A partizándumák kontextusa

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A partizándumák kontextusa

Az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát – Volt egyszer egy Buksi (10. rész)

„Az újvidéki Forum a Buksi fennmaradása érdekében tárgyalásokat indított és folytatott ugyan a belgrádi Borba lapkiadó vállalattal, de mindannak ellenére, hogy az addig Újvidéken szerkesztett és kiadott szórakoztató lap magyar kiadványa a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendett, a Borba lapkiadó vállalat sajátos érdekei megakadályozták a további megjelenést magyar nyelven. A Buksi megszűnésekor az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát. Az állam a Buksi helyett inkább a szocialista ifjúságot központosítottan nevelő Jó Pajtás, majd a Képes Ifjúság hetilap kiadását irányozta elő. E két lap, valamint a legkisebbeket megcélzó Mézeskalács lett a magyar ifjúságot »nevelően szórakoztató« magyar nyelvű kiadvány. E kiadványok a mai napig is léteznek, értékelésüket bízzuk az olvasókra” – írta a horgosi Nagygyörgy Zoltán kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című, sorozatunk előző részében már idézett cikkében.

Mielőtt továbblépnénk, tisztázzunk gyorsan néhány – egyre fontosabbnak tűnő – apróságot az elmondottakkal kapcsolatban. Jómagam nem vagyok az efféle „szembeállítások embere”, nem szeretem az ilyen viszonyrendszereket. Vagyis – meggyőződésem szerint – nem azért volt jó a Buksi, mert rossz lett volna a Pionírújság, vagy fordítva, dehogyis! A Jó Pajtás elődje egyébként 1947-ben indult, s a Buksi első lapszámának megjelenésekor, vagyis 1957. december 26-án még így került a kisgyermekek kezébe. A Pionírújság nevét viszont már a következő évben Jó Pajtásra változtatta. Hasonló a helyzet az itt említett másik lappal, a Képes Ifjúsággal is: nem azért volt jó a Buksi, mert az Ifjúság rossz lett volna – vagy fordítva… Ez a lap ugyanis a Képes előtagot csak 1967-ben, tehát már jóval a Buksi megszűnése után vette fel nevébe, 1945 és 1951 között pedig az Ifjúság Szava címet viselte a fejlécében. Olyan szempontból pedig végképp nem tehetünk különbségeket, hogy mindegyiknek egyértelműen az adott korszakra jellemző pártirányelveket kellett követnie, különben „egyszerűen csak” nem jelenhetett volna meg. Ideológiailag azokban az évtizedekben, még a keleti, szovjet tömbtől sok tekintetben akár demokratikusan is elkülönülő titói Jugoszláviában egyetlen nyomtatott kiadvány sem függetleníthette magát az ilyesmitől, hiszen itt is volt azért egy Goli otok, ugye…

Így hát erős túlzásnak tartom, hogy két laptársával, a Pionírújsággal és az Ifjúsággal szemben a Buksi képviselte volna a korabeli Vajdaságban a „nyugati” szabad szellemiséget. De ugyanilyen túlzásnak tűnik azonban az is, hogy rátelepedett volna a Harcos Szövetség, s ezért vált dögunalmassá az unalomig ismételt partizándumák miatt…

A partizándumák valóban hangsúlyozottan jelen voltak a lapban, mint azt már láthattuk is sorozatunk korábbi epizódjaiban (épp ezt igazolandó és alátámasztandó teljesen szándékos volt a hosszadalmas, s alkalmasint talán feleslegesnek is tűnő Dobrica Ćosić-idézet, vagyis regényrészlet…), ezektől pedig nem lehetett mentes a korabeli Pionírújság, vagy az Ifjúság című lap sem. Mindezek azonban a kalandtörténetek, a szórakoztató tartalmak kontextusába ágyazódtak. A partizánhősök ugyanis odahelyeződtek Davy Crockett, Vakarcs és Pöttömke, Clifton ezredes, Valiant herceg, Till Ulenspiegel, Csapa és Gru-gru történetei mellé, a jóért küzdöttek a gonosz ellen, s így váltak pozitív, követendő, példaképként állítható ideálokká az ilyesmire fogékony gyermekek szemében. Az adott korban elvárt ideológiai-politikai nevelés elvárt eszköze volt ez, amit tulajdonképpen mai szemmel nézve sem kell egyértelműen elvetnünk, megbélyegeznünk, elítélnünk, még ha az adott politikával és ideológiával semmi szín alatt sem vállalnánk közösséget.

Csak, hogy egy példával illusztráljam, vagyis magyarázzam mindezt: 2017-et írunk, eltelt időközben hat évtized, hatvan esztendő, fiatalabbak már nem leszünk… Mindahányan nézünk (ha akarunk, ha nem…) mindenesti, mindennapi sorozatokat a megszámlálhatatlan tévécsatornák tömkelegében, az NCIS-től kedve a mindenféle Helyszínelőkön és a Gyilkos elméken át nem is tudom tulajdonképpen, hogy meddig. S kevés kivétellel ezek javarészt tengerentúli sorozatok. Belegondolt már bárki is abba, hogy mennyi amerikai hazafias dumát hallunk ezekben a produkciókban? Olykor pedig nagyon zavaró tud lenni… A tengerészgyalogosok a megkérdőjelezhetetlen hősök, akik a jó oldalán szálnak harcba, rettenthetetlenül, az életveszélyt is vállalva a gonosz ellen, legyen az bár iszlamista terrorista vagy sorozatgyilkos, észak-koreai kém vagy öngyilkos merénylő.

Hat évtized alatt tehát csak a dumák kontextusa változott. A dumák maguk nem. De ezek a mai hazafias szövegelések és az ötvenes évek partizándumái között gyakorlatilag semmi különbség sincs, pontosan ugyanazt a célt szolgálják, csak a körülmények változtak meg időközben. Azonban a szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságát és kézenfekvőségét jelzi, hogy csodálatosan képesek idomulni, igazodni mindig az épp adott szükségletekhez. Ha tehát összehasonlítanánk, egymás mellé raknánk a mai amerikai hazafias szövegeléseket és az egykori partizántörténeteket, kísérteties volna a hasonlóság. S csak azért mondom itt mindezt, mert aki mai szemmel nézve ítélkezik a szocializmusban megélt ötvenes évek vajdasági magyar sajtója felett, annak ezt is érdemes figyelembe vennie.

Ezzel azonban elérkezetünk sorozatunk átmeneti felfüggesztéséhez is. Egyelőre… Most ugyanis nem írjuk ki cikkünk végére, hogy:

(Folytatjuk)

De ugyanúgy azt sem biggyesztjük oda, hogy:

(Vége)

…hogy vége volna. Dehogyis!

A Buksi igazi születésnapja december 26-án lesz, ezért 2017. december 28-án, az idei utolsó csütörtökön, az idei utolsó Családi Kör megjelenésének napján – az igazi évfordulóhoz lehető legközelebb eső dátumon – folytatjuk majd sorozatunkat, s a tortán a gyertyákat is akkor gyújtjuk meg. Addig pedig pihentetjük egy kicsit Vakarcs és az összeesküvők történetét is, amely ugyancsak akkor folytatódik majd…

Azonban időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb, egy-két oldalas képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

Nem ellenségek, hanem testvérlapok voltak: a Pionírújság és a Mézeskalács hirdetése a Buksi 1958. február 6-án megjelent hetedik számában

A Buksi tizedik számában, 1958. február 27-én jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Még néhány szó a sztripekről

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Még néhány szó a sztripekről

„Az emberek szenvedélyesen figyelték az állatok harcát” – Volt egyszer egy Buksi (6. rész)

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amely már az első, vagyis az 1957. december 26-án megjelent lapszámában öt képregénnyel köszöntötte vajdasági magyar olvasóit: ahogy azt sorozatunk előző részében már szamba is vettük, ekkor jelent meg Csapa és Gru-gru kalandjainak, Till Ulenspiegel történetének, A vörös nyíl című szériának, az Irány a Vénusz című képregénynek, valamint a Vakarcs és az összeesküvők című folytatásos sorozatnak az első része. A második lapszámtól – immár 1958-ban – ugyanezek a történetek folytatódtak, de január 2-án már egy újabb képregény is csatlakozott hozzájuk: A Bagoly-repülőraj. A szakállas című, később ugyancsak állandóvá vált, mindössze egy képsorból álló sorozat a harmadik számban indult, 1958. január 9-én. (A szerb változatban, a Kekecben ugyanez Bradonja néven volt ismert.) S ugyancsak a harmadik számtól az ismeretterjesztés feladatát, legalábbis részben mindenképp, a képregények vették át. Ekkor kezdődött ugyanis a kisebb, általában egyrészes (de néha több…), hol tudományos, hol történelmi jellegű rajzolt történetek ciklusa. Az ember meghódítja a teret – ez volt a harmadik számban megjelent ilyen képregény címe; s ezt követte a negyedikben, 1958. január 16-án, és az ötödikben, január 23-án Az ember a világűrben, két részben.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. A felsoroltak közül Az irány a Vénusz című történet rövidebb volt, ez már a Buksi 1958. január 9-i számában véget ért. Három lapszám, három A4-es oldalnyi terjedelem. A Davy Crockett kalandjait feldolgozó A vörös nyíl című történet pedig ekkor már két színes oldalra terjeszkedett szét.

Amennyiben a Buksi arculatának utólagos politikai-ideológiai megítélésére is szeretnénk rávilágítani, akkor a képregények mellett az írott tartalmakat is át kell tekintenünk. Ezekbe részben már sorozatunk legelején belepillantottunk, ezért most tulajdonképpen csak ki kell egészítenünk az akkor elmondottakat: túlsúlyban voltak természetesen a szórakoztató tartalmak, illetve a nem szórakoztató, esetlegesen más célzatú írásokat is szórakoztatónak álcázták; tehát akár már ez is megtévesztő lehet(ett). Így például a lapban Csoszics Dobricaként aposztrofált Dobrica Ćosić (1921–2014) Majd megvirrad már című regényéből közreadott részlet – Herceg János fordításában – is tulajdonképpen egy izgalmas, szórakoztató olvasmány. Ha olyan szemmel nézzük… Hát most az pedig már egy egészen más kérdés, hogy a főhősei a gonosz német fasiszta megszállók ellen harcoló partizánok. Ahogy az alábbi részletből láthatjuk is:

„– Villám! – szólította Nikola fogcsikorgatva a kutyát. A kutyák egymásnak ugrottak és megkezdték harcukat. Mindannyian megkönnyebbültek. Pávle most már Villám sorsáért aggódott, mert ebben a pillanatban úgy érezte, hogy minden tőle függ.

A kutyák mintha megvesztek volna, marták, fojtogatták, szaggatták egymást, körbe rohantak, gyorsan változtatták a helyüket, hol közelebb jöttek, hol eltávolodtak a partizánoktól. S közben világosan megkülönböztették Villám dühös ugatását.

– Ne félj, te boldogtalan! Ne hagyd magad a németektől! – súgta Nikola büszkén is, meg szomorúan is a kutyája viselkedése miatt, amelynek hangján érezni lehetett a német rendőrkutyák harapásainak fájdalmát, pedig ezeket a kutyákat arra tanították, hogy emberekre támadjanak.

– Villám felénk menekül!

– Felfedeznek bennünket! Készen vagyunk!

– Hű, az istenit neki…

– Én lövök!

– Nem! Megőrültél?

Pávle, Nikola és Malisa izgatottan suttogtak egymásnak.

Aztán a kutyák egyszerre úgy elhallgattak, mintha nem lenne bennük élet. A csöndben német parancsszó hallatszott, csikorgott a hó bakancsuk alatt és tompán zörögtek a fegyverek.

– Közel vannak! Legyetek készenlétben! – suttogta szigorúan Pávle.

Most már senki sem gondolt magára. Az emberek szenvedélyesen figyelték az állatok harcát és jelen pillanatban nem érdekelte őket más, csak ennek a harcnak a kimenetele. Nikola újra kísértésbe esett, hogy lelövi azt a kutyát, amelyet németnek hitt. De amikor már alig néhány méterre voltak az állásuktól, s a partizánok kezdtek felugrani, mert maguk sem tudták, hogy mit cselekszenek, Villám egyszerre oldalra fordult és lerohant a patak felé. A német kutyák sebes vágtatással, elkeseredett üvöltő ugatással utána vetették magukat.

– Nem vettek észre bennünket… – sóhajtott fel megkönnyebbülten Pávle.

– Villám tévútra vezette őket! Csak majd a fejével ne fizessen érte, szegény! – mondta elégedetten, de egyúttal szomorúan is Nikola.

A verekedő kutyák hangos és dühös gomolyaga mind jobban távolodott, s végül már a patak felől visszhangzott halálra menő küzdelmük panaszos szava.

A harc tovább folyt közöttük, ha távolodott is, el nem csendesedett.

A hegyoldalban azonban a csend volt az úr. A távoli erdőből a mókusok egymást hívogató hangja hallatszott. Mintegy tíz percig tartott a csend. Mind a két katonaság a kutyák harcát figyelte és hallgatott, hogy megtudja küzdelmük kimenetelét. Úgy látszott, hogy a németek meglepődtek. Nem tudták, hogy partizánkutya került az útjukba és az ő rendőrkutyáikkal verekedve megmentette a partizánok leshelyét. Amikor valószínűleg lemondtak róla, hogy kutyáik visszatérnek, hiszen ugatásuk most már egészen messziről és mind panaszosabban hangzott, a német alakulat felől vezényszavak röpködtek a levegőben. Megint hallhatóvá lett a fegyverek csörgése, a hadoszlop menetelésének lármája, a mély, úttalan havon, amely fagyni kezdett. A németek egyenesen a partizánok leshelye felé tartottak.

– Pszt! Parancs nélkül ne lőj! – súgta Pávle, s hangja, mint a szél zizegése futott végig a partizánok vonalán.

Kezük erősen szorult a puskák vasára. A német oszlop közeledett. Egyre határozottabban fel lehetett ismerni a német alpesi katonák nehéz bakancsainak dobogását és a partizánok keze mind erősebben szorította a fegyvert, s még mélyebbre merültek a hóba.” Az idén, az év végén lesz hatvan éve, hogy ez a szép emlékű hetilap megjelent. Élt: 1957. december 26-tól 1962. október 1-ig, tehát az ötödik születésnapját már nem ünnepelhette meg. A Buksi negyedik számában, 1958. január 16-án debütált egy Disney-rajzfilm képregényváltozata, a Csibi és Csibész, amelyet évtizedekkel később, immár magyarországi kiadásban (és új fordításban…) Susi és Tekergő címen ismerhettek meg a gyerekek és szüleik.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 31.)

A Buksi hatodik számában, 1958. január 30-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A szakállas debütálása a Buksi 1958. január 9-i számában

Az olvasó barátja

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Az olvasó barátja

Villám kutya vészjósló csaholása, avagy: Volt egyszer egy Buksi (2. rész)

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amelynek első száma 1957. december 26-án jelent meg. Az újság azonban ennek a kornak csak egy szerény töredékét élte meg fennállásának nagyjából négy esztendeje alatt az ötvenes évek második felében. Sorozatunkban a lap történetének néhány izgalmas pillanatát, momentumát, érdekességét igyekszünk felvillantani az emlékezés jegyében.

„Jövő csütörtökön is kérje a BUKSI-t lapárusától.

A BUKSI érdekes nyereménypályázatot rendez. Új sztripek, érdekfeszítő riportok várnak a szerkesztőség fiókjában.

A BUKSI az olvasó barátja akar lenni” – olvashatták hatvan évvel ezelőtt a korabeli gyerekek (vagyis jószerivel a mai nagymamák és nagypapák, sőt dédszülők…) és az akkor még fiatal szüleik karácsony másnapján egy olyan korban, amikor a hivatalos állami vezetés, a társadalmi-politikai berendezkedés nem igazán szívlelhette a vallási ünnepeket, a vallásos embereket. Így hát akkoriban december 25-e vagy egyszerűen csak egy átlagos szürke munkanap volt az év vége felé közeledve, az újévezésre készülődve, vagy – hogy még inkább megnehezítsék a potenciális ünneplők dolgát – pártgyűléseket, munkahelyi évi leltárokat, esetleg más „kihagyhatatlan” eseményeket, történéseket időzítettek erre a napra az „illetékesek”.

A mi szempontunkból, ezúttal a Buksi történetével összefüggésben pedig ez most csak azért érdekes, mert a múlt héten már jeleztük, hogy a szép emlékű gyermeklapot így utólag visszatekintve manapság már igen sok bírálat éri azért, mert – ha gyermeklap volt, ha nem; ha szórakoztató kiadványként működött, ha nem; ha a könnyed olvasmányosság jellemezte, ha nem – „rátelepedett a Harcos Szövetség”, vagyis túlságosan „átpolitizálták”.

A kor szellemétől persze ez sem volt idegen – egyáltalán nem! –, hiszen valamilyen módon minden kiadvány meg kellett, hogy feleljen az „uralkodó széljárásnak” (s igen, azon belül a Harcos Szövetség elvárásainak is…), ellenkező esetben ugyanis esélye sem lett volna a megjelenésre. Éppen ezért, miután sorozatunk első részében áttekintettük a lapindítás legfontosabb körülményeit, érdemes lehet most egy pillantást vetnünk arra is, hogyan igyekezett a korabeli gyermeklap megszólítani a potenciális, a kiszemelt, a megcélzott olvasóközönségét. Ebben pedig nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hogy a korabeli gyermekekhez hasonlóan, mi, jóval később születettek is olvashatjuk ugyanezeket a fent idézett sorokat a gyűjteményünk régi, mára már jócskán megvetemedett, megsárgult, féltve őrzött oldalain. Nagy szerencse hát, hogy a régi példányok nyomán készült, a hatvanéves jubileum tiszteletére digitálisan újranyomott változatok is elérhetőek ma már a lapszámokból. Még ha felettébb foghíjasan is…

A Buksi legelső száma például részletet közölt Dobrica Ćosić (1921–2014) író, és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, vagyis a miloševići Kis-Jugoszlávia (jóval…) későbbi elnökének regényéből. Mint már jeleztem is, akkoriban a délszláv – és elsősorban a szerb neveket – egyfajta torz, kvázi a magyar fonetikus átírás szerinti, de lényegét tekintve azonban annak sem megfelelő átírásban használták. Rögtön látható ez a regényrészlethez mellékelt kis bevezetőben is: „Az alábbi kis történet Csoszics Dobrica MAJD MEGVIRRAD MÁR című regényének egyik érdekes részlete. A regény a szerbiai Jasztrebác hegységben harcoló partizánok életét és küzdelmét ábrázolja. A körülzárt partizánok visszavonulva küzdenek a hóborította erdőséggel és a túlerőben lévő ellenséggel.” Dobrica Ćosić helyett tehát Csoszics Dobrica, Jastrebac helyett pedig Jasztrebác… Majd pedig a történetben egymás után sorjáznak a Pávlek és Sztánkók, akiknek nevét ma már semmiképp sem használnánk ebben a formában: „Először villám kezdett tompán és dühösen ugatni. Ugatása messzire hangzott a hegyvidék dermedt levegőjében, és valahol a völgyi patakoknál csendesedett el.

Aztán vonítani kezdett és dühösen kaparta a havat Pávle és Nikola arcába hányva, akik az állás jobbszélén guggoltak fedezékükben egy bükkfa mögött. A partizánok mind egyetértettek Ucsával és Pávleval abban, hogy ez sorsdöntő helyzet, most kell begyógyulnia a tegnapi vereség sebének, most kell majd lőszerhez jutniok és akkor egyszerre elérik azt az ellentétes célt, melyért egyrészt Pávle, másrészt Ucsa küzdött.

A kutya újra beleugatott az alkonyatba.

– Jönnek! – súgta Nikola.

Pávlet különféle előérzetek borzongatták. Fagyott ujjaival fegyverét tapogatta. Nikola és Malisa, akik mellette guggoltak, szintén megfogták fegyverüket. Sztánkó kikapcsolta a golyószórót és annak vaslábait még keményebb talajra helyezte.

Néhány pillanatig csend volt, aztán a kutya még dühösebben és elkeseredettebben kezdett ugatni, Nikola kinyújtotta a kezét és megpaskolta a kutya hátát.

– Elárul bennünket… Nikola, fogd meg, a fene egye meg! – súgta Pávle.

– Hallgass, Villám, hallgass!

Fölöttük két idegen kutya kezdett ugatni, aztán ugatva lerohantak a hegyről. Villám elhallgatott.

– Német kutyák!

– Biztosan!

– Ha megtámadnak, lövünk. Az egésznek ez a te dögöd az oka! Most mondd meg, mit tegyünk? – mérgelődött Pávle és maga se tudta mit tegyen, ha ezek a kutyák, melyeket bizonyára erre a célra idomítottak, rájukrontanak. Maga sem tudta, lőjjenek-e vagy hallgassanak. Ha lőnek, elárulják a leshelyet.

A német kutyák gyorsan közeledtek. Ugatásuk úgy terjedt el a hegyekben, mint a szél.

– Na, itt van! Hát cipeld csak magaddal azt a kutyát! Tudd meg, hogy először őt lövöm le! – mondta Sztánkó elkeseredve.

Amikor a német kutyák közelebb értek, az alkonyatban olyanok voltak, mint két rohanó, sötét árny. Erre Villám újra felüvöltött, aztán megrázta magát és kiugorva a fedezékből, feléjük rontott.

– Most vége! – súgta Pávle.”

Akármilyenek legyenek is azonban a benyomásaink a most felidézett korabeli olvasmányok alapján – távol álljon tőlem, hogy ebben ítélkezzek –, annyit mindenkép el kell ismernünk az egykori Buksi magyar szerkesztőségének, hogy törekedett az irodalmi igényességre. Hiszen például ennek a regényrészletnek is egy olyan jeles vajdasági magyar irodalmi nagyság volt a fordítója, mint Herceg János (1909–1995).

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 3.)

A Buksi második számában, 1958. január 2-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A Buksi első számának illusztrációja Dobrica Ćosić regényrészletéhez

A művelődési rovat eszmei-politikai problémái

A Magyar Szó szerkesztőségében elkészül a senki által alá nem írt, névtelen, A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső jelentés.

*

A művelődési rovat eszmei-politikai problémái

Azok a kulturális jelenségek, amelyek az általános társadalmi mozgások keretében az utóbbi hónapokban országszerte az eszmei-politikai küzdelem homlokterébe kerültek, elkerülhetetlenül kihatottak lapunk művelődési rovatára is, s bizonyos módon próbára tették eszmei-politikai felkészültségét.

Mindenesetre ebben a mozgalmas időszakban megmutatkozott, hogy a rovat nem mindig volt a művelődési élet élvonalbeli tényezője, már ahogyan azt tájékoztatási feladata, elhivatottsága megköveteli.

Ennek egyik lényeges vonatkozása az idegen eszmei áramlatokkal szembeni eltökéltebb, megalapozottabb, céltudatosabb fellépés időnkénti hiánya. Ennek egyik magyarázata, hogy az eléggé szerteágazó és sokrétű újságírói-szerkesztői munkában nem mindig jutottunk el a dolgok gyökeréig, hogy lényegüket felfedve megfelelő módon elválasszuk a helyest a helytelentől, jóllehet ilyen jelenségekre bukkantunk a kulturális élet valamennyi területén.

Gyakran azonban megrekedtünk a puszta tény megállapításánál, továbbá az eseményeket nem követtük folyamatosságukban, elszigetelten foglalkoztunk velük, nem építettük be őket kellően a társadalmi történések szélesebb közegébe. A színházak esetében főleg csak magukról az előadásokról esett szó, s kevésbé a műsorpolitikáról, annak kialakításáról, az önigazgatási elbírálásról, továbbá a bemutatott művek eszmei vonatkozásairól.

A folyóiratokkal, könyvekkel kapcsolatban is többnyire megmaradtunk a puszta ismertetésnél, vagy valamiféle esztétikai elemzésnél, kisebb teret, figyelmet szentelve az eszmei szempontoknak. (Zárójelben itt meg kell jegyezni, hogy eben a tekintetben főleg külmunkatársi közreműködésre építettünk, ami nyilván felveti azok célszerűbb irányításának, megvalósításának, illetve az idevágó szerkesztésnek a problémáját.)

Nyilván egyáltalán nem könnyű feladat újbalos, anarcholiberalista vagy dogmatikus nézetekre, a lappangó vagy nyílt nacionalizmusra idejekorán és hathatósan reagálni, annál inkább, mert az mindenfelé, azaz széles területen jelentkezik, s gyakran fondorlatosan és eléggé burkolt formában, nemegyszer úgynevezett »társadalmi fedezékben«. Ilyenkor az éberség, beavatottság, hozzáértés, eszmei felvértezettség, gyors reagálás kívánt erény, amivel nem mindig rendelkezünk, esetenként szubjektív vagy objektív okokból is.

Ennyit elöljáróban szükséges volt elmondani, mielőtt rátérnénk arra a néhány konkrét esetre, amelynek vetületében részben munkánk minősége és mibenléte is megmutatkozott.

Első helyen kell említeni a közismert Golubnjača esetét. Nem elsődleges itt az a tény, hogy a darab bemutatását követően nem jelent meg a szokásos színikritika, s a más lapok ilyen jellegű írásait sem vettük át, amelyek kezdetben egytől egyig magasztalóak voltak. Lényegesebb, hogy a Dnevnikkel együtt indultunk Bogdan Čiplić kemény hangú, leleplező írásának egyidejű közlésével.

Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt.

Mindenesetre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra.

Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen született meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.

Az eszmei áramlatokhoz való viszanyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.

A további fölzárkózás, elmélyültebb munka érdekében nyilván nagy erőfeszítéseket kell tenni a rovat valamennyi munkatársának és szerkesztőjének, kezdve a rendelkezésre álló információk, újságok, folyóiratok jobb kiaknázásától, a gyors és elvszerű reagálástól a napi, heti munka alaposabb tervezésén át egészen a rovat káderállományának fölfrissítéséig, továbbá eszmei-politikai fölvértezéséig, jobb értesültségéig.

Az eszmei áramlatokra, főleg a pártideológiáktól, az osztályszempontokból, az önigazgatástól, a dolgozóktól idegen jelenségekre való hathatós, és gyors reagálás nyilván megköveteli a külmunkatársak ilyen szempontú közreműködését, hozzáállását. Annál is inkább, mert nem egy esetben tapasztaltuk, hogy visszautasításra talál a káros szellemi irányzatokra való reagálással kapcsolatos kérésünk.

Mindezzel kapcsolatban a rovat leszögezi, hogy az újságírás eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás, s nem engedi meg a tétovázást, a liberális viszonyulást a közösen meghatározott megbízásokhoz. Ezért elítéli Mák Ferenc magatartását, megállapítva, hogy nem tett eleget kijelölt feladatának.

Egyúttal a rovat elfogadta a további munkáját egyengető akciótervét, amely szerves része ennek a rövid elemzésnek.

A művelődési rovat

Újvidék, 1983. III. 21.