A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását
Lobogótaposók címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.
*
Lobogótaposók
Úgy gyűlt a képernyő elé a család, mint alamizsnáért a
koldusok. Látjuk ám, hogy az út szélén parkoló kocsisor mellett emberek
zászlókkal integetnek. A riporter gyorsan fölvilágosít: a félpályás
útlezárással demonstráló tüntetők megvertek egy autóst, aki „beszólt” nekik.
„Ha egy nép a sötétben él, ne zászlót vigy előtte, hanem
lámpát” – írta Kopátsy Sándor. A tüntetőknek is inkább ezt kellene ajánlani?
A híradó szerkesztőjének a téma másfél percet ért, csak
addig érdekes, amíg lehet a takaróképeken bevert szélvédőket mutogatni.
„Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a
kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere” – írta Ady Endre a
Budapesti Napló 1905. július 18-i számában. José Echegaray y Eizaguirre, írói
álnevén José Hayaseca (1832–1916), spanyol drámaíró 1904-ben kapott irodalmi
Nobel-díjat. Ady egyáltalán nem üdvözölte rajongással az író politikai
szerepvállalását.
Amikor néhány évvel ezelőtt március 15-én kisétáltunk a
Hősök terére, úgy gondoltuk, hogy ünnepi alkalmakkor ez a legalkalmasabb
helyszín a látványos megemlékezésekre, de fogalmunk sem volt, hogy milyen
szervezett program lesz/volt/van ott. Rossz előjelként egész nap szitáló eső
kísérte utunkat. A Hősök terén pedig belefutottunk egy MIÉP-nagygyűlésbe és a
hozzá tartozó alkalmi kirakodóvásárba. Mindenféle zászlókat árultak, kicsiket,
nagyokat, papírból, vászonból, selyemből, trikolórt, lyukkal a közepén és
nélküle, árpádsávosat. Ahogy ott sétálgatunk, látom ám, hogy az egyik selyem
nemzeti trikolór széle a tér betonjára lóg, bele az esőlébe, s nedves talpak
taposnak rajta átázott cipőkben. Persze, csak én lehetek olyan hülye, hogy
erről rögtön az jusson eszembe: méltatlan a nemzeti ünnephez. Megszólítottam
hát az eladó lyánykát, hogy emelné már fel, hiszen az ő hatásköre. „Nem baj,
van másik” – mondta, s legyintett, fel sem tűnt neki, hogy nem a portékáját
akartam óvni és védelmezni. No, hát máris ott vagyunk a kofák piacán.
Mint a kofák piacán általában, itt is széles kínálatból
válogathatunk. Ott van Echegaray koszorús feje, talán balzsamozva, talán viaszból
kiöntve, talán pólóra nyomtatva, talán made in China. Ott vagyunk a kofák
piacán akkor is, amikor a híradónak csak azért ér meg másfél percet a
zászlólobogás, mert betört szélvédőket mutogathat. És a kofák piacának
mentalitásáról tanúskodik az is, ha kezünkben úgy lobogtatjuk a zászlót, a
nemzet jelképét, hogy közben a lábunkkal taposunk rajta átázott cipőben – eladó
méltóságunk és önbecsülésünk.
A politika világa gyakorta rácáfol a természet törvényeire,
de ez utóbbiak szerint délidőben sötétség csak napfogyatkozással egybekötve
lehetséges. Holland turistákkal ültünk 1999. augusztus 11-én Szegeden a teljes
napfogyatkozásra várva, ők csak azért utaztak el ide, mert kifigyelték, hogy a
természeti jelenség a Szombathely–Siófok–Kiskőrös–Szeged–Makó középvonalon volt
a legteljesebben megfigyelhető. A város főtere dugig telt, egy csikket sem
lehetett volna leejteni. Amikor a Hold 110 kilométeres árnyékfoltja 12 óra 55
perckor eltűnt a Nap elől, és ismét a napszaknak megfelelő világosságban
találtuk magunkat, a terén felzúgott a taps. Megtapsoljuk a Napot, az
égitestet?! – néztünk egymásra döbbenten. Tenyerünk összecsapkodása mégis
spontán volt, nem is gondoltunk arra, mekkora abszurditást művelünk. A taps
pedig jogos volt, az égitest valóban kiérdemelte.
Sokszor az abszurdnak tűnő megoldások a legcélravezetőbbek.
De ilyeneket nem forgalmaznak a kofák piacán. Aki a véleményének szeretne
érvényt szerezni, a kreativitására kell támaszkodnia. Valami olyat kell
kitalálnia, amin még nem tapostak nedves talpak. Ahogy a nemzet jelképeivel is
csak méltósággal szabad bánni. Egy 110 kilométeres árnyékfolt a Nap előtt
különleges természeti jelenség, a 110 milliméteres talpnyom azonban a nemzeti
lobogón mindenkor rosszat sejtet.
(Magyar Hírlap, 2007. március 14.)
