Majdnem jó lóra tett

A Revizor című kritikai portál közli Hungler Tímea méltatását a Kincsem című filmről.

*

Majdnem jó lóra tett

Lendületes, szórakoztató, vicces és valóban látványos Herendi Gábor Kincsem című szuperprodukciója, csak az utolsó negyed óráját tudnám feledni. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Túlesve a kötelező körön: igen, a Kincsem valóban közel 3 milliárd forintból készült, és ezzel tényleg minden idők legdrágább magyar filmje lett. Látszik is a műgond minden kockáján, különösen a pazar jelmezeken (Bárdosi Ibolya tehetségét dicsérik), a látványos, az apró mozzanatokra is odafigyelő tömegjeleneteken (lóvásári forgatag, derbik, báljelenetek), a helyszíneken, és természetesen azon, hogy színészektől az operatőrig (Szatmári Péter) mindenki vérprofi a stábban, és oda is tette magát a film kedvéért.
A Kincsem szándékoltan romantikus kosztümös kalandfilmnek készült, nem volna tehát ildomos a zsánerben rejlő lehetőségeknél többet várnunk tőle. És Herendi Gábor eleget is tesz ezeknek az elvárásainknak a film legnagyobb részében, sőt – trendérzékenységét bizonyítva – modern felfogásban rendezi meg a filmet. Persze, a spanyolviaszt nem ő találta fel: Sofia Coppolától kezdve (Marie Antoinette) a Hughes fivéreken át (A pokolból) Szász Attiláig (Félvilág) vagy Steven Soderbergh A sebész című  sorozatáig, az igazán menő történelmi/kosztümös filmek sajátja az anakronizmus, vagyis a modern filmtechnológia, jelmezek, zeneszámok, a mai korunkra vonatkoztatható áthallások/poénok használata abban az adott történelmi közegben, amelyben a sztori játszódik. Elnézve a fő karakterek, Klara von Oettingen (Petrik Andrea) és Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) ruhatárát, mintha John Galliano vagy Jean Paul Gaultier kifutóinak neoviktoriánus steampunk világa köszönne vissza a vásznon; de ugyanilyen anakronizmus a Fluor Tomi-idézet a filmben, vagy a szelfi készítése a derbin korabeli fényképezőgéppel.
Egyszóval: a Kincsem nem hoz újat azzal, hogy a steampunk irányzatból merít. Újat azzal hoz, hogy ezt szándékoltan egy magyar közönségfilmnek szánt alkotás keretein belül teszi, egyszóval nem egy korhű mozit kínál könnyű fogyasztásra/befogadásra a nézőnek. (Emlékezzünk azért meg arról, hogy a cyberpunk különböző leágazásai/mutációi, mint a steampunk, dieselpunk, clockpunk, jelen vannak már egy ideje a magyar filmben is; Szász Attila Félvilág című alkotásának vagy Pálfi György Taxidermiájának az esztétikája szintén erre utal). Herendi tehát egységes hangulatú világba helyezte Kincsem, a magyar csodaló történetét, még pontosabban egy fiktív szerelmi történetet a már emlegetett Klara és Ernő között, amely nem csupán összefonódik a kanca sztorijával, de párhuzamokat is mutat vele.
Történelmi hűséget cselekményszinten sem várhatunk a mozitól: Klara például nem létezett a valóságban, de a forgatókönyvírók (Hegedűs Bálint és Herendi Gábor) egy igazán tűzről pattant, öntudatos, erős akaratú és cselekvő osztrák nemesi ivadékot alkottak, aki képes állni a sarat és a szópárbajokat azzal a laza, hedonista macsó Blaskovich Ernővel szemben, akinek a figurája nem sok hasonlóságot mutat Kincsem eredeti, és tegyük hozzá, jóval unalmasabb tulajdonosával.
Egyszóval a valóság csak ugródeszkaként szolgált az alkotóknak, amivel sokáig nincs is semmi baj: épp a szabadon engedett fantázia, a párhuzam például Klara zabolátlansága, testi fogyatékossága és „megszelídítése”, valamint Kincsem jelleme, adottságai és története között viszi előre a cselekményt. Annak pedig, aki szereti a „technikai sportokat”, a lóverseny-szcénák az „időmérő edzésekkel” is izgalmasak (az állatvédőknek és a macskabarátoknak azonban nem ajánljuk Ernő és a foltos cica, Schulz egyes jeleneteit megtekintésre; utóbbi szerepeltetése egyébként szintén „based on true story”: Kincsemnek a valóságban is volt egy macskabarátja, egy Csalogány nevű cica, aki nélkül a kanca nem volt hajlandó startvonalhoz állni). 
A Kincsem nagyjából azon a ponton kezd leülni, amikor a „nemek harca” jellegű, vicces és szenvedélyes szerelmi szál és a kanca-története már nem egymással párhuzamosan, egymásra reflektálva jelenik meg, hanem erkölcsi dilemmaként. Blaskovichnak az egyik fontos derbin választania kell, hogy Klara kedvéért visszafogatja-e a zsokéval (Kovács Lehel) Kincsemet, vagyis hagyja, hogy a lova veszítsen a szerelme kedvéért. Ettől a ponttól kezdve pedig a végkifejletig cselekményszinten zuhanórepülésben vagyunk: minden, ami egy túlbonyolított, melodrámákkal teli, könnyes szappanoperában bekövetkezhet, az be is következik a filmben, és hogy teljes legyen a zavar, az ellenkezője is. Bár a fikció világában járunk, az addig hihető, életszerű jelenetek helyett abszurd fordulatokat látunk (egy pontos Titanicos áthallással), amelyek közül egyik-másik annyira bizarr, hogy már tényleg röhejes. És ezért komolyan kár. Kár azért, hogy a zárlat olyan benyomást kelt, mintha búcsúzásként még a titkos szektáktól kezdve a tűzvészig mindent belezsúfoltak volna az alkotók, ami az eszükbe jutott, és amúgy mellesleg gyorsan elvarrták volna a szálakat, merthogy valahogy véget is kéne, hogy érjen a film.
A Kincsemről az összbenyomás ennek ellenére sem rossz. Látványos, színes-szagos, vicces zsánermozi, jó színészekkel és izgalmakkal. Csak lehet, jobbat tett volna neki, ha korábban ér véget, mert ezt az utolsó negyed órát az előzményekhez képest nem lehet értelmezni.

Hungler Tímea

(Revizor, 2017. március 15.)

A Kincsem szerencsére nem a csodalóról szól

Az Index keretében működő Cinematrix közli Kovács Bálint filmkritikáját.

*

A Kincsem szerencsére nem a csodalóról szól

Milyen ország az, amelyiknek egy ló a nemzeti hőse? Amelyiknek egy versenyzésre használt állat tudja erősíteni a nemzeti identitását és büszkeségét? Amelyik bármibe képes belekapaszkodni a múltbeli dicsőségek közül ahelyett, hogy a jelenre koncentrálva akarna létrehozni valami nagyot?
Legalábbis van valami ilyesmi üzenete annak, hogy az elmúlt évtizedek során a Honfoglaláson és a Hídemberen kívül nem készült nagyszabású közönségfilm magyar nemzeti hősről, most viszont a Kincsem lett a rendszer kurzusfilmje: a legdrágább film, ami valaha Magyarországon készült (3 milliárd forintból).
Érezhette ezt a furcsa mellékzöngét Herendi Gábor író-rendező (Valami Amerika) és Hegedűs Bálint forgatókönyvíró (Liza, a rókatündér) is: nagyon jó drámai érzékkel hagyták a fenébe a valóságot, és egy teljesen eredeti sztorit találtak ki a minden versenyét megnyerő, legyőzhetetlen csodaló köré. Olyat, ami sikerrel próbálja meg feltámasztani a nézője nemzeti büszkeségét, és közben még azt sem kell megkérdeznie magától: 

tényleg egy ló sikerei miatt érzem jobban magam a hazámban?

Herendiék az 1848-49-es szabadságharc leverése után kezdik az 1874-ben született ló történetét, a megtorlások miatt egy faágon kapálózó, akasztott magyar mártírral és egy gyereke szeme előtt kivégzett magyar felkelő nemes úrral. És ez már önmagában is egyértelművé teszi: a Kincsem nem a ló történetét akarja elmondani, hanem sokkal nagyobb tétre teszi a pénzét. Ebben a filmben a ló a nemzeti függetlenség szimbólumává válik egy monarchiai Rómeó és Júlia-történetben: a ló tulajdonosa az a Blaskovich Ernő, akinek az apját a filmben egy osztrák nemes, Otto von Oettingen ölte meg, aki a császár kegyeltjeként szintén lovakat versenyeztet, azaz Blaskovich vetélytársává válik a turfon. Az ellenzéki magyar győzelmei pedig nem tetszenek a császárnak, a többi magyar ellenzékinek viszont annál inkább, így a lóversenyek a hatalomnak való önérzetes bemutatás terepévé, Blaskovich pedig egyfajta vértelen forradalom vezéralakjává válik. És akkor ehhez jön még hozzá egy folyamatos évődés Oettingen lánya és Ernő között.
Úgyhogy Herendiék egy könnyen kiismerhető, nagy megfejtéséket nem igazán, meglepetéseket pedig egyáltalán nem hozó, de a maga műfajában abszolút jól működő, fordulatos, pörgős és sokszor izgalmas, igazi blockbuster-sztorit terítettek Kincsem patái alá. De úgy, hogy közben érvényes választ találtak arra, hogy miért lehet érdekes ez a történet, és még azt is megmutatták, hogyan érdemes piros-fehér-zöld zászlóba csavart látványfilmet készíteni. Mert a Kincsem az osztrák-magyar szál, a nemzeti függetlenség képbe hozása révén egyáltalán nem olyan, mint a Vajna-rendszer eddigi műfaji filmjei, amelyek leginkább csak azt mutatták meg hol jobban, hol kínosabban, hogy a magyarok is tudnak kevesebb pénzből kevésbé látványos akciófilmet vagy thrillert forgatni, de amúgy bármilyen országban, bármilyen nyelven elkészülhettek volna. 

HA VAN ÉRTELME NEMZETI KÖZÖNSÉGFILMET CSINÁLNI, AKKOR AZ NAGYJÁBÓL OLYAN, MINT A KINCSEM.

Már ha van értelme, mert mindezzel együtt ez a sztori pont annyival érdekesebb a világ bármelyik tucatforgatókönyvénél, amennyire libabőrössé tudja tenni a magyar közönség egy részét néhány jó pillanatban előhúzott magyar zászló vagy gúnyos pillantás a gaz labancra. Ha viszont leolvasztjuk róla a trikolór mázat, az egész nem marad több egy rivalizálásról és egy valószínűtlen szerelemről szóló filmnél.
De még azt is csak visszafogottan, mivel a rivalizálásról a nemzeti legendáriumból, vagy ma inkább a Wikipediáról úgyis tudjuk, hogy nincs valós tétje, hiszen Kincsem minden versenyét megnyerte. A szerelemről meg már ismerünk annyit, hogy pont elég lesz a 121 perces játékidőből mondjuk 117 arra, hogy egymásé legyen, akinek egymáséinak kell lennie.
De Herendiék pontosan látják a dolog minden hátulütőjét, így mindent elkövetnek, hogy az adott keretek között a lehető legjobban elkerüljék a nehezített pálya buktatóit. És ez elég jól sikerül is nekik. A versengésbe behozzák például az erkölcsi dilemmát, hogy szabad-e szabálytalanul, hatalmi pozícióból megoldani a dolgot, vagy muszáj mindig gentlemannek maradni. És noha a filmben semmilyen aktuálpolitikai utalás nem szerepel, a szinte mesebeli „gonosz császár” és a mai politikusok a kérdésre adott válaszának különbsége azért így is elég elkeserítő.
A szerelmi szálban sem csak a szokásos „olyan, mintha utálnák egymást, de ez igazából szerelem”-sablon működik, ezen kívül is bekerül egy csomó apróság, ami érdekesebbé teszi a dolgot Blaskovich bordélyházfüggőségétől a háromszög harmadik, a két fél között ide-oda ingázó férfiig, akivel kapcsolatban elegánsan csak egyetlen, apró utalás erejéig merül fel, hogy esetleg meleg; pont annyira, hogy ne vigye el a hangsúlyokat. Herendi és Hegedűs amúgy is pontosan megtalálják azt a mezsgyét, ahol még nincs túlzsúfolva a sztori, viszont már van egy csomó kisebb részlet, ami egyéni ízt tud adni. Jó példa erre a szál, ami arról szól, hogy másokkal ellentétben Blaskovich soha nem ütné meg Kincsemet még lovaglópálcával sem; vagy a macska története, ami cukiságban simán veri az egész éves filmtermést, és ráadásul elég megdöbbentő módon nagyjából az egyetlen, ami állítólag történelmileg is hiteles. Viszont akármilyen jól is hangzik ez, azért az tény, hogy mindez csak a körítés.
És még nem is volt szó Herendi rendezői túlzásairól. Az rendben van, hogy kölcsönvette Baz Luhrmann stílusát, és a Moulin Rouge!-hoz vagy A nagy Gatsbyhez hasonlóan ő is próbált kortárs elemeket lopni a kosztümös környezetbe – a táncjelenet, ahol a nemesi bálon a táncosok egy huszonegyedik századi koreográfiát adnak elő mai zenére, például egy kifejezetten jól sikerült Luhrmann-idézet. De nála ez a stílus meghatározza a filmeket, formailag és hangulatilag is, míg Herendi összesen négy darab ilyen geget tesz a filmbe minden előzmény és következmény nélkül, így viszont ezek nem hangulatmódosító elemek, hanem érthetetlen és néha elég infantilis kiszólások csak; amikor a baronesz unalmában elkezdi Fluortól a Mizu szövegét dúdolgatni, az még kifejezetten kínos is. Az ilyeneknél viszont fontosabb aránytévesztés a film legvége, amit spoilerek nélkül persze nem lehet leírni, de erősen túlszalad benne a hősiesség, a szerencse, a hihetetlen csodák és a nagynak szánt pillanatok egy képkockára jutó aránya.
És ez pont zárásként még akkor is zavaró, ha amúgy a két főszereplő, Nagy Ervin (Blaskovich) és Petrik Andrea (az osztrák nő) nagyon pontosan és találóan hozzák is a karaktereiket. Nagy Ervin játékában szimpatikusan sajátos eleggyé áll össze a teljesen görcstelen lazaság és (ön)irónia, a mindig csak egy picit felvillantott önimádat, a visszafogott bunkóság és mindezek mögött valami kitörölhetetlen jószándék: annyi minden van ebben a figurában, hogy Nagy Ervint kétszer ennyi ideig is élvezetes lenne nézni. Petrik Andrea játékában az a jó, ahogyan néha előbújik a szíve a biggyesztett ajkú arckifejezése mögül, meg ahogyan a figura néha olyan élvezettel lubickol a saját vélt vagy valós fölényében.
Szóval a történetvezetést, az írói és többnyire a rendezői megoldásokat tekintve a Kincsem aligha fog csalódást okozni annak, akit nagyon érdekel egy nemzetiszínű kokárdával diszkréten kitűzött, lovas-szerelmes kalandfilm, ami biztos nem fog sem kellemetlen, sem váratlanul kellemes meglepetéseket okozni. Viszont a hárommilliárd forintot nem érdemes keresni benne: bár látványos a film, jók a lóversenyek, a jelmezek is ötletesek – ha látszik is rajtuk, hogy most húzták ki mindet a skatulyából –, de alig van nagytotál, alig vannak távoli, múlt századi városképek, nem a természetben játszódó külsők vagy igazán tágas belső terek. Lehet, hogy ez a legdrágább film, de a leglátványosabb aligha. Akárhogy is:

HA SZÜKSÉG VAN KURZUSFILMEKRE, AKKOR AZOK LEGYENEK LEGALÁBB OLYANOK, MINT A KINCSEM.

Kovács Bálint

(Cinematrix, 2017. március 15.)

Beválthatja a reményeket az új Kincsem-film

A We Love Budapest portál közli Jász Annamária kritikáját a Kincsem című filmről.

*

Beválthatja a reményeket az új Kincsem-film

A magyar Kincsem volt a világtörténelem legeredményesebb versenylova, a róla készült film pedig a magyar filmtörténet legdrágább filmje. Hazai gyártású, nagyszabású, történelmi témájú filmek esetén mindig baljós előérzete támad az embernek, mi sül ki belőle, de a közel 3 milliárdos költségvetés, amiből 2 milliárdot a Filmalap állt, már bőven okot szolgáltatott a kíváncsiságra. És bizony, a Kincsemnek sikerült meglepetést okoznia.

Különös, ellentmondásos ívet írt le bennünk Herendi Gábor (Valami Amerika, Magyar vándor) filmje. Az első 20 percben a legszívesebben kivonultunk volna a moziteremből, annyira vontatottnak és kidolgozatlannak tűntek az indító jelenetek, fárasztott a darabos történetvezetés és a felvonultatott klisék. Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) kallódó, kicsapongó szoknyapecér, egy egykori ’48-as forradalmár kisemmizett fia, akinek a bordélyban puszipajtása a madám (Lázár Kati), adósságokba bonyolódik, zavaros nőügyei miatt párbajra hívják ki, de még oda is részegen érkezik. A film készítői valamiért viccesnek gondolták, hogy a vállára felkapott prostituált beveri a fejét az ajtófélfába, de különösebb feszültséget nem szántak annak a jelenetnek, amelyben Blaskovich szembetalálja magát Otto von Oettingen báróval, apja gyilkosával (Gáspár Tibor) a vásárban. Leánya, a pimasz – 30-as létére még mindig hajadon – és titokzatosan sánta Klara von Oettingen (Petrik Andrea) irányában támadt érzelmek is mintha a semmiből érkeznének – pedig már vagy 20 éve szomszédok lehetnek.
A kissé elnagyolt indítás után viszont nagy lendületet kap a film a ló színre lépésével. Ha felülemelkedünk azon, hogy bár a szereplők valóságosak, a forgatókönyvbe megálmodott körítésből Kincsem karrierjét leszámítva semmi nem igaz, egy érzelmes és megkapó szerelmi történetet látunk kibontakozni a vásznon – Nagy Ervin és Petrik Andrea között izzik a levegő. Blaskovich Ernő a valóságban nem volt kisemmizett, Habsburg-ellenes ivadék, és film szerint érdektelennek tartott angol telivért sem 150 koronáért árulták a vásárban, hanem Blaskovich Ernő tápiószentmártoni birtokán született egy tudatos tenyésztés eredményeképp, nemes felmenőktől. Egy ismeretlen, túl vad és problémás állat kibontakozása nyilvánvalóan izgalmasabb alapanyag, mint egy sikerre ítélt paripáé, és a lólegenda amúgy sem előlegezett meg túl sok váratlan fordulatot a filmben, hiszen életében nem vesztett el egyetlen futamot se. Érthető, hogy a verhetetlen, ámde unalmas csodakanca köré romantikus kalandregényt szőttek az írók, és a film sikere lényegében ennek a szerelmi szálnak a kidolgozottságán múlik.
Merthogy Blaskovichnak egy idő után választania kell szerelem, atyai örökség és a bosszú között, mivel két fenékkel egy lovat képtelenség megülni... A sztoriba belekeveredik még egy csöppnyi Habsburg-ellenesség is, de a magyar függetlenség és nemzeti öntudat romantikája szerencsére nem telepszik rá a sztorira. Hiába tudjuk, hogy Kincsem nem veszít, azon kapjuk magunkat, hogy a futamoknál a biztos győzelem tudatában is görcsbe rándul a gyomrunk, mi lesz ennek az egésznek a vége. Van is happy end, és nincs is – és ezért nagy piros pont jár a film készítőinek, hiszen a magasztos és elcsépelt befejezés nagyon adná magát. A Kincsem tehát egy mai zsánerfilmes sztenderdeknek megfelelő, korrekten kivitelezett közönségfilm, amiről leporolja a múltszázadi karótnyeltséget a steampunk romantika és a jelenbe kikacsintó gegek. Petrik Andrea Mizu-dalrészletet dúdol népdalként, Nagy Ervin a bálba megérkezve bedobja Kincsem „kulcsát” az inasnak a bejáratnál, mintha kocsival parkolna, elsütik a „vasárnap minden zárva van” beszólást, és még szelfiznek is. Külön említést érdemel Nagy Ervin trendi napszemüvege. A „kosztümös film” sablon mögé tehát elrejtettek némi extra ötletet is, és külön szívmelengető, hogy csupa A-kategóriás magyar színészt látunk parádézni gyönyörű kosztümökben, ikonikus szerepekben. Imádtuk Fekete Ernőt Ferenc Jóskaként, Kovács Lehelt nőfaló zsokéként, Keresztes Tamást agyafúrt talpnyalóként, Petrik Andreát lesántult, titokzatos femme fatale-ként. És van egy olyan érzésünk, hogy Nagy Ervin ezzel a szereppel nagy reneszánszát élheti át a magyar mozinézők szívében.

KINCSEM

Rendező: Herendi Gábor

Bemutató időpontja: 2017. március 16., csütörtök

Hossz: 121 perc

Jász Annamária

(We Love Budapest, 2017. március 14.)

Fotó: Szabó Adrienn - Fórum Hungary

Fotó: Szabó Adrienn - Fórum Hungary