A trianoni csata

A Magyar Szó mellékleteként megjelenő vajdasági Előretolt Helyőrség közli Patyerek Réka írását a szabadkai Kosztolányi Dezső színház új előadásáról.

*

A trianoni csata

Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek. A művészetnek egyik lehetséges célja, hogy görbe tükröt mutasson. Itt ez sajnos nem sikerült. Pontosabban ez sem. Semmi újat, meghökkentőt nem ad az előadás. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a budapesti Átrium színház közös munkája nem vehető komolyan. Sőt, nem értelmezhető. Hiszen falakba ütközik, sokszor. Urbán András a kedvelt, demagóg elveit ismét felsorakoztatta, ahogyan tette ezt A Csókos Asszony Lovagjai című darabjában is. Van-e határa a téves magyarázatok gyártásának? Lehet-e hosszú időn keresztül földbe döngölni az embert a nemzeti identitása, a hite, illetve a szexualitása miatt?
Irredenta dalok, turbófolk, még csak a cintányéros majom hiányzott volna. Tény, akadnak olyan közösségek, főleg fiatal korban, amikor az identitás nem stabil, ugyanis alakulóban van, így mindenféle impulzus hatására változik. De ezt az előadás nem problémaként kezeli, nem tünetként, hanem trendinek tartja, megszégyenítve azt, akinek viszont stabil. Miért fontos ez? Miért fontos kifigurázni azt, illetve szélsőséges sziluettet rajzolni annak, aki már túlesett ezen az időszakon, és stabilitásra törekszik? Mert az ellenségképet muszáj kialakítani, muszáj fellengzős szavakat használni, és olyan fantomtulajdonságokkal felruházni, ami elrettentést eredményez.
Az, hogy Urbán előadásaiban állandó jelenség a piros csizmás, csárdáskirálynős női szerep mint „nemzeti”, most már szégyenteljes. Miért? Hány néptáncpedagógus fáradozik azért, hogy gyerekeket toborozzon az egyesületének? Hogy újra „trendi” legyen a néptánc? Hány olyan embert köpnek szembe, sorozatosan, akik életvitelszerűen csinálják mindezt? Ismétlem, ez nem görbe tükör, ez ma a mágikus realizmus.
„Nem örültök annak, hogy két anyanyelvetek van?” – hangzik el az előadásban az egyik színésztől. Szerintem ezt a mondatot nem kell magyarázni, mert a közönségben ülőket nem kell hülyére venni. Ki mondana ilyet? Ez a dolog téves feltételezés, ha már történészre futotta, nyelvészre is illett volna.
Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a mostanában felkapott Tóth Gabi is színpadra került. Ja, nem… nem úgy, hanem kifigurázva. Bonyolult az egész jelenség, mégsem mondható negatívumnak, nem érdemli meg a parodizálást a Sugarbird Multibrand egyik modellje, aminek a céljai között szerepel a magyar népi viseletnek a közviselésre alkalmazása. Fontos-e ez? Hát, ha valaki tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz visszahozni azt, ami a kultúránk alapját adja, nem tenné fel ezt a kérdést. Tóth Gabi szerepvállalása hiteles-e? Ha valóban így érzi, és ennek él, akkor rossz, mert változott? El kell ítélni, mert bohócnak tartják? Készítsük ki? Ez nem az én filozófiám.
Keresztény, heteroszexuális, sőt még gyermekei is vannak. Az tény, hogy egy családos embernek általában szoktak gyerekei születni. Itt a magyarországi társadalompolitikai kérdéseket érintve alakult a diskurzus. Ez nem a mi politikai „odamondogatásunk” története. Gúnyt űzünk az örökbefogadásból? Csak ha némi empátia (ja, olyan nincs) szorult volna a színészbe, ha már a rendezőbe egy csöpp sem, akkor nemet mond erre. Nevetség tárgyává tesszük azokat a családokat, amelyek igényt tartottak a családtámogatásokra? Az otthon, a haza, a kulturális örökség és a hagyományok szeretete, az élet és a fejlődés tisztelete jó alapot ad a társadalom fenntarthatóságára, talán érdemes lenne Roger Scruton gondolatait is átböngészniük azoknak, akik állást foglalnak a konzervatívok ellen.
Az első felvonás csak vergődés. A második a haláltánc. Nyolc színész állt a színpadon, és mindössze csak három vagy négy „egyéni” gondolat fogalmazódott meg. A boli me kurac, a bunkó paraszt vajdasági vagyok és csak azt tudom, amit hallok a tévéből, a magát liberálisnak kikiáltó karakter, illetve (ami ki nem maradhat) a szélsőjobboldali karakter. Utóbbinak nincsenek érvei, nem tud objektív lenni, csak az érzelmei vezérlik. Liberális az, aki nem érti, miért akarna egy délvidéki az anyaországhoz tartozni? Aki kimondja, hogy nem kellenek az „ilyenek” senkinek, hiszen magyarul sem tudnak? Miért kell mindenkit degradálni és indulatoszan elítélni? Olyan paneleket csattogtatni, amelyek nem az itteni közélethez tartoznak? Igazából, amelyek senkihez sem tartoznak?
Meddig lehet félremagyarázni önmagunkat? Félremagyarázni mindent. Miért érzi bárki azt, hogy ezt megteheti?
Hogyan kapcsolódik az előadás Trianonhoz? Az elszakítottság érzéséhez? A kisebbségi lét magyarázatához? Sehogy. Mivel nem ez a cél, itt nem néz szembe senki senkivel, nincsenek tények. Közhelyek viszont nagy számban. A megalázás, illetve az abszurddá változtatás a cél. A saját átértelmezés, a torzítás. Semmi több. Ha a nemzeti identitás, a Trianon-élmény intim dolog, akkor miért áll ki valaki a színpadra, és ordítja teli torokból, hogy ez határozza meg azt, hogy valaki jó magyar-e, vagy sem…?
A közhelyek és a giccs keveredése általában veszélyes. A félremagyarázás veszélyes. A sztereotipizálás tragikus cselekedet. Ez lenne a díszelőadás? Akkor bajban vagyunk.

Az előadás alkotói:

Szereplők:

Apuka: Alföldi Róbert

Anyuka: Péterfy Bori

Nickelsdorf: Búbos Dávid

Szabadka: Fülöp Tímea

Fejér: Kovács Máté

Zólyom: Kucsov Borisz

Ungvár: Mészáros Gábor

Hargita: Verebes Andrea

Zene, dalszöveg:

Szerda Árpád

Jelmeztervező:

Veronika Keresztesova

Díszlettervező:

Urbán András

Dramaturg:

Ugrai István

Rendező:

Urbán András

Patyerek Réka

(Magyar Szó, Előretolt Helyőrség, 2022. április 16.)

     

     

     

     

     

     

     

Kucsov Borisz győzött a Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen

A Magyar Távirati Iroda közli az újvidéki drámaíróverseny eredményeit.

*

Kultúra-színház-magyarság-Vajdaság
Kucsov Borisz győzött a Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen

Markovics Annamária, az MTI tudósítója jelenti:
Belgrád, 2017. január 22., vasárnap (MTI) – Kucsov Borisz színdarabja nyerte meg a Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyt szombat este Újvidéken.

A verseny díjnyertes alkotását Mezei Kinga, az Újvidéki Színház művésze rendezte. A mű a Csárdáskirálynő című operett elemeit alkalmazva egyfajta társadalomkritikát mutat be.
A megírandó mű címét az újvidéki Magyar Szó című napilap aktuális számából véletlenszerűen húzták ki péntek reggel. Ez alapján kellett három szerzőnek, Ferenc Juditnak, Kucsov Borisznak és Varga Tamásnak néhány óra alatt, aznap délutánig drámát írnia. Ezt követően a rendezőknek – Mezei Kingának, Olivera Djordjevicnek és Puskás Zoltánnak – 24 órája volt arra, hogy színpadra állítsa az új drámákat a vajdasági magyar színházak társulatainak segítségével.
A drámaírók, a rendezők, az előadások és a színészek munkáját háromfős szakmai zsűri véleményezte és díjazta. A Táborosi Margaréta színész- koreográfusból, Balázs Áron színészből és Igor Burić kritikusból álló testület szerint a legjobb szereplő Crnkovity Gabriella, Figura Terézia, Ozsvár Róbert és Pálfi Ervin lett.
A legjobb rendezőnek Puskás Zoltánt választották, aki Varga Tamás darabját állította színpadra.
A megmérettetést tizenhatodik alkalommal rendezték meg.

kma \ gte
MTI 2017. január 22., vasárnap 8:37

(Magyar Távirati Iroda, 2017. január 22.)

Ferenc Judit kihúzta a Drámaíró Verseny idei címét...

Az Újvidéki Színház hivatalos Facebook-oldalán egy fotót tesz közzé a drámaíróverseny témájának kisorsolásáról.

*

Ferenc Judit kihúzta a Drámaíró Verseny idei címét! Karriernapok a Jégerdőben!
---
Judit Ferenc je izvukla iz šešira naslov ovogodišnjeg takmičenja! Potraga za karijerom u ledenoj šumi!

(Facebook, 2017. január 20.)

Kisorsolták a Vajdasági Magyar Drámaíró Verseny témáját

A Magyar Távirati Iroda jelentést tesz közzé arról, hogy elkezdődött az Újvidéki Színház drámaíróversenye.

*

Kultúra-színház-magyarság-Vajdaság
Kisorsolták a Vajdasági Magyar Drámaíró Verseny témáját

Markovics Annamária, az MTI tudósítója jelenti:
Belgrád, 2017. január 20., péntek (MTI) – Karriernapok a Jégerdőben címmel ír darabot pénteken három szerző az Újvidéki Színházban a tizenhatodszor megrendezett Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen.

A címet az újvidéki Magyar Szó című napilap aktuális számából véletlenszerűen húzták ki péntek reggel. Ez alapján kell három szerzőnek, Ferenc Juditnak, Kucsov Borisznak és Varga Tamásnak néhány óra alatt drámát írnia.
A darabok megszületését követően három rendező – Mezei Kinga, Olivera Đorđević és Puskás Zoltán – a szöveget 24 óra alatt színpadra viszi, majd a vajdasági magyar színházak művészeinek segítségével szombat este bemutatja.
A drámaírók, a rendezők, az előadások és a színészek munkáját háromfős szakmai zsűri véleményezi és díjazza. A testületet Táborosi Margaréta színész, koreográfus, Balázs Áron színész és Igor Burić kritikus alkotja.

kma \ pmg
MTI 2017. január 20., péntek 10:58

(Magyar Távirati Iroda, 2017. január 20.)

A Magyar című előadás budapesti vendégjátéka

Budapesten vendégszerepel a Kortárs Drámafesztiválon, az Ódry Színpadon a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház együttműködésében készült (koprodukciós partner: Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis) Magyar című előadás.

Rendezte: Urbán András

Zeneszerző: Irena Popović

Koreográfus: Kiss Anikó

Jelmeztervező: Marina Sremac

Maszkok: Daniela Mamužić

Pszichodrámás szakmunkatárs: Boris Telečki

Dramaturg: Góli Kornélia

Ügyelő: Molnos András

Szereplők: Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Éder Enikő, Lőrincz Rita, Simó Emese, Czumbil Orsolya, Kiss Anikó, Kucsov Borisz, Mikes Imre Elek és Nagyabonyi Emese.

Magyarnak lenni: semmi és minden

A Színház című folyóirat 2016-os októberi száma közli Rádai Andrea írását Urbán András Magyar című előadásáról.

*

Magyarnak lenni: semmi és minden

Magyar – temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és szabadkai Kosztolányi Dezső Színház – Zsámbéki Színházi Bázis

Az előadásból nem derül ki, hogy kinek a nevében – a magyarok által vagy ellenében – épül fel ez az erőszak-labirintus, nem választható el egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat. Igaz, maga a kérdés sincs feltéve.

2016 nyarán a Zsámbéki Színházi Bázis is megemlékezett 1956-ról egy programsorozattal. A szombaton és vasárnap játszott, ’56-ról közvetve szóló előadások sorához látványosan nem csapták hozzá a péntek esti, Urbán András rendezte Magyart. Pedig talán nem ördögtől való a gondolat, hogy nemzeti megemlékezések kapcsán nemzeti identitásunkról gondolkodjunk – persze csak ha azt feltételezzük, hogy az nem egy végleges formába öntött, készen kapott csomag, hanem valami, ami dinamikusan változhat, és amiért egy kicsit nekünk is meg kell küzdenünk. Ráadásul az alkotók Szerbiában és Romániában élő magyarokként, hogy úgy mondjam: ideális, de talán inkább: reális pozícióban vannak egy ilyen fajta megemlékezéshez. Egyébként, ha ezt a gondolatmenetet követjük, mindenképpen figyelemre méltó tény, hogy a 2016-os MITEM-be, vagyis a Vidnyánszky vezette Nemzeti Színház programjába viszont belefért a Szerb Nemzeti Színház szintén Urbán rendezte produkciója, a Hazafiak. A két előadás közötti további kapcsolódási pontokról még lesz szó.

A Magyar tulajdonképpen egy rendkívül egyszerű kísérletre épül: hogyan lehet „beszélni”, gondolkodni a nemzeti identitásunkról a nyelvünk nélkül? Mit jelent, ki és mi a magyar, nyelven innen és túl?

Ilyen módon az egész előadás szinte performanszok sorozatává válik. Mindjárt az elején három nő kivágja, majd egy deszkalapra szögezi három térdeplő férfi nyelvét. Ez a jelenet az előadás kiindulópontja (de egyúttal magában foglalja a kisebbségi léthelyzetet is). A magyar szó jelentésének kiürítésére is történik kísérlet: a színészek végtelennek tűnő ideig éneklik, harsogják, ordítják, fröcsögik különböző nyelveken: magyar, amitől a szó már önmagában verbális agresszióvá válik, hogy aztán minden sallangtól és árnyalattól megfosztva voidként, üres helyként tátongjon az előadás terében.

Az előadás a magyarsághoz és a kereszténységhez kapcsolódó jelképek erőszakos (és helyenként szó szerinti) „egymásba rántásával”, szövevénnyé fonásával folytatódik. Megjelenik a színpadon fekete ló, csodaszarvas, turul, szürkemarha, az anyaföld, a búzaliszt, a csikósnadrág, a csizmaszárcsapkodás, sírva vigadás, egy Krisztus-alak és egy Pietà-kép is. A szimbólumokhoz szinte mindig az agresszió: az alávetettség és a fölérendeltség, a kényszerítés és a megfélemlítettség, a nyeregben levés és a megalázkodás gesztusai társulnak. Ennek csúcspontja, amikor a Pietàból kibontakozó Krisztus-alakot a színésznők – szinte ugyanazokkal, de legalábbis egymásba olvadó mozdulatokkal – ajnározzák, kényeztetik, ellökik, és erőszakot tesznek rajta.

Az előadásból nem derül ki, hogy kinek a nevében – a magyarok által vagy ellenében – épül fel ez az erőszak-labirintus, nem választható el egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat. Igaz, maga a kérdés sincs feltéve. Hiszen a Magyar inkább arra keresi a választ, hogy mi történik, mi marad ezekből a jelképekből, ha pattanásig feszített húrként jelennek meg a színpadon, ami olykor egyenlő a megszentségtelenítésükkel, vagyis – a magyar szóval történtekhez hasonlóan – a kiürítésükkel, megtisztításukkal. Mindeközben a színpad és a színpadon levő testek a végsőkig elhasználódnak és bemocskolódnak, lisztbe, földbe, vörös festékbe, vörösborba forgatódnak, aminek eredményeképpen a tömegsírok – egymásra dobált, egymásba gabalyodott, lemeztelenített és megbecstelenített testek – képe is felidéződik.

Akad néhány aktuálpolitikai utalás is. A színészek az első jelenetekben a magyar gárdáéhoz hasonló egyenruhában jelennek meg. Még az előadás elején lelepleződik és végig a háttérben marad egy hatalmas molinó, ami a mai magyar kormány egy korábbi „kék” plakátkampányára utal (a sok közül) az alábbi felirattal: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat”. Ez a mondat nem más, mint logikai megfordítása a kampány egyik valóban létező szlogenjének („Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat”), ami egyszerre utal újfent a kisebbségi létre, és világít rá a szlogen ostoba abszurditására is. (Csak Magyarországon kell tisztelni a magyar kultúrát? Magyarországon csak a magyar kultúrát kell tisztelni?)

Ezek az eszközök – a brutalitás, a szexualitás (és a brutális szexualitás) színpadi megjelenítése, a sokkolás szándéka, az aktuálpolitikai utalások – korántsem idegenek Urbán András rendezői eszköztárától. Ennek a színháznak persze megvan az a hátránya, hogy könnyen kiismerhetővé, az érzékeket eltompítóvá, sőt olykor idegesítővé válik, és az előadás bármely pillanatában adekvát nézői reakció az unalom, a fásultság, a hatásvadászat miatti bosszankodás, az eltartás, de ezzel együtt persze a döbbenet, a sokk, a földbe döngöltség és a katarzis érzése is. Mindez persze a Magyarra is igaz, amiben ugyanígy vannak túlfeszített jelenetek (talán mindenki számára máshol), ám a performansz jelleg, és az, hogy a néző alól kihúzzák a verbalitás talaját, egészében véve mégis koncentrátum sűrűségű, maró hatású előadást eredményez.

Fontos szerep jut a szagoknak (a por, a festék, a föld, a vörösbor szagának), a hangoknak (a bakancsok surrogásától a különböző fokozatú üvöltéseken és nyüszítéseken át a nyomasztóan hangos zenéig) és a színeknek (a liszt fehérségének, a bor vörösének, a föld feketéjének). Az erős performatív hatáshoz persze hozzájárul a helyszín is: a kint csak gyéren megvilágított, lepukkant és nézőtérként szűkös hangár, a tücsökcirpelés. És persze a temesvári és a szabadkai színészek is, akik maguk is performerekké, a performanszt kiszolgáló objektumokká válnak, s akik mintha nem is eljátszanák, hanem magukból tépnék ki a gyűlöletet. Olyannyira üres a tekintetük, transzhoz közeli az állapotuk, hogy az is felmerül bennem, nem problematikus-e ez a fajta színészi létezés, alávetettség.

Ugyanaz a nyálfröcsögő nemzeti érzés fűti a fent említett Hazafiak szereplőit is egy egészen más hangulatú előadásban. Belgrádban a szerb irodalom egy klasszikusát állította színpadra Urbán András. Jovan Sterija Popović a XIX. század közepén írt komédiája figyelemre méltó éleslátással figurázza ki a nagymellényű, köpönyegforgatásra hajlamos (magyarellenes szerb) hazafiasságot. A színészek – a Magyarhoz és a rendező több más előadásához kísértetiesen hasonlóan – több ízben sorakoznak fel a színpadon, hogy a közönség felé fordulva kifejezéstelen arccal ordíthassák el jelszavaikat és énekelhessék el háborús dalaikat. Kevésbé hatnak ezek a jelenetek ott, a nagyszínpadon, abban a szöveges, talán kissé meghaladottnak tűnő komédiában, mint a kopott és koszos zsámbéki hangárban, a zsigeri hatásra építő, közvetlenül az arcunkba tolt performanszban. A MITEM-en, a Nemzeti Színházban játszott Hazafiak – a kontextusa miatt – mégis emlékezetes pillanat volt, amit értünk (de nem érzünk), s azzal is tisztában vagyunk, hogy az előadás egészen másként szól Szerbiában (és ez természetesen igaz a Magyarra Romániában is). Egy kritika például megjegyzi, hogy különösen merész húzás volt egyes szereplőket magyarul megszólaltatni a Belgrádi Nemzeti Színházban, egy másik pedig egyenesen utópiához hasonlítja a bemutató tényét.

A végén aztán mindkét előadásban méla bambaságba fordul a szilaj, brutális duhajkodás. A Vojvodinából Belgrádba menekült hazafiak egy darabig tompa tekintettel maguk elé meredve ülnek sorban egymás mellett, mint egy tranzitváróban. A Magyarban a meztelen színészek hatalmas szürkemarha-maszkokat a fejükre húzva jönnek elő. Ez a zárókép is: a sötétben, a tücsökcirpelésben, a pusztában tébláboló szerencsétlen állatok. Mi magyarok: ökrök egy porcelán világmindenségben.

Mi? Magyar

Hol? Zsámbéki Színházi Bázis

Kik? Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár; Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka / Játsszák: Borbély B. Emília m.v., Csata Zsolt m.v., Éder Enikő m.v., Lőrincz Rita m.v., Simó Emese m.v., Czumbil Orsolya m.v., Kiss Anikó, Kucsov Boris, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese / Zeneszerző: Irena Popović / Koreográfus: Kiss Anikó / Jelmeztervező: Marina Sremac / Maszkok: Daniela Mamužić / Pszichodrámás szakmunkatárs: Boris Telečki / Dramaturg: Góli Kornélia / Rendező: Urbán András

(Színház, 2016. október)

Ilovszky Béla felvétele