Az Index keretében működő Cinematrix közli Kovács Bálint filmkritikáját.
*
A Kincsem szerencsére nem a csodalóról szól
Milyen ország az, amelyiknek egy ló a nemzeti hőse? Amelyiknek egy versenyzésre használt állat tudja erősíteni a nemzeti identitását és büszkeségét? Amelyik bármibe képes belekapaszkodni a múltbeli dicsőségek közül ahelyett, hogy a jelenre koncentrálva akarna létrehozni valami nagyot?
Legalábbis van valami ilyesmi üzenete annak, hogy az elmúlt évtizedek során a Honfoglaláson és a Hídemberen kívül nem készült nagyszabású közönségfilm magyar nemzeti hősről, most viszont a Kincsem lett a rendszer kurzusfilmje: a legdrágább film, ami valaha Magyarországon készült (3 milliárd forintból).
Érezhette ezt a furcsa mellékzöngét Herendi Gábor író-rendező (Valami Amerika) és Hegedűs Bálint forgatókönyvíró (Liza, a rókatündér) is: nagyon jó drámai érzékkel hagyták a fenébe a valóságot, és egy teljesen eredeti sztorit találtak ki a minden versenyét megnyerő, legyőzhetetlen csodaló köré. Olyat, ami sikerrel próbálja meg feltámasztani a nézője nemzeti büszkeségét, és közben még azt sem kell megkérdeznie magától:
tényleg egy ló sikerei miatt érzem jobban magam a hazámban?
Herendiék az 1848-49-es szabadságharc leverése után kezdik az 1874-ben született ló történetét, a megtorlások miatt egy faágon kapálózó, akasztott magyar mártírral és egy gyereke szeme előtt kivégzett magyar felkelő nemes úrral. És ez már önmagában is egyértelművé teszi: a Kincsem nem a ló történetét akarja elmondani, hanem sokkal nagyobb tétre teszi a pénzét. Ebben a filmben a ló a nemzeti függetlenség szimbólumává válik egy monarchiai Rómeó és Júlia-történetben: a ló tulajdonosa az a Blaskovich Ernő, akinek az apját a filmben egy osztrák nemes, Otto von Oettingen ölte meg, aki a császár kegyeltjeként szintén lovakat versenyeztet, azaz Blaskovich vetélytársává válik a turfon. Az ellenzéki magyar győzelmei pedig nem tetszenek a császárnak, a többi magyar ellenzékinek viszont annál inkább, így a lóversenyek a hatalomnak való önérzetes bemutatás terepévé, Blaskovich pedig egyfajta vértelen forradalom vezéralakjává válik. És akkor ehhez jön még hozzá egy folyamatos évődés Oettingen lánya és Ernő között.
Úgyhogy Herendiék egy könnyen kiismerhető, nagy megfejtéséket nem igazán, meglepetéseket pedig egyáltalán nem hozó, de a maga műfajában abszolút jól működő, fordulatos, pörgős és sokszor izgalmas, igazi blockbuster-sztorit terítettek Kincsem patái alá. De úgy, hogy közben érvényes választ találtak arra, hogy miért lehet érdekes ez a történet, és még azt is megmutatták, hogyan érdemes piros-fehér-zöld zászlóba csavart látványfilmet készíteni. Mert a Kincsem az osztrák-magyar szál, a nemzeti függetlenség képbe hozása révén egyáltalán nem olyan, mint a Vajna-rendszer eddigi műfaji filmjei, amelyek leginkább csak azt mutatták meg hol jobban, hol kínosabban, hogy a magyarok is tudnak kevesebb pénzből kevésbé látványos akciófilmet vagy thrillert forgatni, de amúgy bármilyen országban, bármilyen nyelven elkészülhettek volna.
HA VAN ÉRTELME NEMZETI KÖZÖNSÉGFILMET CSINÁLNI, AKKOR AZ NAGYJÁBÓL OLYAN, MINT A KINCSEM.
Már ha van értelme, mert mindezzel együtt ez a sztori pont annyival érdekesebb a világ bármelyik tucatforgatókönyvénél, amennyire libabőrössé tudja tenni a magyar közönség egy részét néhány jó pillanatban előhúzott magyar zászló vagy gúnyos pillantás a gaz labancra. Ha viszont leolvasztjuk róla a trikolór mázat, az egész nem marad több egy rivalizálásról és egy valószínűtlen szerelemről szóló filmnél.
De még azt is csak visszafogottan, mivel a rivalizálásról a nemzeti legendáriumból, vagy ma inkább a Wikipediáról úgyis tudjuk, hogy nincs valós tétje, hiszen Kincsem minden versenyét megnyerte. A szerelemről meg már ismerünk annyit, hogy pont elég lesz a 121 perces játékidőből mondjuk 117 arra, hogy egymásé legyen, akinek egymáséinak kell lennie.
De Herendiék pontosan látják a dolog minden hátulütőjét, így mindent elkövetnek, hogy az adott keretek között a lehető legjobban elkerüljék a nehezített pálya buktatóit. És ez elég jól sikerül is nekik. A versengésbe behozzák például az erkölcsi dilemmát, hogy szabad-e szabálytalanul, hatalmi pozícióból megoldani a dolgot, vagy muszáj mindig gentlemannek maradni. És noha a filmben semmilyen aktuálpolitikai utalás nem szerepel, a szinte mesebeli „gonosz császár” és a mai politikusok a kérdésre adott válaszának különbsége azért így is elég elkeserítő.
A szerelmi szálban sem csak a szokásos „olyan, mintha utálnák egymást, de ez igazából szerelem”-sablon működik, ezen kívül is bekerül egy csomó apróság, ami érdekesebbé teszi a dolgot Blaskovich bordélyházfüggőségétől a háromszög harmadik, a két fél között ide-oda ingázó férfiig, akivel kapcsolatban elegánsan csak egyetlen, apró utalás erejéig merül fel, hogy esetleg meleg; pont annyira, hogy ne vigye el a hangsúlyokat. Herendi és Hegedűs amúgy is pontosan megtalálják azt a mezsgyét, ahol még nincs túlzsúfolva a sztori, viszont már van egy csomó kisebb részlet, ami egyéni ízt tud adni. Jó példa erre a szál, ami arról szól, hogy másokkal ellentétben Blaskovich soha nem ütné meg Kincsemet még lovaglópálcával sem; vagy a macska története, ami cukiságban simán veri az egész éves filmtermést, és ráadásul elég megdöbbentő módon nagyjából az egyetlen, ami állítólag történelmileg is hiteles. Viszont akármilyen jól is hangzik ez, azért az tény, hogy mindez csak a körítés.
És még nem is volt szó Herendi rendezői túlzásairól. Az rendben van, hogy kölcsönvette Baz Luhrmann stílusát, és a Moulin Rouge!-hoz vagy A nagy Gatsbyhez hasonlóan ő is próbált kortárs elemeket lopni a kosztümös környezetbe – a táncjelenet, ahol a nemesi bálon a táncosok egy huszonegyedik századi koreográfiát adnak elő mai zenére, például egy kifejezetten jól sikerült Luhrmann-idézet. De nála ez a stílus meghatározza a filmeket, formailag és hangulatilag is, míg Herendi összesen négy darab ilyen geget tesz a filmbe minden előzmény és következmény nélkül, így viszont ezek nem hangulatmódosító elemek, hanem érthetetlen és néha elég infantilis kiszólások csak; amikor a baronesz unalmában elkezdi Fluortól a Mizu szövegét dúdolgatni, az még kifejezetten kínos is. Az ilyeneknél viszont fontosabb aránytévesztés a film legvége, amit spoilerek nélkül persze nem lehet leírni, de erősen túlszalad benne a hősiesség, a szerencse, a hihetetlen csodák és a nagynak szánt pillanatok egy képkockára jutó aránya.
És ez pont zárásként még akkor is zavaró, ha amúgy a két főszereplő, Nagy Ervin (Blaskovich) és Petrik Andrea (az osztrák nő) nagyon pontosan és találóan hozzák is a karaktereiket. Nagy Ervin játékában szimpatikusan sajátos eleggyé áll össze a teljesen görcstelen lazaság és (ön)irónia, a mindig csak egy picit felvillantott önimádat, a visszafogott bunkóság és mindezek mögött valami kitörölhetetlen jószándék: annyi minden van ebben a figurában, hogy Nagy Ervint kétszer ennyi ideig is élvezetes lenne nézni. Petrik Andrea játékában az a jó, ahogyan néha előbújik a szíve a biggyesztett ajkú arckifejezése mögül, meg ahogyan a figura néha olyan élvezettel lubickol a saját vélt vagy valós fölényében.
Szóval a történetvezetést, az írói és többnyire a rendezői megoldásokat tekintve a Kincsem aligha fog csalódást okozni annak, akit nagyon érdekel egy nemzetiszínű kokárdával diszkréten kitűzött, lovas-szerelmes kalandfilm, ami biztos nem fog sem kellemetlen, sem váratlanul kellemes meglepetéseket okozni. Viszont a hárommilliárd forintot nem érdemes keresni benne: bár látványos a film, jók a lóversenyek, a jelmezek is ötletesek – ha látszik is rajtuk, hogy most húzták ki mindet a skatulyából –, de alig van nagytotál, alig vannak távoli, múlt századi városképek, nem a természetben játszódó külsők vagy igazán tágas belső terek. Lehet, hogy ez a legdrágább film, de a leglátványosabb aligha. Akárhogy is:
HA SZÜKSÉG VAN KURZUSFILMEKRE, AKKOR AZOK LEGYENEK LEGALÁBB OLYANOK, MINT A KINCSEM.
Kovács Bálint
(Cinematrix, 2017. március 15.)
