A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A dezinformációs ügynökség vége címmel.
*
A dezinformációs ügynökség vége
Ha létezett valaha is értelmetlen és szükségtelen, felesleges szervezet Magyarországon, hát az a Szuverenitásvédelmi Hivatal, amelyik két évvel ezelőtt, 2024. február 1-én kezdte meg működését. A működés megkezdése persze a levitézlés megkezdésével is egybeesett. Kétségtelenül ugyanarra az időpontra datálható. Már csak azért is, mert azon kívül, hogy elvesztett néhány pert, semmiféle érdemi munkát – vagy annak eredményét – nem tudott letenni az asztalra. Tegyük hozzá: a hivatal létrehozásának nem is ez volt a célja. Ez csak a magyarázat volt, afféle igazolás, hogy miért ölnek ebbe az intézménybe közpénz-milliárdokat.
S bár hivatalosan „a nemzeti szuverenitás ellen irányuló támadásokkal szembeni fellépés érdekében” jött létre (ugye, milyen nemesen hangzik?…), a hivatal tevékenységi köre tulajdonképpen mindössze arra terjedt ki, hogy afféle „jelentésekben” tegye közzé, hogy mindenki Magyarország vesztére tör, aki mást merészel gondolni, mint a kormány. Különösen akkor, ha nyilvánosan ki is mondja, ne adj’ Isten, publikálja is ezt a véleményét. Ez így elég egyszerű, hiszen csak annyit kellett tenni, hogy a kormányzati propaganda épp aktuális paneljei közé behelyettesítsék az épp aktuális ellenségek, ellenfelek, megbélyegezni kívánt személyek nevét. És már készen is volt a „jelentés”. Ami ugyan nem jelentett az égvilágon semmit, viszont sok pénzt hozott a folyószámlára, hiszen – amennyiben hihetünk a kiszivárgott sajtóinformációknak – havi kétmillió forint felett kerestek a munkatársak, akik összelapátolták azt a néhány fércművet, förmedvényt, amit „jelentésként” közreadtak.
Az Átlátszó.hu volt az első, amelyik beperelte a hivatalt, még annak indulása évében, 2024 novemberében, mert – természetesen: valótlanul – az egyik ilyen „jelentésben” azt állították, hogy külföldi finanszírozásból befolyásolja a választásokat. A Fővárosi Törvényszék kimondta, hogy a hivatal megsértette az oknyomozó portál jó hírnevét, és eltiltotta a hivatalt a további jogsértéstől, helyreigazításra és bocsánatkérésre kötelezte, valamint több milliós sérelemdíj megfizetésére ítélte. Az indoklás szerint a Lánczi Tamás vezette intézmény nem bizonyította az állításait, és a hivatalnak nincs véleménynyilvánításhoz fűződő joga, amivel a jogsértő állításokat igazolhatta volna. De igazából nem is ez az érdekes, nem szeretnék most elveszni ezekben a részletekben… Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke egy tipikus gyáva szájhős, aki addig hőzöng részegen a kocsmában, amíg nem sikerül egy nagyobba, erősebbe belekötnie, akkor viszont gyorsan elszalad. Ha még futó lenne… Akkor legalább beszélhetnénk sportteljesítményről. De nem! Lánczinál és a Szuverenitásvédelmi Hivatalnál ugyanis az volt a gyakorlat, hogy közzétették a fent említett „jelentéseiket”, amelyek hemzsegtek a szemenszedett hazugságoktól és az értelmetlen politikai lózungoktól, torzításoktól, csúsztatásoktól, úgy terjesztettek dezinformációs megbélyegzéseket és gyalázkodásokat, ahogy más a forró levest fújja. Aztán pedig, amikor valamelyik érintett – mondjuk ki nyugodtan: sértett – beperelte őket ezért, akkor a bíróságon azzal védekeztek, hogy azok a „jelentések” véleménycikkek voltak. Érveik, bizonyítékaik nem voltak semmire, csak véleményük mindenről, de az messzire elért.
Komolytalan volt az egész, egy sorukat sem lehetett komolyan venni, mégis viselték ezt a felettébb otromba nevet, amelyik egy fikarcnyival sem hangzik jobban, mint a csúf emlékű Államvédelmi Hatóság.
S akkor még tegyük hozzá, hogy állami hivatalok nem működnek azért, hogy véleménycikkeket tegyenek közzé a honlapjukon, sőt, azért sem, hogy podcastokat készítsenek, merthogy Lánczi Tamás ebben a műfajban is kipróbálta magát. Állami hivatalokat azért tartanak fenn, hogy felügyeljenek egy-egy adott szakterületet, különböző témákban alapos vizsgálatokat folytassanak, elemzéseket készítsenek és szükség esetén a hatáskörüknek megfelelően intézkedjenek. Ha pedig egy állami hivatal kiad egy megalapozott jelentést, akkor amögött tények, bizonyítékok, táblázatok, pontos és hetvenháromezerszer ellenőrzött számadatok állnak. Ellenőrizhetően és áttekinthetően. Egy állami hivatal csak úgy tehet közzé bármiféle jelentést, hogy azért az első betűtől az utolsóig nemcsak morális vagy erkölcsi, de büntetőjogi felelősséget is vállal. S persze, egy állami hivatal is tévedhet, hibázhat, de éppen ezért nemcsak holmi jelentésekkel, de az egy-két fokkal komolyabb érvényű végzésekkel és határozatokkal szemben is létezik jogorvoslat. Bíróságon, sőt azon kívül is, sokszor akár már az állami hivatal ügyrendjén belül is. A Szuverenitásvédelmi Hivatal azonban nem volt semmi más, mint egy dezinformációs ügynökség, álhírterjesztő sóhivatal, trollfarm, a nagyipari hazugsággyár egyik – állandóan csikorgó – fogaskereke. Nem is bizonyítja ezt semmi jobban, mint Lánczi Tamásnak a bíróság előtti védekezése, amelyben azt állította, hogy az általa vezetett hivatal által közzétett „jelentés” csak egy véleménycikk volt.
S akkor itt most hadd pontosítsak: én folyamatosan múlt időben beszélek a Szuverenitásvédelmi Hivatalról, annak ellenére is, hogy ez még nagyon is létezik, és még nagyon is nyeli – vagy talán épp most tünteti el – a közpénzt, s munkaidőben darálja le a terhelő dokumentumokat. Azért beszélek róla máris múlt időben, mert Magyar Péter megválasztott magyar miniszterelnök választási ígéretei közé tartozott, hogy a Tisza-kormány megalakulása után az első intézkedéseik közé tartozik majd a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetése, felszámolása. Beszántása. De persze nemcsak beszántani kell majd mihamarabb ezt a trollfarmot, hanem a helyét sóval behinteni, sőt, még az emlékét is töröltetni.
A legnagyobb szégyen – vagyis hát azok egyike – az elmúlt rendszerben az volt, hogy ez a hivatal, ez a dezinformációs ügynökség egyáltalán létrejöhetett, Lánczi Tamás pedig éveken át közpénzből hazudhatott. Márpedig a rendszer úgy működött, hogy amikor a Szuverenitásvédelmi Hivatal közzétette újabb förmedvényét, akkor azt a Magyar Távirati Iroda kritika nélkül ismertette (jó kifogás volt erre, hogy egy állami hivatal jelentéséről volt szó…), a kormányzati sajtó pedig immár MTI-hírként hivatkozva vette át és terjesztette ezeket az irdatlan baromságokat, hazugságokat, gyalázkodásokat, szándékos torzításokat.
S bár még működik, április 12. óta nagyon hallgatag ez a hivatal. A korábban hetente jelentkező SzuverenitásFigyelő című hírlevelük sem jelent meg a választások óta. Legutóbbi száma április 10-én került a potenciális olvasók elé, vagyis két nappal a választások előtt. Akkor például arról írtak: „Külföldi hátterű csoportok és nyomásgyakorló szervezetek próbálják megrendíteni a magyar társadalom választásba vetett bizalmát. A Szuverenitásvédelmi Hivatal által azonosított dezinformációs kampány legaktívabb szereplője a frissen alapított De! Akcióközösség Egyesület. A szervezet – amelynek vezetői egyértelműen a Tisza Párthoz kapcsolódnak – influenszerekkel és tartalomgyártókkal együttműködve terjeszt egy filmet, amely azt a látszatot kelti, hogy a kormánypártok választási csalást készülnek elkövetni.” Itt A szavazat ára című filmről van szó, amelynek március 26. óta 2,3 millió megtekintése gyűlt össze a YouTube-on, és olyan pletykák, szóbeszédek, hallomások mögé sorakoztatott fel bizonyítékokat, személyes vallomásokat, hiteles történeteket, dokumentumokat – ahogyan egy állami hivatalnak kellene eljárnia –, amelyekről már évek óta beszélt mindenki Magyarországon, de ilyen alapossággal még soha senki nem járt utána. Valódi tényfeltáró munkát végeztek a dokumentumfilm alkotói, amiért minden elismerés megilleti őket. Néhány részletet ismerhettünk már korábban is, de ennyire teljes képet még soha nem kaptunk mindezekről a nyomásgyakorlási és szavazatvásárlási, szavazatkikényszerítési módszerekről, amelyek az aljasság legmélyebb fokáig jutnak el céltudatosságukban. „Annyira vagy gazdája a szavazatodnak, mint amennyire ura vagy az életednek” – hangzik el a film legelején, s ezt talán összefüggésbe is hozhatnának itt, Vajdaságban akár a Prosperitati Alapítvánnyal, akár a Szekeres László Alapítvány működésével, akár a már megszűnt VM4K-val, vagy a Magyar Nemzeti Tanáccsal, illetve a Vajdasági Magyar Szövetséggel. Sőt, talán majd még meg is tesszük…
Visszakanyarodva azonban a SzuverenitásFigyelő című hírlevél április 10-i kiadásához, itt jelent meg egy anyag Rengeteg szál vezet Ukrajnából Magyar Péterékhez címmel: „Aki a Tisza Pártra akar szavazni, az lehetséges, hogy egy ukrán fedett műveletre szavaz – fogalmazott Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke a Mandiner Reakció című podcastjében.” Hát, izé… Ha egy állami hivatal vezetője csak erre a következtetésre tudott jutni egy alapos vizsgálat nyomán, akkor valóban jobban teszi, ha visszamegy a 2C-be, mert ott is felkészültebb nebulók tanulnak.
Azt hiszem, ez az ótvar, beteges, öncélú ukránozás volt a Fidesz 2026-os kampányának egyik legelhibázottabb pontja, az ezzel járó háborús fenyegetettségérzés-keltéssel és a rettegtetéssel együtt. S ez igazolja azt is, hogy valóban egyáltalán nincs szükség sem a SzuverenitásFigyelő hírlevél újabb kiadására, sem a Szuverenitásvédelmi Hivatalra. A történelem süllyesztője egy elég mély kút ahhoz, hogy mindkettőt végérvényesen elnyelje…
