Opozicioni satiričar je predsednik Orbanove opštine

A Vreme című belgrádi hetilap rövid cikket közöl Kovács Gergely polgármesterről.

*

Opozicioni satiričar je predsednik Orbanove opštine

Kandidat satirične Mađarske stranke Gergeli Kovač dvorepog psa je pobedio na opštinskim izborima u Budimpešti
Opozicioni političar iz redova mađarske stranke dvorepog psa ulazi skupštinu opštine u kojoj živi mađarski premijer Viktopr Orban.
„Planiramo da povećamo porez na ovakva i veća zemljišta kako bismo dobili makar nešto natrag od premijera”, kaže Kovač.
On se kao predstavnik opozicje i kao gradski odbornik aktivno borio protiv korupcije.
Stranka dvorepog psa nije samo pobedila na izborima za predsednika opštine već ima i većinu u opštinskom odboru. 

Izvor: DW

S.Z.

(Vreme, 2024. november 10.)

Foto: Screenshot/DWPredstavnik stranke dvorepog psa: Gergeli Kovač

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „3/3-nak számoltam el a statisztikában” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (3. rész)

„Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt” – így fogalmazott hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső, céges dokumentum továbbra is anonim (de már rég azonosított…) szerzője az 1983. március 21-re datált szövegében. Mint sorozatunk előző részében, ugyanezt az iratot ismertetve már említettük is, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Golubnjača című előadása körül kirobbant (vagy csak művileg, szándékosan kirobbantott…) eszmei-politikai botrány azonban csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál volt ebben a történetben. Annak, hogy ezt is bekeverték az 1983-as eseményekbe, csupán az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet, illetve azt a látszatott keltse, mintha a Forum kiadóházon belül, s az itt ismertetett esetben/témakörben elsősorban a Magyar Szó művelődési rovatán komoly gondok lettek volna úgy nagy általánosságban is, s nem csak az engedetlen, az Új Symposion szerkesztőségével szimpatizáló munkatársak megregulázása lett volna az alapvető cél. Vagyis a bosszú! Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kifogásolt, és igen sok szempontból inkriminált Golubnjača című előadás nem keltett volna valóban országos visszhangot a korabeli Jugoszláviában a Vardar folyótól a Triglavig, s a Vaskaputól az Adriáig…

„Mindenestre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra” – jegyzete fel az anonim szerző. De vajon mi volt az oly nagy baj a Golubnjača című színházi előadással? Ez ma már szinte egyáltalán nincs jelen a köztudatunkban, s elsősorban a vajdasági magyarság kollektív öntudatából, köztudatából veszett el – nyugodtan mondhatjuk: végérvényesen. Négy évvel ezelőtt, a darab bemutatójának harmincadik évfordulóján Teofil Pančić publicista, a Vreme című belgrádi hetilapban írt az előadásról és annak eszmei-politikai visszhangjáról Kraška jama usred Novog Sada címmel a újság 2012. október 11-i számában. Mint mondta, „pontosan három évtized telt el a bemutató óta, amely a Tito utáni Jugoszlávia egyik legnagyobb és legkínosabb művészeti-politikai botrányát keltette, és az ország szétesésének egyik szimptómájává vált”.

A botrány tehát valóban országos hullámokat vert, s ilyen szempontból tényleg jelentős esemény volt a korabeli Jugoszláviában, csakhogy a vajdasági magyar közéletben – amelynek legfontosabb korabeli aktorai épp az összes ilyen és hasonló eseménysorból szerettek volna diszkréten kimaradni, állásfoglalás nélkül –, gyakorlatilag egy marginális politikai polémiaként nyilvánult meg. S mint ilyenről, az egyetlen magyar nyelvű napilapnak következetesen be kellett ugyan számolnia a megfelelő ideológiai elkötelezettség mentén, de az egészben igyekeztek megmaradni az „elkerülhetetlenség” szintéjén. Vagyis annyit írni róla, annyit foglalkozni vele – amennyit épp feltétlenül muszáj. „Talán napsütéses vagy épp esős nap volt az a bizonyos október 10-e 1982-ben, erre már a kutya sem emlékszik: vélhetően akkoriban is szeszélyesek voltak az októberek, amilyenek úgy nagy általánosságban az úgynevezett »mérsékelt égöv« sávjában. A Dinamo volt Jugoszlávia aktuális futballbajnoka. A Tren 2-t jelölték NIN-díjra, az a valami pedig, amit újhullámnak nevezünk, lassan megfáradt, vagy legalábbis szétáradt a szívekben és a városaink meleg, füstös, félhomályos kis kuckóiban, az akkor még épp, hogy csak megalakult Disciplina kičme mennydörgésével: »Sviđa mi se da ti ne bude prijatno«…” – fordítom most sebtében, talán hevenyészetten is, Teofil Pančić sorait, szinte csak egyfajta szinkrontolmácsolás szintjén. S teszem hozzá gyorsan az itt idézett dalszöveg magyar változatát is: „Nekem tetszik az, hogy neked ne legyen kellemes…” Hát nem volt az, valóban, nagyon sokaknak abban az esztendőben az Új Symposion háza táján.

S bizony nagyon szép hátteret fest, illetve környezetrajzot is ad mindez az Új Symposion körüli, végül aztán 1983-ban kulminálódott botrányhoz. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című dokumentum anonim szerzője ugyanis épp a következő bekezdésében tért át, „fordult rá” a tulajdonképpeni központi témájára: „Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen születet meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.” Mindennek a lényege pedig röviden annyiban foglalható össze, hogy Bálint Sándor megírta a tőle megrendelt eszmei-politikai bíráló jegyzetet, Mák Ferenc pedig nem. Bálint Sándor egy lakást kapott ezért (erről később ő maga nyilatkozott egy nyílt levélben), Mák Ferencet pedig kirúgták.

Ennyire árazták be az elvtársak akkoriban a becsületet…

Az árfolyammal ugyanakkor a magyarországi belügyi szervek, és a hírhedt III/III-as ügyosztály munkatársai is tisztában voltak, hiszen figyelő szemüket Újvidéken (is…) igen élesen rajta tartották. Így például az alig néhány hónappal később keltezett – a budapesti Hamvas-intézet munkatársaitól most megkapott és köszönettel nyugtázott –, korábban titkosként minősített „információs jelentés”-ben, 1983. május 27-én így fogalmazott egy ugyancsak anonim, de mindenképp beszervezett szerző/jelentéstevő:

„Radnóti Sándor, Budapest, V. ker., Stollár Béla u. 3/a sz. alatti lakos tájékoztatja Ilia Mihály szegedi kapcsolatát arról, hogy az írószövetség elnökségének írtak egy levelet, melyben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének felmentéséről. A Magyar Írók Szövetségének alulírott tagjai indokoltnak tartják, hogy szövetségük hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát, hogy az anyanyelvi nemzeti irodalom ezen műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították. Úgy vélik, a Magyar Írók Szövetsége alapszabályának i. 2/a és n pontjai szerint járna el, melyek kimondják: szervezetünk célja és feladatai közé tartozik az egyetemes magyar irodalom figyelemmel kísérése, illetve a határainkon túli magyar irodalmi műhelyekkel a kapcsolatok fejlesztése, ösztönzése.” A papírlap jobb felső sarkába, amelyre az itt idézett információs jelentést gépelték, egy hivatali ügyintéző macskakaparásszerű kézírással, hatalmas betűkkel odabiggyesztette még: „3/3-nak számoltam el a statisztikában”. A hivatalban tehát a jelentéstevőket is beárazták…

Mert persze mindenkor teljességgel mindegyleges az eszmei-politikai meggyőződés, ha annak feladását jó pénzzel – hiszen senki sem ellensége a saját zsebének –, vagy akár egy frissen épült, sebtében, hirtelenjében beköltözhető lakással díjazzák/jutalmazzák.

Az 1983. május 27-én kelt III/III-as dokumentum ezzel a mondattal ér véget: „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá”. A névsort sorozatunk következő részében ismertetjük.

(Hét Nap, 2016. október 5.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés első oldala – itt még az aláírók névsora nélkül

Ljuša, a völgy utolsó őrzője

Szabó Palócz Attila a Facebookon teszi közzé a Teofil Pančićnak a belgrádi Vreme című belgrádi hetilap 2015. június 18-i számában, a Mellékes jelenségek című sorozatában megjelent írásából készített fordítását.

*

Ljuša, a völgy utolsó őrzője

A nyilvános tobzódás annak a titokzatos „igazságtalanságnak” a témájára, amelyet kvázi a társadalom követett el Ljubiša Ristić ellen, alapvetően csak egy pimasz, szégyentelen, gyalázatos hazugság.

A Sterija játékok utolsó estéjén természetesen kiosztották a díjakat. Egyebek mellett az életműért odaítélt elismerést is. Ezt pedig mellékesen szólva éppen Ljubiša Ristić kapta meg. A nézőtéren ültem, nagyjából a harmadik sorban; ez az úgynevezett Ljuša pedig egyszeriben feltűnt tőlem jobbra, felmászott a színpadra és elindult, hogy átvegye a díjat a Sterija játékok igazgatójától, Miki Radonjićtól, miközben őrületes tapsvihar kísérte. Balra, jobbra, de még előttem is: számtalan kézpár, energikus klap-klap-klap, csatt-csatt-csatt, észrevehető kivételek nélkül. Aztán a saját kezemre néztem: nyugton maradt, szétválasztva, a székem karfáján. A taps pedig csak tartott és tartott, sőt voltak még lelkes felkiáltások is, a díjazott mondott néhány, az alkalomhoz illően megható szót, nagyon is szépet, a betegség miatt távolmaradt Đuzáról. Arra gondoltam, talán néhányszor mégis össze kellene csapnom a tenyerem, így illik, de a kezemnek esze ágában sem volt megmozdulni – no, oké, hogy ne misztifikáljuk a dolgokat: nekem (mégis) eszem ágában sem volt, hogy megmozdítsam a kezem.

Hogy mindez még furcsább legyen, úgy tartom, hogy Ristić teljesen megérdemelten kapta meg az életműdíjat. Hogy is lehetne ezt vitatni? Ám mégis, kapja meg azt a díjat, megérdemelte, rendben, de az én tapsomat – no azt már nem. Nem mintha ez valami hatalmas érdem lenne (mármint az én tapsom), de ha olyan is, amilyen, hát azért ezt is ki kell érdemelni. No, de azt, hogy megadjam a tiszteletet a vitathatatlanul jelentős rendezőnek, vélhetően nem elsősorban „ő maga” akadályozta meg, sokkal inkább az a harsány túlhangsúlyozottság, különösen jelképes többlet, amelyet abban a tapsviharban éreztem, a többlet, amely egy mikronnyival talán nagyobb is lehetett volna, ha úgy irányítom a kezem, hogy a tenyerem is részt vegyen ebben.

Mit akart a szerző mondani? Azt, hogy lehetetlen, ízléstelen és megengedhetetlen volna bármilyen módon is részt vállalnom annak az útszéli marhaságnak a terjesztésében, miszerint ez a nyilvánosság, ez az ország, ez a kultúra, vagy már ami és aki, bármivel is adósa lenne Ljubiša Ristićnek, akivel szemben bármiféle otromba igazságtalanságot követett volna el, s most ezzel a megkésett ünnepléssel szeretné valamilyen módon megtéríteni ezt a morális adósságát. Ez a többlet, amelyet könnyen ki lehetett hallani abból a tapsviharból, elviselhetetlen volt, mert egy visszataszító, a velejéig romlott, gyalázatos hazugságon alapult; s még csak nem is önmagában, hanem egy „revizionista” csomag részeként.

Valójában aznap este valami egészen más történt: ott állt előttük egy ember, aki megbocsátotta nekünk, hogy agyonvert bennünket. És teljesen jogosan volt boldog, amikor látta, hogy mivé változtunk, s látta azt is, hogy túlárad bennük az öröm a gesztusától, a jóságától, amit nem is érdemeltünk ki igazán. Nos, ennek én nem tudtam tapsolni. Pedig az A-moll misének, a Szkopje felszabadításának lelkesen tapsoltam, és ez a taps soha nem halkult el.

Szóval, a részben valós, részben pedig csak látszólagos cserépszavazás, vagyis osztracizmus (pontosabban szólva: a kimért társadalmi marginalizálódás), amely Ristićet 2000 után elérte, javarészt igencsak természetes következménye volt mindannak, amit és ahogyan és akivel ő maga tett korában, és senki más nem úszta volna meg sokkal enyhébben. Nomármost, voltak talán más, kevésbé tehetséges művészek, akik mellékesen ugyan, de nyertek ezen? Talán, sőt biztosan, hiszen ilyenek mindig vannak. Ez azonban mégsem cáfolhatja mindazt, ami ehhez vezetett. Ljubiša Ristić egyes szám első személyben, saját akaratából, és a felnőtt emberként tanúsított magatartásával kizárta saját magát egy jobb társadalomból, és ez vitathatatlan, ebben semmiféle visszamenőleges ironizálás nem segíthet. Jogában állt, hogy így tegyen, de ugyanígy: azoknak, akik undorodtak mindettől, nekik is minden joguk megvolt ahhoz, hogy ezt nem higiénikus jelenségnek, tulajdonképpeni fertőnek minősítették. Hát, emberhez méltóan – sem Szerbiában, sem a „régióban” – még nem temették el és nem is írták össze kebelbarátainak halálos áldozatait! Ha legalább tisztességes nacionalista lett volna, az ember talán még meg is értené a kilencvenes évekbeli angazsáltságát – vak lett volna akkor is, de legalább következetes, s nem sértené most az értelmünket. Így viszont, hogyan is tudná valaki – aki Istennek és a népnek is a keservére volt, és mindkettőnek az idegeire ment azzal, hogy állandóan a saját meggyőződéses „baloldaliságára és jugoszlávságára” hivatkozott – igazolni a hallgatását a korábbi kilencvenes évekből, illetve szerepvállalását az úgynevezett Jugoszláv Egyesült Baloldalban? Nem hiszi tán bárki is, hogy egy kiemelkedő értelmiségi ne vette volna észre, ne látta volna át, hogy mit tesz és mit művel ez a Milošević–Marković-klán, vagy bármelyik reinkarnációja? Vagy tán nem püfölte a fültövét az igencsak jelentős Dušan Jovanović, vagy a sokkal jelentéktelenebb szerénységem, hogy lejáratja magát, és következetesen kitart az önként vállalt megszégyenülése mellett? Ezzel együtt pedig a szerepvállalása az ilyen minden ízében gonosz, bűnözői szervezetben, nem holmi személyes szégyen, hanem olyasvalami, ami egyértelműen sért, megaláz, és jelképesen megsemmisít más embereket. És most még akkor mindnyájunknak fel kellene sorakoznunk, hogy hajlongjunk a bocsánatáért, mert ferde szemmel néztünk rá akkor? Köszönöm, de – nem, köszönöm.

S mindezek után a vasárnapi Politikában ez az úgynevezett Ljuša példát mutat és finomkodik egy teljes oldalon át, sorolja a régi barátokat, akik, ahogy történt, elárulták őt azzal, hogy nem álltak ki mellette a szégyentelen őrületben, vagy éppenséggel arra vetemedtek, hogy felfigyeljenek – ugyanarra – a körülöttük zajló őrületre, majd elősorol még más dolgokat is, amelyekben mi, többé-kevésbé „mindannyian” vétettünk Őüressége ellen. A narcisztikus vájkálás szüneteiben megosztja velünk elemző gondolatait a világról és a kozmoszról, nagyjából egy átlagos taxis szintjén, aki az utasokra való várakozás idejét holmiféle ezoterikus magazinok szakvéleményeinek lapozgatásával tölti ki. A leginkább azzal nyűgözött le, hogy szerinte mindaz, amin ez a szerencsétlen ország keresztülmegy, csak azért történik, mert a gonosz Amerika át akarja venni az ellenőrzést a belgrádi völgy felett. Hogy mi fölött?! Hihetetlen, hogy ne tudnák. Egyébként nemrég jártam arra, épp Szkopje felé utazva. Látszólag minden rendben van ott, de ez az úgynevezett Ljuša biztos, hogy messzebbre és mélyebbre lát. Ez az egykori művész, ez a patetikus, kiüresedett alak, ez a tájszólásos Kusturica. Egyedül esett el, egymaga törte össze magát, és emögött nincs semmi sem, csak a mérhetetlen üresség, amiért senki, senki, de senki más egy kicsit sem hibáztatható.

(Facebook, 2015. július 14.)