Va(j)dmagy ABC: képes

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: képes_ifjúság. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 1., hétfő

Rolling Bush

Szabó Palócz Attila a Képgyűjtő albumok kedvelőinek klubja című Facebook-csoportba tölti fel a Rolling Bush című képregényfordítását.

Páncélgyűrű

Szabó Palócz Attila a Képgyűjtő albumok kedvelőinek klubja című Facebook-csoportban teszi közzé a Páncélgyűrű című képregényhez kapcsolódó cikksorozatát.

2017. szeptember 28., csütörtök

A partizándumák kontextusa

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A partizándumák kontextusa

Az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát – Volt egyszer egy Buksi (10. rész)

„Az újvidéki Forum a Buksi fennmaradása érdekében tárgyalásokat indított és folytatott ugyan a belgrádi Borba lapkiadó vállalattal, de mindannak ellenére, hogy az addig Újvidéken szerkesztett és kiadott szórakoztató lap magyar kiadványa a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendett, a Borba lapkiadó vállalat sajátos érdekei megakadályozták a további megjelenést magyar nyelven. A Buksi megszűnésekor az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát. Az állam a Buksi helyett inkább a szocialista ifjúságot központosítottan nevelő Jó Pajtás, majd a Képes Ifjúság hetilap kiadását irányozta elő. E két lap, valamint a legkisebbeket megcélzó Mézeskalács lett a magyar ifjúságot »nevelően szórakoztató« magyar nyelvű kiadvány. E kiadványok a mai napig is léteznek, értékelésüket bízzuk az olvasókra” – írta a horgosi Nagygyörgy Zoltán kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című, sorozatunk előző részében már idézett cikkében.

Mielőtt továbblépnénk, tisztázzunk gyorsan néhány – egyre fontosabbnak tűnő – apróságot az elmondottakkal kapcsolatban. Jómagam nem vagyok az efféle „szembeállítások embere”, nem szeretem az ilyen viszonyrendszereket. Vagyis – meggyőződésem szerint – nem azért volt jó a Buksi, mert rossz lett volna a Pionírújság, vagy fordítva, dehogyis! A Jó Pajtás elődje egyébként 1947-ben indult, s a Buksi első lapszámának megjelenésekor, vagyis 1957. december 26-án még így került a kisgyermekek kezébe. A Pionírújság nevét viszont már a következő évben Jó Pajtásra változtatta. Hasonló a helyzet az itt említett másik lappal, a Képes Ifjúsággal is: nem azért volt jó a Buksi, mert az Ifjúság rossz lett volna – vagy fordítva… Ez a lap ugyanis a Képes előtagot csak 1967-ben, tehát már jóval a Buksi megszűnése után vette fel nevébe, 1945 és 1951 között pedig az Ifjúság Szava címet viselte a fejlécében. Olyan szempontból pedig végképp nem tehetünk különbségeket, hogy mindegyiknek egyértelműen az adott korszakra jellemző pártirányelveket kellett követnie, különben „egyszerűen csak” nem jelenhetett volna meg. Ideológiailag azokban az évtizedekben, még a keleti, szovjet tömbtől sok tekintetben akár demokratikusan is elkülönülő titói Jugoszláviában egyetlen nyomtatott kiadvány sem függetleníthette magát az ilyesmitől, hiszen itt is volt azért egy Goli otok, ugye…

Így hát erős túlzásnak tartom, hogy két laptársával, a Pionírújsággal és az Ifjúsággal szemben a Buksi képviselte volna a korabeli Vajdaságban a „nyugati” szabad szellemiséget. De ugyanilyen túlzásnak tűnik azonban az is, hogy rátelepedett volna a Harcos Szövetség, s ezért vált dögunalmassá az unalomig ismételt partizándumák miatt…

A partizándumák valóban hangsúlyozottan jelen voltak a lapban, mint azt már láthattuk is sorozatunk korábbi epizódjaiban (épp ezt igazolandó és alátámasztandó teljesen szándékos volt a hosszadalmas, s alkalmasint talán feleslegesnek is tűnő Dobrica Ćosić-idézet, vagyis regényrészlet…), ezektől pedig nem lehetett mentes a korabeli Pionírújság, vagy az Ifjúság című lap sem. Mindezek azonban a kalandtörténetek, a szórakoztató tartalmak kontextusába ágyazódtak. A partizánhősök ugyanis odahelyeződtek Davy Crockett, Vakarcs és Pöttömke, Clifton ezredes, Valiant herceg, Till Ulenspiegel, Csapa és Gru-gru történetei mellé, a jóért küzdöttek a gonosz ellen, s így váltak pozitív, követendő, példaképként állítható ideálokká az ilyesmire fogékony gyermekek szemében. Az adott korban elvárt ideológiai-politikai nevelés elvárt eszköze volt ez, amit tulajdonképpen mai szemmel nézve sem kell egyértelműen elvetnünk, megbélyegeznünk, elítélnünk, még ha az adott politikával és ideológiával semmi szín alatt sem vállalnánk közösséget.

Csak, hogy egy példával illusztráljam, vagyis magyarázzam mindezt: 2017-et írunk, eltelt időközben hat évtized, hatvan esztendő, fiatalabbak már nem leszünk… Mindahányan nézünk (ha akarunk, ha nem…) mindenesti, mindennapi sorozatokat a megszámlálhatatlan tévécsatornák tömkelegében, az NCIS-től kedve a mindenféle Helyszínelőkön és a Gyilkos elméken át nem is tudom tulajdonképpen, hogy meddig. S kevés kivétellel ezek javarészt tengerentúli sorozatok. Belegondolt már bárki is abba, hogy mennyi amerikai hazafias dumát hallunk ezekben a produkciókban? Olykor pedig nagyon zavaró tud lenni… A tengerészgyalogosok a megkérdőjelezhetetlen hősök, akik a jó oldalán szálnak harcba, rettenthetetlenül, az életveszélyt is vállalva a gonosz ellen, legyen az bár iszlamista terrorista vagy sorozatgyilkos, észak-koreai kém vagy öngyilkos merénylő.

Hat évtized alatt tehát csak a dumák kontextusa változott. A dumák maguk nem. De ezek a mai hazafias szövegelések és az ötvenes évek partizándumái között gyakorlatilag semmi különbség sincs, pontosan ugyanazt a célt szolgálják, csak a körülmények változtak meg időközben. Azonban a szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságát és kézenfekvőségét jelzi, hogy csodálatosan képesek idomulni, igazodni mindig az épp adott szükségletekhez. Ha tehát összehasonlítanánk, egymás mellé raknánk a mai amerikai hazafias szövegeléseket és az egykori partizántörténeteket, kísérteties volna a hasonlóság. S csak azért mondom itt mindezt, mert aki mai szemmel nézve ítélkezik a szocializmusban megélt ötvenes évek vajdasági magyar sajtója felett, annak ezt is érdemes figyelembe vennie.

Ezzel azonban elérkezetünk sorozatunk átmeneti felfüggesztéséhez is. Egyelőre… Most ugyanis nem írjuk ki cikkünk végére, hogy:

(Folytatjuk)

De ugyanúgy azt sem biggyesztjük oda, hogy:

(Vége)

…hogy vége volna. Dehogyis!

A Buksi igazi születésnapja december 26-án lesz, ezért 2017. december 28-án, az idei utolsó csütörtökön, az idei utolsó Családi Kör megjelenésének napján – az igazi évfordulóhoz lehető legközelebb eső dátumon – folytatjuk majd sorozatunkat, s a tortán a gyertyákat is akkor gyújtjuk meg. Addig pedig pihentetjük egy kicsit Vakarcs és az összeesküvők történetét is, amely ugyancsak akkor folytatódik majd…

Azonban időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb, egy-két oldalas képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

Nem ellenségek, hanem testvérlapok voltak: a Pionírújság és a Mézeskalács hirdetése a Buksi 1958. február 6-án megjelent hetedik számában

A Buksi tizedik számában, 1958. február 27-én jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

2016. december 12., hétfő

Bíró Tímea nyerte a Forum Könyvkiadó pályázatát

Az Újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet harmincöt év alatti szerzőknek kiírt 2016-os kéziratpályázatára beérkezett munkák közül a zsűri (Berényi Emőke, Faragó Kornélia és Patócs László) Bíró Tímea, a Képes Ifjúság állandó munkatársának Gyerekkór munkacímű kéziratát javasolja kiadásra.

2016. december 11., vasárnap

Zenta: Bemutatják Balatoni Boli és Szögi Csaba közös kötetét

A Vajdaság Ma hírportál előzetest közöl Szögi Csaba és Balatoni Boli közös kötetének zentai bemutatójáról.

Zenta: Bemutatják Balatoni Boli és Szögi Csaba közös kötetét

December 13-án, kedden 17 órai kezdettel mutatják be a Zentai Alkotóházban Balatoni Boli: Brother Boli levelei és ing. Ekszerovits Szög (Szögi Csaba) Utazásaim című közös kötetét, amely a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában látott napvilágot.

– Többünk közös, régi álma volt ez a kötet, persze elsősorban Bolié és az enyém. Nem sokkal azután, hogy megismerkedtünk, felmerült egy közös kötet ötlete, amelyben benne lennének az ő útleírásai, valamint az én vertikális utazásaim, ami tulajdonképpen a Képes Ifi drogprevenciós rovatában még a 2000-es évek elején megjelent cikksorozatomat jelenti, számos utólagos kiegészítéssel természetesen, hiszen folyamatosan utazok – mondta el a Vajdaság Mának nyilatkozva Szögi Csaba, a kötet társszerzője.

– Amikor felvetettem ezt a pikáns ötletet, Boli azonnal belelkesedett. Éppen Zentán jártak a Narco Polo zenekarral, amelynek a VHK mellett szintén oszlopos tagja volt, itt aludt nálam az egész horda, egyébként is kreatív, meg persze bulizós energiáktól vibrált a Szögi-lak. Aztán egy időre elfelejtettük, neki ment a sorozata továbbra is a Képesben, tettük a dolgunkat, azaz aludtunk rá egyet-kettőt. Amikor aztán utoljára találkoztunk, persze nem tudhattuk, hogy ez lesz az utolsó, akkor éppen a Nyári Ifjúsági Játékok zajlott, és valamiről megint eszünkbe jutott a nagy tervünk. És akkor a következő tavasszal érkezett a hír, hogy Boli dimenziót váltott Szumátrán. Üstdobjával a hóna alatt elhajózott a csillagtengeren, a Jupiternél balra fordulva, ahogy maga is szokta mondani – emlékezett vissza a kötet szerzője, aki saját elmondása szerint nekrológjában ismét megígérte barátjának, hogy a közös könyvük egyszer mindenképpen napvilágot fog látni.

– Jött négy kemény év, nem csak ebből a szempontból, de ebből különösen. Nem szeretném részletezni a számtalan akadályt, ami közben felmerült, néha már úgy éreztem magam, mint Dürrenmatt hőse, az ígéret megszállottja, de a lényeg, hogy végül sikerült! Idén tavasszal a Forum kiadásában megjelent a kötet. Ennek első bemutatóját tartjuk most kedden, december 13-án, Luca napján, a Zentai Alkotóházban, 17 órakor. Lesz egy kis dobolás, Boli szellemét megidézendő, a fantasztikus fotóiból is fogunk vetíteni, közben persze beszélgetünk is: a könyvről, valamint Boliról, a zenészről, Boliról, az íróról, Boliról, az utazóról. Meg persze kicsit majd a kábítószerekről is – fogalmazott Szögi Csaba, hozzátéve, minden érdeklődőt szeretettel várnak a rendezvényre.

H. A.

(Vajdaság Ma, 2016. december 11.)

Balatoni Boli sajnos már nem lehet ott a kötet bemutatóján, különleges fotóiból azonban vetítést láthatnak majd az est vendégei

2014. április 9., szerda

Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel…

A Képes Ifjúság a Sztripper című rovatában közli Szabó Palócz Attila sorozatának első részét.

SZTRIPPER

Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel…

Fekete István író ötvenhatos levelét idézve egy ötvenhatos képregény ürügyén, amelyik már három évvel a forradalom után tisztelgett a magyar szabadságharcosok előtt

„Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.

ÉS FELBORÍTOTTÁK A HEGYET, MEGFORDÍTOTTÁK A TÖRTÉNELMET

…és győzelmesen élve maradtak.

Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében” – Fekete István (1900–1970), az egyik legnépszerűbb magyar író, sok-sok ifjúsági regény és elsősorban állattörténet, köztük a Vuk, a Kele, a Csí, a Bogáncs, a Tüskevár és a Téli berek szerzőjének sorai ezek, amelyek az Új Ember című katolikus hetilap 1956. november 4-i számában jelentek meg Levél Bécsbe címmel. S természetesen az író, a tőle – mai szemmel nézve – meglehetősen szokatlan sorokban, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeire reflektált hajnali feljegyzéseiben. Mintha levelet írt volna. S talán tényleg azt is tette…

A mű keletkezéséről azonban lényegében minden kételyünket, talányunkat eloszlatta azzal, hogy a „Kedves Vilmos!” megszólítás után így indította sorait: „Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.

Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetűs, szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohse szerettem.

Emlékszel ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg Caffeehaus páholyában, s arról panaszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki továbbvigye azt a lángot, amit te megőriztél Prsemislben, s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem, s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele.

Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.

És Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén, és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.

Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.”

AZ ÖTVENHATOS FORRADALOM JELKÉPES NYITÁNYA

Régi magyar vicc, de ma már az iskolákban is tanítják, s ráadásul épp történelem tantárgyából (mert az események megértéséhez mindig fontos adalékkal szolgálhat az úgynevezett „néplélek” feltárása, vagyis a nagypolitikai eseményeket kísérő kontextus; az egyszerű, hétköznapi emberek lelkülete, aminek pedig az egyik legjelentősebb lenyomata pont a humor…), mint egyfajta háttéranyagot, miszerint állnak az emberek 1956. október 6-án, Rajk László (1909–1949) és társai újratemetésén, Budapesten, a Kerepesi temetőben.

– Hej, szegény Laci, ha most ezt látná – szólal meg valaki –, biztos közénk lövetne!

Állítólag a mondat tényleg elhangzott – legalábbis ezt sugallja az anekdota – a megjelölt napon és helyszínen, s ráadásul épp Rajk László egyik volt ismerősének szájából. Aki azért csak tudhatott valamit…

Valami biztosat!

A székelyudvarhelyi születésű Rajk László életútját ismerve pedig – mai szemmel nézve – mindenképp biztosra vehetjük, hogy igenis lövetett volna. Ő ugyanis a Rákosi-rezsim, vagyis a Magyar Népköztársaság belügyminisztere volt, így hát épp a manapság perbe fogott Biszku Béla hivatali elődje. Csak hát, közbejött egy forradalom, amelyet Rajk már nem élhetett meg…

De ne legyenek kétségeink, Rajk ugyanolyan keményvonalas kommunista volt abban az időszakban, mint azok a párttársai, elvtársai, akik később ellene fordultak. Az egyik legfontosabb ellenfele pedig nem is a perbe fogói, halálra ítélői és a kivégzői közül került ki, hanem a saját családjából: bátyja, Rajk Endre (1899–1960) ugyanis még a második világháború idején, a Szálasi-kormány kormánybiztosaként vált ismertté. Az idősebb testvér nyilas meggyőződését fenntartotta utolsó leheletéig, pedig 1960-ban már Nyugat-Németországban, vagyis a kapitalista, nyugati tömbhöz tartozó Német Szövetségi Köztársaságba hunyt el, háború utáni utolsó éveit már ott élte.

Egy nyilas és egy kommunista egy családban. Szép kis família – mondhatnánk. Rajk Lászlót azonban az tette annyira népszerűvé 1956-ra – hogy az újratemetése valóságos rendszerellenes tömegdemonstrációvá válhatott –, hogy a Rákosi-rezsim egyik legnagyobb kirakatperének áldozata volt. Ha lövetett volna, ha nem. 1956-ban ugyanis az akkor már évek óta fokozódó társadalmi elégedetlenség jutott el egyfajta csúcspontjához, úgymond forrpontjához. És kitört, mint a vulkán. Miután a Magyar Dolgozók Pártja 1955 júliusában rehabilitálta az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait – Pálffy Györgyöt (1909–1949), Szőnyi, született Hoffmann Tibort (1903–1949) és Szalai Andrást (1917–1949) – 1956. október 6-án ünnepélyesen újratemették őket. A sorstársak nevében búcsúztatót mondó Szász Béla az egész Sztálin-korszak temetésének nevezte az eseményt, amelyiken a feljegyzések szerint mintegy százötven-kétszáz ezren gyűltek össze. Akik közül többen később a Batthyány-örökmécsesnél is tüntettek. Így vált Rajk László újratemetése – hetekkel a forradalom kitörése előtt – az ötvenhatos események egyfajta jelképes nyitányává. Ami pedig október 23-a után következett, annyira felrázta a világot, hogy arról már három évvel később az egyik legjelentősebb amerikai képregényes alkotó is készített egy néhány oldalas alkotást.

KÉPREGÉNYES VILÁGPREMIER A KÉPES IFJÚSÁGBAN

S akkor most ugorjunk néhány évtizedet az időben. A Kepregeny.blog.hu manapság a Magyar Képregény Szövetség hivatalos blogja. Itt jelent meg tavaly november 20-án Bayer Antal írása Jack Kirby-képregény az 1956-os forradalomról címmel, amelyikben egy akkor tett, friss felfedezéséről tudósította a világháló nagyérdemű publikumát. Mégpedig imígyen: „Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a számomra eddig ismeretlen képregénybe. A Marvel Comics elődjénél, az Atlasnál jelent meg, 1959 augusztusi dátummal. A Battle című sorozat antológia-jellegű volt, minden számban négy-öt rövid háborús történettel. A 65. számban a négy közül az egyik Budapesten játszódott, az 1956-os forradalomról szólt, szovjet tankokat lőnek benne a szabadságharcosok egy ötoldalas történetben, amelynek a címe Ring of Steel, avagy Acélgyűrű. Szerencse, hogy pont ez a sztori került a címlapra, de sajnos, ezen kívül csak az első oldalt találtam meg az interneten. A történet rajzolója Jack Kirby, hogy ő volt-e az írója is, nem tudni biztosan, a vélemények megoszlanak.” (http://kepregeny.blog.hu/2013/11/20/jack_kirby-kepregeny_az_1956-os_forradalomrol) Nos, hát persze, hogy vagyok én is annyira fanatikus képregényőrült, képregénybolond, képregénybuzi, hogy ennél aztán már nekem se kelljen sokkal több…

Mindehhez most még csak annyit kellene hozzátennünk sebtében, hogy Bayer Antal ugyan Acélgyűrűként magyarította a mű eredeti címét, s habár a Ring of Steel valóban ezt is jelenti – tehát a fordítása pontos és tökéletes –, mi most mégis a Páncélgyűrű változatnál maradtunk. Már csak azért is, mert a történetben szovjet tankok fogják gyűrűbe a Várost és a szabadságharcosokat… Tehát Budapest van a harckocsik gyűrűjében. Márpedig a tankokat magyarul páncélosoknak, páncélos járműveknek szoktuk mondani. Ha tehát ezek zárják körbe a forradalmárokat, akkor inkább Páncélgyűrűről beszélhetünk.

Annak a történetét pedig majd még tételesen elmeséljük, hogyan kerül ez a magyar fordításban mindeddig még soha és sehol meg nem jelent képregény a Képes Ifjúságba. Lényege azonban, hogy mától, az idézetünkben is említett Battle című lap 1959-es augusztusi számának címlapjával is kiegészítve, összesen hat oldalon, három héten át olvashatjátok majd a történetet. Ez tehát Jack Kirby képregényének magyar nyelvű világpremierje!

Érdemes ezt méltó módon megünnepelnünk…

Most azonban az ünnepi koccintgatás hevében foglalkozzunk egy kicsit Jack Kirbyvel is, az amerikai képregény egyik legendás fenegyerekével, akit a képregény atyjának i tekintenek. Mert igazán megérdemli…

Egy kerek évforduló – akármily szomorú is legyen – kötődik az idén a nevéhez: pontosan húsz esztendeje, 1994. február 6-án hunyt el az Amerika kapitány, az X-Men, a Hulk, a Fantasztikus Négyes és a Thor társzerzője. A képregény műfaja még nagyon is a vajúdás fázisában volt, tehát szinte még meg sem született, amikor Kirby máris feltűnt az élvonalban. Pedig akkoriban még nagyon sokan – és Amerikában is! – szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy milyen kort élhetnek meg a rajzos történetek – nem jósoltak nekik nagy jövőt –, és persze megkérdőjelezték azt is, hogy lehet-e egyáltalán a képregényben maradandót alkotni. (Mi már tudjuk, hogy nagyon is lehet…) Kirby nagyszerű ötletekkel, tántoríthatatlanul, nem szűnő munkakedvvel dolgozott, szinte a műfaj fanatikusává vált, és hamarosan már úgy beszéltek róla, mint a képregény legmeghatározóbb személyiségétől. Életműve máig is megkerülhetetlen.

Nagy tisztesség, és nagy megbecsülést jelent, hogy éppen ő foglalkozott például az ötvenhatos forradalommal is…

Jack Kirby 1917. augusztus 28-án – akkor még Jacob Kurtzberg néven – született New Yorkban, egy osztrák zsidó bevándorló családban. Apja szabóként helyi ruhagyárakban dolgozott, de fizetéséből csak szűkösen tudta eltartani a családját. A kisfiú ezért már gyermekkorában is igyekezett pénzt keresni, dolgozott újságkihordóként, kifutófiúként, festőként. Kevéske megtakarított pénzét pedig ponyvaregényekre, képregényekre, újságokra költötte, szabadidejét mozikban töltötte, lenyűgözte az óriási vászon. Ő maga mindig is ezeket a gyermekkorában látott filmeket és a képregénycsíkokat tekintette első rajziskolájának – s mint mondta –, nem a stílusukat, hanem a technikájukat leste el. A valóság fényképszerű utánzása helyett nála mindig is sokkal inkább a lendületes mozgásokat, mozdulatsorok ábrázolásán volt a hangsúly, de sokszor eltúlozva a szereplők méreteit is. Kirby sokáig kilincselt, házalt korai munkáival, rajzait politikai és irodalmi újságoknak kínálva fel, aminek végül az lett az eredménye, hogy karikaturistaként alkalmazták.

(Képes Ifjúság, 2014. április 9.)