Bolovits Gábor bejegyzést tesz közzé a saját Facebook-profilján.
*
Nézem őket a kupolacsarnok márványoszlopai között, s arra gondolok: a zene az egyetlen méltóság, amelyet nem lehet sem adományozni, sem elvenni.
Ezek a gyermekek ott, a sükösdi porból érkezve, fehér ingükben és a fekete csokornyakkendők szorításában valami olyasmit hoztak a falak közé, ami ritka vendég ott: az őszinteséget.
Mert a tambura nem hazudik. Annak a hangszernek teste van, fája, amely egyszerre itta be a bácskai esőt és a napfényt. S amikor a gyermekkezek megpendítik a húrokat, nemcsak egy dallam szólal meg, hanem egy nép kollektív emlékezete.
Az a konok, kétségbeesett és mégis diadalmas élni akarás, amely a »Zöld az erdő« soraiban lüktet. Ott álltak a hatalom csarnokában, s hirtelen nem ők voltak a kicsik, hanem az épület vált díszletté az ő sorsuk mögött.
Ebben a pillanatban volt valami végzetes és gyönyörű. Ahogy a cigány himnusz felverte a történelmi falak porát, az ember megértette: a kultúra nem a könyvtárakban lakik, hanem a vérben és a mozdulatban.
Nem a díszes aranyozás teszi a nemzetet, hanem az a feszült figyelem, amivel egy kisfiú a hangszerére hajol, mert tudja, hogy abban a percben ő a felelős a világ rendjéért.
Igen, a dal az utolsó menedék. S amíg ezek a kezek így tartják a tamburát, addig van remény, hogy a szívünk sem marad néma az idők viharában.
(Facebook, 2026. május 10.)
