A Hét Nap közli Nagygyörgy Zoltán írását, amelyben a régi
vajdasági magyar gyermeklapra, a Buksira emlékezik.
*
50 éves volna a Buksi
Tavaly decemberben volt 50 éve, hogy egy csodálatos
hetilapot kapott kezébe a délvidéki magyar olvasóközönség. Ötven évvel ezelőtt
mindenki alig várta a csütörtök reggelt, hogy kinyissanak az újságárusok, és
végre megvehessék kedvenc lapjukat, a Buksit (Újvidék, 1957. december 26. -
Belgrád, 1962. október 1.), a 7-77 éves fiatalok hetilapját. Azt a kitűnő
lapot, amelyet az újabban felnövő generációk sajnos nem ismerhetnek, de amelyre
az akkori fiatalok még élő tagjai mindmáig meleg nosztalgiával emlékeznek.
A Buksi magyar nyelven, a vele párhuzamosan megjelenő Kekec
című hetilap pedig szerb nyelven, színes nyomtatásban látott napvilágot. Ez a
hetilap elsősorban korabeli képregényeket közölt folytatásokban. De minden
második oldalon helyet kapott benne a tudomány, a sport, a film, az útirajz, a
művészetek, azonkívül különféle rejtvények is. Ez a páratlan kiadvány az
újvidéki Fórum és a belgrádi Borba lapkiadó vállalat összefogásával született.
Bogdánfi Sándor (1912-1987) volt a magyar nyelvű kiadás
főszerkesztője. Aztán a mintegy öt év alatt, a megszűnéséig, 249 szám jelent
meg belőle. Sok gyűjtő mind hazánkban, mind Magyarországon a bekötött
példányait féltett kincsként őrzi.
Mai rohanó világunk nemzedékének is tudnia kell, hogy az
akkori idők ifjainak a Buksi hetilap mit jelentett. Minden túlzás nélkül
mondható, hogy a világot jelentette - fogalmazta meg egy „öreg ifjú” -,
pontosabban a kilincsét annak az ajtónak, amelyen keresztül beláthattak a
nagyvilágba. „Több volt ez nekünk akkor, mint ma a tévé vagy az internet...”
Ehhez még az is hozzátartozik, hogy az első szám megjelenésekor a legtöbb
családban már szólt a rádió... A családok élete azonban a Buksival még
színesebbé vált, és mondhatni, az akkori gyerkőcök rajta nevelkedtek.
A Buksi olvasottsága a magyarok körében kezdettől fogva
nőttön-nőtt. Az akkori államhatalom erre gyorsan felfigyelt, és több
szempontból is összeférhetetlennek találta a nézeteivel. Elemezve: az Újvidéken
szerkesztett lap tartalma a korabeli „vörös ideológiá”-nak alapjaiban véve nem
felelt meg. A közzétett képregényekben az amerikai Harold Foster (1892-1982)
figurája, Valiant herceg (Prince Valiant) kezdettől fogva a demokráciáért
harcolt. Aztán a belga Fred Funcken (1921-) hőse, a Fehér lovas (Chevalier
Blanc) sajátosan küzdött a zsarnokság és az elnyomás ellen. A szintén belga
rajzolónak, Macherot Raymondnak (1924- ) - akinek tehetsége csaknem felülmúlja
Walt Dineyét - a mesefigurái: Vakarcs és Pöttömke (Chlorophyllle et Minimum),
vagy épp Clifton ezredes (Colonel Clifton), minduntalan az igazságért
harcoltak. És sorolhatnánk tovább. A Borba szerkesztői „mint felügyelők”
egyhangúan azt kifogásolták, hogy a kiadványból hiányzik a „partizános”, a
szerb nemzetet tömjénező, egyúttal pedig látószögszűkítő és agymosó tartalom.
Ez a hetilap az akkori politikai szemlélet szerint túlságosan „nyugati”
nézeteket terjesztett. A II. világháború után ez a Jugoszláviában „összezárt”
nemzetiségek számára, köztük főleg a magyarokéra túlságosan nagy kilátást
engedett a világra. Ilyenformán teher lett egy kisebbségi magyar lap további
pénzelése. Ezen gondolatoktól vezérelve a domináló belgrádi Borba kiadó úgy
határozott, hogy felülkerekedve az újvidéki Fórum kiadóvállalaton, 1962.
október 1-jétől „megváltoztatja a lap tartalmát és külalakját”.
A Buksi fennmaradásáért a Fórum a Borbával tárgyalásokat
indítványozott. De a „vöröstarajos” belgrádi lapkiadó sajátos érdekei
megakadályozták, hogy a magyarok körében egyre népszerűbbé váló hetilap
továbbra is megjelenjen. A gyors intézkedés minden előrejelzés nélkül, annyira
ripsz-ropsz történt, hogy a folytatásos történetek is befejezetlenül értek
véget!
Ekkor a csatát vesztett Buksitól szomorúan távozó
főszerkesztőt az olvasók levelekkel halmozták el. A mai távlatból nézve az
akkori demokrácianélküliség felelős mindezért, vagy ha úgy tetszik, a magyar
pártok hiánya (sajnos, akkor egypártrendszer uralkodott), melyek csatasorba
állhattak volna az ügy érdekében.
A korabeli ifjúságot a szocializmus eszméire nevelő
államvezetés a Buksi helyett inkább a hazafias ideológiákat képviselő Jó Pajtás
és a Képes Ifjúság kiadását pártfogolta. És persze, a legkisebbeket megcélozó
Mézeskalácsot, amely már a gügyögés korától a „jóra nevel”. Ez utóbbiak
mindmáig létező kiadványok, melyek irányelveit és olvasottságának mibenlétét
hadd ítélje meg a tisztelt olvasó.
Nos, miután a Buksi megszűnt, Kekec néven csak szerb nyelven
jelenhetett meg - de a csak szerb nyelven olvasók tábora is jócskán megcsappant
a „megváltoztatott tartalom és külalak” miatt. Persze, a szerb nyelven gondolkodó
ifjúság is megérezte, hogy a gondolkodásra való demokratikus szabadságjogot
megvonták tőlük. Ezért aztán a Kekec is megszűnt. De próbálkoztak újra és újra
a kiadásával, a vörös színezetű szerkesztés és egynyelvűség azonban gátolta a
népszerűségét. Mára már homályba vész a Kekec hetilapnak még az emléke is.
Azóta az illusztrátorai közül is sokan elköltöztek már az élők sorából.
A jubileum alkalmából az ismerősöket kereső két internetes
rendszernek, az IWIW-nek és a Pozn@nicinek az oldalára felraktam a Buksi
hetilapunkat, és külön a benne közölt Vakarcs és Clifton képregények
rajzolójának, a ma 84 éves Macherot Raymond mesternek az adatait. Kétségtelen,
hogy a Buksiban napvilágot látott képregényei a mostani ifjúságnak is
ugyanolyan lenyűgöző és kivételes szórakozást nyújtanának, mint az ötven évvel
ezelőttieknek.
Az egykori olvasóktól megdöbbentően sok szívfájdító levél
özönlik a levelesládába. Ebből arra lehet következtetni, hogy nyilván mégsem
kizárólag az egykori ifjak tollából érkeznek - sőt, az is bizonyos, hogy ha ezt
a hetilapot megfelelő „magyar érdekű” kezek gondjaira bízva lehetővé válna az
újraindítása, népszerűsége túlszárnyalná valamennyi délvidéki ifjúsági
kiadványét. A leveleket olvasgatva az a meggyőződésem, hogy egyszer biztosan
lesz majd valaki, aki ismét életre hívja ezt a páratlan újságot. Kardoskodhatna
mellette a Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Koalíció is.
A várakozás reményében nem felejtik el kedvenc olvasmányukat
az egykori Buksi-rajongók, az egykor cserbenhagyott „öreg ifjak”, akik közül
majd mindegyiknek a levele végén ez áll: ,,Macherot mester, köszönjük, hogy
színessé tette gyermekéveinket!” - Kedves Buksi, emléked örökké szívűnkben él!
(Hét Nap, 2008. június 11.)
Kedvenc lapunk címoldala
