Kipillantani az üveglap mögül

A Tiszatáj című folyóirat online kiadása interjút közöl Bence Erikával.

*

Kipillantani az üveglap mögül

Beszélgetés Bence Erika irodalomtörténésszel

„Akárcsak a politikai határok, úgy a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet” – fogalmazott a vele készült interjúnkban Bence Erika irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki nemrég rendezte sajtó alá az elmúlt időszakban különböző lapokban és folyóiratokban megjelent publicisztikai írásait. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára eddig tizenhárom kötettel jelentkezett, elsősorban tudományos munkákkal, de találhatunk művei közt regényt és novelláskötetet is. Pályáját újságíróként kezdte, ezért nem meglepő tőle, hogy töretlenül érdeklődik a sajtó világa iránt, és rendszeresen jelentkezik publicisztikai írásokkal is, mégis most először áll közönség elé ilyen műfajú kötettel. A Vajon mitől retteg? című könyv várhatóan az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Addig azonban néhány akadályt még a szerzőnek és a kiadójának is le győznie…

Hatás és kölcsönhatás

– Az egyetemen a 18–19. század a szakterületed. Ennek a korszaknak a magyar szépirodalma sem mentes azoktól a konkrét hatásoktól, amelyek politikai állásfoglalásra késztettek egyes szerzőket… Sőt! Ez egy fokozottan ilyen időszak volt. Látsz-e abban összefüggést, hogy te ezzel az időszakkal foglalkozol és közben magad is a politikai publicisztika felé fordultál?

– Valóban igaz, hogy 19. századi magyar irodalmat, illetve a korszakkal és a jelenséggel összefüggő tárgyakat tanítok, illetve ahogy a hivatalos meghatározás mondja: szűkebb kutatási területem a magyar irodalomtörténet – komparatisztikai és elméleti összefüggésekkel. És az is tény, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század elején alakultak ki olyan műfajok és beszédmódok, amelyek a magyar nyelvű sajtó konstituálódásával nyertek teret a magyar kultúra és irodalom alakulástörténetében. Egyszerűen szólva: a 18. század végén alapították az első magyar nyelvű lapokat és folyóiratokat, mint a Magyar Hírmondót, a Magyar Museumot, az Orpheust, az Urániát és másokat. S ha innen tekintünk végig a rákövetkező alakulástörténeti folyamatokon – ami inkább szövevényes képet alkot, mintsem az írók egymásutánját jelenti –, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobbak, Kármántól Mikszáthig, Adytól, Kosztolányitól Esterházyig, Parti Nagyig, Darvasiig és Dragománig, mindannyian fontosnak tartották és tartják ma is a közírás formáit: a röpiratot, a pamfletet, az esszét, a tárcát, a karcolatot. De a kérdés az én szempontomból nem ilyen értelemben függ össze a hivatásommal, hanem inkább a műfaj, a beszédmód megítélése szempontjából.

Kompetenciapontok hiányában

– Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Arra gondolok, hogy egyetemi körökben, részben a tudományos követelményrendszer kényszerei miatt – mivel tudományos kutatói szempontból nem értékelhető, azaz nem hoz kompetenciapontokat –, a publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték és kezelik, még akkor is, ha az ember ezt a két területet jól disztingválja, s még véletlenül sem helyettesíti be egymással. Én nem „odafordultam”, hanem igazság szerint el sem fordultam a publicisztika különböző változataitól és műfajaitól, köztük a politikai diskurzustól sem. Arról van szó, hogy újságíróként kezdtem a pályafutásom, s miután tanári és kutatói pályára léptem, majd tudományos fokozatokat szereztem, és előléptem a lehetséges tanári ranglétrán, akkor sem fordítottam hátat a közírói szerepnek.

– Nem mondták erre, hogy nem elég tudományos?

– A „nem elég tudományos” vádját, amit ilyen esetekben rendre ráakasztanak az emberre, könnyű kivédeni, hiszen a kutatási eredményeinket úgynevezett referált folyóiratokban publikáljuk, s általában meg kell felelni a tudományos közlés szabványainak. Persze, mint mindenütt, térségünkben is vannak magukat tudományosnak prezentáló lapok, amelyek nem alkalmaznak valódi recenzenseket, ezért nemcsak középszerű publicisztikákat, hanem iskolás fogalmazásokat is közölnek „jóbaráti” alapon, vagy más esetekben meg a hatalmi grémium iránt mutatott lojalitás jutalmaként. Nagy, nemzetközi hírű folyóiratoknál is előfordult már olyasmi, hogy különböző kapcsolatok és módszerek révén egyeseknek sikerült érdemtelenül publikációhoz jutni, de egyrészt hamar kiderül, hogy melyek azok a lapok, ahol nem érdemes publikálni, másrészt pedig előbb-utóbb a mondvacsinált eredmények is lelepleződnek.

„Pihentetett” kéziratok

– A Vajon mitől retteg? című kéziratod írásait nagyrészt még akkor olvastam, amikor első közlésben megjelentek. Ezek egyértelmű politikai kiállásról tanúskodnak, nemcsak egy szűkebb, belső irodalmi-politikai és irodalompolitikai térben, mint amilyen Vajdaság vagy Magyarország, hanem egyfajta sokkal szélesebb, úgymond globális/humánus szellemi közegben. Még ha helyi viszonyokra vannak is leképezve, levezetve, a szemléletmód sokkal tágabb.

– A kézirat, amelynek könyv alakban való megjelenését az idei Ünnepi Könyvhétre tervezzük a kiadómmal, irodalmi, közéleti és politikai publicisztikát: esszéket, tárcákat és vitacikkeket tartalmaz. Az óvatos megfogalmazás abból ered, hogy az eddigi könyvkiadási pályázatokon, amelyekre beadtuk a kéziratot, egyelőre nem nyert támogatást. Különböző bizottságok tagjaként azonban már magam is több alkalommal belülről láttam, hogyan zajlik mifelénk a pénzosztás ilyen téren. Fel is szólaltam miatta: kikérték maguknak a jelenlevő pártkáderek – tehát hatékony nem voltam, de legalább megtettem, amit az adott pillanatban tehettem! Egészen kicsinyes személyeskedés és tendenciózusság határozza meg, hogy ki kap és ki nem támogatást. Tapasztalatból tudom – tizenhárom önálló kötetem jelent meg eddig –, hogy minden kézirat, amelyet kiadásra érdemesnek tart a szakma, előbb-utóbb megjelenik valahol. Tíz kötetem esetében is hasonló volt a helyzet, vagyis első körben nem kapott támogatást! De a kuratóriumoktól függetlenül is akad majd olyan támogató, aki lát benne fantáziát, vagy fontosnak tartja, hogy ezek a tartalmak az olvasó kezébe kerüljenek.

– Nem sikkadnak el ilyenkor ezek a „pihentetett” kéziratok?

– Nem, dehogyis, ma már semmit nem lehet elsikkasztani vagy eltüntetni! Ez azért is lenne hülyeség az én kéziratommal kapcsolatban, mert – mint mondtad is – az összes írás megjelent már a médiában: a Családi Kör című hetilapban, valamint a Szabad Magyar Szó, a Napló.org és a Litera felületein. Könyv formátumban, elrendezetten ugyanakkor új kontextust nyernek az egyes szövegek, együtt hatásosabbak és több üzenetet képesek közvetíteni az olvasó felé. Műfaji szempontból némely cikkek persze csak érintőlegesen sorolhatók az adott három diskurzusba – irodalmi, közéleti és politikai –, mert a három terület szükségszerűen egybecsúszik, s olykor más diskurzusokkal együtt jelenik meg. Egy példa a közelmúltból: a magyar kultúra napja alkalmából alkalmi cikket írtam a Kölcsey-opusról, s ebben – mint ahogy a szakma teszi – csak nagyon diszkréten érintettem a költői életmű kevésbé ismert, polemikus rétegét: személyes leveleit, mert a költő komplex személyiségével és nem a nemzeti himnusszá lett költemény jelentéseivel függ össze. A jelölt ünnepnapon – tudósított róla a média – volt orgánum, amely kiadta, s volt olyan közszereplő, aki összetépte vagy elégette a költő szivárványos háttérre nyomott portréját. Aki ilyen módon adta ki, demonstrált egy – a közvélekedéssel ellentétes – tartalmat, aki összetépte, kifejezte, hogy ilyen kontextusban nem képes elfogadni a portrét, elutasítja, sőt, megtiltaná a róla való beszédet. Pedig az életműről pontosan abban a kontextusban kell beszélni, ahova tartozik, amilyen önmagában. Ha nem így tesszük, máris a politikai önkény világába tévedtünk. Fordított a helyzet Peter Handke Nobel-díjának megítélésével kapcsolatban, amiről ugyancsak írtam vitacikket. Kölcsey ugyanis Hymnus című költeményét semmilyen direkt politikai diskurzusba nem állította – az újabb kutatások szerint inkább a népi szokáskultúra határozta meg létrejöttét: a farsangi jövendőmondás –, míg Milošević szolgálatába nem a magánember, hanem az ismert író állt Peter Handke személyében, és tematizálta is a diktátor melletti kiállását.

Támadások össztüzében

– Hogyan befolyásolja manapság az értelmiségieket a politikai szféra Vajdaságban?

– A publicisztika politikai diskurzusában olyan világ köszöntött ránk, amelyben egy felelős értelmiségi előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen – mert szembe találja magát velük – a politikai kihívásokkal és provokációkkal, amelyek a szó szoros értelmében „begyalogolnak” az ember életébe, néha akár még egy kulturális rendezvény keretein belül is, ahogy az nemrég történt a térségünkben. Az említett esetnek is az a legszomorúbb tanulsága, hogy a jelenlevő értelmiségi elit még véletlenül sem volt felkészülve arra, hogy választ adjon az ilyen szintű politikai inkorrektségre. Mert általában – és ezúttal is – valamiféle üvegfal mögül, személyes kiállást nem vállalva, a politikai diskurzustól idegenkedve, szervezeti álarc mögül próbálnak meg reagálni még a közvetlenül érintettek és megnevezettek is. A saját arc vállalása óhatatlanul együtt jár egyfajta presztízstámadással: például valamelyik szennyportálon majd nemzetkarakterológiai értelemben értéktelennek minősítenek, vagy szakmailag rágalmaznak.

– Bántó tud lenni, ha megtalálja az alkotót, a tudóst, a kutatót egy ilyen támadás?

– Számomra ez érdektelen mozzanat, hiszen a mocskolódó cikkek szerzői álnevek mögött bujkáló, írástudatlan, megvett niemandok (ki vesz komolyan egy auert, zsebeket, picúrt vagy Cigi Füstöt?), vagy pedig a tehetségtelenségükbe és a jelentéktelenségükbe belebetegedett, frusztrált gyűlölködők. És, természetesen, a nyilvános megszólalással együtt jár a tévedés, a rossz döntés, a baklövés lehetősége is. De még mindig jobb bevállalni egy ilyen tévutat, s később korrigálni, vagy visszavonni, mint gyáván, alattomosan vagy hülyén hallgatni. Nagyon sokfajta kifogást hallottam már az elmúlt időszakban: „nehogy a gyerek igya meg a levét!”; egy magát értelmiséginek tartó ember mondta: „mit szól a falu!”, sőt, a házastárs, ha „szájukra veszik!” A némaságba menekülő értelmiségi a hallgatással beleegyezését adja a nemkívánatos, értékcsökkentő, dilettáns, inkorrekt, illiberális társadalmi folyamatokhoz.

– A beszűkülő vajdasági magyar közéleti térben van még olyan megszólítható publikum, amelyik fogékony erre a hangvételre?

– Csak a kirekesztő és retrográd irányban haladó társadalmakban és közösségekben gondolják úgy, hogy csak egyfajta közéleti diskurzus, egyfajta irodalom, a kultúra különböző területein mindig csak egyfajta jelentés és vélemény létezhet. Végre tudatosítani kellene bármilyen közbeszéd, így az irodalom vagy média befogadóival is, hogy egy adott kultúrán belül sem egyféle (köz)irodalom létezik, és nem szól minden írás mindenkihez. Igen, nekem is szokták mondani, hogy a Családi Körben, saját, Camera obscura című tárcarovatomban közölt írásaim nem szólnak mindenkihez, nem beszélek mindenki számára „érthető” nyelven. Az adott oldalon négyen váltjuk egymást tárcaírók, nyilván eltérő beszédmód jellemző ránk, miért nem elfogadható hát, hogy más-más publikumot szólítunk meg? Az egyébként átkozott – én ezt ugyancsak nagyon elítélem mint attitűdöt – közösségi tér, a Facebook révén nagyjából követhető, hogy melyik az a társadalmi csoport, melyik az a réteg, amely fogékony erre a hangvételre, és amely követi a megnyilatkozásaimat.

„Majd megtagadják elődeik világát”

– Olyan mértékű a leépülés a vajdasági magyar sajtóban, hogy sokszor az az érzése az embernek, hogy ha egyszer meg is szűnik a jelenlegi politikai nyomás, ebből talpra állni már akkor sem lehet, vagy szerinted mégis lehetséges?

– A történelem arra tanít bennünket, hogy egyszer minden repressziónak, így a kulturális leépülésnek is vége szakad, vagy eljut a folyamat addig a pontig, aminél lejjebb már nem lehet menni. Persze, hogy vége lesz egyszer a Magyar Szó portáján zajló leépüléseknek is, hiszen minden megválasztás, mandátum és szerepvállalás is véges. Már most látszik, hogy a mai huszonévesek – épp a mi gyerekeink, hála Istennek! – egyáltalán nem vevők arra az inkompetens beszédmódra, amit ezek a médiumok közvetítenek. Nem vesznek magukra avítt szerepeket, nem mennek bele hazug színjátékokba, csak mert valamiféle tekintély azt várja el tőlük, legyen az tanári, szülői vagy politikusi. Ezzel párhuzamosan felerősödnek a régi világ képviselőinek sértett támadásai a mai fiatalok ellen; még a viszonylag nyitott és független médiában (pl. Családi Kör) is olvashatunk célt tévesztett, múltsirató, s az elvesztett angazsáltság miatt ellenséges hangvételű megnyilatkozásokat, például a mai fiatalság életképtelenségéről, csökkent fizikai és szellemi képességeiről.

– Látsz ebben bármiféle megalapozottságot?

– Dehogyis! Ennek épp a fordítottja igaz. A mai fiatal sokkal tájékozottabb, radikálisabb felfogású, mint a korábbi korosztályok: nem fogja azt mondani, hogy „hű, de jó az iskolaudvar göcsörtös jegén csúszkálni”, ha a jégdiszkóban sokkal színvonalasabban hódolhat ugyanennek a szórakozásnak – ahogy egy konkrét cikkben olvastam. A mai fiatal nem dől be a képmutató közvélekedésnek, miszerint „jobb szegénynek lenni, mint gazdagnak!”; „kényszer nélküli élet helyett szükséges, hogy a sorkatonaság soraiban edződjön!” A mai fiatal nem hiszi el, hogy ezek a tartalmak igazak. Mert nem azok. De ez a konfliktus, azt hiszem, időleges, és az internetfüggőnek, elnőiesedettnek mondott fiatalság áll nyerésre, egyszerű élettani okok miatt. Mi előbb-utóbb meghalunk, ők meg majd – mint az idő előrehaladásában az lenni szokott –, majd megtagadják elődeik világát. Hála Istennek! És ebben a világban a maihoz hasonló médiára sem lesz szükség. Persze, hogy lesz még politikai propagandától mentes, független Magyar Szó is! És még az sem biztos, hogy a mai elvándorlás a Vajdaság területéről végérvényes és visszafordíthatatlan folyamat, így hát az sem, hogy nem lesz, aki magyar médiát olvasson, mert a fiatalok elmennek Nyugatra. Hiszen a politikai határok, a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet.

Szabó Palócz Attila

(Tiszatáj Online, 2020. március 6.)