A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Mihály atya
emlékezete címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.
*
Mihály atya emlékezete
Kamarás, eredeti nevén Velhaber Mihály újvidéki ferences
barátot a második világháború végén a bevonuló délszláv partizánok
gyűjtőtáborba hurcolták. Az atya a könyveit a Jugoszláv Népfelszabadító
Hadseregnek – ahogy a partizánokat nevezték – a városba való bevonulása előtt
néhány nappal az egyik közelben élő hívőnél helyezte el. A gyűjtőtáborból való
szabadulása után Velhaber atyának el kellett hagynia az országot,
Magyarországra távozott. Özv. Siposs Jánosné, a hívő, aki családjával a
ferencesek templomának utcájában élt, és aki a könyvek megőrzését vállalta,
1993 januárjában bekövetkezett haláláig hűségesen őrizgette a rábízott
köteteket, amelyek az ő örököseitől kerültek hozzám.
Mihály atya, aki Siposs Jánosné gyóntatója is volt, művelt
emberként, német és magyar nyelven is misézett. Hozzám került könyveinek
egyikében egy írógépen írt, úgymond kéziratos szöveget találtam ezzel a címmel:
1941 Karácsony. Habár csak feltételezhetjük, hogy ennek a szerzője Mihály atya
volt, a hosszú életű ferences barát előtt tisztelegve teszem most közzé
betűhíven az alábbi részletet:
„Leszállt a földre a legszebb éjjel,
Sugárzó fény özönlött széjjel.
Eljött közénk az ég Királya,
Kicsike karját feléd kitárja,
Szivedet égő szivére várja.
Eljött az ég és föld Királya… Kire a népek már oly régen
epedve vártak. Ma lett valósággá, ami után sírt az emberek lelke évezredeken
át. Harmatozzatok, égi magasok! Ma teljesült az álom, meghasadt az Ég és a
második Személy most a földre lép, mézet ont az ég.
Oh, hát akkor az egész föld, minden teremtmény, az összes
ember és állat várja, hogy hódolhasson Felsége előtt! Minden lélek boldog, ha
hozzá tér be az Ur, a Dicsőséges! Ha köszöntheti a próféták által megjövendölt
Megváltót. Vállán vagyon a fejedelemség, és hívatik az Ő neve csodálatosnak,
erősnek, a jövendők atyjának, Istennek. Az Isten dél felől jön, dicsősége
elborítja az egeket és dicséretével teljes a föld. Az Ő fényessége a
világosság.
De mit látunk Betlehemben? Nincs pompa, nincs diadalmenet…
Éjfél van, mélységes csend. Ember, állat egyaránt nyugszik a földön. Semmi sem
árulja el az éppen most végbement nagy eseményt: hogy eljött közénk az ég
Királya! Mert bevonulását nem így vártuk. Ez itt páratlan, isteni bölcsesség
tervezete szerint folyt le. Nem ijesztő, nem félemlít meg senkit, dicsőség nem
övezi az örök atya megtestesült Fiát. Nem hódolatot akar, hanem bizalmat, nem
rettegést, hanem szeretetet. Nem földre borulást vár, hanem szívére simulást:
kicsike karját felénk kitárja, szívünket égő szívére várja. Boruljunk hát oda
és hallgassuk, miről dobog, mit is mond nekünk e Kisded. Mert e Gyermek már
születésének első percétől fogva oktatni, példát adni akar.
1. Fenséges Ur, mégsem keresi a maga dicsőségét.
2. Szegénységben is gazdag. […]
1. Hatalma, dicsősége végtelen. De most elrejti. Nem a Magam
dicsőségét keresem, hirdeti. Csupán egynek dicsőségét óhajtja, az Atyáét a
magasban. Kinek az angyali kar is zengi a Glóriát. Ez a jel: Kisdedet találunk,
pólyákba takarva, jászolba fektetve. Ez a jel. Névtelen, ismeretlen Gyermek.
Hogyan is gondolnánk, hogy így dicsőséget akar?
2. Üresen, szegényen jött – látszólag. Szalma, jászol,
istálló… Végső szegénységet hirdet. Igazán földhöz tapadt szegénység, nyomor ül
a barlangban. Nincs itt ház, hanem üreg; ajtó sincs; a barlangban nincs
tűzhely, nincsenek bútorok, szerszámok… Igazán kevés gondot fordítottak a
Király fogadtatására! Ember nem épített, nem készített elő semmit, talán még a
kőjászol is vízmosás eredménye… Az állatvilág is fukar volt a Kisdeddel
szemben: a teve nem adott puha szőrt, sem a bárány meleg gyapjút; csak az ökör
és a szamár áll a jászolnál, az meg nem adhat semmit, csak lehel… Mintha csak
külön így lenne kitervezve, kieszelve…
Igen.
Így illett ez a mindenség Királyához. Nem kell Neki semmi a
földből, a szellem gazdagságát az anyag fölé helyezi. Az megtartja, erről
lemond. Édesanyjának érintetlen szüzességén kívül nem foglal le semmit. Így
független, ez illik Hozzá! Lehetne-e méltóbb helyet találni számára? Melyik
palota, milyen terem, díszes bölcső, puha pólya volna méltóbb és megfelelőbb?
És kitől fogadhatná el mindezt? Ha rájuk szorulna, úgy
érezzük, szenvedne páratlan nagysága, függetlensége, gazdagsága…”
(Magyar Hírlap, 2007. június 23.)
