmillió, és így tovább… Meg a borravaló. A történet vicces részéhez tartozik, hogy kiszámították azt is: mindössze kilenc óra és 24 percnyi állami hitelfelvételből már egy Airbus A380-ast is megvehetnének. Csak úgy mellékesen mondom, de ez jelenleg a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe. Ja igen, és nem egész négy óra (egészen pontosan: három óra 42 perc) alatt vesz fel az Egyesült Királyság kormánya annyi hitelt, amennyiből a világ jelenleg legdrágább labdarúgóját, Cristiano Ronaldót is megvásárolhatná. A magyar válogatott Portugália és Svédország elleni hazai fiaskója után talán nem ártana elgondolkodni ezen a lehetőségen. Végül is, szerintem minden vérmesebb focidrukker beáldozna közadakozásban négyórányi ingyenmunkát annak érdekében, hogy ilyen sztárokat szerződtessenek a nemzeti tizenegybe. Még ha – akárcsak a britek – mi is hitelből fizetnénk meg az árát.

Manapság szinte bármit rá lehet fogni a nemzetközi gazdasági válságra. Olyan helyzet alakult ki, mint a régi viccben, amikor a férj in flagranti, az ágyban hancúrozva tetten éri feleségét egy másik férfival, az asszony mégis mindent tagad, végül pedig dühösen, szemrehányóan megkérdezi: drágám, te most nekem hiszel, vagy a szemednek?

A szemének már rég nem hisz az ember. Hiszen látja, hogy lopnak, látja, hogy politikai polgárjogot nyert a markecolás, látja, hogy omlik, dől, roskad össze minden körülötte, és mégis, amikor kiáll a kormányszóvivő az újságírók elé, beül egyik-másik miniszter valamelyik tévéstúdióba, nyilatkozik a kormányfő, csak azt hallja, hogy minden tökéletes, minden nagyszerű. Nehezen tudja eldönteni ilyenkor a kiszolgáltatott, hétköznapi halandó, hogy kinek higgyen. Látja ugyan, hogyan röppennek szét a költségvetésből a milliók és milliárdok mindenféle végkielégítésekre, sikerdíjakra, és még számtalan más ürüggyel, mindenféle csatornákon, mégis azt sulykolják a fejébe, hogy minden törvényes és rendjén való. Amikor pedig megpróbálja összerakosgatni kis sárga számlácskáit, nem tud velük zöld ágra vergődni. A maga módján ez is egyfajta in flagranti. És nem tudja eldönteni az ember, hogy most a szemének higgyen, vagy a politikusnak. Azt tudja csak, hogy akik lopnak, nem azért lopnak minden szinten szinte mindent, mert a nemzetközi gazdasági válság begyűrűzött hozzánk. Nem. Azért lopnak, mert megtehetik. Büntetlenül

Elkészült a jövő évi költségvetés, s máris látszik, hogy elvonnak, megszorítanak, megkurtítanak már megint minden szinten szinte mindent. És mégis harsog az optimista sikerpropaganda. Csak még azt nem tudjuk, hogy hány darab Airbus A380-ast vehetnénk az így keletkező hiányból…

(Magyar Hírlap, 2009. szeptember 21.)

Térképészeti együttható

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Térképészeti együttható címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Térképészeti együttható

Azt mondja a sokéves tapasztalat, hogy ritkán lesz jó vége annak, ha politikusok kezdenek el térképeket rajzolgatni. Abból véres háborúk kerekednek, szorgos egyenruhás kezek ássák meg a tömegsírokat, és hosszasan lehetne még folytatni a következmények sorolását. Láthattuk ezt a kilencvenes években, a délszláv háborúk elején is, amikor például Tuđman horvát és Milošević szerb elnök az asztal mellett ülve, vacsora közben egyezett meg, és egy papírszalvétára rajzolta fel, hogyan osztja fel egymás közt az akkor még szabad prédának vélt Boszniát. Ma pedig már nagyon jól tudjuk, hogy mi lett az egészből, hadd ne részletezzem. A papírszalvéta „illetéktelen” kezekbe került, megjelent a sajtóban, néhány napig hangos volt a botrány, amelynek hangját azonban nagyon hamar elnyomta a fegyverropogás.

Nem akarok itt most persze véres leszámolásokat vizionálni. Csak eszembe jutott, hogy nem jó az, ha politikusok kezdenek el térképeket rajzolgatni. És az sem jó, ha nem is ők maguk, de az általuk megbízott „szakértők” politikai okokból rajzolják át a térképeket. Ilyet is többször láthattuk már, például, amikor Csehszlovákia és a Szovjetunió a második világháború után szerződést kötött Kárpátalja átadásáról. Ma már mindez történelem, akármelyik példánkat vesszük is: a régi Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió is felbomlott, eltűnt a térképekről. Legalábbis a jelenlegi helyzetet rögzítő kiadványokról. No jó, elhiszem, hogy többeknél is kallódik még otthon néhány régi, agyonhasznált autóstérkép, amelyiken fellelhetőek az elősorolt országnevek, de azért nem árt figyelmeztetni a gyereket, hogy ha ezek alapján tanulja meg a földrajzot, átmenő osztályzatra nemigen számíthat.

Ezek az államok eltűntek a térképekről, illetve a történelmi atlaszokba vonultak vissza. Ott vannak jó helyen, és immár nem a földrajz, hanem a történelem tantárgyának tárgykörében tanulnak róluk a nebulók. Persze, csak ha hagyják. Ha a politikusok hagyják. És az önjelölt „szakértők” sem kontárkodnak bele…

Ahogy azonban a múlt héten kiderült, újabban már a történelmi atlaszokat is át akarják rajzoltatni, mert állítólag túl sok az egyikben a Nagy-Magyarország-térkép. Mert bántja az ítészek szemét ez a sok magyarkodás… Nem akarok itt most azzal érvelni, hogy ha lefelé kerekítünk, Trianonig akkor is mintegy kilencszáz esztendő történelméről beszélünk, van hát bőven mit szemléltetni ezeken a térképeken, egyszerűn csak bődületes, hogy esetenként mi mindenből képesek ellenségképet kreálni maguknak politikusok, közéleti személyiségek, akik bukásuk előszelét megérezve abból igyekeznek tőkét kovácsolni, hogy feszültségeket gerjesztenek. Egy-egy frappánsan megválasztott ellenségkép azonban ma már nem elég a politikai túléléshez, nagyon szépen példázta ezt az SZDSZ csúfos bukása is az európai parlamenti választásokon. Érdekes módon a történelmi atlaszok ezt sem szemléltetik. De azért mi tudjuk! És az éppen elég…

(Magyar Hírlap, 2009. szeptember 3.)