„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „3/3-nak számoltam el a statisztikában” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (3. rész)

„Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt” – így fogalmazott hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső, céges dokumentum továbbra is anonim (de már rég azonosított…) szerzője az 1983. március 21-re datált szövegében. Mint sorozatunk előző részében, ugyanezt az iratot ismertetve már említettük is, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Golubnjača című előadása körül kirobbant (vagy csak művileg, szándékosan kirobbantott…) eszmei-politikai botrány azonban csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál volt ebben a történetben. Annak, hogy ezt is bekeverték az 1983-as eseményekbe, csupán az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet, illetve azt a látszatott keltse, mintha a Forum kiadóházon belül, s az itt ismertetett esetben/témakörben elsősorban a Magyar Szó művelődési rovatán komoly gondok lettek volna úgy nagy általánosságban is, s nem csak az engedetlen, az Új Symposion szerkesztőségével szimpatizáló munkatársak megregulázása lett volna az alapvető cél. Vagyis a bosszú! Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kifogásolt, és igen sok szempontból inkriminált Golubnjača című előadás nem keltett volna valóban országos visszhangot a korabeli Jugoszláviában a Vardar folyótól a Triglavig, s a Vaskaputól az Adriáig…

„Mindenestre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra” – jegyzete fel az anonim szerző. De vajon mi volt az oly nagy baj a Golubnjača című színházi előadással? Ez ma már szinte egyáltalán nincs jelen a köztudatunkban, s elsősorban a vajdasági magyarság kollektív öntudatából, köztudatából veszett el – nyugodtan mondhatjuk: végérvényesen. Négy évvel ezelőtt, a darab bemutatójának harmincadik évfordulóján Teofil Pančić publicista, a Vreme című belgrádi hetilapban írt az előadásról és annak eszmei-politikai visszhangjáról Kraška jama usred Novog Sada címmel a újság 2012. október 11-i számában. Mint mondta, „pontosan három évtized telt el a bemutató óta, amely a Tito utáni Jugoszlávia egyik legnagyobb és legkínosabb művészeti-politikai botrányát keltette, és az ország szétesésének egyik szimptómájává vált”.

A botrány tehát valóban országos hullámokat vert, s ilyen szempontból tényleg jelentős esemény volt a korabeli Jugoszláviában, csakhogy a vajdasági magyar közéletben – amelynek legfontosabb korabeli aktorai épp az összes ilyen és hasonló eseménysorból szerettek volna diszkréten kimaradni, állásfoglalás nélkül –, gyakorlatilag egy marginális politikai polémiaként nyilvánult meg. S mint ilyenről, az egyetlen magyar nyelvű napilapnak következetesen be kellett ugyan számolnia a megfelelő ideológiai elkötelezettség mentén, de az egészben igyekeztek megmaradni az „elkerülhetetlenség” szintéjén. Vagyis annyit írni róla, annyit foglalkozni vele – amennyit épp feltétlenül muszáj. „Talán napsütéses vagy épp esős nap volt az a bizonyos október 10-e 1982-ben, erre már a kutya sem emlékszik: vélhetően akkoriban is szeszélyesek voltak az októberek, amilyenek úgy nagy általánosságban az úgynevezett »mérsékelt égöv« sávjában. A Dinamo volt Jugoszlávia aktuális futballbajnoka. A Tren 2-t jelölték NIN-díjra, az a valami pedig, amit újhullámnak nevezünk, lassan megfáradt, vagy legalábbis szétáradt a szívekben és a városaink meleg, füstös, félhomályos kis kuckóiban, az akkor még épp, hogy csak megalakult Disciplina kičme mennydörgésével: »Sviđa mi se da ti ne bude prijatno«…” – fordítom most sebtében, talán hevenyészetten is, Teofil Pančić sorait, szinte csak egyfajta szinkrontolmácsolás szintjén. S teszem hozzá gyorsan az itt idézett dalszöveg magyar változatát is: „Nekem tetszik az, hogy neked ne legyen kellemes…” Hát nem volt az, valóban, nagyon sokaknak abban az esztendőben az Új Symposion háza táján.

S bizony nagyon szép hátteret fest, illetve környezetrajzot is ad mindez az Új Symposion körüli, végül aztán 1983-ban kulminálódott botrányhoz. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című dokumentum anonim szerzője ugyanis épp a következő bekezdésében tért át, „fordult rá” a tulajdonképpeni központi témájára: „Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen születet meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.” Mindennek a lényege pedig röviden annyiban foglalható össze, hogy Bálint Sándor megírta a tőle megrendelt eszmei-politikai bíráló jegyzetet, Mák Ferenc pedig nem. Bálint Sándor egy lakást kapott ezért (erről később ő maga nyilatkozott egy nyílt levélben), Mák Ferencet pedig kirúgták.

Ennyire árazták be az elvtársak akkoriban a becsületet…

Az árfolyammal ugyanakkor a magyarországi belügyi szervek, és a hírhedt III/III-as ügyosztály munkatársai is tisztában voltak, hiszen figyelő szemüket Újvidéken (is…) igen élesen rajta tartották. Így például az alig néhány hónappal később keltezett – a budapesti Hamvas-intézet munkatársaitól most megkapott és köszönettel nyugtázott –, korábban titkosként minősített „információs jelentés”-ben, 1983. május 27-én így fogalmazott egy ugyancsak anonim, de mindenképp beszervezett szerző/jelentéstevő:

„Radnóti Sándor, Budapest, V. ker., Stollár Béla u. 3/a sz. alatti lakos tájékoztatja Ilia Mihály szegedi kapcsolatát arról, hogy az írószövetség elnökségének írtak egy levelet, melyben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének felmentéséről. A Magyar Írók Szövetségének alulírott tagjai indokoltnak tartják, hogy szövetségük hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát, hogy az anyanyelvi nemzeti irodalom ezen műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították. Úgy vélik, a Magyar Írók Szövetsége alapszabályának i. 2/a és n pontjai szerint járna el, melyek kimondják: szervezetünk célja és feladatai közé tartozik az egyetemes magyar irodalom figyelemmel kísérése, illetve a határainkon túli magyar irodalmi műhelyekkel a kapcsolatok fejlesztése, ösztönzése.” A papírlap jobb felső sarkába, amelyre az itt idézett információs jelentést gépelték, egy hivatali ügyintéző macskakaparásszerű kézírással, hatalmas betűkkel odabiggyesztette még: „3/3-nak számoltam el a statisztikában”. A hivatalban tehát a jelentéstevőket is beárazták…

Mert persze mindenkor teljességgel mindegyleges az eszmei-politikai meggyőződés, ha annak feladását jó pénzzel – hiszen senki sem ellensége a saját zsebének –, vagy akár egy frissen épült, sebtében, hirtelenjében beköltözhető lakással díjazzák/jutalmazzák.

Az 1983. május 27-én kelt III/III-as dokumentum ezzel a mondattal ér véget: „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá”. A névsort sorozatunk következő részében ismertetjük.

(Hét Nap, 2016. október 5.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés első oldala – itt még az aláírók névsora nélkül

A művelődési rovat eszmei-politikai problémái

A Magyar Szó szerkesztőségében elkészül a senki által alá nem írt, névtelen, A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső jelentés.

*

A művelődési rovat eszmei-politikai problémái

Azok a kulturális jelenségek, amelyek az általános társadalmi mozgások keretében az utóbbi hónapokban országszerte az eszmei-politikai küzdelem homlokterébe kerültek, elkerülhetetlenül kihatottak lapunk művelődési rovatára is, s bizonyos módon próbára tették eszmei-politikai felkészültségét.

Mindenesetre ebben a mozgalmas időszakban megmutatkozott, hogy a rovat nem mindig volt a művelődési élet élvonalbeli tényezője, már ahogyan azt tájékoztatási feladata, elhivatottsága megköveteli.

Ennek egyik lényeges vonatkozása az idegen eszmei áramlatokkal szembeni eltökéltebb, megalapozottabb, céltudatosabb fellépés időnkénti hiánya. Ennek egyik magyarázata, hogy az eléggé szerteágazó és sokrétű újságírói-szerkesztői munkában nem mindig jutottunk el a dolgok gyökeréig, hogy lényegüket felfedve megfelelő módon elválasszuk a helyest a helytelentől, jóllehet ilyen jelenségekre bukkantunk a kulturális élet valamennyi területén.

Gyakran azonban megrekedtünk a puszta tény megállapításánál, továbbá az eseményeket nem követtük folyamatosságukban, elszigetelten foglalkoztunk velük, nem építettük be őket kellően a társadalmi történések szélesebb közegébe. A színházak esetében főleg csak magukról az előadásokról esett szó, s kevésbé a műsorpolitikáról, annak kialakításáról, az önigazgatási elbírálásról, továbbá a bemutatott művek eszmei vonatkozásairól.

A folyóiratokkal, könyvekkel kapcsolatban is többnyire megmaradtunk a puszta ismertetésnél, vagy valamiféle esztétikai elemzésnél, kisebb teret, figyelmet szentelve az eszmei szempontoknak. (Zárójelben itt meg kell jegyezni, hogy eben a tekintetben főleg külmunkatársi közreműködésre építettünk, ami nyilván felveti azok célszerűbb irányításának, megvalósításának, illetve az idevágó szerkesztésnek a problémáját.)

Nyilván egyáltalán nem könnyű feladat újbalos, anarcholiberalista vagy dogmatikus nézetekre, a lappangó vagy nyílt nacionalizmusra idejekorán és hathatósan reagálni, annál inkább, mert az mindenfelé, azaz széles területen jelentkezik, s gyakran fondorlatosan és eléggé burkolt formában, nemegyszer úgynevezett »társadalmi fedezékben«. Ilyenkor az éberség, beavatottság, hozzáértés, eszmei felvértezettség, gyors reagálás kívánt erény, amivel nem mindig rendelkezünk, esetenként szubjektív vagy objektív okokból is.

Ennyit elöljáróban szükséges volt elmondani, mielőtt rátérnénk arra a néhány konkrét esetre, amelynek vetületében részben munkánk minősége és mibenléte is megmutatkozott.

Első helyen kell említeni a közismert Golubnjača esetét. Nem elsődleges itt az a tény, hogy a darab bemutatását követően nem jelent meg a szokásos színikritika, s a más lapok ilyen jellegű írásait sem vettük át, amelyek kezdetben egytől egyig magasztalóak voltak. Lényegesebb, hogy a Dnevnikkel együtt indultunk Bogdan Čiplić kemény hangú, leleplező írásának egyidejű közlésével.

Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt.

Mindenesetre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra.

Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen született meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.

Az eszmei áramlatokhoz való viszanyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.

A további fölzárkózás, elmélyültebb munka érdekében nyilván nagy erőfeszítéseket kell tenni a rovat valamennyi munkatársának és szerkesztőjének, kezdve a rendelkezésre álló információk, újságok, folyóiratok jobb kiaknázásától, a gyors és elvszerű reagálástól a napi, heti munka alaposabb tervezésén át egészen a rovat káderállományának fölfrissítéséig, továbbá eszmei-politikai fölvértezéséig, jobb értesültségéig.

Az eszmei áramlatokra, főleg a pártideológiáktól, az osztályszempontokból, az önigazgatástól, a dolgozóktól idegen jelenségekre való hathatós, és gyors reagálás nyilván megköveteli a külmunkatársak ilyen szempontú közreműködését, hozzáállását. Annál is inkább, mert nem egy esetben tapasztaltuk, hogy visszautasításra talál a káros szellemi irányzatokra való reagálással kapcsolatos kérésünk.

Mindezzel kapcsolatban a rovat leszögezi, hogy az újságírás eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás, s nem engedi meg a tétovázást, a liberális viszonyulást a közösen meghatározott megbízásokhoz. Ezért elítéli Mák Ferenc magatartását, megállapítva, hogy nem tett eleget kijelölt feladatának.

Egyúttal a rovat elfogadta a további munkáját egyengető akciótervét, amely szerves része ennek a rövid elemzésnek.

A művelődési rovat

Újvidék, 1983. III. 21.