Szabadka, a megálmodott város

Csordás Mihály bejegyzést tesz közzé a Czine Mihály szellemi hagyatéka nevű Facebook-csoportban.

*

Szabadka, a megálmodott város

A „TITOKZATOSSÁG ÉS SEJTELMESSÉG” KÖDÉN ÁT

Másként halálos csend és néma untság.

poros akác-sor, vakolatos utcák,

petróleumlámpák és nyugalom,

üveggolyók a kertes udvaron. 

(Kosztolányi)

A szegény kisgyermek panaszai-nak ihlető forráshelyén, a költő szülővárosában, évente emléknapokat tartanak, majd önálló kiadványban, vagy a folyóiratokban közzéteszik az ezeken felolvasott értekezések, megtartott előadások szövegét.
Több egy évtizeden át hallgatva és olvasva az értő megnyilatkozásokat, önkéntelenül tesszük fel magunknak a kérdést: mennyiben járulhat hozzá egy hosszú évszázad ahhoz, hogy Kosztolányi révén Szabadka misztifikálódjon a tudatunkban?
Az éppen napjaikban (még Ady rovására is) oly nagy érdeklődést kiváltó Kosztolányi-életmű hátterében ott terebélyesedik „Európa legnagyobb faluja”, a poros régi város, élénken zajló művelődési életével, színházának szépséges primadonnáival, akik közül a neki megtetszőt (hihetőleg Csöndes Alizt) diákos virtussal rajongta körül a költő – társaival egy éjszaka kifogták hintajából lovait, és maguk húzták haza a kockaköves meg poros szabadkai utcákon…
Nemcsak a század első évtizedének irodalmi divatját követte hát Kosztolányi Dezső, amikor élete végéig legkedvesebb versfüzérében szülőtáját „színes tintáival” rajzolta meg. S noha a benne honos eszem-iszom tunyaságot ostorozta is indulatos szavakkal, panaszai inkább érte, mint ellene szóltak. Innen vágyott el, de ide gondolt vissza később folyton, hogy amikor apja Pesten meglátogatja, elementáris erővel törjön ki belőle A szegény kisgyermek panaszai-nak szóáradata. Visszautazó apját hajnali órán kikíséri a pályaudvarra, s érezni kezdi az otthon megéneklésének csillapíthatatlan vágyát: „Álmosan bandukoltam az utcákon, melyeket még nemigen láttam ily szokatlanul fakó, hajnali világításban. Csodálatosnak tetszett az egész világ. Ekkor zendültek meg bennem A szegény kisgyermek panaszai-nak kezdő sorai: »Mint aki a sínek közé esett…« Lehet, hogy azért, mert az imént síneket láttam, de lehet, hogy nem is azért. Alig vártam, hogy hazaérjek, fölrohantam a lépcsőn, s otthon, az Üllői-úti diákkaszárnya udvari szobájában, egymás után firkáltam le a ciklus költeményeit, négy-ötöt aznap, s két hét alatt befejeztem az egészet, úgyhogy évek múlva, a különböző kiadások során egyetlen betűt se változtattam rajta. Hogy mi támasztotta bennem éppen ekkor és éppen így ezt a gerjedést, céltalan volna firtatni. Azt hiszem, ha azon a hajnalon alszom és nem kelek föl, akkor ez a versfüzér nem születik meg soha.” (Ábécé. Nyugat, Budapest, 1942. 145-146.)
Maga a serkentés is egy kedves otthoni figurához, az apa személyéhez kötődik hát. A költeményminiatűrökben pedig sorakoznak a korábbi Kosztolányi-hősök: anyuska, a költő húga, nagyanyó, nagyapó, öreganyó, a rokonok, a doktor bácsi, egy gyógyszerészsegéd…
Ahogy rajtuk végigpillantunk, mintha a kor divatos figuráit látnánk, miként a nemrég elhunyt neves Kosztolányi-kutató, Kiss Ferenc szeme is a világirodalmi elődök versszereplőjét véli felismerni A szegény kisgyermek panaszai-nak doktor bácsijában például, megjegyezve: „A titokzatosság és sejtelmesség, mely az emlékeket belebegi, maga is divat már ekkor, de Kosztolányit ez sem feszélyezi” (Az érett Kosztolányi. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 20.).
Egy valóságos világot ábrázolt hát versciklusában a költő, vagy olvasmányélményektől színezett képzelete révén maga teremtette meg gyermekkora Szabadkájának „vasárnap délután”-jait, a sok-sok jellegzetes bácskai hőssel? Honnan a „titokzatosság és sejtelmesség”, amely az elmúlt évszázad alatt oly misztikussá változtatta tudatunkban Kosztolányi „beteg, boros, bús, lomha” szülőtáját, a Bácskát, ahol „méreggel mart, fehér, virágos orcák” néznek vissza ránk?
A századelő Kosztolányija sem vonhatta ki, nem is vonta ki magát a világirodalmi hatások alól. Irodalmi elődeit, rokonait meglelhetjük könnyen, felismerhetjük. Ám éppen panasz-ciklusában megénekelt valóságos élményeinek intenzitása és vallomásinak ereje győz meg bennünket arról, hogy csak a verselés mesterségét tanulta el a nagy elődöktől és kortársaktól, ám tartalmakat és stílust sohasem kölcsönzött tőlük. Karinthy Frigyes állapítja meg találóan költészetéről: „Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott el, hogy versei nemcsak versek immáron, s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket.”
A költő valóságos világot ábrázol, valóságos hősökkel. A témakör kutatói sokat foglalkoztak közeli családtagjai alakjának megrajzolásával. A gimnáziumi igazgató apától a Bem hadosztályában Petőfivel szolgáló nagyapáig mindenkiről megtudhatunk valamit. De nemcsak ők voltak egytől egyig valóságos hősök, hanem az volt a doktor bácsi és a gyógyszerészsegéd is. Az első (dr. Wilhelm), a századelő nagy hírű szabadkai csodadoktora, a család házi orvosaként sokat vendégeskedett a Kosztolányi-házban, s nyilván megnyerte a gyermekkorában sokat betegeskedő költő rokonszenvét. A második (Brenner Dezső) a rokonsághoz tartozott: Csáth Gézának volt az öccse, és Jász Dezső néven tárcákat, zenekritikákat publikált a Nyugatban.
Az álmosan megálmodott város és egykori emberei még a „titokzatosság és sejtelmesség” ködén át is felismerhetők hát Kosztolányi első nagy versfüzérének remek darabjaiban.

Csordás Mihály

(Czine Mihály szellemi hagyatéka Facebook-csoport, 2022. március 28.)

137 éve született Szabadka költőfia (1885. március 29. – 1936. november 3.)

Teljesen mindegy, hogy a világ mely szegletében magyar az ember

A Szabad Magyar Szó kivonatos tatalmi összefoglalóban ismerteti Bence Erikával készült, a Tiszatáj című folyóirat online kiadásában megjelent interjút.

*

Teljesen mindegy, hogy a világ mely szegletében magyar az ember

Bence Erika: A publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték – és akként kezelik még ma is

„Akárcsak a politikai határok, úgy a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet” – fogalmazott a Tiszatáj című folyóirat online kiadásának adott interjúban Bence Erika irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki nemrég rendezte sajtó alá az elmúlt időszakban különböző lapokban és folyóiratokban megjelent publicisztikai írásait. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára eddig tizenhárom kötettel jelentkezett, elsősorban tudományos munkákkal, de találhatunk művei közt regényt és novelláskötetet is. Pályáját újságíróként kezdte, ezért nem meglepő tőle, hogy töretlenül érdeklődik a sajtó világa iránt, és rendszeresen jelentkezik publicisztikai írásokkal is, mégis most először áll közönség elé ilyen műfajú kötettel. A Vajon mitől retteg? című könyv várhatóan az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a FEM, vagyis a Free European Man kiadó gondozásában.

Az interjúban Bence Erika elmondta: igaz ugyan, hogy „19. századi magyar irodalmat, illetve a korszakkal és a jelenséggel összefüggő tárgyakat tanítok, illetve ahogy a hivatalos meghatározás mondja: szűkebb kutatási területem a magyar irodalomtörténet – komparatisztikai és elméleti összefüggésekkel. És az is tény, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század elején alakultak ki olyan műfajok és beszédmódok, amelyek a magyar nyelvű sajtó konstituálódásával nyertek teret a magyar kultúra és irodalom alakulástörténetében. Egyszerűen szólva: a 18. század végén alapították az első magyar nyelvű lapokat és folyóiratokat, mint a Magyar Hírmondót, a Magyar Museumot, az Orpheust, az Urániát és másokat. S ha innen tekintünk végig a rákövetkező alakulástörténeti folyamatokon – ami inkább szövevényes képet alkot, mintsem az írók egymásutánját jelenti –, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobbak, Kármántól Mikszáthig, Adytól, Kosztolányitól Esterházyig, Parti Nagyig, Darvasiig és Dragománig, mindannyian fontosnak tartották és tartják ma is a közírás formáit: a röpiratot, a pamfletet, az esszét, a tárcát, a karcolatot. De a kérdés az én szempontomból nem ilyen értelemben függ össze a hivatásommal, hanem inkább a műfaj, a beszédmód megítélése szempontjából.”

Újságírói kérdésre válaszolva az egyetemi tanár hozzátette még: „Arra gondolok, hogy egyetemi körökben, részben a tudományos követelményrendszer kényszerei miatt – mivel tudományos kutatói szempontból nem értékelhető, azaz nem hoz kompetenciapontokat –, a publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték és kezelik, még akkor is, ha az ember ezt a két területet jól disztingválja, s még véletlenül sem helyettesíti be egymással. Én nem »odafordultam«, hanem igazság szerint el sem fordultam a publicisztika különböző változataitól és műfajaitól, köztük a politikai diskurzustól sem. Arról van szó, hogy újságíróként kezdtem a pályafutásom, s miután tanári és kutatói pályára léptem, majd tudományos fokozatokat szereztem, és előléptem a lehetséges tanári ranglétrán, akkor sem fordítottam hátat a közírói szerepnek.”

Előkészületben lévő kötetéről így vallott a szerző: „A kézirat, amelynek könyv alakban való megjelenését az idei Ünnepi Könyvhétre tervezzük a kiadómmal, irodalmi, közéleti és politikai publicisztikát: esszéket, tárcákat és vitacikkeket tartalmaz. Az óvatos megfogalmazás abból ered, hogy az eddigi könyvkiadási pályázatokon, amelyekre beadtuk a kéziratot, egyelőre nem nyert támogatást. Különböző bizottságok tagjaként azonban már magam is több alkalommal belülről láttam, hogyan zajlik mifelénk a pénzosztás ilyen téren. Fel is szólaltam miatta: kikérték maguknak a jelenlevő pártkáderek – tehát hatékony nem voltam, de legalább megtettem, amit az adott pillanatban tehettem! Egészen kicsinyes személyeskedés és tendenciózusság határozza meg, hogy ki kap és ki nem kap támogatást. Tapasztalatból tudom – tizenhárom önálló kötetem jelent meg eddig –, hogy minden kézirat, amelyet kiadásra érdemesnek tart a szakma, előbb-utóbb megjelenik valahol. Tíz kötetem esetében is hasonló volt a helyzet, vagyis első körben nem kapott támogatást! De a kuratóriumoktól függetlenül is akad majd olyan támogató, aki lát benne fantáziát, vagy fontosnak tartja, hogy ezek a tartalmak az olvasó kezébe kerüljenek.”

A BENCE ERIKÁVAL KÉSZÜLT INTERJÚ TELJES TERJEDELMÉBEN ELÉRHETŐ A TISZATÁJ HONLAPJÁN:

Kipillantani az üveglap mögül

BESZÉLGETÉS BENCE ERIKA IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL A mai fiatal nem dől be a képmutató közvélekedésnek, miszerint „jobb szegénynek lenni, mint gazdagnak!"; vagy, ahogy a sorkatonaság szükségességéről időnként felvillanó álvitában gyakran elhangzik: „kényszer nélküli élet helyett szükséges, hogy a sorkatonaság soraiban edződjön!" A mai fiatal nem hiszi el, hogy ezek a tartalmak igazak.

(Szabad Magyar Szó, 2020. március 7.)

Bence Erika

Kipillantani az üveglap mögül

A Tiszatáj című folyóirat online kiadása interjút közöl Bence Erikával.

*

Kipillantani az üveglap mögül

Beszélgetés Bence Erika irodalomtörténésszel

„Akárcsak a politikai határok, úgy a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet” – fogalmazott a vele készült interjúnkban Bence Erika irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki nemrég rendezte sajtó alá az elmúlt időszakban különböző lapokban és folyóiratokban megjelent publicisztikai írásait. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára eddig tizenhárom kötettel jelentkezett, elsősorban tudományos munkákkal, de találhatunk művei közt regényt és novelláskötetet is. Pályáját újságíróként kezdte, ezért nem meglepő tőle, hogy töretlenül érdeklődik a sajtó világa iránt, és rendszeresen jelentkezik publicisztikai írásokkal is, mégis most először áll közönség elé ilyen műfajú kötettel. A Vajon mitől retteg? című könyv várhatóan az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Addig azonban néhány akadályt még a szerzőnek és a kiadójának is le győznie…

Hatás és kölcsönhatás

– Az egyetemen a 18–19. század a szakterületed. Ennek a korszaknak a magyar szépirodalma sem mentes azoktól a konkrét hatásoktól, amelyek politikai állásfoglalásra késztettek egyes szerzőket… Sőt! Ez egy fokozottan ilyen időszak volt. Látsz-e abban összefüggést, hogy te ezzel az időszakkal foglalkozol és közben magad is a politikai publicisztika felé fordultál?

– Valóban igaz, hogy 19. századi magyar irodalmat, illetve a korszakkal és a jelenséggel összefüggő tárgyakat tanítok, illetve ahogy a hivatalos meghatározás mondja: szűkebb kutatási területem a magyar irodalomtörténet – komparatisztikai és elméleti összefüggésekkel. És az is tény, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század elején alakultak ki olyan műfajok és beszédmódok, amelyek a magyar nyelvű sajtó konstituálódásával nyertek teret a magyar kultúra és irodalom alakulástörténetében. Egyszerűen szólva: a 18. század végén alapították az első magyar nyelvű lapokat és folyóiratokat, mint a Magyar Hírmondót, a Magyar Museumot, az Orpheust, az Urániát és másokat. S ha innen tekintünk végig a rákövetkező alakulástörténeti folyamatokon – ami inkább szövevényes képet alkot, mintsem az írók egymásutánját jelenti –, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobbak, Kármántól Mikszáthig, Adytól, Kosztolányitól Esterházyig, Parti Nagyig, Darvasiig és Dragománig, mindannyian fontosnak tartották és tartják ma is a közírás formáit: a röpiratot, a pamfletet, az esszét, a tárcát, a karcolatot. De a kérdés az én szempontomból nem ilyen értelemben függ össze a hivatásommal, hanem inkább a műfaj, a beszédmód megítélése szempontjából.

Kompetenciapontok hiányában

– Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Arra gondolok, hogy egyetemi körökben, részben a tudományos követelményrendszer kényszerei miatt – mivel tudományos kutatói szempontból nem értékelhető, azaz nem hoz kompetenciapontokat –, a publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték és kezelik, még akkor is, ha az ember ezt a két területet jól disztingválja, s még véletlenül sem helyettesíti be egymással. Én nem „odafordultam”, hanem igazság szerint el sem fordultam a publicisztika különböző változataitól és műfajaitól, köztük a politikai diskurzustól sem. Arról van szó, hogy újságíróként kezdtem a pályafutásom, s miután tanári és kutatói pályára léptem, majd tudományos fokozatokat szereztem, és előléptem a lehetséges tanári ranglétrán, akkor sem fordítottam hátat a közírói szerepnek.

– Nem mondták erre, hogy nem elég tudományos?

– A „nem elég tudományos” vádját, amit ilyen esetekben rendre ráakasztanak az emberre, könnyű kivédeni, hiszen a kutatási eredményeinket úgynevezett referált folyóiratokban publikáljuk, s általában meg kell felelni a tudományos közlés szabványainak. Persze, mint mindenütt, térségünkben is vannak magukat tudományosnak prezentáló lapok, amelyek nem alkalmaznak valódi recenzenseket, ezért nemcsak középszerű publicisztikákat, hanem iskolás fogalmazásokat is közölnek „jóbaráti” alapon, vagy más esetekben meg a hatalmi grémium iránt mutatott lojalitás jutalmaként. Nagy, nemzetközi hírű folyóiratoknál is előfordult már olyasmi, hogy különböző kapcsolatok és módszerek révén egyeseknek sikerült érdemtelenül publikációhoz jutni, de egyrészt hamar kiderül, hogy melyek azok a lapok, ahol nem érdemes publikálni, másrészt pedig előbb-utóbb a mondvacsinált eredmények is lelepleződnek.

„Pihentetett” kéziratok

– A Vajon mitől retteg? című kéziratod írásait nagyrészt még akkor olvastam, amikor első közlésben megjelentek. Ezek egyértelmű politikai kiállásról tanúskodnak, nemcsak egy szűkebb, belső irodalmi-politikai és irodalompolitikai térben, mint amilyen Vajdaság vagy Magyarország, hanem egyfajta sokkal szélesebb, úgymond globális/humánus szellemi közegben. Még ha helyi viszonyokra vannak is leképezve, levezetve, a szemléletmód sokkal tágabb.

– A kézirat, amelynek könyv alakban való megjelenését az idei Ünnepi Könyvhétre tervezzük a kiadómmal, irodalmi, közéleti és politikai publicisztikát: esszéket, tárcákat és vitacikkeket tartalmaz. Az óvatos megfogalmazás abból ered, hogy az eddigi könyvkiadási pályázatokon, amelyekre beadtuk a kéziratot, egyelőre nem nyert támogatást. Különböző bizottságok tagjaként azonban már magam is több alkalommal belülről láttam, hogyan zajlik mifelénk a pénzosztás ilyen téren. Fel is szólaltam miatta: kikérték maguknak a jelenlevő pártkáderek – tehát hatékony nem voltam, de legalább megtettem, amit az adott pillanatban tehettem! Egészen kicsinyes személyeskedés és tendenciózusság határozza meg, hogy ki kap és ki nem támogatást. Tapasztalatból tudom – tizenhárom önálló kötetem jelent meg eddig –, hogy minden kézirat, amelyet kiadásra érdemesnek tart a szakma, előbb-utóbb megjelenik valahol. Tíz kötetem esetében is hasonló volt a helyzet, vagyis első körben nem kapott támogatást! De a kuratóriumoktól függetlenül is akad majd olyan támogató, aki lát benne fantáziát, vagy fontosnak tartja, hogy ezek a tartalmak az olvasó kezébe kerüljenek.

– Nem sikkadnak el ilyenkor ezek a „pihentetett” kéziratok?

– Nem, dehogyis, ma már semmit nem lehet elsikkasztani vagy eltüntetni! Ez azért is lenne hülyeség az én kéziratommal kapcsolatban, mert – mint mondtad is – az összes írás megjelent már a médiában: a Családi Kör című hetilapban, valamint a Szabad Magyar Szó, a Napló.org és a Litera felületein. Könyv formátumban, elrendezetten ugyanakkor új kontextust nyernek az egyes szövegek, együtt hatásosabbak és több üzenetet képesek közvetíteni az olvasó felé. Műfaji szempontból némely cikkek persze csak érintőlegesen sorolhatók az adott három diskurzusba – irodalmi, közéleti és politikai –, mert a három terület szükségszerűen egybecsúszik, s olykor más diskurzusokkal együtt jelenik meg. Egy példa a közelmúltból: a magyar kultúra napja alkalmából alkalmi cikket írtam a Kölcsey-opusról, s ebben – mint ahogy a szakma teszi – csak nagyon diszkréten érintettem a költői életmű kevésbé ismert, polemikus rétegét: személyes leveleit, mert a költő komplex személyiségével és nem a nemzeti himnusszá lett költemény jelentéseivel függ össze. A jelölt ünnepnapon – tudósított róla a média – volt orgánum, amely kiadta, s volt olyan közszereplő, aki összetépte vagy elégette a költő szivárványos háttérre nyomott portréját. Aki ilyen módon adta ki, demonstrált egy – a közvélekedéssel ellentétes – tartalmat, aki összetépte, kifejezte, hogy ilyen kontextusban nem képes elfogadni a portrét, elutasítja, sőt, megtiltaná a róla való beszédet. Pedig az életműről pontosan abban a kontextusban kell beszélni, ahova tartozik, amilyen önmagában. Ha nem így tesszük, máris a politikai önkény világába tévedtünk. Fordított a helyzet Peter Handke Nobel-díjának megítélésével kapcsolatban, amiről ugyancsak írtam vitacikket. Kölcsey ugyanis Hymnus című költeményét semmilyen direkt politikai diskurzusba nem állította – az újabb kutatások szerint inkább a népi szokáskultúra határozta meg létrejöttét: a farsangi jövendőmondás –, míg Milošević szolgálatába nem a magánember, hanem az ismert író állt Peter Handke személyében, és tematizálta is a diktátor melletti kiállását.

Támadások össztüzében

– Hogyan befolyásolja manapság az értelmiségieket a politikai szféra Vajdaságban?

– A publicisztika politikai diskurzusában olyan világ köszöntött ránk, amelyben egy felelős értelmiségi előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen – mert szembe találja magát velük – a politikai kihívásokkal és provokációkkal, amelyek a szó szoros értelmében „begyalogolnak” az ember életébe, néha akár még egy kulturális rendezvény keretein belül is, ahogy az nemrég történt a térségünkben. Az említett esetnek is az a legszomorúbb tanulsága, hogy a jelenlevő értelmiségi elit még véletlenül sem volt felkészülve arra, hogy választ adjon az ilyen szintű politikai inkorrektségre. Mert általában – és ezúttal is – valamiféle üvegfal mögül, személyes kiállást nem vállalva, a politikai diskurzustól idegenkedve, szervezeti álarc mögül próbálnak meg reagálni még a közvetlenül érintettek és megnevezettek is. A saját arc vállalása óhatatlanul együtt jár egyfajta presztízstámadással: például valamelyik szennyportálon majd nemzetkarakterológiai értelemben értéktelennek minősítenek, vagy szakmailag rágalmaznak.

– Bántó tud lenni, ha megtalálja az alkotót, a tudóst, a kutatót egy ilyen támadás?

– Számomra ez érdektelen mozzanat, hiszen a mocskolódó cikkek szerzői álnevek mögött bujkáló, írástudatlan, megvett niemandok (ki vesz komolyan egy auert, zsebeket, picúrt vagy Cigi Füstöt?), vagy pedig a tehetségtelenségükbe és a jelentéktelenségükbe belebetegedett, frusztrált gyűlölködők. És, természetesen, a nyilvános megszólalással együtt jár a tévedés, a rossz döntés, a baklövés lehetősége is. De még mindig jobb bevállalni egy ilyen tévutat, s később korrigálni, vagy visszavonni, mint gyáván, alattomosan vagy hülyén hallgatni. Nagyon sokfajta kifogást hallottam már az elmúlt időszakban: „nehogy a gyerek igya meg a levét!”; egy magát értelmiséginek tartó ember mondta: „mit szól a falu!”, sőt, a házastárs, ha „szájukra veszik!” A némaságba menekülő értelmiségi a hallgatással beleegyezését adja a nemkívánatos, értékcsökkentő, dilettáns, inkorrekt, illiberális társadalmi folyamatokhoz.

– A beszűkülő vajdasági magyar közéleti térben van még olyan megszólítható publikum, amelyik fogékony erre a hangvételre?

– Csak a kirekesztő és retrográd irányban haladó társadalmakban és közösségekben gondolják úgy, hogy csak egyfajta közéleti diskurzus, egyfajta irodalom, a kultúra különböző területein mindig csak egyfajta jelentés és vélemény létezhet. Végre tudatosítani kellene bármilyen közbeszéd, így az irodalom vagy média befogadóival is, hogy egy adott kultúrán belül sem egyféle (köz)irodalom létezik, és nem szól minden írás mindenkihez. Igen, nekem is szokták mondani, hogy a Családi Körben, saját, Camera obscura című tárcarovatomban közölt írásaim nem szólnak mindenkihez, nem beszélek mindenki számára „érthető” nyelven. Az adott oldalon négyen váltjuk egymást tárcaírók, nyilván eltérő beszédmód jellemző ránk, miért nem elfogadható hát, hogy más-más publikumot szólítunk meg? Az egyébként átkozott – én ezt ugyancsak nagyon elítélem mint attitűdöt – közösségi tér, a Facebook révén nagyjából követhető, hogy melyik az a társadalmi csoport, melyik az a réteg, amely fogékony erre a hangvételre, és amely követi a megnyilatkozásaimat.

„Majd megtagadják elődeik világát”

– Olyan mértékű a leépülés a vajdasági magyar sajtóban, hogy sokszor az az érzése az embernek, hogy ha egyszer meg is szűnik a jelenlegi politikai nyomás, ebből talpra állni már akkor sem lehet, vagy szerinted mégis lehetséges?

– A történelem arra tanít bennünket, hogy egyszer minden repressziónak, így a kulturális leépülésnek is vége szakad, vagy eljut a folyamat addig a pontig, aminél lejjebb már nem lehet menni. Persze, hogy vége lesz egyszer a Magyar Szó portáján zajló leépüléseknek is, hiszen minden megválasztás, mandátum és szerepvállalás is véges. Már most látszik, hogy a mai huszonévesek – épp a mi gyerekeink, hála Istennek! – egyáltalán nem vevők arra az inkompetens beszédmódra, amit ezek a médiumok közvetítenek. Nem vesznek magukra avítt szerepeket, nem mennek bele hazug színjátékokba, csak mert valamiféle tekintély azt várja el tőlük, legyen az tanári, szülői vagy politikusi. Ezzel párhuzamosan felerősödnek a régi világ képviselőinek sértett támadásai a mai fiatalok ellen; még a viszonylag nyitott és független médiában (pl. Családi Kör) is olvashatunk célt tévesztett, múltsirató, s az elvesztett angazsáltság miatt ellenséges hangvételű megnyilatkozásokat, például a mai fiatalság életképtelenségéről, csökkent fizikai és szellemi képességeiről.

– Látsz ebben bármiféle megalapozottságot?

– Dehogyis! Ennek épp a fordítottja igaz. A mai fiatal sokkal tájékozottabb, radikálisabb felfogású, mint a korábbi korosztályok: nem fogja azt mondani, hogy „hű, de jó az iskolaudvar göcsörtös jegén csúszkálni”, ha a jégdiszkóban sokkal színvonalasabban hódolhat ugyanennek a szórakozásnak – ahogy egy konkrét cikkben olvastam. A mai fiatal nem dől be a képmutató közvélekedésnek, miszerint „jobb szegénynek lenni, mint gazdagnak!”; „kényszer nélküli élet helyett szükséges, hogy a sorkatonaság soraiban edződjön!” A mai fiatal nem hiszi el, hogy ezek a tartalmak igazak. Mert nem azok. De ez a konfliktus, azt hiszem, időleges, és az internetfüggőnek, elnőiesedettnek mondott fiatalság áll nyerésre, egyszerű élettani okok miatt. Mi előbb-utóbb meghalunk, ők meg majd – mint az idő előrehaladásában az lenni szokott –, majd megtagadják elődeik világát. Hála Istennek! És ebben a világban a maihoz hasonló médiára sem lesz szükség. Persze, hogy lesz még politikai propagandától mentes, független Magyar Szó is! És még az sem biztos, hogy a mai elvándorlás a Vajdaság területéről végérvényes és visszafordíthatatlan folyamat, így hát az sem, hogy nem lesz, aki magyar médiát olvasson, mert a fiatalok elmennek Nyugatra. Hiszen a politikai határok, a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet.

Szabó Palócz Attila

(Tiszatáj Online, 2020. március 6.)

A magunk szerelme

A Szabad Magyar Szó versrovatában közli Ady Endre versét.

*

A magunk szerelme

Ady Endre verse

Ereklyékért kutatgatok,

Boldog Isten, boldog Isten,

Ha volna még.

S megcsókolok egy arcképet,

Régi képet,

Gyötört szinü, bánatosat,

A magamét.

Minden, minden hogy elmarad

S hogy elhagyunk mindent, mindent

Előbb-utóbb.

Hogy kinálnók az ajkunkat,

Jó ajkunkat

S mást, mint magunk, nem érdemel

A búcsu-csók.

Óh ezerszer is csókolom

Az egyetlent, az egyetlent,

Ki megmaradt,

Aki jó volt minden helyett,

Mások helyett,

A derekat roncsokban is,

Hű magamat.

Áldott világ a zátonyon,

Boldog Isten, boldog Isten,

Ki engeded,

Hogy süttessük rá magunkra,

Vén magunkra

Ifjító és istenítő

Szerelmedet.

(Szabad Magyar Szó, 2017. február 28.)

Szabó Palócz Attila elektrografikája

Ruhája sejtetni engedte, hogy alatta nem visel semmit

Megjelenik a Magyar Hírlap Képírás című sorozatának harminchatodik része.

*

Ruhája sejtetni engedte, hogy alatta nem visel semmit

Habár a film egy orosz rendező irányításával és német produkcióban készült, mégis egy magyar színésznő volt a világ mozivásznainak első Desdemonája

„A világháború immár a harmadik színházi szezont kezdi túlélni nálunk. És ezalatt a három szezon alatt semmi nem keltett olyan kedves meglepetést, mint a Herczeg Ferenc új vígjátékának a sikere” – írta száz évvel ezelőtt, 1917. január 21-i számában a Színházi Élet című illusztrált színházi, művészeti és mozi hetilap. „Megjelenik minden vasárnap reggel az összes budapesti színházak egész heti színlapjával.” A Nagy Háború azonban nemcsak a színházi évadokra nyomta rá a bélyegét, hanem tulajdonképpen az élet minden területére. A lapszám nagy terjedelemmel foglalkozott a Herczeg-darab rendkívül sikeres vígszínházi bemutatójával: „Az, hogy Herczegnek színházi sikere van, az nem meglepetés. Ő írta a Vígszínháznak az »Ócskay brigadéros«-t, amelynek százas sikerét most is aranytábla jelzi a női öltözők folyosóján a színpad mellett. A meglepetés itt egészen más. Mikor a darabnak már a próbái folytak és az új Herczeg-darabról részletek szivárogtak ki, a színházakat és a közönséget jól ismerő szakemberek elragadtatva mondták: milyen nívós, milyen előkelő. És mindjárt sajnálkozva hozzátették: milyen végtelen kár egy ragyogó és fölényes elme ilyen ízléses, ilyen szigorúan irodalmi alkotásáért, hogy a finomság, a melegség, a gyengédség ilyen pazar gazdagságát oda kell tenni a legdurvább idők közönsége elé!”

A lapszám címoldalán a kor neves magyar színészdívája, Varsányi Irén látható a darab egyik jelenetében, Cecil szerepében. A művésznő játéka nemcsak ennek az előadásnak, de – Hegedűs Gyula mellett – az 1910-es és 1920-as évek Vígszínházának arculatát is meghatározta. A hátlapra azonban egy filmjelenetet nyomtattak. Hétfőn, vagyis a Színházi Élet megjelenésének másnapján kezdte ugyanis vetíteni az Uránia filmszínház Illés Jenő új filmjét, a Monna Vannát, amely az ismert, flamand származású, de mégis francia nyelven alkotó költő, dráma- és prózaíró, Maurice Maeterlinck azonos című színműve alapján készült. Mire filmre vitték volna, a darab már megjárta a magyar színpadokat, s talán nem is véletlenül váltotta ki Ady Endre fanyalgását, aki azt írta róla: a „Monna Vannával az a baj, hogy nem csak lealkuvás Maeterlinck értékéből, hanem annak teljes megtagadása.” A magyar pályatárs nemtetszéséhez persze nagyban hozzájárulhatott az is, hogy a belga – teljes nevén: – Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck gróf, mint maga is hangoztatta, eredetileg operalibrettónak kezdte írni művét, így hát helyzeti hátránynak tekinthetjük, hogy zenei kíséret nélkül, prózai darabként járta be mégis Európa színpadait. Ez persze csak egy színháztörténeti adalék (mintegy érdekesség), amely nem befolyásolja a végül elkészült mű értékét, amelynek, minden hiányosságai ellenére is hatalmas sikere volt a kontinens legfontosabb fővárosaiban, így Budapesten is.

A „Monna Vanna” az Urániában – hirdette a Színházi Élet: „A világhírű belga költőnek, Maeterlincknek egyik legszebb, legmélyebb alkotása a »Monna«... Ezt az ízig-vérig költői munkát a mozivászonra vinni kétségkívül a leghálásabb feladatnak ígérkezett. A kinoriport Raguza költői szépségű tájait választotta színhelyül a darab lejátszására, ahol a múlt év őszén a felvételek rövid idő alatt el is készültek. Giovannát Lenkeffy Ica személyesíti meg, akinek tökéletes szépsége erre a szerepre a legalkalmasabb; játéka is megragadó és plasztikus. Prinz Wales szerepében Dési Alfréd a filmszínészet legkiválóbbjának bizonyul ezúttal is. Guidót Szöresjhy Gvula alakítja sok rutinnal. A rendezés nehéz munkáját Illés Jenő művésziesen oldotta meg. A filmet elsőnek az Uránia-Színház mutatja be január 22-én. Az Uránia különben a közönség köztudatában ma már úgy él, mint a legnívósabb és legnagyszerűbb mozi.” Hiába említette azonban ez a kis filmajánló Raguzát – vagyis a mai horvátországi Dubrovnikot, az alkotásnak ebből a forgatási helyszínéből semmit sem láthatunk a lapszám hátlapjára nyomatott jelenetben (képünkön), ez ugyanis a négy fal között, egy szobában játszódik, s bizonyosan itt vették filmre, Budapesten.

Mindebből azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy hibás az – az internetes adatbázisokban elterjedt – adat, miszerint Illés Jenő filmje öt évvel később, 1922-ben készült volna. A zavar oka persze nyilvánvaló: Maeterlinck színművének – Ady fanyalgása ellenére is – mérhetetlen sikere. A századelőn több filmváltozat is készült belőle, s ezek sorában Illés Jenőé is csak a második volt. Egy évvel korábban, 1916-ban az olasz Mario Caserini rendezett belőle játékfilmet, a már említett 1922-ben a német Richard Eichberg vitte vászonra a történetet. Az olasz változatban Madeleine Céliat, a németben pedig Lee Parry alakította női főszerepet. A zavart okozó dátumtévesztés tehát csak abból ered, hogy valaki valahol egyszer összekeverte a Monna Vanna magyar és német változatát, s aztán immár forrásként szolgálva, rá hivatkozva vették át mások. Illés Jenő a film női főszerepét Lenkeffy Icára osztotta, s igazi korabeli közönségfilmet sikerült forgatnia, nagy volt hát az ünneplés és hosszan zúgott a tapas az Uránia filmszínházban száz esztendővel ezelőtt, 1917. január 22-én.

Az Illés-féle szereposztás azért is volt meglepő, mert korábban – talán épp az Ady Endre által is látott változatban is – színpadon Márkus Emilia vitte sikerre a darabot. A kortársak feljegyezték, hogy Lenkeffy Ica ruhája, amely sejtetni engedte, hogy a művésznő nem visel alatta semmit, egyenesen őrjítővé, észbontóvá tette a fiatal, akkor még csak zsenge húszéves színésznőt. Talán nem is kell csodálkoznunk azon, hogy nem ez a jelent került a Színházi Élet hátlapjára. Az adott korban modern szépsége, amely széles, kerekded arccal párosult, afféle – ahogy sokan mondták (és írták is...) róla – félreérthetetlenül kelet-európai jelleget adott alakjának. A művésznő a film sikere után olyan népszerűvé vált, hogy a következő néhány évben tizenhat nagyjátékfilm női főszerepét játszhatta el.

S ugyanennek a népszerűségnek – meg persze a vele járó hírnévnek – köszönhette azt is, hogy Dmitrij Buhovecki orosz filmrendező ugyanabban az esztendőben, amikor a német Monna Vanna is elkészült, épp őt hívta meg a Berlinben forgatott Othello-filmjének női főszerepére. A nagyvilág mozivásznainak első Desdemonája tehát egy magyar színésznő volt Lenkeffy Ica személyében. Vagyis, mivel a csaknem nyolcvanperces némafilm német produkcióban készült, Ica von Lenkeffyként jegyzik őt a lexikonok. Ilyen régi alkotások esetében ugyan valóban ritkaság, de épp a jelentőségét bizonyítja, hogy több DVD-kiadása is megjelent már világszerte. Mindezek fényében tehát csak sajnálkozással állapíthatjuk meg, hogy Lenkeffy Ica magyar filmjei mára már teljesen kiestek a köztudatból, azok nagy része el is veszett, de ami meg is maradt, az sem hozzáférhető a nagyközönség számára.

(Magyar Hírlap, 2017. január 14.)

Képregényen a gulag és a zombikat irtó nyugatosok

Az Mno.hu, vagyis a Magyar Nemzet Online előzetest közöl a közelgő Hunarocomix 2016 rendezvényről. (A szerző: Grund.)

*

HUNGAROCOMIX 2016

Képregényen a gulag és a zombikat irtó nyugatosok

Amolyan örök kérdés: mi a helyzet a magyar képregényekkel? Milyen újdonságok, ötletek bukkannak elő nálunk, s ezek miként festenek? Erre kaphat választ az, aki szombaton 10 és 16 óra között ellátogat a Hungarocomix 2016-ra. A Magyar Képregény Szövetség egynapos, ingyenes rendezvényét a budapesti K11 Művészeti és Kulturális Központban (Király utca 11.) tartják. S amellett, hogy számos műhely munkáit nézhetik és vásárolhatják meg az érdeklődők, előadásokat is tartanak, így mindenki bepillanthat a kulisszák mögé, illetve megnézheti, milyen témaötletekkel bombázzák az alkotók, műhelyek az olvasókat és a fanatikusokat.

A mustrára való tekintettel, összeszedtünk pár érdekes új anyagot.

Olofsson Placid atya és Menczer Gusztáv példamutató helytállását mutatja be a Rabtársak a gulagon. Dávid Ádám és Németh Gyula munkája a Gulág Emlékbizottság megbízásából készült, s az ingyenes, ismeretterjesztőnek szánt kiadványt nagy példányszámban terjesztik jövő héttől az iskolákban. A megrendelő ígérete szerint néhány darab majd eljut a rendezvényre is.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hősei és áldozatai előtt is tiszteleg az X-Embörök sorozatot készítő szegedi illetőségű kollektíva. Koncepciójuk alapból egy kis mókás fricska, az ismert amerikai szuperhőscsoport helyett az ő csapatuk a dél-magyarországi tanyavilágban székel. Most elhozzák a kétrészes Baromfivész első füzetét, amely egy 1979-ben játszódó történetet mesél el, amelyben titokzatos szörnyetegek tartották rettegésben a tanyavilágot. Az '56-os kiegészítővel így ez a füzet mintegy negyvenoldalas.

Saját standdal ott lesz az Iron Comics csapata is, akik Hosszú Katinka olimpiai és világbajnok úszónő alteregójának az eredetét és kalandjait bemutató Iron Lady-képregényeket jegyzik. A sorozat hetedik száma nemrég jelent meg, s aki nagy fanatikus, talán a korábbi példányokat is beszerezheti majd náluk.

A posztapokaliptikus, elborult, Mad Max hangulatú víziók szerelmeseinek külön ajánlott a Kaméleon Komix kiadó első albuma, a Világvégi mesék. A magyar szerzőket felvonultató alkotók között az egykori Random-alapítók is feltűnnek: Chavez és Gombalovas például egy negyvenoldalas horrorral tér vissza. A kötetben Lakatos István kétoldalas zombivadászata is helyet kapott, valamint egy harmadik képregény is, ami a hazai fejlesztésű Saltlands társasjáték színhelyét, a Sósivatag kőkemény világát mutatja be.

A végére hagytuk az elmúlt évek egyik legsistergősebb koncepcióját, a Nyugat+Zombik immár több mint két éve kavarta fel az állóvizet, s egyre türelmetlenebbül várjuk a teljes anyag publikálását. Csepella Olivér képregényében egy zombiinváziót szabadít rá a legendás irodalmi folyóirat, a Nyugat olyan alkotóira, mint Kosztolányi, Karinthy, Babits, Móricz vagy épp Ady, aki amúgy tök részegen horpaszt a New York Kávéházban. A történetnek úgy lett egy nagyon masszív rajongótábora, hogy tulajdonképpen még meg sem jelent. A szerző korábbi bejelentése szerint idén karácsony környékére végre valahára elkészül a nagy mű. Nagyon izgatottan várjuk!

A Hungarocomix további programja ITT elérhető. Magyarok mellett egyébként lesznek külföldi meghívott produkciók is.

(Mno.hu, 2016. december 9.)

Amikor Babitsék a The Walking Deaddel találkoznak: a Nyugat+Zombik koncepciója

A képregény, amire vigyázzállásba vágod magad

Az Index.hu közli Varga Attila írását a Himnusz képregény-feldolgozásáról.

*

A képregény, amire vigyázzállásba vágod magad

Mi is megírtuk korábban, hogy zseniális kampánnyal próbálja meg felhívni a Nyugdíjasok Országos Szövetsége (NYOSZ) az emberek figyelmét a tüdőgyulladásra: a DeepInsight kreatív ügynökséggel ismert költők verseit adaptálták képregényes formában. Azért ismert költőkét, mert Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Arany János és Ady Endre tüdőgyulladásban halt meg, vagy szenvedett tőle sokáig.

A Csokonai-, Berzsenyi-, Kölcsey- és Arany-versek képregényadaptációi már a kampány indulása óta, azaz három hete elérhetőek itt, az Ady Harc a nagyúrral című verséből készült képregény pedig múlt héten került fel az oldalra.

Mára megszületett a Himnusz képregényadaptációja is, amivel kapcsolatban ugye felmerülhet a „meggyalázzák a nemzeti kincset” érvelés is, de feleslegesen, mert ez a feldolgozás sem gyaláz semmit, sőt, ahogy annak idején az Anima Sound System sem tette (2000-ben a kisgazdák parlamenti interpellációban mentek nekik).

A Himnusz-feldolgozásokról egy nagy cikket mi is írtunk három éve, itt lehet elolvasni.

Himnuszt feldolgozni nem kell félnetek jó lesz

Sokan próbálkoztak átértelmezni Erkel dallamait, de nem jött nekik össze. Dopeman kétszer is belevágott.

Tovább

(Index.hu, 2016. december 7.)

Nemzetiségi izgatók a börtönökben

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Nemzetiségi izgatók a börtönökben

A politikai propaganda legjobb eszköze a gépfegyver – a vasgárdisták szerint

„Nemzetiségi izgatók” esetén szokásba jött, hogy egy stróman vállalta el az írástudók helyett a büntetést. Persze ezt csak kisebb esetekben engedhették meg maguknak, annyira elnéző azért nem volt a liberális magyar állam. Széll Kálmán miniszterelnök oda is vetette a Parlament folyosóján a nemzetiségi képviselőknek, hogy legalább írni tanítsák meg a strómanjaikat.

Szegeden ült 1898-ban Svetozár Hurban-Vajanskyra, aki a turóc­szent­mártoni - itt mondták ki később a szlovákok elszakadását Magyarországtól- Nemzeti Újság szerkesztőjeként oroszbarát politikai publicisztikájával nagy hatást gyakorolt a szlovák értelmiségre. Egyévi szegedi fogházéletét naplóban és versben is megörökítette. Ioan Slavici, a románok Világoson született ébresztője Vácott töltötte büntetését izgatásért, ahol műkedvelő szakácsként a párbajért elítélt Herczeg Ferenc kártyanyereségéből alaposan bevásárolt, és kiváló borjúpaprikást és túrós csuszát készített a házifegyenceknek.

„Slavici a fekete-sárga nagy­románok közé tartozott” – írta visszaemlékezéseiben Herczeg, aki fogságában lett íróvá. „Nem hitte, hogy Románia a maga erejéből el tudná foglalni és meg tudná tartani Erdélyt, és azért egy föderalista osztrák császárságról ábrándozott, amelynek egyik állama az Erdéllyel egyesített Románia lenne. Slavicitől tudom, hogy ennek a tervnek Bécsben nagyszámú és magas állású hívei voltak…”

Octavian Goga, költő és műfordító, Ady Endre barátja Szegeden ült, két hónapot kapott sajtóvétségért. (Adyt 1902-ben mindössze öt napra elzárták Nagyváradon, mert az Avram Jancu sírjánál beszédet mondó Novákoviciről, A mártír címen, glosszát írt. Jancu magyarok tömeges lemészárlásában volt bűnös 1848–49-ben.) Goga a naiv és részeges Adyval szemben vérbeli politikus volt: Budapest kultúrfölényét elutasította, és irodalmát New York provinciális, zsidó lerakatának nevezte. Az egészséges románságnak vissza kell húzódnia tiszta és erőt adó hegyei és fenyvesei közé – mondogatta. A románoktól elszenvedett 1919-es vereségünk és Erdély elcsatolása után előbb a művelődési tárcát kapta meg a  bukaresti kormányban, aztán államminiszter, 1926-ban belügyminiszter lett, és Románia második világháború előtti válsága idején ő lett a miniszterelnök.

Goga – aki Adyt, Petőfit és Az ember tragédiáját lefordította románra – a szélsőjobboldali Vasgárda ideológusaként halt meg 1938-ban. (Vasgárdistái mondogatták, hogy a politikai propaganda legjobb eszköze a gépfegyver. Verssor gyilkosok modorában.) Kolozsvárott 1894. május 17. és 25. között folytatták le az úgynevezett memorandumpert. A Román Nemzeti Párt vezetői az uralkodótól memorandumban kérték, hogy adjon védelmet a magyar „faji uralom” ellen.

Ferenc József az írást felbontatlanul megküldte a magyar miniszterelnöknek. Miután Vasile Lucaciunak és társainak nem sikerült, mint Budapesten mondták, „az osztrák császárnál bevádolni a magyar királyt”, a memorandumot kinyomtatták és Erdélyben terjesztették. A terjesztés során a román „ébresztők” és a hatóságok közt összetűzésekre került sor, és a kolozsvári perben izgatás miatt Lucaciu öt év, tizennégy társa pedig sajtó útján elkövetett vétség miatt két hónaptól két és fél évig terjedő államfogház büntetést kapott. Az „oláh mártírok” ügye nagy port vert fel, a Szegedi Napló is cikkezett róluk, hiszen Lucaciu, Ion Ratiu és Coroian büntetését Szegeden töltötte. (Ratiu szobra Tordán, szülővárosában áll, és Kolozsvárt, a főtér egyik sarkánál, a Groza utcánál emeltek a memorandumper elítéltjeinek emlékművet.) A millennium évére a szocialista, a földmunkás és az agrárszocialista mozgalmak is megerősödtek. Az 1896-ban az államfogházban megfordult nyolcvannyolc elítélt között volt a szegedi szocialisták egyik iparos vezetője is, aki szobája bútorába nemcsak fogsága idejét, hanem azt is bevéste, hogy „Éljen a szocializmus!” Századfordulói játékosság, merő tréfa – mondhatnánk.

Az első női államfogoly, az ugyancsak szocialista Almádi Mátyásné, született Retek Teréz 1899-ben érkezett. (Adán született, akárcsak Rákosi Mátyás.) Ekkor már kezdték elkülöníteni a szocialistákat a többiektől, főleg a párbajozóktól. A szocialisták többnyire szélsőséges kossuthisták és agrárszocialisták voltak, de jöttek az igazi „profik” is, mint Kun Béla, akinek 1908. májusi szabadulását Ady levélben üdvözölte. S voltak benn csípős nyelvű íróemberek, mint Békefi Aladár, a konferanszié Nagy Endre, Gonda József, Sass Elemér. És mért is maradt volna ki a sorból Molnár Ferenc? (Ő nem csípős nyelvéért, hanem párbajvétség miatt kapta ítéletét.) Molnár „látó” ember volt. A Nagy Háború második évének elején egy vita során azt mondta a sebesülteket önzetlen lelkesedésből ápoló Fedák Sárinak, a nemzet dívájának, hogy a hazafias hév sem segít az országon. A vég megíratott, ebbe pedig nyugodj bele! - üvöltött rá a Pál utcai fiúk szerzője. Mire Fedák:

– Mibe nyugodjak bele?

– Abba, hogy a hatvanöt vármegyéből összesen tizenegy megye fog megmaradni.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 2.)

Az őrtoronyból rendszeresen lestek csípős nyelvű íróemberekre is

Aktívan és aktuálisan

A Napút című folyóirat 2016/8-as száma közli Szabó Palócz Attila írását a Páncélgyűrű című képregényről.

* 

Aktívan és aktuálisan

Szubjektív morfondírozások egy ötvenhatos képregény ürügyén

A nyugati és a tengerentúli művészetben, de akár a tőlünk alig karnyújtásnyira lévő délszláv régióban is – az irodalomban, a képzőművészetben, a filmben, a színházban, a képregényben, a zenében – természetes, hogy az alkotók naprakészen reagálnak műveikben az aktuális társadalmi jelenségekre és különféle folyamatokra, politikai eseményekre, forradalmi földindulásokra. Nem is sejtem okát, miféle gyökerekre vezethető ez vissza, de csak itt, a Kárpát-medencének ebben a kis magyar szegletében ragadt meg az ettől való kategorikus elzárkózás, a kulturális lenézése, lebecsülése – az efemer megbélyegző jelzője mögé bújva – mindennek, ami már többé-kevésbé köszönő viszonyt alakított ki hétköznapjaink valóságával, s merészel aktívan reagálni is arra. Mintha a természetes részese lenne… Mert mije, ha nem része egyébként is, akkor is, amikor nem hajlandó ezt tudomásul venni? Értem én, persze, hogy a sokkos ébredés, feleszmélés a szovjet típusú világból, amelyben mindenkinek kötelezően meg kellett írnia a saját Sztálin-versét, ha érvényesülni akart, szinte természetes módon hozta magával a művészetek idegenkedését és elzárkózását a társadalmi-politikai aktualitásoktól a rendszerváltoztatás idején, de egyáltalán nem biztos, hogy helyesnek, sőt, hogy életképesnek látom ezt a magatartást. Hiszen, ha a magyar irodalom legnagyobbjaira gondolunk, akkor bizony Babits Mihálytól Ady Endrén át Tóth Árpádig és Kosztolányi Dezsőig mindenkinek vannak az életművében olyan remekművek, amelyek épp a napi politikai aktualitásokra reflektálnak.

Mint a művészetek teljes palettája, az Egyesült Államokban – ahol már a negyvenes évek legelején, egészen pontosan 1940 decemberében Amerika kapitány a róla szóló sorozat első részének borítóján is Adolf Hitlert pofozta – a képregény is azonnal reflektál a világpolitika aktuális eseményeire. Így egyáltalán nem meglepő, hogy az egyik epizódban Superman egy magyar menekült kisfiú, Sándor segítségére sietett az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után. S az sem, hogy a ma már Magyarországon is széles körben – de mégis elsősorban a nagy költségvetésű mozifilmek révén – ismert Marvel Comics kiadóház elődje, az Atlas gondozásában az üzletekbe került Battle című sorozat 1959 augusztusára datált, sorrendben hatvanötödik számában egy ötvenhatos képregénnyel tisztelgett a magyar forradalom hősei előtt.

Alig három évvel a szabadságharc brutális leverése után Amerikában tehát már képregény dolgozta fel a magyarországi eseményeket. Szerzőként pedig az alkotást az a Jack Kirby (1917–1994) jegyzi, akit ma már a tengerentúli képregény egyik legnagyobb, legendás alakjaként tisztelünk. Munkásságára jellemző, hogy a valóság fényképszerű utánzása helyett mindig is sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a lendületességre, a mozgás, a különböző mozdulatsorok ábrázolására, de sokszor a torzulás határáig eltúlozta a szereplők méreteit is. Ugyanez jellemző a Páncélgyűrű című alkotására is, ahol épp ezek a rajztechnikai megoldásai adják meg a cselekmény nélküli történet lendületét, s ragadják magukkal olvasójukat. Ennek a képregénynek ugyanis nincs összefoglalható, elmesélhető cselekménye; ellenben épp a forradalmat meséli el a külső szemlélő szempontjából, egy-egy kiragadott motívum kidomborításával, érzékletesen, s mégsem érzelgősen, tényszerűen, s mégis megfelelő alkotói szabadsággal.

Mindezek összessége pedig, akárki akármit mondjon is, soha nem lehet efemer.

(Napút, 2016/8. szám)

 

 

 

Zseniális képregényekben elevenednek meg a legnagyobb magyar költők

Az Index.hu közli Sajó Dávid írását az Életben Maradnának kampány részeként készült képregényekről.

*

Zseniális képregényekben elevenednek meg a legnagyobb magyar költők

Egészen zseniális kampánnyal próbálja meg felhívni a Nyugdíjasok Országos Szövetsége (NYOSZ) az emberek figyelmét a tüdőgyulladásra. A DeepInsight kreatív ügynökséggel ismert költők verseit adaptálták képregényes formában. Azért ismert költőkét, mert Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Arany János és Ady Endre tüdőgyulladásban halt meg, vagy szenvedett tőle sokáig.

Az Életben maradnának kampány honlapján öt ismertebb vers kapott vagy kap hamarosan képregényes feldolgozást:

● Berzsenyi Dániel: Az első szerelem

● Arany János: A walesi bárdok

● Kölcsey Ferenc: Huszt

● Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

● Ady Endre: Harc a nagyúrral

Ezzel a sorozattal akarják arra is felhívni a figyelmet, hogy a bakteriális tüdőgyulladás védőoltással megelőzhető, illetve más válfajai ma már könnyen kezelhetőek.

(Index.hu, 2016. november 16.)

Arany János: A walesi bárdok. A képre kattintva teljes méretben elérhető a képregény

Gyermekké tettél

A Nullahategy című kulturális portál közli Barta Zsolt írását Babits Ildikóról.

*

Gyermekké tettél

Az ismeretlen Babits Ildikó

A zsenik gyerekeinek közismerten nehéz az életük. A közvélemény akarva-akaratlan, a szülők teljesítményéhez méri minden megmozdulásukat, és az első hiba után azonnal kész a negatív ítélet. Nem volt ez másképp Babits Mihály és Török Sophie kislányával, Ildikóval sem, aki ráadásul csak a költő halálakor tudta meg, hogy nem vér szerinti gyermeke.

Az augusztus 4-én, hetvennégy évvel ezelőtt elhunyt Babits Mihály köztudottan félénk volt a nőkkel szemben. Kapcsolatairól nem volt hangos a korabeli sajtó, nem szöktetett asszonyokat Bécsbe, mint Karinthy Frigyes, s nem csapta a szelet cselédlányoknak, mint Hunyadi Sándor. Babits csendesen élt, csupán Ady özvegye, Csinszka izzította fel egy rövid időre.

A Nyugat szerkesztőjének lakásában vele együtt élő Szabó Lőrinc menyasszonya, Tanner Ilona azonban végzetesnek bizonyult a költő számára. Óhatatlanul beleszeretett, majd lovagiasan megbeszélve Szabóval a dolgot, 1921 januárjában oltár elé vezette a Török Sophie írói álnéven alkotó asszonyt.

Mindketten szerettek volna gyereket, ám ahogy az évek teltek, erre egyre kevesebb esélyük volt. Török Sophie nem volt egy kicsapongó természet, Babitssal való megismerkedése előtt több állásából azért bocsátották el, mert nem volt hajlandó odaadni magát a főnökeinek. Amikor azonban a Külügyminisztériumba került, s közvetlen felettese itt is megkörnyékezte, úgy döntött, hogy ezt az állását nem veszíti el. Némi időt kért csak a főnöktől, s titokban, egy hajdani egyetemista társa segítségével vesztette el szüzességét, csak azért, ne a külügyminisztériumi hivatalnok legyen az első.

Sophie rémülten állapította meg, hogy terhes, és a gyors abortusz mellett döntött. Ezután már nem lehetett többé gyereke. 1927-ben a véletlen sietett a Babits házaspár segítségére. Egy elejtett, zavart félmondatból kiderült, hogy Török Sophie öccse, Béla, teherbe ejtette a család Irma nevű cselédlányát. Babitsné gyors döntést hozott. Mivel sérvműtét miatt amúgy is kórházba kellett vonulnia, úgy ügyeskedett, hogy az időközben vidékre küldött cselédlány szülésének idején maga is gyógyintézetben legyen. Amikor pedig visszatért, karján hozta a csecsemőt.

Bár a barátaik tudtak az örökbefogadásról, a közvélemény azt gondolta, hogy a kislány Babitsék saját gyermeke. Ráadásul, a közeli rokoni szálnak köszönhetően, a gyorsan cseperedő Ildikó, egyre jobban hasonlított az „anyjára”, így még azok is elhallgattak, akik „tudni véltek valamit”. A család boldogsága leírhatatlan volt. Babits mindenhová magával vitte a kislányt, s örömmel fedezte fel, hogy a gyermek kifejezetten okos, s gyors logikával rendelkezik. Fontos is volt ez, hiszen mindenki a zseni lányát figyelte, hogy vajon mennyire esett messze az alma a fájától. A gondok Ildikó iskolába kerülése után kezdődtek. Bár jó képességekkel rendelkezett, tanulni mégsem szeretett, az órákat unta.

Különösen latinból állt rosszul, ami meglehetősen rosszul esett Babitsnak, hiszen fiatalabb éveiben latintanárként dolgozott, és a nyelv szeretete élete végéig megmaradt. Elhatározta, hogy különórákat ad latinból a kislánynak s bár időlegesen, súlyos operációjának köszönhetően elveszítette a hangját, fennmaradt „Beszélgető füzeteinek” nagy részében, az Ildikónak tartott latin órák találhatóak. A kislány rajongva szerette apját, ám Török Sophieval nem volt felhőtlen a kapcsolata. Valószínűleg közrejátszott ebben az is, hogy Babitsné senkivel nem akart osztozni férje iránti rajongásában. 1938-ban jelent meg „Nem vagy igazi” című novellája, amely egy örökbefogadott lány történetét írja meg, s amely kísértetiesen hasonlít Ildikóéra.

A kislány azonban csak 1941-ben, Babits halála után tudta meg az igazságot, amit nem akart, és nem is tudott elhinni. Nevelőanyjával rendkívül rossz viszonyba került, s bár egy lakásban maradtak, egymás elől elzárták a szobáikat. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Török Sophie, barátai tanácsára kitagadta Ildikót, nemcsak a teljes örökségből, hanem az addigi életéből is, mindenhol hangoztatva, hogy a lány csak örökbefogadott. Az 1950-es évek elejére, amikor Babits Mihály munkássága és neve is indexre került, Ildikó már nem lakott nevelőanyjánál. A Magyar utcában húzódott meg, egy albérleti szobában, és szabadidejében a Károlyi kertben üldögélt. Abban a kertben, ahol hajdanán Babits sétálgatott barátaival, Karinthy Frigyessel, Kosztolányi Dezsővel és Szabó Lőrinccel. Ildikó kalauznőként kereste kenyerét, szűkösen élt, sokat éhezett.

Nevelőanyja hasonló helyzetben volt, állást nem kapott, és csak barátainak köszönhette, hogy nem halt éhen az ötvenes években. Ildikót 1955-ben, Babits ismerőseinek segítségével vették fel az ELTE-re, régész szakra. A költő büszke lett volna lányára, ugyanis különösen latinból jeleskedett, ám a többi vizsgáját is sikerrel rakta le. 1956-ban közbeszólt a történelem. Hosszas mérlegelés után örökre elhagyta az országot. Angliában telepedett le, onnan folytatta harcait az itthoni kiadókkal, mint a költő jogi örököse. Családja nem volt, macskákat tartott, egyre többet, végül eladta házát és egy lakókocsiba költözött a több tucat macskájával együtt. Babits Ildikó 1982-ben halt meg, szegényen, magányosan, teljesen elfeledve. Holttestére Babits angliai sajtó alá rendezője talált rá, aki hóna alatt az életmű szerződésével kopogott lakókocsija ajtaján.

(Nullathategy, 2015. szeptember 3.)

Értékítélet

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Értékítélet címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Értékítélet

„Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere” – írta Ady Endre a Budapesti Naplóban 1905-ben, amikor José Echegaray y Eizaguirre, a Nobel-díjas spanyol drámaíró miniszteri megbízatást vállalt. Az utókor azonban értékítéletében felülbírálta az egykor volt bírálóbizottságot, amely 1904-ben, megosztva ugyan, de a spanyol szerzőnek ítélte oda az elismerést. Ma már az uralkodó vélekedés szerint Echegaray színműveinek semmiféle értékük nincs, el is tűntek a világszínpadokról – a századfordulón Magyarországon is játszották darabjait –, s vélhetően ebből ered az is, hogy írásai magyarul ma már csak alig hozzáférhetők. Legfeljebb csak kallódó részletek itt-ott, régi kiadású antológiákban.

Érdekes ez a fordulat egy évszázad távlatából. A szerzőre, ha negatív kontextusban is, Ady hívta fel a figyelmem. Hát kerestem Echegaray műveit jól felszerelt, jól ellátott könyvesboltokban, sőt áruházakban is, kerestem antikváriumokban, nagyokban és forgalmasabbakban, aztán meg kisebb porosakban is. A legtöbb helyen még a nevét sem hallották, serény eladók pedig lexikonokat kaptak le a polcról, hogy ellenőrizzék, nem beszélek-e hülyeségeket. Aztán végül az egyik antikváriumban megtalálták a spanyol szerző nevét a katalógusban, példány ugyan nem volt a múlt század harmincas éveiben megjelent antológiából, de legalább előjegyzésbe vettek. És aztán nagyjából maradtunk is ennyiben, idővel nemcsak az előjegyzésről, de Echegarayról is megfeledkeztem.

Amíg néhány héttel ezelőtt meg nem érkezett az e-mail, amelyben az antikváriumból jelezték, „az előjegyzett kötet beérkezett”. A két rövid színműrészlet, amely a könyvben a spanyol szerzőtől olvasható, valóban nem túl meggyőző, a kor – amelyben Echegaray élt és alkotott – színpadi ízlésének tipikus, középszerű darabjai. De Ady nem is ezért bírálta a Nobel-díjas szerzőt, hanem mert „koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára”.

Nem írok névsort, de azért számolok: hány és hány koszorúsnak mondott fő tűnt fel a kofák piacán az elmúlt nyolc esztendőben? Amikor igazolni akarták az igazolhatatlant. Amikor hitelesíteni akarták a hitelesíthetetlent. Amikor kimagasló szónoki teljesítményként értékelték az őszödi beszédet, amikor ünnepelték a gumilövedékekkel a békés ünneplőkre lövető rendőrparancsnokokat, amikor sikerként értékelték a kettős állampolgárságról szóló népszavazás lesújtó, tragikus eredményét… Amikor vállalták a vállalhatatlant. Csak úgy hemzsegett a kofák piaca a forgatagtól. Megannyi régi, avítt dolog egy rövid felsorolásban. Vasárnap óta mindez történelem. Vége. Már csak az „utókor” értékítéletének fordulatát kell kivárni, és az sem késik oly sokáig, mint Echegaray esetében.

(Magyar Hírlap, 2010. április 28.)

Lobogótaposók

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Lobogótaposók címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Lobogótaposók

Úgy gyűlt a képernyő elé a család, mint alamizsnáért a koldusok. Látjuk ám, hogy az út szélén parkoló kocsisor mellett emberek zászlókkal integetnek. A riporter gyorsan fölvilágosít: a félpályás útlezárással demonstráló tüntetők megvertek egy autóst, aki „beszólt” nekik.

„Ha egy nép a sötétben él, ne zászlót vigy előtte, hanem lámpát” – írta Kopátsy Sándor. A tüntetőknek is inkább ezt kellene ajánlani?

A híradó szerkesztőjének a téma másfél percet ért, csak addig érdekes, amíg lehet a takaróképeken bevert szélvédőket mutogatni.

„Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere” – írta Ady Endre a Budapesti Napló 1905. július 18-i számában. José Echegaray y Eizaguirre, írói álnevén José Hayaseca (1832–1916), spanyol drámaíró 1904-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Ady egyáltalán nem üdvözölte rajongással az író politikai szerepvállalását.

Amikor néhány évvel ezelőtt március 15-én kisétáltunk a Hősök terére, úgy gondoltuk, hogy ünnepi alkalmakkor ez a legalkalmasabb helyszín a látványos megemlékezésekre, de fogalmunk sem volt, hogy milyen szervezett program lesz/volt/van ott. Rossz előjelként egész nap szitáló eső kísérte utunkat. A Hősök terén pedig belefutottunk egy MIÉP-nagygyűlésbe és a hozzá tartozó alkalmi kirakodóvásárba. Mindenféle zászlókat árultak, kicsiket, nagyokat, papírból, vászonból, selyemből, trikolórt, lyukkal a közepén és nélküle, árpádsávosat. Ahogy ott sétálgatunk, látom ám, hogy az egyik selyem nemzeti trikolór széle a tér betonjára lóg, bele az esőlébe, s nedves talpak taposnak rajta átázott cipőkben. Persze, csak én lehetek olyan hülye, hogy erről rögtön az jusson eszembe: méltatlan a nemzeti ünnephez. Megszólítottam hát az eladó lyánykát, hogy emelné már fel, hiszen az ő hatásköre. „Nem baj, van másik” – mondta, s legyintett, fel sem tűnt neki, hogy nem a portékáját akartam óvni és védelmezni. No, hát máris ott vagyunk a kofák piacán.

Mint a kofák piacán általában, itt is széles kínálatból válogathatunk. Ott van Echegaray koszorús feje, talán balzsamozva, talán viaszból kiöntve, talán pólóra nyomtatva, talán made in China. Ott vagyunk a kofák piacán akkor is, amikor a híradónak csak azért ér meg másfél percet a zászlólobogás, mert betört szélvédőket mutogathat. És a kofák piacának mentalitásáról tanúskodik az is, ha kezünkben úgy lobogtatjuk a zászlót, a nemzet jelképét, hogy közben a lábunkkal taposunk rajta átázott cipőben – eladó méltóságunk és önbecsülésünk.

A politika világa gyakorta rácáfol a természet törvényeire, de ez utóbbiak szerint délidőben sötétség csak napfogyatkozással egybekötve lehetséges. Holland turistákkal ültünk 1999. augusztus 11-én Szegeden a teljes napfogyatkozásra várva, ők csak azért utaztak el ide, mert kifigyelték, hogy a természeti jelenség a Szombathely–Siófok–Kiskőrös–Szeged–Makó középvonalon volt a legteljesebben megfigyelhető. A város főtere dugig telt, egy csikket sem lehetett volna leejteni. Amikor a Hold 110 kilométeres árnyékfoltja 12 óra 55 perckor eltűnt a Nap elől, és ismét a napszaknak megfelelő világosságban találtuk magunkat, a terén felzúgott a taps. Megtapsoljuk a Napot, az égitestet?! – néztünk egymásra döbbenten. Tenyerünk összecsapkodása mégis spontán volt, nem is gondoltunk arra, mekkora abszurditást művelünk. A taps pedig jogos volt, az égitest valóban kiérdemelte.

Sokszor az abszurdnak tűnő megoldások a legcélravezetőbbek. De ilyeneket nem forgalmaznak a kofák piacán. Aki a véleményének szeretne érvényt szerezni, a kreativitására kell támaszkodnia. Valami olyat kell kitalálnia, amin még nem tapostak nedves talpak. Ahogy a nemzet jelképeivel is csak méltósággal szabad bánni. Egy 110 kilométeres árnyékfolt a Nap előtt különleges természeti jelenség, a 110 milliméteres talpnyom azonban a nemzeti lobogón mindenkor rosszat sejtet.

(Magyar Hírlap, 2007. március 14.)