[Ma este századszor. Kosztolányi Dezső Színház...]

Századszor kerül színre a Kosztolányi Dezső Színház Urbi et orbi című előadása. Ebből az alkalomból Molnár Edvárd osztja meg újra az eredetileg 2009. január 26-án létrehozott facebookos fényképalbumát.

*

Ma este századszor. Kosztolányi Dezső Színház

     

     

     

Wishről rendelt eltörléskultúra

A Magyar Szó közli Ternovácz Áron írását a Kosztlányi Dezső színház előadásáról.

*

TERASZ
Wishről rendelt eltörléskultúra

Keserű sors vár a bácskai színházkritika-íróra. Elsősorban akkor, ha a nemzeti értékeket, hagyományokat kigúnyoló színdarab miatt ragad tollat. A rendezőtől és annak holdudvarától gyorsan megtudhat bizonyos dolgokat. Például, hogy „bivalybasznádalsóról” (Kishegyesre célozhatott a bejegyzés írója) nem szólhat bele a városi élet dolgaiba. Azt is, hogy az ezeréves értékek melletti kiállás „trendi politikai széljárás”, a vajdasági néptáncos közösség egy része pedig „tincitánci maffia”. A kritikaíró különféle jelzőket kap, aki pedig kiáll mellette, az szövegértési gondoktól szenved. A reakciók láttán feltűnt: nincs szó érvek ütköztetéséről. Egész pályás letámadásról, karaktergyilkossági kísérletről annál inkább. A cél, hogy a szerzőnek többé eszébe se jusson, hogy kritikát fogalmaz meg a szent, sérthetetlen és vitán felül álló „szabad” színházi világ szűk körével vagy az általuk képviselt ideológiával szemben.
Így született a rendező tollából (az iromány szerzőjére utalva – aki egyébként tanárnő) kulturált megnyilvánulás helyett olyan reakció, hogy: „…és ez a hölgy gyermekeket tanít?” Mint egy nyugati mintára kigondolt, de Wishről (olcsó hamisítványokat is forgalmazó webáruház) rendelt cancel culture (eltörléskultúra). A kritika által kiváltott bejegyzés- és kommentcunami hatására nyolcéves önmagam jut eszembe. Gyermekkori pajtásom akkoriban azt mondta, hogy én vagyok a legbénább focista, akit ismer (volt valóságalapja), mire könnyes szemekkel, megsértődve azt válaszoltam: te meg csúnya vagy.
Apropó, politika és pedagógia. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnik fel a kritizált darab (abban szerepet is kapó) rendezője körül az anyaországi baloldali/ellenzéki előválasztás egyik kampányarca. Az a neves rendező, aki a Madách Imre-féle Az ember tragédiája saját énképére alakított verziójában elengedhetetlennek tartotta az orális szexuális aktus megjelenítését a színpadon. Egy újságírónő akkoriban ki is fejezte ellenérzését a rendező munkásságával kapcsolatban, és megkérdezte tőle, hogy ezt a jelenetet egy tizenkét éves gyermekkel megnézetné-e. „Meg bizony” – válaszolta a színész, aki azt is megjegyezte: „Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében.”
Nos, a szakemberek szerint a színház legfontosabb célja a kikapcsolódás mellett az, hogy segítse elsősorban a fiatalokat a gondolkodásban, a társadalmi szerepvállalásban, értékrendet alakít ki, illetve nagyban befolyásolja az önazonosság-tudatot. A színház tehát művel, szórakoztat és NEVEL. A történelem azt is bebizonyította számunkra, hogy ha kell, átnevel. Lehet érvelni a „ha nem tetszik, ne nézd” ütőkártyával, de „A trianoni csata” hívószóra a szülők többsége minden bizonnyal nem nemzeti identitásának mindennemű sárba tiprását, a vajdasági magyarság kigúnyolását várva viszi el gyermekét. Ahogy Az ember tragédiájára sem abban a tudatban váltunk jegyet, hogy orális szexszel fogunk szembesülni.
Az ezeréves értékeink melletti kiállás valóban „trendi politikai széljárás” lenne? Jogosan merül hát fel bennünk a kérdés: akkor mi a maradi? Csak az a megfelelő kulturális termék, amely a hagyományaink, gyökereink kifigurázását, mindenféle önazonosság-tudat sárba tiprását, (és/vagy) paráználkodást, (és/vagy) devianciák népszerűsítését, (és/vagy) az LMBTQ személyek kötelező megjelenítését, ideológiájuk propagálását tartalmazzák? Egy biztos, aki ennek kapcsán kifejezi nemtetszését, az vagy a „tincitánci maffia” tagja, pártkatona, értelmezési gondjai vannak, vagy csak falusi, s így nem szólhat bele a városiak dolgába. Pont. Kulturális keretek között (például kritika formájában) nincs már helye érvelésnek. Ez lenne hát a sokat hangoztatott szabadelvűség?

Ternovácz Áron

(Magyar Szó, 2022. április 24.)

A trianoni csata

A Magyar Szó mellékleteként megjelenő vajdasági Előretolt Helyőrség közli Patyerek Réka írását a szabadkai Kosztolányi Dezső színház új előadásáról.

*

A trianoni csata

Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek. A művészetnek egyik lehetséges célja, hogy görbe tükröt mutasson. Itt ez sajnos nem sikerült. Pontosabban ez sem. Semmi újat, meghökkentőt nem ad az előadás. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a budapesti Átrium színház közös munkája nem vehető komolyan. Sőt, nem értelmezhető. Hiszen falakba ütközik, sokszor. Urbán András a kedvelt, demagóg elveit ismét felsorakoztatta, ahogyan tette ezt A Csókos Asszony Lovagjai című darabjában is. Van-e határa a téves magyarázatok gyártásának? Lehet-e hosszú időn keresztül földbe döngölni az embert a nemzeti identitása, a hite, illetve a szexualitása miatt?
Irredenta dalok, turbófolk, még csak a cintányéros majom hiányzott volna. Tény, akadnak olyan közösségek, főleg fiatal korban, amikor az identitás nem stabil, ugyanis alakulóban van, így mindenféle impulzus hatására változik. De ezt az előadás nem problémaként kezeli, nem tünetként, hanem trendinek tartja, megszégyenítve azt, akinek viszont stabil. Miért fontos ez? Miért fontos kifigurázni azt, illetve szélsőséges sziluettet rajzolni annak, aki már túlesett ezen az időszakon, és stabilitásra törekszik? Mert az ellenségképet muszáj kialakítani, muszáj fellengzős szavakat használni, és olyan fantomtulajdonságokkal felruházni, ami elrettentést eredményez.
Az, hogy Urbán előadásaiban állandó jelenség a piros csizmás, csárdáskirálynős női szerep mint „nemzeti”, most már szégyenteljes. Miért? Hány néptáncpedagógus fáradozik azért, hogy gyerekeket toborozzon az egyesületének? Hogy újra „trendi” legyen a néptánc? Hány olyan embert köpnek szembe, sorozatosan, akik életvitelszerűen csinálják mindezt? Ismétlem, ez nem görbe tükör, ez ma a mágikus realizmus.
„Nem örültök annak, hogy két anyanyelvetek van?” – hangzik el az előadásban az egyik színésztől. Szerintem ezt a mondatot nem kell magyarázni, mert a közönségben ülőket nem kell hülyére venni. Ki mondana ilyet? Ez a dolog téves feltételezés, ha már történészre futotta, nyelvészre is illett volna.
Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a mostanában felkapott Tóth Gabi is színpadra került. Ja, nem… nem úgy, hanem kifigurázva. Bonyolult az egész jelenség, mégsem mondható negatívumnak, nem érdemli meg a parodizálást a Sugarbird Multibrand egyik modellje, aminek a céljai között szerepel a magyar népi viseletnek a közviselésre alkalmazása. Fontos-e ez? Hát, ha valaki tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz visszahozni azt, ami a kultúránk alapját adja, nem tenné fel ezt a kérdést. Tóth Gabi szerepvállalása hiteles-e? Ha valóban így érzi, és ennek él, akkor rossz, mert változott? El kell ítélni, mert bohócnak tartják? Készítsük ki? Ez nem az én filozófiám.
Keresztény, heteroszexuális, sőt még gyermekei is vannak. Az tény, hogy egy családos embernek általában szoktak gyerekei születni. Itt a magyarországi társadalompolitikai kérdéseket érintve alakult a diskurzus. Ez nem a mi politikai „odamondogatásunk” története. Gúnyt űzünk az örökbefogadásból? Csak ha némi empátia (ja, olyan nincs) szorult volna a színészbe, ha már a rendezőbe egy csöpp sem, akkor nemet mond erre. Nevetség tárgyává tesszük azokat a családokat, amelyek igényt tartottak a családtámogatásokra? Az otthon, a haza, a kulturális örökség és a hagyományok szeretete, az élet és a fejlődés tisztelete jó alapot ad a társadalom fenntarthatóságára, talán érdemes lenne Roger Scruton gondolatait is átböngészniük azoknak, akik állást foglalnak a konzervatívok ellen.
Az első felvonás csak vergődés. A második a haláltánc. Nyolc színész állt a színpadon, és mindössze csak három vagy négy „egyéni” gondolat fogalmazódott meg. A boli me kurac, a bunkó paraszt vajdasági vagyok és csak azt tudom, amit hallok a tévéből, a magát liberálisnak kikiáltó karakter, illetve (ami ki nem maradhat) a szélsőjobboldali karakter. Utóbbinak nincsenek érvei, nem tud objektív lenni, csak az érzelmei vezérlik. Liberális az, aki nem érti, miért akarna egy délvidéki az anyaországhoz tartozni? Aki kimondja, hogy nem kellenek az „ilyenek” senkinek, hiszen magyarul sem tudnak? Miért kell mindenkit degradálni és indulatoszan elítélni? Olyan paneleket csattogtatni, amelyek nem az itteni közélethez tartoznak? Igazából, amelyek senkihez sem tartoznak?
Meddig lehet félremagyarázni önmagunkat? Félremagyarázni mindent. Miért érzi bárki azt, hogy ezt megteheti?
Hogyan kapcsolódik az előadás Trianonhoz? Az elszakítottság érzéséhez? A kisebbségi lét magyarázatához? Sehogy. Mivel nem ez a cél, itt nem néz szembe senki senkivel, nincsenek tények. Közhelyek viszont nagy számban. A megalázás, illetve az abszurddá változtatás a cél. A saját átértelmezés, a torzítás. Semmi több. Ha a nemzeti identitás, a Trianon-élmény intim dolog, akkor miért áll ki valaki a színpadra, és ordítja teli torokból, hogy ez határozza meg azt, hogy valaki jó magyar-e, vagy sem…?
A közhelyek és a giccs keveredése általában veszélyes. A félremagyarázás veszélyes. A sztereotipizálás tragikus cselekedet. Ez lenne a díszelőadás? Akkor bajban vagyunk.

Az előadás alkotói:

Szereplők:

Apuka: Alföldi Róbert

Anyuka: Péterfy Bori

Nickelsdorf: Búbos Dávid

Szabadka: Fülöp Tímea

Fejér: Kovács Máté

Zólyom: Kucsov Borisz

Ungvár: Mészáros Gábor

Hargita: Verebes Andrea

Zene, dalszöveg:

Szerda Árpád

Jelmeztervező:

Veronika Keresztesova

Díszlettervező:

Urbán András

Dramaturg:

Ugrai István

Rendező:

Urbán András

Patyerek Réka

(Magyar Szó, Előretolt Helyőrség, 2022. április 16.)

     

     

     

     

     

     

     

Gyíkok

 A Prae.hu közli Lantos László kivonatos összefoglalóját az AIOWA csoport történetéről.

*

GYÍKOK[1]
A magyar performansz története 1966–2018 (10): Szerbiai magyar performansz: Aiowa csoport (1988-92)

„ahol minden nagyon komoly, szigorú és bizonytalan”

„Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.”

Szerbiai magyar performansz (1969–1992) /4

Az AIOWA csoport (ahogy ironikusan nevezték magukat: „maffia”) története különleges és egyedülálló a magyar performansz történetében. 1989 márciusában alakultak, Urbán András (1970-) író-rendező és Keszég László (1970-) színész-zenész vezetésével. Ekkor már komoly múltjuk volt, két társulat: az Ifjúsági Kamaraszín (Zenta, 1987–89) és a PÓ csoport (Szabadka,1988-89) 19+ fős, kemény magja olvadt össze. Akcionista „drámáik” és performanszaik addigra már kiemelkedő figyelmet és elismerést arattak a jugoszláv szcénában: Juhász (1987), Bíborszürke porfelhő, Guanóhegy, Megtalálsz?, Törvénytelen gyerekek, Performance Dance, Gyíkok (1988), Faust, Akiért Sapho vezekel (1989) + SSsSS (1988) és Kereszténység magától kan-csók (1989). Az előadások a társulat tagjainak (Urbán, Keszég, Molnár V. Zoltán, Péter Ferenc, Szabó Palócz Attila, Szögedi Szabó Béla) írásaira épültek, főleg kollektív rendezéssel és zenével.

Egy olyan, „hetvenes” teenager nemzedék színrelépése volt ez, ami akkor lett nagykorú és vesztette el hazáját, ártatlanságát.

Magyar nemzeti identitásuk és avantgárd művészeti elkötelezettségük azonban töretlen maradt. „Előre”, a kiszámíthatatlan Jövőbe vetették pillantásukat, „ahol minden nagyon komoly, szigorú és bizonytalan”. (Urbán) Paradigmaváltás volt a vajdasági „színházi” horizonton. Ősbemutatós (párszor játszott), a mozgásszínház, a tánc-nyelv, a kortárs élőzene technikáit sajátos variációkban felhasználó, csoportos body art. Három független zenekaruk („posztdepresszionista supergroup”) is volt, ahol a komolyzene, etno és jazz standardjait vették alapul szabad improvizációs koncertjeikhez. Közülük a hegedűn, brácsán és nagybőgőn játszó Mezei Szilárd (1974-) nemzetközi hírű komponista és előadó lett.

Radikális, hárdkór művészetüket meghatározó performanszuk a Gyíkok (1988) volt, Urbán és Vicei Zsolt (1971-) főszereplésével. Akár a két Witman fiú, Csáth: Anyagyilkosság (1908) c. novellájának hősei is lehetnének. Alacsony szobortalapzaton állnak, félmeztelenül, sivárrá tett játéktérben, két közönséges izzó fényében. „A földön szétdobált papírrengeteg, idegesítő zajok, mocsárhang, természettudományos ismeretterjesztő szöveg a gyíkokról, bekötött szem, hátrakötött kéz...” (Hamad Abdel Latif) Mint Jerzy Grotowski ’szegény’ színházában. A két fiú dialógusa: álmok, félelmek, az anya megfojtása. Rossz közérzet, kiszolgáltatottság, nyugtalan belső vívódások, koravén póz. Ez a brutális-kegyetlen légkör lett az alaphangja a későbbi AIOWA performanszoknak.
A Harmat (1989): kongenialitás, szinkretizmus, fegyelmi fok és alkotói volumen magas foka. Összetett médium, összművészeti előadás. „Történietlen” csoportmunka, ami hangulatában és intenzitásában a Test Department angol indusztriális banda óriási, üres olajtartályokon előadott rituális zenéjét (Gododdin, 1988) idézi. Hang helyett csönd, zene helyett zaj. Nincs sztori, nincsenek szereplők. Harmat? Csak „vérben, verítékben és könnyekben” fürdő emberi lények. A félmeztelen, kopaszra borotvált ”dobosok” feszes hangja uralja a teret. „A mindennapok taglejtéseiből, szertartásaiból, sikolyokból és ütésekből készült. Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.” (Radomir Putnik) Mindez „békaperspektívából”, a naiv gyermeki én prizmáján keresztül. „Ezek a [definiálhatatlan] jelenetek magukon a ködkép jellegzetességeit viselik... Torzók jelenését, egy más, kafkai álom valóságának gravitációs terét.” (Beszédes István író, a csoport mentora) Voltaire szavaival élve: „minden művészet zenébe próbál váltani”, agresszív hangzású, rituális színházat (performanszot) hoz létre, ahol a ritmust nem a fények vagy a hangok, hanem a megfestett csönd precízen kimért szünetei adják. További előadásaik: Harang, Érintők, Lakoma pestis idején (1990), Esterházy (1991), Wozzeck, Hamlet (1992). Szimbolikusan a Hamlet lett az utolsó performanszuk, nem maradt több idejük kibontakozni. Durvaságában minden balkáni führer álmát beteljesítette…

1992-re a szerbiai magyar performansz gyakorlatilag megszűnt. A társulatok feloszlottak, férfitagjaik a katonai behívó elől zömében külföldre menekültek. – Az Aiowa néhány tagját besorozták, majd a „kemény mag” (Francia Gyula, Jávor Zsófia, Karácsonyi Attila és Vicei Zsolt) 1994–96 között, az eredeti nevet megtartva Budapesten folytatja performanszait. Keszég László a budapesti színiakadémia elvégzése mellett több független, kísérleti társulat (Pont Műhely, TÁP Színház stb.) performere, majd 2012-től a Miskolci Színház rendezője lesz. Az avantgárd, „balkáni” szellemiségű performanszok vonalát egyedül Urbán András folytatja, aki otthon marad, és 1999-től a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója és főrendezője. Magyar és szerb nyelvű előadásaiban erőteljesen jelen van az akcionizmus, body art, fónikus költészet és experimentális élőzene.

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.]

Folyt. köv.

Képek © Aiowa: Harmat (1989, Szabadka) (fekvő kép a főoldalra), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (négyzetes kép a leadben), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (kép a Facebookra), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde![2] Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)
(2) Létjel-aktualizáció[3] Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)
(3) Auswanderer Raus![4] Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)
(4) Andy Warhol utolsó szerelme[5] Nyugati magyar performansz (1): Magyar Műhely (1972–95), Squat Színház (1976–91)
(5) Mindörökké vér és arany[6] Nyugati magyar performansz (2): Kántor István (1976–), Botond (1988–2010)
(6) A lélek tájképei[7] Nyugati magyar performansz (3): Nagy József és a Jel Színház (1986–), Kerekes László (1988–2010)
(7) Én is éltem[8] Szerbiai magyar performansz (1): Szombathy Bálint (1972–), Ladik Katalin (1968–)
(8) Ataraxia[9] Szerbiai magyar performansz (2): Kugla (1987), Aphasia Teátrum (1988–91), Triceps (1985–90)
(9) Letnji bioskop[10] Szerbiai magyar performansz (3): Nyári Mozi (1988-89) 

Triceps [Lantos László]
(Prae.hu, 2021. március 1.)

---

[1] A Jugoszláv Néphadseregben „gyíknak” (gušter) a jungfer „kopaszt” nevezték. A kiérdemesült veteránokat meg „stara džombának” (mondjuk: „öreg varangy”).

[2] https://www.prae.hu/article/11699-talpra-magyar-avantgarde/

[3] https://www.prae.hu/article/11705-letjel-aktualizacio/

[4] https://www.prae.hu/article/11725-disszidensek/

[5] https://www.prae.hu/article/11767-andy-warhol-utolso-szerelme/

[6] https://www.prae.hu/article/11799-mindorokke-ver-es-arany/

[7] https://www.prae.hu/article/11829-a-lelek-tajkepei/

[8] https://www.prae.hu/article/11867-en-is-eltem/

[9] https://www.prae.hu/article/11890-ataraxia/

[10] https://www.prae.hu/article/11918-letnji-bioskop/

Volt egyszer egy Wozzeck...

Szabó Palócz Attila fotókat oszt meg a Flickr.com honlapján működtetett albumai között a szabadkai Népszínház 1992-es Wozzeck című előadásáról – Urbán András rendezése: