Két falusi lány emlékei versekben megfogalmazva

A Magyar Szó közli Cservenák Richárd könyvismertetőjét.

*

Két falusi lány emlékei versekben megfogalmazva

Varga Sára – Kövess Izabella: Szerafin (versek), Praxis Kiadó, Budapest, 2023

A Szerafin című verseskötet a budapesti Praxis Kiadó gondozásában látott napvilágot, és a szerzőpáros, Varga Sára és Kövess Izabella közös alkotása. Ez a könyv egy lenyűgöző és érzékeny utazás a líra világába, amely átjárja az olvasót a szépség, a szeretet és a mélység érzésével.

A kötet versei rendkívül gazdag képekkel és mély érzelmekkel teli alkotások. Varga Sára és Kövess Izabella rendkívül tehetséges költők, akik képesek a szavak erejével átadni a legapróbb érzelmeket, és megidézni a képek gazdagságát. A versikék gazdag sokszínűséget mutatnak, és a költők nyelvi eszközeiket ügyesen használják, hogy eljuttassák az olvasót a szövegek mélységeibe.

A Szerafin a köteten belül egyedi atmoszférát teremt, és a versek több témát érintenek, mint például a szerelem, az élet örömei és nehézségei, az emlékek és a természet szépsége. A kötetben fellelhető szóképek és metaforák sokszínűsége lehetővé teszi, hogy az olvasó elmerüljön az érzékekben, és mélyebb értelmeket fedezzen fel a sorok mögött.

A kötet formai sokszínűsége is könnyen felismerhető, a hagyományosabb verssoroktól kezdve a szabad versekig. Ez a váltakozás további dimenziót ad a könyvnek, és gazdagabb élményt nyújt az olvasónak.

A Szerafin figyelemreméltó és érzékeny verseskötet, amely elgondolkodtatja és mély érzelmekkel tölti el olvasóját. Varga Sára és Kövess Izabella költői tehetsége és a szavakba öntött szenvedélye megragadja az olvasót, és a líra világába repíti. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a költészetet, és keresi az érzelmekkel teli, művészi szépséget a szavakban.

A verseskötetben a szerzőpáros rendkívül intim és személyes hangvétellel közelít az olvasóhoz. A versek mélyén ott lüktet a szerzők saját érzéseinek és gondolatainak világa, ami lehetővé teszi az azonosulást és a személyes érintettséget. A lírai hangulat, amely végigkíséri az egész kötetet, egyszerre hoz meghittséget és szépséget.

Az alkotásokban megjelenő tematika sokszínű és sokrétű. A szerzők kifejezik a szerelem különböző arcát és árnyalatait, a vágyakozást, a veszteséget és a reményt. A versekben fel-felbukkannak a mindennapi élet apró pillanatai, amelyek mögött mélyebb jelentések és érzelmek rejlenek.

A Szerafin izgalmasan játszik a szavakkal és a hangzásokkal, a ritmusokkal és a képekkel. A költők kiválóan használják a metaforákat és az asszociatív gondolatokat, hogy egyedi élményeket hozzanak létre az olvasóban. A kötet gazdag nyelvi és költői eszköztárral rendelkezik, ami lendületet és varázslatot ad a verseknek.

A Szerafin azonban nemcsak a szavak szépségét hozza elénk, hanem a vizualitás erejét is. A verseskötetet kísérő illusztrációk és vizuális elemek tovább gazdagítják a költői élményt, és megteremtik a versekhez kapcsolódó atmoszférát.

Összességében, a Szerafin egy rendkívül kifejező és művészi verseskötet, amely megragadja az olvasó figyelmét, és elkalauzolja őt a költészet misztikus világába. Varga Sára és Kövess Izabella közös alkotása érzelmekkel töltött, lírai utazás, amelyben megtalálható a szépség, a szenvedély és az emberi érzékenység.

Varga Sára és Kövess Izabella ebben a verseskötetben a falusi élményvilágból merítik ihletüket és gazdagítják a költészeti univerzumot. A falusi környezet szerves része a verseknek, és áthatja az egész alkotást. A szerzők megidézik a természet hangulatát, a vidéki táj szépségét és az ottani élet ritmusát.

A falusi élményekből származó versek mélységesen személyesek és őszinték. A szerzők szavakkal festik meg a falusi élet mindennapi részleteit, az ottani emberek sorsát és a vidéki lét örömeit és nehézségeit. A versekben megjelenő falusi tájleírások és természeti elemek életre kelnek az olvasók előtt, és lehetővé teszik számukra, hogy átéljék a vidéki élet érzéseit és hangulatát.

A falusi élet inspirációja nemcsak a versek tematikájában jelenik meg, hanem a nyelvezetben és a költői képekben is. A szerzők olyan szavakkal és kifejezésekkel dolgoznak, amelyek a falusi világ jellegzetességeit tükrözik. Az ősi szóhasználat, a helyi nyelvjárás jellegzetes kifejezései és a helyspecifikus metaforák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a versek autentikus hangulattal és gazdag nyelvi réteggel rendelkezzenek.

A falusi élményvilág által megteremtett atmoszféra melegséget és otthonosságot sugároz az olvasó felé. A szerzők szeretettel és tisztelettel ábrázolják azt a közösséget, amelyből származnak, és átadják az olvasónak a falusi élet nyugalmát és egyszerűségét. A versekben felsejlik a falu hangulata, az emberek közelsége és az évszakok változásának lüktetése.

Varga Sára és Kövess Izabella a Szerafin című verseskötetben lenyűgöző módon kapcsolódik vissza a falusi élményvilághoz. A versek a vidéki táj, az emberek és a közösség életét elevenítik meg, és  olyan atmoszférát teremtenek, amelyben az olvasók maguk is átélhetik a falusi élet értékeit és szépségeit. Ez a falusi inspiráció egyedülálló dimenziót ad a kötetnek, és gazdagabbá teszi az olvasók élményét.

A verseskötetben megjelenő Szerafin egy varázslatos és különleges figura, aki afféle lírafolyamként összeköti a két költőnő verseit, a képzelet és a misztikum világából lép át a költészet lapjaira. A kobold szerepe a kötetben sokrétű és mély érzelmi rétegeket hordoz. Ő egyfajta vezérfonal, amely végigkíséri az olvasót a költői utazáson.

Szerafin megtestesíti a rejtélyt és a titkokat. Egy olyan lény, aki a határokon túl él, a láthatatlan világban. A kobold jelenléte a versekben lehetővé teszi, hogy átéljük a csodát és a varázslatot, és megnyíljanak előttünk azok az ajtók, amelyek a valóságon túli dimenziókba vezetnek.

A kobold szerepe a versekben több réteget takar. Néha tréfás és vidám, más alkalommal mély és melankolikus. Szerafin jelenléte a kötetben hozzájárul a kontrasztokhoz és az ellentétekhez, ami izgalmas és dinamikus olvasási élményt nyújt.

A kobold karaktere a kötet tematikájával is összefonódik. Szerafin gyakran szolgál útmutatóként az emberi életben való eligazodáshoz. A versekben megjelenő kobold tanácsai és bölcsességei inspirációként szolgálnak az olvasók számára, hogy felfedezzék a saját belső világukat és megtalálják a harmóniát önmagukkal és a körülöttük lévő világgal.

Szerafin különleges lényként emlékeztet minket arra, hogy a képzelet és a mesevilágban rejlő erők fontosak és hozzájárulhatnak a valóság értelmezéséhez. A kobold által közvetített üzenetek és történetek mélyebb értelmeket hordoznak, és lehetőséget teremtenek arra, hogy a valóság mögött rejlő rejtélyeket és titkokat megismerjük.

Cservenák Richárd

(Magyar Szó, 2023. május 27.)

Személyes történetek a társadalmi változások időszakából

A Magyar Szó közli Cservenák Richárd könyvismertetőjét.

*

Személyes történetek a társadalmi változások időszakából
Kovács Lóránt: Követelem, ami jár nekem (regény), Reflex Kiadó, Miskolc, 2023

A Követelem, ami jár nekem egy megható és elgondolkodtató regény, amely az emberi kapcsolatok bonyolultságát és az élet váratlan fordulatait mutatja be. A regény főszereplője, Emma, egy fiatal nő, aki úgy érzi, hogy élete nem alakul a tervei szerint, és keresi a helyét a világban. A történet egy meghökkentő eseménnyel indul, ami után Emma élete drasztikusan megváltozik, és talán végül megtalálja az utat a boldogság felé.
Kovács Lóránt nagyon ügyesen építette fel a történetet, és érzékletesen ábrázolta a karaktereket, hogy az olvasót magával ragadja a történetbe és együtt érezzen a szereplőkkel. A regény középpontjában az emberi kapcsolatok állnak, és bemutatja, hogy az életben minden kapcsolatnak következményei vannak, és ezek lehetnek jók vagy rosszak. Az író képes volt érzelmileg mélységesen eljuttatni az olvasót a szereplők sorsába, és egy olyan történetet alkotni, amely még sokáig emlékezetes marad. Így lett a Követelem, ami jár nekem egy lenyűgöző regény, amelyet ajánlani tudok mindazoknak, akik szeretik az érzelmekkel teli, megható és elgondolkodtató történeteket.
A Követelem, ami jár nekem egyik fontos mellékszála Emma külföldi utazása, amelyet a regény közepén tesz meg. Ez a fejezet lehetőséget ad a főszereplőnek, hogy eltávolodjon mindennapi életétől, és új perspektívából lássa a világot. Az utazás során Emma új emberekkel találkozik, és olyan élményekkel gazdagodik, amelyek segítenek neki megtalálni az utat a boldogság felé.
Az író nagyon ügyesen ábrázolta az utazás érzelmileg töltött pillanatait, és érzékletesen mutatta be a környezet és az emberek változását, ahogy Emma halad előre a történetben. Az utazás nem csak szórakoztató mellékszál a regényben, hanem egy olyan lehetőség is, amely segít az olvasónak új dolgokat felfedezni, és jobban megérteni Emma karakterét. Ez ugyanakkor fontos része ennek a regénynek, amely hozzájárul a történet gazdagságához és mélységéhez is.
Zsuzsa alakja egy fontos karakter a Követelem, ami jár nekem című regényben. Ő Emma legjobb barátnője, aki a történet elején egy tragikus balesetben elveszti családját. Zsuzsa karaktere azonban nemcsak a baleset utáni fájdalomról szól, hanem az újrakezdésről, a reményről és a barátságról is.
Az író nagyon érzékletesen ábrázolja Zsuzsa karakterét és a baleset utáni életét, és bemutatja, hogy mennyire nehéz lehet újrakezdeni az életet egy ilyen tragikus esemény után. Zsuzsa alakja ugyanakkor pozitív és inspiráló, és azt mutatja be, hogy a barátság milyen erőt adhat az embernek, hogy továbbra is küzdjön az életért, és megtalálja a boldogságot.
Az író nagyon ügyesen mutatja be az olvasónak a fájdalmat, amit Zsuzsa érez a baleset miatt, de ugyanakkor megmutatja, hogy a barátság és az emberi kapcsolatok mennyire fontosak lehetnek a gyógyulás és az újrakezdés szempontjából.
A Követelem, ami jár nekem regény a rendszerváltozás idején játszódik, Magyarországon, és nagyon érdekesen ábrázolja a korszakot. A rendszerváltás időszaka az 1980-as évek végétől a 1990-es évek elejéig tartott, amikor a kommunista rendszer összeomlott Magyarországon és más keleteurópai országokban.
Ez az időszak Magyarországon a szabadság és a demokrácia jegyében zajlott, de ugyanakkor a gazdasági nehézségek és a társadalmi változások is jelentős kihívásokat jelentettek. A regényben bemutatott magyarországi helyszínek és események valóságosak, és nagyon érzékletesen ábrázolják az időszakot, a politikai és társadalmi változásokat és azok hatásait az emberek életére.
Az író nagyon szemléletesen ábrázolja az emberek érzéseit és reakcióit a rendszerváltás idején, és megmutatja, hogy az ilyen változások milyen hatással lehetnek az emberi életre, a családi kapcsolatokra és a barátságokra. A regény nagyon hitelesen mutatja be azokat az érzelmi és társadalmi kihívásokat, amelyekkel az embereknek szembe kellett nézniük ebben az időszakban.
Összességében a Követelem, ami jár nekem nagyon érdekes és érzékletes módon ábrázolja a rendszerváltozás időszakát Magyarországon, ezért ajánlani tudom azoknak is, akik szeretnék jobban megismerni ezt az időszakot és annak hatásait az emberek életére.
A regény cselekményében Zsuzsa legjobb barátja, Zoltán is fontos szerepet játszik. Ő és Zsuzsa gyermekkoruk óta ismerik egymást, és a nő már fiatalon is szerelmes volt Zoltánba. A rendszerváltoztatás időszakában azonban Zoltán visszavonul egy kis Borsod megyei faluba, hogy új életet kezdjen. Őt nagyon megviselte az, ami történt, és úgy érezte, hogy szüksége van egy olyan helyre, ahol visszavonultan élhet és újraépítheti az életét. Zoltán karaktere nagyon érdekes, mert az ő története is nagyon jól mutatja, hogyan hatott a rendszerváltozás és az azt követő társadalmi változások az emberek életére.
Zoltán új életet kezd a faluban, és ott találkozik Emmával, a főszereplővel, akivel közös célokra törekednek. Az ő kapcsolatuk is érdekes és összetett, és az író nagyon ügyesen mutatja be, hogyan befolyásolja egymás életét két olyan ember, akik különböző helyzetből és környezetből érkeztek.
Összességében tehát Zoltán karaktere nagyon fontos szerepet játszik a Követelem, ami jár nekem című regényben, és nagyon érdekesen mutatja be, hogyan változott meg az életük és a társadalom az elmúlt évtizedekben Magyarországon.

Cservenák Richárd

(Magyar Szó, 2023. május 13.)

A szeretet kölcsönössége mindenek felett

A Magyar Szó közli Cservenák Richárd könyvismertetőjét.

*

A szeretet kölcsönössége mindenek felett

Kecskés Luca: A lírai én-te-ő, Pécsi Campus Kiadó, Pécs, 2022

A lírai én-te-ő című kötet Kecskés Luca negyedik verseskötete, amely 2022-ben jelent meg a Pécsi Campus Kiadó gondozásában. A kötetet egy erős, érzelmekkel teli előszó nyitja, amelyben a szerző személyes élményeit osztja meg a költői alkotás folyamatáról. Az előszó mélyebb betekintést nyújt a kötet körüli gondolatokba és érzelmekbe, és elősegíti a versek mélyebb megértését.

A lírai én-te-ő 66 versből áll, amelyek egyéniségével, érzelmi töltetével és nyelvi gazdagságával kiemelkednek a kortárs magyar líra mezőnyéből. A versek többsége a szeretet, az elválás, az emlékezés és az identitás témaköreit feszegeti, és minden versben ott van a sajátos hangulat, aminek köszönhetően ez a szerző eddigi legambiciózusabb művének tekinthető.

A lírai én-te-ő egy személyes és intenzív költői élményt kínál az olvasóknak. A kötet a szerelem, az elválás, az emlékezés és a múlt újrafelfedezésének témáit járja körül. Kecskés Luca lírai hangvétele rendkívül érzékeny és érzékenyítő. A költői nyelv többnyire egyszerű és közvetlen, de ugyanakkor nagyon hatásos.

A kötet fő vonzereje az a képessége, hogy az olvasókat a személyes élmények mélyére vezeti az író személyes történeteinek megosztásával.

A kötet megjelenése után egy évvel azóta is sokak kedvence maradt, és nem véletlenül. A lírai én-te-ő cím egyértelműen utal arra, hogy a kötetben megjelenő versekben az én, a te és az ő szereplői és kapcsolataik állnak a középpontban. Kecskés Luca költészete rendkívül személyes és intim, és A lírai én-te-ő erre a vonására is kiváló példát mutat. A kötet lapjain pedig olyan verseket találunk, amelyek a szerző belső életének érzéseit és gondolatait tükrözik. A lírai én-te-ő című kötet az emberi kapcsolatok és az önmegértés témáját járja körül.

A könyv már első pillantásra is magával ragadó. A borító képe egyszerű, de érzékeny, a felirat pedig rejtélyes és kíváncsiságot keltő. Szerkezetét tekintve az első versekben a szerző az anyasággal és a családi kötelékekkel foglalkozik. Ezek a versek a szeretet és a szeretet hiányának ábrázolásával érzékeny képet festenek az anyai kapcsolatokról és azok hatásairól. Kecskés Luca versei nem csak az anya-gyermek kapcsolatát mutatják be, hanem a szerző magánéletének más szereplőiről is írnak, így a kötet széles spektrumon mozog.

A könyv második része a szerelmi kapcsolatokat és azok változásait dolgozza fel. A versek erős érzelmi töltéssel rendelkeznek, és érzékeny hangulatot keltenek.

Cservenák Richárd

(Magyar Szó, 2023. április 22.)

Wishről rendelt eltörléskultúra

A Magyar Szó közli Ternovácz Áron írását a Kosztlányi Dezső színház előadásáról.

*

TERASZ
Wishről rendelt eltörléskultúra

Keserű sors vár a bácskai színházkritika-íróra. Elsősorban akkor, ha a nemzeti értékeket, hagyományokat kigúnyoló színdarab miatt ragad tollat. A rendezőtől és annak holdudvarától gyorsan megtudhat bizonyos dolgokat. Például, hogy „bivalybasznádalsóról” (Kishegyesre célozhatott a bejegyzés írója) nem szólhat bele a városi élet dolgaiba. Azt is, hogy az ezeréves értékek melletti kiállás „trendi politikai széljárás”, a vajdasági néptáncos közösség egy része pedig „tincitánci maffia”. A kritikaíró különféle jelzőket kap, aki pedig kiáll mellette, az szövegértési gondoktól szenved. A reakciók láttán feltűnt: nincs szó érvek ütköztetéséről. Egész pályás letámadásról, karaktergyilkossági kísérletről annál inkább. A cél, hogy a szerzőnek többé eszébe se jusson, hogy kritikát fogalmaz meg a szent, sérthetetlen és vitán felül álló „szabad” színházi világ szűk körével vagy az általuk képviselt ideológiával szemben.
Így született a rendező tollából (az iromány szerzőjére utalva – aki egyébként tanárnő) kulturált megnyilvánulás helyett olyan reakció, hogy: „…és ez a hölgy gyermekeket tanít?” Mint egy nyugati mintára kigondolt, de Wishről (olcsó hamisítványokat is forgalmazó webáruház) rendelt cancel culture (eltörléskultúra). A kritika által kiváltott bejegyzés- és kommentcunami hatására nyolcéves önmagam jut eszembe. Gyermekkori pajtásom akkoriban azt mondta, hogy én vagyok a legbénább focista, akit ismer (volt valóságalapja), mire könnyes szemekkel, megsértődve azt válaszoltam: te meg csúnya vagy.
Apropó, politika és pedagógia. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnik fel a kritizált darab (abban szerepet is kapó) rendezője körül az anyaországi baloldali/ellenzéki előválasztás egyik kampányarca. Az a neves rendező, aki a Madách Imre-féle Az ember tragédiája saját énképére alakított verziójában elengedhetetlennek tartotta az orális szexuális aktus megjelenítését a színpadon. Egy újságírónő akkoriban ki is fejezte ellenérzését a rendező munkásságával kapcsolatban, és megkérdezte tőle, hogy ezt a jelenetet egy tizenkét éves gyermekkel megnézetné-e. „Meg bizony” – válaszolta a színész, aki azt is megjegyezte: „Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében.”
Nos, a szakemberek szerint a színház legfontosabb célja a kikapcsolódás mellett az, hogy segítse elsősorban a fiatalokat a gondolkodásban, a társadalmi szerepvállalásban, értékrendet alakít ki, illetve nagyban befolyásolja az önazonosság-tudatot. A színház tehát művel, szórakoztat és NEVEL. A történelem azt is bebizonyította számunkra, hogy ha kell, átnevel. Lehet érvelni a „ha nem tetszik, ne nézd” ütőkártyával, de „A trianoni csata” hívószóra a szülők többsége minden bizonnyal nem nemzeti identitásának mindennemű sárba tiprását, a vajdasági magyarság kigúnyolását várva viszi el gyermekét. Ahogy Az ember tragédiájára sem abban a tudatban váltunk jegyet, hogy orális szexszel fogunk szembesülni.
Az ezeréves értékeink melletti kiállás valóban „trendi politikai széljárás” lenne? Jogosan merül hát fel bennünk a kérdés: akkor mi a maradi? Csak az a megfelelő kulturális termék, amely a hagyományaink, gyökereink kifigurázását, mindenféle önazonosság-tudat sárba tiprását, (és/vagy) paráználkodást, (és/vagy) devianciák népszerűsítését, (és/vagy) az LMBTQ személyek kötelező megjelenítését, ideológiájuk propagálását tartalmazzák? Egy biztos, aki ennek kapcsán kifejezi nemtetszését, az vagy a „tincitánci maffia” tagja, pártkatona, értelmezési gondjai vannak, vagy csak falusi, s így nem szólhat bele a városiak dolgába. Pont. Kulturális keretek között (például kritika formájában) nincs már helye érvelésnek. Ez lenne hát a sokat hangoztatott szabadelvűség?

Ternovácz Áron

(Magyar Szó, 2022. április 24.)

[Nem voltam rest ebben a szélben elvánszorogni egy trafikig, hogy három év után vegyek egy Magyar Szót...]

Gyulai Zsolt a Kosztolányi Dezső Színház új előadása elleni támadásra reflektál a Facebook-profilján.

*

Nem voltam rest ebben a szélben elvánszorogni egy trafikig, hogy három év után vegyek egy Magyar Szót. Ünnepi szám, jó vastag. Itt a grill szezon, jól jön majd gyújtósnak. De egy oldalt kitéptem, mielőtt behajítottam a kamrába. Előretolt Helyőrség melléklete, 14. oldal. Igazi csemege. Színházkritikának nem nevezném, bár annak készült. Többször is elolvastam, mert nem hittem a szememnek, hogy mennyi baromságot ír a szerzője. Így kezdi: „Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek.” Ahogy az Elnökúr is mondja, mi harcedzettek vagyunk, így én se szomorúságot, se dühöt nem éreztem az írás elolvasása után, viszont percenként hangosan felröhögtem, annyira zseniális, ahogyan ezt a sok ostobaságot összehányta a művésznő. Mondhatnám, hogy bivalybasznádalsóról ne szóljon már bele a városi élet dolgaiba, de nem teszem, csak nem vagyok már ekkora sznob. Szíve joga két táncháztalálkozó között beugrani színházba is, talán ha többször tenné, rádöbbenne, hogy a világ már régen elmasírozott mellette.
No, de mi is történt?! A bemutatón jómagam is ott voltam, már a színházba érkezésünkkor feltűnt, hogy több tucatnyi véemeszes tolong az előtérben. Fura, mert ritkán látom őket színházba járni. Először arra gondoltam, kampány van, hát megmutatják az arcukat, hogy ők is fogyasztanak kultúrát. Amikor jobban körülnéztem, az is feltűnt, hogy a pártunk népzenei frakciójának prominensei vannak létszámfőlényben. A tincitánci maffia felvonult. A 2021-es Tanyaszínház-balhé óta félelem lesz úrrá rajtam, ha egy színház közelében ennyi pártcsicska zsizseg, mert sejtettem, hogy nem azt fogják kapni, amiért jöttek. Mert a hívószó a darab címe lehetett: A trianoni csata. Ez az ő vesszőparipájuk, jöttek, hogy megkönnyezzék. Akartak egy jót ríni. Már az előadás közben is többször kivert a víz, hogy ebből baj lesz, itt ajtócsapkodás várható. A szünetben már lehetett érezni a feszültséget a levegőben, majd a darab végén jól kivehető volt a látványosan nem tapsolók arcán a keserűség, itt nem az egymás nyakába borulós zokogás a katarzis. És eltelik egy hónap, kicsit megkésve, de kiböffent a fájdalmas élmény. Patyerek Réka megírta a tutit. Van itt minden mint karácsonykor, egy keményvonalas demagóg írja, hogy milyen demagóg a rendező. Hogy milyen szégyenteljes a piros csizma, meg nem is görbe az a tükör. A Tóth Gabi meg nem is ciki. Értekezik a cintányéros majom hiányáról, földbe döngölt nemzeti identitásról, a heteroszexuálisok érvényesülésének a harcáról, a néptáncot trendivé tevő egyesületekről (ahová évek óta dől az elképesztő mennyiségű lóvé). Végül felvillan a veszélyt jelző lámpa: veszélyes, veszélyes, veszélyes. Majd záró gondolatként: bajban vagyunk.
Hát, kedves tanárnő, valóban bajban vagyunk. Az agymosás lassan eléri eredményét, a szóban forgó kritika szerzője ennek a tökéletes példája. Ha valami nem tetszik, akkor tovább kell lépni, és azt fogyasztani, ami jól esik. Mindennek megvan a maga helye. Valaki táncházba jár, valaki színházba. Valaki elektronikus zenét szeret, de van, aki a jazzt, vagy épp a folklórt. Az a jó, ha mindenki megtalálja a magának tetszőt. Én színházba járok, mert, sajnos, annyira nem rezgek együtt a népzenével. Ennek ellenére, négy év alatt, tucatnyi táncházat szerveztem Szabadka belvárosában, mert fontosnak tartottam, nem csak jazzt vagy kortárs kultúrát szolgáltatni. Pedig kb annyira tartom giccsnek, mint szerzőnk a KDSZ darabját. Élni és élni hagyni. Nőjetek fel a 21. századhoz, mindenkinek jobb lesz. El a kezekkel a színházainktól!

Gyulai Zsolt

(Facebook, 2022. április 17.)

A trianoni csata

A Magyar Szó mellékleteként megjelenő vajdasági Előretolt Helyőrség közli Patyerek Réka írását a szabadkai Kosztolányi Dezső színház új előadásáról.

*

A trianoni csata

Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek. A művészetnek egyik lehetséges célja, hogy görbe tükröt mutasson. Itt ez sajnos nem sikerült. Pontosabban ez sem. Semmi újat, meghökkentőt nem ad az előadás. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a budapesti Átrium színház közös munkája nem vehető komolyan. Sőt, nem értelmezhető. Hiszen falakba ütközik, sokszor. Urbán András a kedvelt, demagóg elveit ismét felsorakoztatta, ahogyan tette ezt A Csókos Asszony Lovagjai című darabjában is. Van-e határa a téves magyarázatok gyártásának? Lehet-e hosszú időn keresztül földbe döngölni az embert a nemzeti identitása, a hite, illetve a szexualitása miatt?
Irredenta dalok, turbófolk, még csak a cintányéros majom hiányzott volna. Tény, akadnak olyan közösségek, főleg fiatal korban, amikor az identitás nem stabil, ugyanis alakulóban van, így mindenféle impulzus hatására változik. De ezt az előadás nem problémaként kezeli, nem tünetként, hanem trendinek tartja, megszégyenítve azt, akinek viszont stabil. Miért fontos ez? Miért fontos kifigurázni azt, illetve szélsőséges sziluettet rajzolni annak, aki már túlesett ezen az időszakon, és stabilitásra törekszik? Mert az ellenségképet muszáj kialakítani, muszáj fellengzős szavakat használni, és olyan fantomtulajdonságokkal felruházni, ami elrettentést eredményez.
Az, hogy Urbán előadásaiban állandó jelenség a piros csizmás, csárdáskirálynős női szerep mint „nemzeti”, most már szégyenteljes. Miért? Hány néptáncpedagógus fáradozik azért, hogy gyerekeket toborozzon az egyesületének? Hogy újra „trendi” legyen a néptánc? Hány olyan embert köpnek szembe, sorozatosan, akik életvitelszerűen csinálják mindezt? Ismétlem, ez nem görbe tükör, ez ma a mágikus realizmus.
„Nem örültök annak, hogy két anyanyelvetek van?” – hangzik el az előadásban az egyik színésztől. Szerintem ezt a mondatot nem kell magyarázni, mert a közönségben ülőket nem kell hülyére venni. Ki mondana ilyet? Ez a dolog téves feltételezés, ha már történészre futotta, nyelvészre is illett volna.
Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a mostanában felkapott Tóth Gabi is színpadra került. Ja, nem… nem úgy, hanem kifigurázva. Bonyolult az egész jelenség, mégsem mondható negatívumnak, nem érdemli meg a parodizálást a Sugarbird Multibrand egyik modellje, aminek a céljai között szerepel a magyar népi viseletnek a közviselésre alkalmazása. Fontos-e ez? Hát, ha valaki tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz visszahozni azt, ami a kultúránk alapját adja, nem tenné fel ezt a kérdést. Tóth Gabi szerepvállalása hiteles-e? Ha valóban így érzi, és ennek él, akkor rossz, mert változott? El kell ítélni, mert bohócnak tartják? Készítsük ki? Ez nem az én filozófiám.
Keresztény, heteroszexuális, sőt még gyermekei is vannak. Az tény, hogy egy családos embernek általában szoktak gyerekei születni. Itt a magyarországi társadalompolitikai kérdéseket érintve alakult a diskurzus. Ez nem a mi politikai „odamondogatásunk” története. Gúnyt űzünk az örökbefogadásból? Csak ha némi empátia (ja, olyan nincs) szorult volna a színészbe, ha már a rendezőbe egy csöpp sem, akkor nemet mond erre. Nevetség tárgyává tesszük azokat a családokat, amelyek igényt tartottak a családtámogatásokra? Az otthon, a haza, a kulturális örökség és a hagyományok szeretete, az élet és a fejlődés tisztelete jó alapot ad a társadalom fenntarthatóságára, talán érdemes lenne Roger Scruton gondolatait is átböngészniük azoknak, akik állást foglalnak a konzervatívok ellen.
Az első felvonás csak vergődés. A második a haláltánc. Nyolc színész állt a színpadon, és mindössze csak három vagy négy „egyéni” gondolat fogalmazódott meg. A boli me kurac, a bunkó paraszt vajdasági vagyok és csak azt tudom, amit hallok a tévéből, a magát liberálisnak kikiáltó karakter, illetve (ami ki nem maradhat) a szélsőjobboldali karakter. Utóbbinak nincsenek érvei, nem tud objektív lenni, csak az érzelmei vezérlik. Liberális az, aki nem érti, miért akarna egy délvidéki az anyaországhoz tartozni? Aki kimondja, hogy nem kellenek az „ilyenek” senkinek, hiszen magyarul sem tudnak? Miért kell mindenkit degradálni és indulatoszan elítélni? Olyan paneleket csattogtatni, amelyek nem az itteni közélethez tartoznak? Igazából, amelyek senkihez sem tartoznak?
Meddig lehet félremagyarázni önmagunkat? Félremagyarázni mindent. Miért érzi bárki azt, hogy ezt megteheti?
Hogyan kapcsolódik az előadás Trianonhoz? Az elszakítottság érzéséhez? A kisebbségi lét magyarázatához? Sehogy. Mivel nem ez a cél, itt nem néz szembe senki senkivel, nincsenek tények. Közhelyek viszont nagy számban. A megalázás, illetve az abszurddá változtatás a cél. A saját átértelmezés, a torzítás. Semmi több. Ha a nemzeti identitás, a Trianon-élmény intim dolog, akkor miért áll ki valaki a színpadra, és ordítja teli torokból, hogy ez határozza meg azt, hogy valaki jó magyar-e, vagy sem…?
A közhelyek és a giccs keveredése általában veszélyes. A félremagyarázás veszélyes. A sztereotipizálás tragikus cselekedet. Ez lenne a díszelőadás? Akkor bajban vagyunk.

Az előadás alkotói:

Szereplők:

Apuka: Alföldi Róbert

Anyuka: Péterfy Bori

Nickelsdorf: Búbos Dávid

Szabadka: Fülöp Tímea

Fejér: Kovács Máté

Zólyom: Kucsov Borisz

Ungvár: Mészáros Gábor

Hargita: Verebes Andrea

Zene, dalszöveg:

Szerda Árpád

Jelmeztervező:

Veronika Keresztesova

Díszlettervező:

Urbán András

Dramaturg:

Ugrai István

Rendező:

Urbán András

Patyerek Réka

(Magyar Szó, Előretolt Helyőrség, 2022. április 16.)

     

     

     

     

     

     

     

Laudáció Márti néni tiszteletére

A Második Nyilvánosság közli Stephen Bozhen, vagyis Bózsó István írását Varjú Márta újbóli megválasztása alkalmából a Magyar Szó élére.

*

Laudáció Márti néni tiszteletére

Vajdaság nem az a hely, ahol meglepetésszerű, pozitív változások borzolnák a hétköznapi apátiába süllyedt, békés polgárok idegeit. Itt ami szar, az még jó sokáig szar is marad, esetleg csak még szarabb lesz idővel.

E “szabály” alól természetesen a közpénzből fenntartott pártszennylapunk… oppardon, “közszolgálati, független” napilapunk, a Magyar Szó sem képez kivételt, amelynek szerkesztősége élén immár kilenc éve regnál az őt etető kézbe soha bele nem harapó, megbízhatóan akaratgyenge és szervilis Varjú Márta (azaz Márti néni; egyszer egy magánbeszélgetésben Mártaként hivatkoztam rá, mire a beszélgetőpartnerem rámszólt, hogy anyám lehetne, úgyhogy mutassak tiszteletet, nekem ő nem Márta, hanem Márti néni – azóta is ehhez tartom magam), aki a napilap Pressburger Csaba neve által fémjelzett, nyúlfarknyi, ám annál markánsabban polgári, kritikus és mérlegelő hangvételű korszakát (már amennyire ez kibontakozhatott a rövidre szabott idő alatt, és a nagyszámú, kommunizmusból megörökölt, ún. “nélkülözhetetlen”, azaz tehetségtelen, semmirekellő, ámde munkajogilag bebetonozott kolléga “segítségével”, akik azóta is boldogan muzsikálnak – azaz teszik a semmit – a VMSZ szolgálatában) volt hivatott a vajdasági magyar kollektív tudatból nyom nélkül kitörölni – a szavazóbázis töretlen elhivatottságát (és elöregedését, wahaha!) látva nyugodtan kimondhatjuk: teljes sikerrel.

Lehetne most itt retorikai tűzijátékok durrogtatásával dehumanizálni szegény Márti nénit, meg azon poénkodni, hogy a VMSZ a járt szamarat a járatlan lóért el nem hagyja, de egyrészt nem kívánok bayeri mélységekbe (vagy hogy közelebbi szarember példájával éljek: a jereváni rádió véresszájú törpepincsijeként Orbánnak csaholó, pósai mélységekbe süllyedni), másrészt teljesen szem elől tévesztenénk a jelenség lényegét, ha Márti néni személyére fókuszálnánk, nem pedig (kamu)tevékenysége kontextusára.

Márti néni összes nyilvános megszólalása a magyar “ékesszólás” ünnepe: az összefüggéstelen, minden józan logikát és való világgal való kapcsolatot nélkülöző mondatai nem pusztán önmagáról állítanak ki bizonyítványt, hanem az őt újra és újra megválasztó testületről is. Elég nyilvánvaló mindenki számára, aki a világ dolgait képes a sorosozás, a migránsozás és a brüsszelezés kereteinél kissé tágabb összefüggéseiben vizsgálni (egyébként ez meglepően kevés embert jelent valójában), hogy a Magyar Szót kilenc éve nem Márti néni főszerkeszti. Ehhez ő csupán a nevét adja, de valódi beleszólása, döntési joga abszolúte nincs. A báb reászabott szerepében jól is érzi magát, sőt, ő tényleg azt hiszi, hogy főszerkeszt (csak épp sosincs mit csinálnia – talán még azt is elhiszi, hogy ezen a poszton az embernek csupán ennyi, azaz semennyi a dolga), de valószínűleg azzal sincs tisztában, hogy az intellektuális képességei a cipőfűző bekötéséig terjednek, és egy normális világban, ahol a hatalmi politikumot nem a legromlottabb, legbetegebb aljanép alkotja (és ahol a szavazó többség nem annyira rövidlátó, hogy egy ilyen söpredéket folyamatosan hatalmon tartson), ő még a felmosóvödör fölötti rendelkezés jogát sem kapná meg a Magyar Szó székházában, nem hogy rovatvezetőnek és szerkesztőbizottsági tagnak nevezgessen ki egy olyan, többszörösen durva plagizáláson kapott (persze nem a maszós kollégák által lebuktatott), teológiai tanulmányaiba már jóval korábban belebukott (a “ne lopj!” parancsolatot nem vette be a gyomra) “újságírót”, aki az ilyen gerinctelen kamumunkahelyek létezése nélkül simán éhen halna.

Mint ilyen (mai kifejezéssel élve) “chiptuning-mentes” személy a lehető legautentikusabb programot vetette papírra a pályázatában: továbbra sem fog csinálni semmit, illetve továbbra sem fog semmit másként csinálni, mint ahogy eddig nem csinálta (shorturl.at/wyQVW). Lássuk be: ez a program annyira ütős, hogy akkor is nyert volna, ha rajta kívül lett volna más jelentkező is erre a posztra. De nem volt. Mondjuk nem is volt a pályázattal telekürtölve a sajtó, az igaz.

Így állunk tehát 2020-ban Vajdaságban, ahol nem mellesleg az a Kabók Erika kapott Pro Urbe-díjat Szabadkán a sorozatos, migránsozós uszításért, akit pont emiatt vágták ki a Vajdasági Újságírók Független Egyesületéből (lévén, hogy az újságírói kódexet keresztben-hosszában hágta át), de úgy, hogy a lába nem érte a földet. 

Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, a másik meg újságírónak.

Hölgyeim, mindkettejüknek szívből gratulálok, a megtartott poszthoz és a díjhoz egyaránt! Önök pontosan azok, akiket a földbedugott fejű, vajdasági magyarság jelenleg érdemel. Teljes az egyensúly az univerzumban.

(Második Nyilvánosság, 2020. szeptember 12.)

Traumából gyermekirodalmat – interjú Szabó Palócz Attilával

A Kortárs című folyóirat online kiadásában interjút közöl Szabó Palócz Attilával.

*

Traumából gyermekirodalmat – interjú Szabó Palócz Attilával

Hamarosan megjelenik a vajdasági származású Szabó Palócz Attila új kötete, amely a sokoldalú alkotó két gyerekverskönyvének átdolgozott kiadása lesz. A színészként, színházi rendezőként és újságíróként is jelentős teljesítményeket magáénak tudó szerző a meseírás rejtelmeiről is mesélt, és arról, hogy mit jelentett számára az írás a háborúban.

– Első versesköteted, az 1993-ban megjelent Résnyire nyitva lapjain az antik, időmértékes versformákra fogékony, a görög–római mondavilág iránt érdeklődő szerzőként mutatkoztál be. Hogyan váltottál ebből az attitűdből alig néhány évvel később a gyermekirodalomra, amely azóta is fontos eleme a pályaképednek?

– Egyáltalán nem volt tervezett, hogy én egyszer gyerekeknek kezdek el írni verseket, meséket. Korábban tulajdonképpen csak egy mesejátékot írtam az Újvidéki Rádió hangjátékműsorainak, s azt is az intézmény akkori dramaturgjának személyes, baráti kérésére. Így visszagondolva és a gyermekek szempontjából nézve, az a szöveg hemzsegett a horrorisztikus elemektől. Kutyákról szólt a mese, akiket elfognak a sintérek, majd reggel az iskolába tartó gyerekek szabadítják ki őket a sintértelepről. Ezt még az egyetemi éveim legelején írtam. Színművészetire jártam, s nekem akkor hatalmas élmény volt, hogy ismert színházi személyiségek dolgoztak a darabomon, népszerű vajdasági magyar színészek játszották a szerepeket. Bennük pedig volt annyi kollegialitás, hogy ötleteket, tippeket, tanácsokat adtak. Bakota Árpád színművész például arról beszélt, hogy nem érti annak a szerepnek a funkcióját a darabban, amit ő játszott, s ebből én nagyon sokat tanultam azzal kapcsolatban, hogyan kell mozgatni az alakokat egy hangjátékban. Kovács Frigyes azt dicsérte, hogy milyen jól tudok párbeszédben gondolkodni, s nem írok döcögős, szögletes, erőltetett dialógusokat. Azon a szövegen akkor persze már nem változtathattam, hiszen felvették, a rádió bemutatta, de a későbbiekben az újabb műveimben nagy hasznát vettem ezeknek a hozzászólásoknak.

– De ezzel még nem érkeztél el a gyermekversekig…

– Néhány évvel később, 1994-ben megszületett a lányom, de én akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy gyermekverseket írjak. Csak később, a közösen eltöltött időből, a lányommal való játszadozásból születtek az első ilyen művek. Játszottunk, ökörködtünk, marhultunk, s közben szinte spontán módon, véletlenszerűen keletkeztek olyan szövegek, amelyeket utóbb érdekesnek, méltónak találtam arra, hogy lejegyezzem. Ezek lettek az első gyermekverseim, amik rögtön meg is jelentek. S ahogy folytattuk a játszadozást, egy idő után azt vettem észre, hogy csak úgy dőlnek a kezem alól a gyermekversek. Ezekből 1996-ban állt össze egy kötet, Fityisz címmel jelent meg a Forum Könyvkiadónál. Nekem pedig külön öröm volt, hogy a gyerekek, a szülők, az óvónők nagyon megszerették ezt a kiadványt. Manapság is előfordul, hogy megismerkedek emberekkel, akik fejből mondják a Fityisz verseit, s amikor rájuk kérdezek, hogy honnan ismerik ezeket a szövegeket, nevetve válaszolják: „Nekem három gyerekem van… Tudod te, hányszor kellett felolvasnom nekik?”

Tegyük hozzá, hogy ez a Fityisz nem azt jelenti, amit Magyarországon. Én zentai vagyok, Újvidéken jártam egyetemre, s amikor a lányom megszületett, mi még mindig Újvidéken éltünk.

A „fityisz” kifejezést – az ujjal való, nemzetközileg is értelmezhető jelbeszéd megnevezéseként, „bemutatás” értelmében –, bevallom, én soha nem hallottam korábban.

Mi ezt sem Zentán, sem Újvidéken nem használtuk. A lányomnak viszont egészen kicsi korában dús, erős haja volt, amit sehogyan nem tudtunk lefésülni, mindig felállt egy nagy kupacban a feje közepén, pont úgy, mint egy punktaraj. Úgy is hívtuk őt abban az időszakban, hogy „a legkisebb punk a világon”. A taraj amolyan fickós külsőt kölcsönzött neki. Ezért kezdtünk hát úgy hívni, fickó, fitykó, fityisz és így tovább. E szót tehát én a lányom megnevezéseként írtam fel címként a kéziratra, amikor leadtam a kiadóban. Nem is gondoltam a szónak erre a másik értelmére.

– Hogyan váltottál a prózai szövegekre, vagyis a mesékre?

– Meséink is voltak már a kezdet kezdetén, ugyanis a lányom sokkal jobban szerette, ha olyan meséket mondtunk neki elalvás előtt, amiket mi találtunk ki. Csak az volt néha kicsit kínos, amikor azt kérte, mondjuk el ugyanazt, mint tegnap, mert annyira tetszett neki. Hát igen, csak addigra már nem emlékeztünk az előző napi rögtönzésünkre… Így keletkezett például A juhász című mese, amelynek időközben számtalan változata, variánsa lett, mire végül egyszer leírtam. A mesék azonban néhány évvel később kerültek igazán „funkcióba”, ugyanis valódi stresszként éltük meg, hogy az addigra már több háborút viselt országban engem 1997 őszén elvittek kötelező katonai szolgálatra. Megjegyzem, az akkori, miloševići törvények szerint is teljesen jogtalanul. Ugyanis minden törvényes előírás szerint meg kellett volna kapnom a további halasztást harminckét éves koromig. De ez a legkevésbé sem érdekelte a zentai katonai ügyosztály akkori munkatársát: ő akkor a fejébe vette, hogy engem bezzeg elküld katonának, és hiába hordtam be neki a legkülönfélébb papírokat, igazolásokat, mindent kapásból, olvasás nélkül lesöpört az asztalról.

Lányom három és fél éves volt, amikor erőszakkal szétszakították a családunkat, én pedig ott találtam magam Koszovóban, mert persze nem is küldhettek volna máshova, mint az akkor még megmaradt ország, a Kis-Jugoszlávia legtávolabbi csücskére, az albán határra – határőrnek. Oda, ahol békeidőben is teljesen megszokottak voltak a lövöldözések.

Ekkor kerültek előtérbe a mesék, a katonaságnál ugyanis gyerekeknek, vagyis a lányomnak szóló prózai szövegeket kezdtem írni – levélként –, amelyekben azt magyaráztam el neki ezeken a történeteken keresztül, hogy miért nem lehetünk együtt. Ő is lelki traumaként élte meg ezt a szituációt, az apja eltűnését. Nem képletesen mondom, hanem szó szerint belebetegedett. Mindenféle betegségek jöttek ki rajta egyik napról a másikra, a feleségem rohangált vele az orvosokhoz, akik nem találták az okát. Az egyik doktor aztán a sokadik látogatás alkalmával már nem bírta tovább, és rákérdezett a feleségemre: „Nem érte ezt a gyereket mostanában valami megrázkódtatás?” Ja, hogy ez a baja… De igen, nagyon is érte!

– Hogyan lehet mesében megfogalmazni ilyen traumatikus dolgokat?

– Igazából magam sem tudom, és nem tudtam akkor sem a módját. Csak mesélni akartam a lányomnak az érzéseimről. Azt akartam elérni, hogy a maga gyermeteg értelmével felfogja, mi történik. Az apja nem azért hagyta el, mert már nem szereti… Az apja nem jószántából nincs vele… És mi egyszer csak azt vettük észre, hogy a dolog működik: a lányom értette és élvezte ezeket a meséket, én pedig a távolból, több száz kilométerről csak így tudtam, csak ezen az egyetlenegy módon voltam képes törődni, foglalkozni vele. És nem is csak ő élvezte ezeket a meséket: feleségem ugyanis legépelt néhányat a történetek közül, ezek bekerültek a Mézeskalács című gyermeklapba, sőt az egyiket még egy olvasókönyvbe is beszerkesztették az újvidéki Tankönyvkiadónál. Remek visszajelzéseket kaptam később ezekre is szülőktől, óvónőktől. A katonaságból, később már a frontról hazaküldözgetett mesékből pedig hamarosan egyfajta családi biznisz alakult ki: lányom elmondta feleségemnek, hogy miről szeretne mesét hallani, kik legyenek a szereplői, majd feleségem ezt afféle rendelésként megírta nekem levélben, és a megkapott paraméterek alapján írtam az újabb meséket. Rendelésre. Ez nem volt egy lírai korszak, ebben az időben szinte alig írtam verseket, így gyermekverseket sem.

– Mennyire ideális élethelyzet a frontszolgálat a meseírásra?

– Távolról sem az. Amikor 1997-ben elvittek katonának, akkor épp nyugalom volt az országban, a horvátországi és a boszniai háborúk már véget értek, a koszovói pedig még nem kezdődött el. Csak hát egy év volt a katonai szolgálat, és 1998 tavaszán feltűnt az albán Koszovói Felszabadítási Hadsereg, s ott is elkezdődött – engem tehát helyben ért – a háború. Helyben és egyenruhában. De én a civilségemet egy pillanatra sem adtam fel, máig állítom, hogy engem csak egyenruhába bújtattak, elvittek, elszakítottak a családomtól, de én soha senkinek a katonája nem voltam.

Az esküt is úgy tettem le – mert az kötelező volt –, hogy amikor a nevemet kellett volna mondanom a szövegben, akkor magyarul szidalmaztam a tisztjeim felmenőit, válogatott trágár szavakkal.

Abban a tömegben magyarul úgysem értette senki sem, hogy mit mondok, de legalább megvolt az az elégtételem, hogy én ugyan nem tettem le az esküt az elvárt módon. Abban a kaszárnyában én egy civil rab voltam, akit egyenruhába öltöztettek. Egyetemet végzett ember, huszonhét éves, a sok-sok tizennyolc-húsz éves srác között, és ennek is megvoltak a maga előnyei. Az egység legképzettebb tagjaként természetesen én lettem az írnok, így a feladataim közé tartozott az ügyeleti beosztás elkészítése is. Természetesen mindig éjszakai ügyeletre osztottam be magam. Ezt mások egyébként sem szerették, mert ha alváson kapták őket, komoly büntetésre számíthattak. Én viszont nem is akartam aludni az éjszakai ügyeletben: bár én sem figyeltem oda arra, hogy épp jön-e fegyvercsörtetve az ellenség – az albánok, ha akartak volna, úgyis megölhettek volna bennünket, tehát semmi jelentősége nem volt annak, hogy mi mennyire vagyunk résen –, de olyankor mindig írtam.

Egy ilyen éjszakai ügyeletben írtam meg például a Zöldleveli Kótyonfitty, a kalandor béka legnagyobb szerelme című mesejátékomat az Újvidéki Színház diákszínpada számára Ábrahám Irén színművésznő felkérésére valahol a koszovói hegyekben, egy erdő szélén, a frontvonalban. Ezt a szöveget aztán még egy pontban elkísérte a háború: leszerelésem után, amikor már ismét Újvidéken voltam, ugyancsak Ábrahám Irén javasolta azt is, hogy rendezzem meg én a darabot a diákszínpad tagjaival. El is kezdtük a próbákat: kislányként, az azóta már ismert színésznő, Béres Márta játszotta az egyik főszerepet. A próbafolyamat akkor szakadt meg, amikor 1999-ben elkezdődtek a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásai. Újvidéket naponta lőtték, nem folytathattuk a munkát.

– Civil, azaz nem író pályád sem áll távol a meseírástól: újságíróként keresed a kenyered. Én látok ebben azért egy kis fordítottságot: általában az emberek a deszkákra vágynak, te meg kiléptél a rivaldafényből. Miért történt? Van-e köze az íróvá válásodhoz?

– Újságíróként – a manapság a szakmára jellemző tendenciák ellenére – nem szeretnék meséket, fikciós történeteket írni. Ha megfigyeljük a nagy általánosságban ható tendenciákat, amelyek immár Vajdaságot is elérték, azt kell látnunk, hogy egyre kevesebb újságíró dolgozik a sajtóban. A lapokat sokszor úgy töltik meg tartalmakkal, hogy abban az újságírói hivatás egyáltalán nincs jelen. Színházi szempontból azonban mindenképp egyfajta pályaelhagyó vagyok, ezt felesleges is volna tagadnom, én mégsem így élem meg. Az én fejemben a kettő, az irodalom és a színház tulajdonképpen a kezdetektől összetartozott. Még középiskolás srácokként, amikor az első drámai műveinket megírtuk, azokat mi játszottuk el, és mi rendeztük meg az előadásokat. Mi hordtuk össze a kellékeket, a díszletelemeket, a kosztümöket, sőt egyszer még hangjegyeket is rajzolgattam a kottafüzetbe – tehát még a zenét is én írtam meg hozzá, amit aztán egy harmonikás lány játszott el. De persze soha nem képzeltem magam zeneszerzőnek, ahogy képzőművésznek sem, pedig foglalkoztam mail arttal is, és az elmúlt három évtizedben összegyűlt egy kötetre való képversem, vizuális költeményem. Akkor sem hagytam fel az írással és publikálással, amikor színészként dolgoztam, akkor is jelentek meg könyveim, sőt egy időszakban még rovatvezető is voltam az egyik lapnál a színházi főállásom mellett. És megfordítva: akkor is készítettünk előadásokat, akkor is felléptem színházakban, amikor újságíróként dolgoztam. Soha nem tudtam, nem is akartam szétválasztani a kettőt. A mi nemzedékünk pályakezdésekor Vajdaságban ennek már szép hagyományai voltak, gondoljunk csak Ladik Katalinra. Tanárom volt az egyetemen Pataki László, az ismert színművész és rendező, aki ugyancsak rendszeresen publikált verseket, és neki is könyvei jelentek meg. Ő határozta meg az egyik óránkon ennek az élethelyzetnek a kettősségét: „A színészek szerint jó író, az írók szerint jó színész.”

Annak, hogy én egyszerre több pályán is mozogtam, a hétköznapi életemben azt a hasznát vettem, hogy sokkal könnyebben tudtam meghozni fontos döntéseket, mint a kollégáim, pályatársaim.

Amikor például politikai okok miatt elhagytam a szabadkai Népszínházat, aznap délután már újságíróként kezdtem dolgozni az Újvidéki Rádióban, ahol akkor Gion Nándor volt a főszerkesztő. Amikor pedig a Magyar Szó, a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának munkatársaiként a feleségemmel olyan nyomorultul kevés volt a fizetésünk a NATO-bombázások idején, hogy a kettőnk bére együtt sem volt elég a havi lakbérünkre, akkor is egyből tudtam váltani, és hamarosan már a szabadkai Gyermekszínház társulatának tagja voltam.

Bence Erika

(Kortárs Online, 2020. január 28.)

[Vajon melyik Mártára gondoltunk?]

A HülyegyerekPress nevű szatirikus Facebook-oldal egy mémmel reflektál az újvidéki Magyar Szónál történt változásokra.

*

Vajon melyik Mártára gondoltunk?

(HülyegyerekPress, 2018. szeptember 28.)

Beszélgetések a zEtna lávafolyamában

A Magyar Szó közli Horváth Zsolt beszámolóját a zEtna irodalmi fresztiváljáról.

*

Beszélgetések a zEtna lávafolyamában

Szombat este véget ért az internetes irodalmi folyóirat tizennegyedik fesztiválja

November első hetében évről évre – a zEtna internetes irodalmi folyóirat fesztiváljának köszönhetően – különböző intenzitással ugyan, de felpezsdül a térség irodalmi élete, új energiával és szellemi táplálékkal ellátva a zentai és környékbeli irodalomkedvelőket.

Így az idén tizennegyedik alkalommal megrendezett (nem csak) irodalmi kavalkád titka talán elsősorban az, hogy az irodalmárok, képzőművészek, zenészek háromnapos találkozója alkalmat ad a beszélgetésekre, s ezt a lehetőséget a rendezvénysorozat vendégei ki is használják. Az egyik kedves kollégám a minap megjegyezte: ezek a „irodalmi folyamok közötti” kedélyes dialógusok sokkal fontosabbak annál, mint ami az alkotóházban a közönség előtt elhangzik. Emellett évről évre az ismert írók mellett egyenrangú teret kapnak a feltörekvő, tehetséges ifjak is, valamint az újító jellegű kísérletezések.

Az idei fesztivál második napján a vajdasági ismert képzőművésszel, Szajkó Istvánnal és Szűgyi Zoltán adai születésű irodalmárral folytatott érdekes beszélgetést követően nem kevésbé volt izgalmas megismerkedni Nagy Hajnal Csilla fiatal felvidéki írónővel és műveivel. Szabó Palócz Attila Viola Szandrával, a magyarországi „testverselővel”, tánckritikussal, a Magyar Idők munkatársával beszélgetett, ennek során megismerkedhettünk az irodalom népszerűsítésének egy igazán rendhagyó módjával is. Megtudhattuk azt is, hogy mi fán terem Szandra legújabb „találmánya”, az úgynevezett verstetkó.

A rendezvénysorozat utolsó napján Bozsik Péter Hizsnyai Zoltán József Attila-díjas felvidéki költővel, a szlovákiai magyar írók lapjának, az Opusnak a főszerkesztőjével beszélgetett, majd az úgyszintén felvidéki Horváth Viktor Tankom című regényét megismerve a regény cselekményszálának alapot adó, a csehszlovák reformtörekvéseket 1968-ban brutálisan letörő invázióról tudhattunk meg kevésbé ismert dolgokat. Izgalmas volt végighallgatni Mészáros Anikónak Jónás Tamás roma költővel és programozóval lefolytatott beszélgetését, amelynek során ízelítőt kaptunk a fiatal irodalmár Cigányidők című önéletrajzi regényéből és verseiből. Jónás Tamás versei 16 éves kora óta jelennek meg, s ő alapította a dokk.hu című, mindenki által írható portált, amelynek jó ideig a szerkesztője is volt. Huszonkét évesen adta ki Cigányidők címmel írt önéletrajzi regényét, melyben a kora gyermekkora történéseit dolgozza föl. Ezenkívül elkészítette a Demokrácia című első internetes közösségi játékot.

A fesztivált szombat este a Hoppál Mihály Band koncertje zárta.

Horváth Zsolt

(Magyar Szó, 2017. november 14.)

Viola Szandra, a testverselő (Horváth Zsolt felvétele)

A nosztalgia hangja

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A nosztalgia hangja

A lap a szerb nyelvű Kekec magyar fordításban megjelenő mutációja volt – Volt egyszer egy Buksi (9. rész)

Az idén lenne hatvanéves az egykori Buksi című gyermeklap, amely azonban – felettébb sajnálatos módon – nem érte meg ezt a kort, nem egész öt év után kimúlt, megszűnt. Mint az újság egyik volt munkatársától, a kisebb szövegek fordítójától, Kovács József újságírótól, szerkesztőtől jóval később megtudhattuk (lásd sorozatunk korábbi részeiben…), a Borba társkiadó ekkor vásárolt egy színes nyomtatásra alkalmas nyomdagépet, ezért az addig a szerb nyelvű változatot, a Kekecet is előállító Forummal felbontotta szerződését. Ettől kezdve maga nyomtatta színes lapjait. A Buksi ezek szerint akkor maradhatott volna fenn, ha szerkesztői leköltöznek Belgrádba, s voltak is akkoriban ilyen kezdeményezések, de végül is nem tudtak megegyezni… Ez volt Kovács József szerint a népszerű gyermeklap végzete.

Mint a lap egykori szerkesztőjétől megtudhattuk, a Buksi munkatársainak, akik leköltöztek volna Belgrádba, a Borba kiadóház nem tudott lakást biztosítani a jugoszláv fővárosban, ezért a tárgyalások megrekedtek, zátonyra futottak. Be kell vallanom, az elbeszélésének ezt a részét én jókora fenntartásokkal fogadom… Ugyanis felmerül bennem a kérdés: Valóban egy albérleten múlott volna minden? Tényleg?! Már elnézést, de ez eléggé hihetetlennek tűnik nekem.

Mai szemmel nézve már sajtótörténeti adatként, tényszerűen kell tekintenünk arra, hogy a Buksi utolsó száma 1962. október 1-én jelent meg. Teljesen váratlanul, mindenféle hivatalos bejelentés, előrejelzés nélkül szűnt meg a lap. Nem is beszélve arról, ami minden képregényrajongót a legfájdalmasabban érint: a hétről hétre egyoldalas folytatásokban közölt történetek megszakadtak, a szálak elvarratlanul lógtak a levegőben… Vagy hevertek az ágy alatt a porban… Vagy belegabalyodtak a pókhálóba a szoba sarkában… Vagy a fene sem tudja ma már megmondani, hogy milyen sorscsapások érték őket tulajdonképpen… Menet közben! Amikor pedig úgy tűnt, hogy minden épp a legnagyobb rendben megy a maga kiszámítható, biztosnak és biztonságosnak vélt útján… A rajongók sem értették, hogy mi történt. A horgosi Nagygyörgy Zoltán, aki zsenge kisgyermekként volt a Buksi egyik elragadtatott, rajongással és nyitottsággal teli olvasója, kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című írásában így foglalta össze emlékeit: „Ötven évvel ezelőtt az itteni magyarság egy csodálatos hetilappal lett gazdagabb. Ez volt a mai nemzedékek által sajnos már feledésbe merült Buksi, a 7–77 éves fiatalok hetilapja. A ma is élő akkori fiatalok viszont még mindig meleg nosztalgiával emlékeznek erre a remek kiadványra. Abban az időben mindenki alig várta a csütörtököt, hogy az újságárusok kinyissanak, hogy olvashassák kedvenc képregényhőseik történeteit, melyek egyoldalas folytatásokban jelentek meg. Sok gyűjtő, mind hazánkban, mind Magyarországon, ma ezeket az összegyűjtött példányokat féltett kincsként őrzi” – írta a szerző. Hozzáteszem, valóban ez állt a Buksi fejléce alatt: „A 7-77 éves fiatalok lapja”. Én ezt azonban eddig még egyszer sem említettem sorozatunkban, szándékosan!, mert ezt egyfajta (felettébb elkoptatott, elcsépelt…) frázisnak tartom, ami mellesleg épp abból adódik (azért került ide…), hogy a Buksi a szerb nyelvű Kekec hasonmása, tükörlapja, magyar nyelvű fordításban megjelenő mutációja volt. Ilyen megközelítésben tehát tulajdonképpen önálló újságnak sem tekinthetjük, különösképp, hogy „autonóm tartalmat” szinte nem is közölt; főleg a kezdetek kezdetén nem. Délszláv nyelvterületen pedig – akárhány utódállamról beszéljünk is – ez máig is egy igencsak elterjedt, bevett, rendszeresen feltűnő és ismétlődő megjelölés, (ön)meghatározás. S így én nem is tulajdonítanék neki jelentőséget… Még az érdekesség szintjén sem! „Borbin zabavnik za mlade o 7 do 77 godina” – olvashatjuk a korabeli Kekecek címoldalán. A Politikin zabavnik pedig még erre is rátett egy „lapáttal”: „Za sve od 7 do 107!” Vagyis nekik már a hetvenhét esztendős emberek sem elég idősek ahhoz, hogy felnőttszámba vegyék őket, az ifjúság határait ők egészen százhét éves korig szélesítették… A magam negyvenhat esztendős fejével ezt ezúton is köszönöm nekik!

Nagygyörgy Zoltán így folytatta visszaemlékezéseit: „Akkor párhuzamosan, magyarul Buksi, szerbül pedig Kekec néven megjelenő lap színes nyomtatásban látott napvilágot, és elsősorban képregények voltak benne, de tudománnyal, sporttal, filmmel is foglalkozott, érdekességeket és rejtvényeket is közölt. A belgrádi Borba lapkiadó vállalat és az újvidéki Forum lap- és könyvkiadó közös törekvéseként jelent meg. A magyar nyelvű kiadás főszerkesztője Bogdánfi Sándor (1912–1987) volt. Majdnem öt éven át – amíg nem szűnt meg – magyarul 249 szám jelent meg belőle.

A Buksi a vajdasági magyarság körében kedvelt lap volt, nagy olvasótáborra tett szert, amely egyre csak növekedett, és ez az akkori hatalomnak nem biztos, hogy megfelelt. Egy kisebbségi lap pénzelése talán »teherré vált az államkasszának« és az is elképzelhető, hogy a belgrádi Borba számára az újvidékiek által szerkesztett lap tartalma sem »megfelelő ideológiákat« prezentált az olvasók felé. A folytatásokban közölt nyugati képregényekben a belga rajzoló, Macherot Raymond figurái, Vakarcs és Pöttömke mindig az igazságért harcoltak, úgy, mint Clifton ezredes is. Az amerikai Harold Foster képregényhőse, Valiant herceg a demokráciáért küzdött. A szintén belga Fred Funcken figurája, a fehér lovas az elnyomás és a zsarnokság ellen harcolt stb. A tudományos munkák és a szórakoztató rovatok is lehet, hogy szerintük túlságosan olyan »nyugati« nézeteket közvetítettek az olvasóknak, amelyek a II. világháborút követően túlságosan megnyitották a világot a Jugoszláviában »összezárt« nemzetiségek előtt. Így a belgrádi Borba úgy határozott, hogy 1962. október 1-jétől megváltoztatja a lap tartalmát és külalakját” – írta hát Nagygyörgy Zoltán az Üveggolyóban. Mint már sorozatunk nyitóepizódjában is jeleztem, éppen ezek azok a vélemények, amelyekkel a lap arculatának megítélésében az utókorból nézve, vagyis mai szemléletünk szerint már nem mindenki ért egyet. A jövő héten majd ezt is igyekszünk még tisztába rakni…

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

Régi Buksik egy kupacban (Nagygyörgy Zoltán illusztrációja)

A Buksi kilencedik számában, 1958. február 20-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Pásztor arra kéri a magyarokat, hogy szavazzanak Vučićra

A Szabad Magyar Szó kivonatosan ismerteti az interjút, amit a Magyar Szó készített Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével.

*

Pásztor arra kéri a magyarokat, hogy szavazzanak Vučićra

A VMSZ elnökét nem érdekli, hogy az államfőjelölt mit követett el a délszláv polgárháborúk idején

A VMSZ jelenlegi politikai viszonyrendszerében az általa lehetségesnek látott egyedüli racionális döntést választotta a párt vezetése, vagyis azt, hogy a hatalmi koalíció elnökjelöltjét támogatja a még ki sem írt, de már bejelentett, küszöbön álló szerbiai elnökválasztáson – mondta el a Magyar Szó hétvégi számában megjelent interjúban Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. „Értelmes döntésnek tartom ezt, mert az ország, a magyar közösség prioritásai szempontjának megfelel – és ez támasztja alá a pártpolitikai szempontot. Egy ilyen változó, zavaros világban, amilyenben élünk, azt hiszem, az elsődleges érdekünk éppen a politikai stabilitás megőrzése és a döntéshozó képesség fenntartása, és ez az elhatározás, amire jutottunk, ezt teszi lehetővé. Határozott és hatékony döntéseket kell tudnia az államnak hozni, ez a vajdasági magyar embernek is érdeke. A biztonság pedig mindenek felett álló szempont” – tette hozzá a pártelnök.

Mint mondta, fontos szempontja volt a döntés meghozatalának az is, hogy az elmúlt években a Szerb Haladó Párttal a VMSZ kialakított egy együttműködést, amelyet minden fontos pillanatban újabb koalíciós megállapodással erősítenek meg. A pártelnök úgy látja, hogy a most is aktuális koalíciós megállapodás tartalmaz minden, közösségi szempontból fontos prioritást. Pásztor István elemi érdeknek tekinti ennek az egyezségnek a fenntartását, „a közös célok megvalósítását”, amelyek közül az interjúban az uniós közeledést, valamint a térség- és gazdaságfejlesztési programot említette ki.

A VMSZ vezetője azzal érvelt Aleksandar Vučić támogatása mellett, hogy szerinte a magyar embereknek is érdekük, hogy olyasvalakit támogassanak, „akit már láttunk akcióban, aki a magyar közösség irányába konkrét lépéseket tett, s ez Vučićról mindenképp elmondható”. A jelenlegi szerb kormányfő erényeit sorolva Pásztor felidézte, hogy ő volt az, akinek a hivatali idejében kormányrendelet törölte el a kollektív bűnösséget, ő ment el a Vergődő madárhoz leróni a kegyeletét, s ebben az időszakban fogadták el a kisebbségi akciótervet is. Továbbá úgy értékelte, hogy Vučić vezetése mellett jelentős mértékben javultak a szerb–magyar kapcsolatok.

„Olyan teljesítmény ez, aminek alapján én most, feltételezem, joggal kérem a vajdasági magyar embereket, hogy menjenek el szavazni, és rá szavazzanak. Nem akarok belebonyolódni abba, hogy két vagy három évtizeddel ezelőtt ki mit mondott” – fogalmazott a ma megjelent interjúban Pásztor István.

Mint mondta, fontos kérdés volt pártja számára, hogy állítson-e saját jelöltet, vagy kiálljon Aleksandar Vučić mellett. „Az nem merült fel, hogy valamelyik másik elnökjelöltet támogassuk” – tette nyilvánvalóvá a pártelnök, aki kitért arra is, hogy az Orbán Viktor magyar kormányfővel folytatott minapi egyeztetésén egyetértettek abban, hogy nemzetpolitikai szempontból fontos, hogy a kiélezett helyzetekben olyan döntések szülessenek, amelyek a vajdasági magyar közösség és az egész nemzet érdekeit szolgálják. „Ez egy ilyen döntés” – mondta Pásztor István.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a VMSZ felkészült-e az esetleges újabb parlamenti választásokra, a pártelnök úgy fogalmazott, hogy jelenleg „nincs politikai észszerűsége annak, hogy újra előrehozott választások legyenek. Ha mégis ilyen döntés születik, mi is részt veszünk a csatában. A Vajdasági Magyar Szövetség a parlamenti és önkormányzati választásokon mindig egyedül indul. Most is így lesz, még akkor is, ha a haladókkal koalícióban fellépve esetleg sokkal több mandátumot tudnánk megállapodás alapján kapni, mint amennyit választások útján tudunk szerezni. Az a meggyőződésünk, hogy az önállóan megszerzett mandátumok fajsúlya nagyobb. Önálló programunk, listánk és kampányunk lesz. Mindeközben tisztában vagyok azzal, hogy nem egyszerű a helyzet: elképzelhető, hogy ugyanazon a napon kétfajta üzenetnek kell eljutnia a választópolgárhoz, megindokolva, hogy miért kell az egyik szavazólapon az egyik, a másikon a másik párt vagy párt jelöltje előtti számot bekarikázni” – mondta a Magyar Szó mai számában megjelent interjúban Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.

(Szabad Magyar Szó, 2017. február 25.)

Megjelenik a Magyar Szó hetvennegyedik évfolyamának negyvenötödik száma (csak három oldal a lapból)

Az újság interjút közöl Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével, publicisztikai oldalán pedig az olimpiai pályázat visszavonásával foglalkozik.