Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

A Napút online kiadása közli A. Gergely András elemzését Branislav Brković regényéről.

*

Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

Szinte már mondhatnánk, elavult kötet, már a feledésmúlt piheg rajta, de én csakazértis képernyőre veszem, mert fontos.
Nekem fontos, de akkor hadd legyen az Másoknak is.
Mert fontos, hogy fontos legyen. Hogy ne mehessünk el mellette, akármilyen is. Akármilyen irodalmi ízlésünk, helyi identitásunk, történeti tudásunk, politikai beállítódásunk vagy morális késztetettségünk van, legyen azért mégiscsak súlya annak, amire szerző, íróvalaki, becsben álló gondolkodó már méltó hangsúlyt illesztett. S ez olyan. Egy birodalom romjain, avagy ki tudja – egy rendszertelen rendszer emlékére? Egy háború öröksége tiszteletére?

Azt olvasom a kiadói oldalon:

Egy nép, egy nemzet, egy őrület.

Egy ember, aki a magányba és a vízióiba menekül a valóság elől. A saját magának épített kis belső világában pedig kísérti az édesapa emléke, a rendszer szigora és a misztikus gonoszság. Kísérti minden, ami kaotikus és rendszertelen, amilyenekké végül a gondolatai is válnak.

A külvilág zajai csak marginálisan jutnak el hozzá.

Ja, hogy háború van? Hogy a régi barátját menekültként kell a házába fogadnia?

Montenegró örök, de az emberek benne nem.

 

Ja, hogy háború…?! És hogy örök? Igen, e kettő talán szentigaz…

Igen, hát egy bármikori rendszer szigora, kísértései, misztikus gonoszsága vagy totális kiterjeszkedése még az intim belső világainkra is átterjed, akár víziók szintjén, akár a túlélés értelmének kérdésével – mindez pedig leküzdhetetlenül foglalkoztat onnantól fogva. S nemcsak pszichés irányultság, sebzettség, sérülékenység vagy esendőség terén, hanem a válaszképesség, mersz és késztetettség oldaláról nézve is, meg a magyarázhatóság, az értelemadás, a „miért kell hogy így legyen” képtelensége okán is. A crna-gorai Branislav Brković (Podgorica, 1949), aki nemcsak Ivo Andrić-díjas író, hanem a történelem, a sorskérdések, a fekete tájképek és szürke tükrök prózai megjelenítésének is elismert mestere a montenegrói irodalomban, ezt a háború bűvkörében fogalmazza meg, sőt perceiben, élményében, légnyomása alatt. (Melyről persze szinte mindannyian szinte semmit sem tudunk a kellő távolból. Pedig…!)

A valóság legvégső változata című kötetben[1] a lakásból kimozdulni sem hajlandó, afféle „családi kapcsolathálóba” belepókosodó, apja emlékével és küzdelmeikkel viaskodó főszereplő valamiképp a legmélyebb ember-tesztbe, az önismeret, a közösségiség, a megértés és szolidaritás emberpróbáló sodrásába kerül, mint annyian és sokszor mi magunk is – máshol és más okokból. Ám a Számára való kérdés közös, hisz az akkor is valamiféle „legvégső változat” a létezésből, vagy másféle végvalóság talán a léthatárokon túlról, mint amihez hozzászoktunk. Viszont akárhogy is vizsgáljuk, mindenképp valamely kisebbségiség, perszonális alávetettség, morális tartás fennmaradásának folytonos próbatétele, amit átélhet és elbeszélhet kötetében. „Régen metaforaként éltem meg azt az időt, amely előtt most állok, mint gonosz beteljesülést, a fejem felett himbálódzó kard képzetében, amelynek kötelét nekem magamnak kell elszakítanom…” – írja a VI. fejezetben (25. old.). S e végletek víziói, melyek elől menekülni próbál ugyan, de folytonosan kísértik, valahogy az elkerülhetetlenségek, a valóság végletei, a képzetek valóságosságai és ezek hatásainak döbbent megtapasztalásai azok, amiket kötet-hosszan részletez a személyesség létérzetei és az ősmimezis tapasztalati tudása közötti sávon egyensúlyozva. Alapkérdése, hogy akarja-e ábrázolni a kort, melyben él, vagy inkább apja korát, mely mozgalmár magabiztossággal volt telített és csalódott is, vagy az „amilyennek lennie kellett volna” időre fókuszál, ami már megidézhetetlen a képek és emlékek közötti rémálmok révén. A beismert tehetetlenség egyben kiút is, de súlyos nehezék épp annyira, hisz „elhúzódik az út, távolodik a cél”… De „a készülő idő megfoszt bennünket a szabadságunktól, minden csak rövid ideig tart majd, szinte észrevétlen” – idézi apjának tanúságtételét, meditatívan, szégyenre készen, alulmaradtan is. Kérdés persze, mindezt megírni, átélhetővé tenni nem több-e, mint lakonikus-lemondóan legyinteni rá…?

Csakhogy: „Miközben mások hoznak áldozatot, ők csak siettetik a reményt és a szorongást, lehorgonyozva önnön jövendőbeli panorámájukban” – szól immár a tanúság a második részből, melyben a kétségek, szkepszis, kiszámíthatatlanság és emberi eltávolodás korszakossá lesz, háborús légkörbe torkoll. „Minden a megismerés kötetlen módján kezdődött…” – a másképpgondolkodás is, az igazodáskényszer elutasítása is, a társak és szövetségesek megtalálása is. A „formális tudat” és „az értelem, a kényszerűség, talán az elkerülhetetlenség vállalása” (34. old.) nagyban különbözik, de elsőként is abban, hogy az állam mint „leghidegebb szörnyeteg” (Nietzsche kifejezésével), akinek bármely „kulturális bűncselekmény”, akár tankönyvi szöveg, akár rendőrségi kihallgatás, akár eltorzult arcok maszkok alóli felszabadulása esetleges történelmi körülmények között, mindenképpen „emlékezetnek szóló” és értelmezhetetlen szavakká mosódnak egybe, s ez nemcsak egy „egykor szívós országról, szentek sokaságáról, ikonok jelenlétéről” tanúskodik, hanem állásfoglalásról és morális döntésről is: „amikor megtörik az idő, az őrületes és fantasztikusan eltorzult örömmámorban megjelenő fenyegetések” sztoikus elviselésének méltóságáról is, szabadságvízióiról is, „nehogy elfedje a feledés…, hogy minden csak távoli múlttá változzon” (35. old.).

Sztoikus fölénnyel sem leküzdhetők a nehéz emlékek… „Kétszáz halott, az eltűntek sokasága, a tömeg, amelyet konzervált a díszsortűz ópiuma. A penge és a tőr megidézése, koszos bőrmellénybe csavargózva, a rombolással együtt járó cinikus nevetés, az akasztófa, a kőhegyek. (Az innovációk, az eszményképeinkkel együtt elmaradtak). Amikor a repedésekből előtűnik egy-egy kijózanodott fej, a közönség viharos tapsa mellett tapossák el…” (35. old.). S roppant időnek kell eltelnie addig, „amikor már nem kínoztak az álmok”. A halál előnye az élettel szemben, az élet eszmei feláldozása és a feloldozás, a Talmuddal vagy Istennel való párbeszéd jogosultsága és kihívásai, melyek szinte minduntalan „a rendszerről”, s az időről szólnak, amelyben élünk…, „amely megszentségtelenítve, betegen, és becsületétől is megfosztva, végül megadja magát kínzójának”, a rothadás királyának, mely az ép és szép élőt is elviszi magával „a saját sötét birodalmába”.

És a sötétség elbeszélhetetlensége – ahogyan Esterházy vagy György Péter, Forgách András vagy Végel László, Dragomán György, Bodor Ádám, s még többek könyvei tanúsítják – nemcsak a súgás, beárulás, kiárusítás intim kényelme, hanem sokszor a hittel és elköteleződéssel tetézett kompromisszumok terén is érvényes lehet. Hisz hogyan lehet elbeszélni, ha az ember anyja alkalmi zsebpénzért, utazási lehetőségért, a bizalmassá kinevezés többletéért úgy tesz, ahogyan sem anya, sem apa, sem senki nem tehetne. S miképpen lehet mindezt még fokozni is azzal, ha a sötét birodalma és a túlélés esélye kísértően közel van egymáshoz?

„A tömeg mellé álltál – csak hogy emlékeztesselek –, amelyben a rombolás igénye támadt fel, miközben fogalma sincs róla, hogy épp önmagát rombolja, tapossa sárba. És akkor elhallgattál. Mintha nem mernél továbblépni. Már általánosításokkal, jelentéktelen részletekkel takarózol. De ez, ugye, csak az író személyes álláspontja, alkotóerejének megnyilvánulása”, fejezte be gunyorosan apám.[…] ’No, most aztán hallanod kell, mi a véleményem erről az egészről – jelentkezett apám. – Nem tudom, de határozottan furcsa, hogy ilyen hirtelen, értelmetlenül, és mondhatni, barbár módon történt minden’.
Most már teljesen nyilvánvaló, hogy őrlődésem folytatódik. Ezek már nemcsak holmi rémálmok, akkor sem, ha magam idézem elő, kívánom, vágyom ezt az állapotot, még ha tisztában is vagyok vele, hogy élveboncolás következik.
Éjjel, amikor mások az igazak álmát alusszák, a gondolataimban keresgélek, és bizonytalanul torpanok meg, vajon a kor felett ítélkezem-e (amire semmi jogom sincsen)…” (19-20. old.).[2]
S amikor már „semmi sem olyan valós, mint a jelen”, amikor az évszázadok súlya tapinthatóvá válik immár, „egy remegő, a kőlaphoz ragadt meztelen csiga képében” jelenik meg a korpulens kihallgató-tiszt, a gondolatnyomozó hatósági egyed, aki nemcsak „kiszélesítette a látókörét” az idő és az élesedő kontrasztok tükörképein túlra, hanem a szuverén életgondolatok politikában való alkalmazási lehetőségeire is faggatóan rányomult. Még azt is remélhetni, hogy mindez ne a tükörben megjelenő valóság képét tárja elénk, hanem elmélyíti talán a kérdést: „aki hatással van a valóságra, aki irányít, akinek hatalma van, az mindig csak azt a képet látja, amely megfelel a vágyainak”. S ha „a nép nem becsüli az egyéniségeket”, akkor magára az elbeszélőre, s hőseire is „minden szava rá fog omlani”, hiába akarja „fölébreszteni az egykedvűeket és az álomkóros nosztalgikusokat, a kísérletező hajlamú entellektüeleket, akik abban az igyekezetükben, hogy megmerítkezzenek a jövőben, egyre nagyobb karcsapásokkal süllyednek el a múltban” (40. old.).
Az „elkerülhetetlen ciklikusság persze ismétlődik”. A kötet főhőse a „párhuzamos világok”, a „káoszok és mindennapok” bűvkörében él, mikor a melleslegesen kirobbant háború okán régi barátját menekültként kell házába fogadnia. Ha már eltűri is a nyomozói pökhendiséget és gyanakvást, tárgyiasítja ezt a kényszerviszonyt, de „leverten és rezignáltan érti meg, hogy ez nem egy ártatlan barkarola, hanem egy őrült és groteszk játszma, melyben ő maga is, a körülmények nyomására, szerepet játszik, akarata ellenére” (45. old.). Az erőszakolt eszmék ízének elfogadása, s mint „valós helyzetbe” beletörődés összhangja, mindenkori a kísértés, közös a gondolkodói kétely és a hatalmi kényszer elszenvedése is: „Ha a valóságot, a jelenlegi állapotot az ilyesmire fogékony tömegek erőszakosságaként és szeszélyességeként értelmezzük (amit úgy fogadnak el, ahogyan kapják), nyugodtan megvárhatjuk, amíg mindez elcsendesedik”… s talán „akadályoztatva lesznek – és ez máris elégséges büntetés. Ez pedig azt jelenti, hogy felocsúdnak, ami megváltoztatja a tudatállapotukat, s ezzel mindenféle mediátorok elvesztik motiváltságukat az agymosásra”. Csakhogy a hatalom megjelenítője „észveszejtve hitte, hogy így is, akaratuk ellenére is megalkothatnak egy kulturális mintát, még ha tisztában is volt vele, hogy az életeszméket nem lehet igazságtalanságok nélkül megvalósítani” (47. old.). A „D. B. úr” (magyarítva talán ÁVH elvtárs lehetne a beszélő név), és az az élmény, hogy minden magánlevelét is elolvassák, minden percét követik, s mindenre utóbb magyarázatot kérnek, gyanakvásra ürügyet adó életképletet…, mintegy rávette arra, hogy mindez „végül magánybetegséggé nője ki magát”, s „megkönnyebbülten várja, hogy mindennek vége legyen, akárhogyan” […] „Itt az isteni világ percepciójáról van szó, amelynek lépcsősorai a megismeréshez vezetnek, a föld alá viszont nem visznek fokok” (49-50. old.).
Mintegy a vallatószoba szürkeségében tisztázza lakonikusan: „A végén mindig meg kell állapítanunk: vagy harcolt, vagy együttműködött vele. Meggyőződésem, hogy nincs jogom bármiről is beszélni, ha nem vagyok jelen az események középpontjában. Csak így őrizhetem meg a megbecsülés és a megvetés jogát” (52. old.). Az Apa, mint első fejezet után ez a második, A bíró, s ezt rétegzi fölül a harmadikkal: A Sátán. Ez már a szellem szabadságának tesztje, „az emberi érdekek könnyed távolságának” víziója. Avagy, hát vízió-látszatú akár, sorsszerű másképpen, de a valóságnak mindenképp az a véges változata, amely után (már és még) csak a legvégső konklúzió maradhat: „Montenegró örök, de az emberek benne nem”. S a sátán énekében felhangzik a magányos ének feledésének képtelensége. „S így válik a ragadozó madarak martalékává…” – s szűnik meg kapcsolata a külvilággal.
A kapcsolat, a martalék, a víziók… Brković pragmatikusabb, de csak adott határig: „A beszélgetések ekkorra már magasztos jelentőséget nyertek; az az igazság, hogy ezek az elkeseredés álmai voltak, az elkeseredésé, amely a létezés fontosságára eszméltet…” (22. old.).
Mindemellett a létezés alapkérdése sokkal inkább a hogylété, semmint a meglété. Brković könyve nem szentenciózus vagy morális tanmese, nem is politológiai széphistória vagy memoárirodalmi gesztus. Naplóregénynek élményfilozófia, drámai elbeszélésnek inkább lírai tanmese. Alapkérdése, a lét viselhető/elviselhetetlen képtelensége, mintha episztolákból formált, irodalmi igényességgel megírt magánbeszéd volna. Olyan személyes vallomás, amely megosztható, főalakja létező és valós, de gonosz időkben lelküket eladni kész meghasonlottságú emberektől magát távolinak érző lelkülete ellenáll annak, hogy „ar-kan”, polgárháborús vérengző legyen belőle. Pedig a körülmények ezt kívánnák, efelé hatnak. A régmúlt csaták és a pusztulás előképeit fölidézni kész írói szándék a hétköznapi lehetetlenségek egzisztenciális ínségeiről szól, a hiányzó régi illatokról, a kiszámíthatatlan ismétlődéseket kínáló, mindenben visszájára forduló új világok rémisztő elfogadhatóságáról. Olyan végvalóságról, amely a nemzeti létben vagy életben, az anyagi világban vagy a szenvedésekében egyaránt a reménytelenségeket találja már csak. A politikai és társas megrázkódtatások, a gonoszság által lehetetlenné tett identitás vállalhatósága épp attól válik esélytelenné a kötetben, hogy akár a Sátán kísértései árán is, de hangot keres a bűnhődés, az identitás-hiány, a reménytelenségek megjelenítéséhez. S meg is találja, zordan, hegymagasan, kőkeményen. Lényegében úgy, ahogy csakis a birodalmi titkok föloldhatók, végső változatban akár, vagy utána is.
Mert azután már úgyis csak a történelem következik, vagy a feledésmúlt, vagy egy újabb háború… 

A. Gergely András
(Naputonline.hu, 2021. március 2.)

---

[1] Napkút Kiadó, Budapest, 2016., 103 oldal (eredetileg Podgorica, 1998). Fordította Szabó Palócz Attila.

[2] A kötet első húsz oldala ízelítőként olvasható a kiadó weboldalán: http://napkut.hu/viewer/pdf.php?pdf=/images/konyvek/2016/a_valosag_legvegso_valtozata/a_valosag_legvegso_valtozata_mm.pdf 

Teljesen mindegy, hogy a világ mely szegletében magyar az ember

A Szabad Magyar Szó kivonatos tatalmi összefoglalóban ismerteti Bence Erikával készült, a Tiszatáj című folyóirat online kiadásában megjelent interjút.

*

Teljesen mindegy, hogy a világ mely szegletében magyar az ember

Bence Erika: A publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték – és akként kezelik még ma is

„Akárcsak a politikai határok, úgy a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet” – fogalmazott a Tiszatáj című folyóirat online kiadásának adott interjúban Bence Erika irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki nemrég rendezte sajtó alá az elmúlt időszakban különböző lapokban és folyóiratokban megjelent publicisztikai írásait. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára eddig tizenhárom kötettel jelentkezett, elsősorban tudományos munkákkal, de találhatunk művei közt regényt és novelláskötetet is. Pályáját újságíróként kezdte, ezért nem meglepő tőle, hogy töretlenül érdeklődik a sajtó világa iránt, és rendszeresen jelentkezik publicisztikai írásokkal is, mégis most először áll közönség elé ilyen műfajú kötettel. A Vajon mitől retteg? című könyv várhatóan az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a FEM, vagyis a Free European Man kiadó gondozásában.

Az interjúban Bence Erika elmondta: igaz ugyan, hogy „19. századi magyar irodalmat, illetve a korszakkal és a jelenséggel összefüggő tárgyakat tanítok, illetve ahogy a hivatalos meghatározás mondja: szűkebb kutatási területem a magyar irodalomtörténet – komparatisztikai és elméleti összefüggésekkel. És az is tény, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század elején alakultak ki olyan műfajok és beszédmódok, amelyek a magyar nyelvű sajtó konstituálódásával nyertek teret a magyar kultúra és irodalom alakulástörténetében. Egyszerűen szólva: a 18. század végén alapították az első magyar nyelvű lapokat és folyóiratokat, mint a Magyar Hírmondót, a Magyar Museumot, az Orpheust, az Urániát és másokat. S ha innen tekintünk végig a rákövetkező alakulástörténeti folyamatokon – ami inkább szövevényes képet alkot, mintsem az írók egymásutánját jelenti –, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobbak, Kármántól Mikszáthig, Adytól, Kosztolányitól Esterházyig, Parti Nagyig, Darvasiig és Dragománig, mindannyian fontosnak tartották és tartják ma is a közírás formáit: a röpiratot, a pamfletet, az esszét, a tárcát, a karcolatot. De a kérdés az én szempontomból nem ilyen értelemben függ össze a hivatásommal, hanem inkább a műfaj, a beszédmód megítélése szempontjából.”

Újságírói kérdésre válaszolva az egyetemi tanár hozzátette még: „Arra gondolok, hogy egyetemi körökben, részben a tudományos követelményrendszer kényszerei miatt – mivel tudományos kutatói szempontból nem értékelhető, azaz nem hoz kompetenciapontokat –, a publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték és kezelik, még akkor is, ha az ember ezt a két területet jól disztingválja, s még véletlenül sem helyettesíti be egymással. Én nem »odafordultam«, hanem igazság szerint el sem fordultam a publicisztika különböző változataitól és műfajaitól, köztük a politikai diskurzustól sem. Arról van szó, hogy újságíróként kezdtem a pályafutásom, s miután tanári és kutatói pályára léptem, majd tudományos fokozatokat szereztem, és előléptem a lehetséges tanári ranglétrán, akkor sem fordítottam hátat a közírói szerepnek.”

Előkészületben lévő kötetéről így vallott a szerző: „A kézirat, amelynek könyv alakban való megjelenését az idei Ünnepi Könyvhétre tervezzük a kiadómmal, irodalmi, közéleti és politikai publicisztikát: esszéket, tárcákat és vitacikkeket tartalmaz. Az óvatos megfogalmazás abból ered, hogy az eddigi könyvkiadási pályázatokon, amelyekre beadtuk a kéziratot, egyelőre nem nyert támogatást. Különböző bizottságok tagjaként azonban már magam is több alkalommal belülről láttam, hogyan zajlik mifelénk a pénzosztás ilyen téren. Fel is szólaltam miatta: kikérték maguknak a jelenlevő pártkáderek – tehát hatékony nem voltam, de legalább megtettem, amit az adott pillanatban tehettem! Egészen kicsinyes személyeskedés és tendenciózusság határozza meg, hogy ki kap és ki nem kap támogatást. Tapasztalatból tudom – tizenhárom önálló kötetem jelent meg eddig –, hogy minden kézirat, amelyet kiadásra érdemesnek tart a szakma, előbb-utóbb megjelenik valahol. Tíz kötetem esetében is hasonló volt a helyzet, vagyis első körben nem kapott támogatást! De a kuratóriumoktól függetlenül is akad majd olyan támogató, aki lát benne fantáziát, vagy fontosnak tartja, hogy ezek a tartalmak az olvasó kezébe kerüljenek.”

A BENCE ERIKÁVAL KÉSZÜLT INTERJÚ TELJES TERJEDELMÉBEN ELÉRHETŐ A TISZATÁJ HONLAPJÁN:

Kipillantani az üveglap mögül

BESZÉLGETÉS BENCE ERIKA IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL A mai fiatal nem dől be a képmutató közvélekedésnek, miszerint „jobb szegénynek lenni, mint gazdagnak!"; vagy, ahogy a sorkatonaság szükségességéről időnként felvillanó álvitában gyakran elhangzik: „kényszer nélküli élet helyett szükséges, hogy a sorkatonaság soraiban edződjön!" A mai fiatal nem hiszi el, hogy ezek a tartalmak igazak.

(Szabad Magyar Szó, 2020. március 7.)

Bence Erika

Kipillantani az üveglap mögül

A Tiszatáj című folyóirat online kiadása interjút közöl Bence Erikával.

*

Kipillantani az üveglap mögül

Beszélgetés Bence Erika irodalomtörténésszel

„Akárcsak a politikai határok, úgy a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet” – fogalmazott a vele készült interjúnkban Bence Erika irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki nemrég rendezte sajtó alá az elmúlt időszakban különböző lapokban és folyóiratokban megjelent publicisztikai írásait. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára eddig tizenhárom kötettel jelentkezett, elsősorban tudományos munkákkal, de találhatunk művei közt regényt és novelláskötetet is. Pályáját újságíróként kezdte, ezért nem meglepő tőle, hogy töretlenül érdeklődik a sajtó világa iránt, és rendszeresen jelentkezik publicisztikai írásokkal is, mégis most először áll közönség elé ilyen műfajú kötettel. A Vajon mitől retteg? című könyv várhatóan az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Addig azonban néhány akadályt még a szerzőnek és a kiadójának is le győznie…

Hatás és kölcsönhatás

– Az egyetemen a 18–19. század a szakterületed. Ennek a korszaknak a magyar szépirodalma sem mentes azoktól a konkrét hatásoktól, amelyek politikai állásfoglalásra késztettek egyes szerzőket… Sőt! Ez egy fokozottan ilyen időszak volt. Látsz-e abban összefüggést, hogy te ezzel az időszakkal foglalkozol és közben magad is a politikai publicisztika felé fordultál?

– Valóban igaz, hogy 19. századi magyar irodalmat, illetve a korszakkal és a jelenséggel összefüggő tárgyakat tanítok, illetve ahogy a hivatalos meghatározás mondja: szűkebb kutatási területem a magyar irodalomtörténet – komparatisztikai és elméleti összefüggésekkel. És az is tény, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század elején alakultak ki olyan műfajok és beszédmódok, amelyek a magyar nyelvű sajtó konstituálódásával nyertek teret a magyar kultúra és irodalom alakulástörténetében. Egyszerűen szólva: a 18. század végén alapították az első magyar nyelvű lapokat és folyóiratokat, mint a Magyar Hírmondót, a Magyar Museumot, az Orpheust, az Urániát és másokat. S ha innen tekintünk végig a rákövetkező alakulástörténeti folyamatokon – ami inkább szövevényes képet alkot, mintsem az írók egymásutánját jelenti –, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobbak, Kármántól Mikszáthig, Adytól, Kosztolányitól Esterházyig, Parti Nagyig, Darvasiig és Dragománig, mindannyian fontosnak tartották és tartják ma is a közírás formáit: a röpiratot, a pamfletet, az esszét, a tárcát, a karcolatot. De a kérdés az én szempontomból nem ilyen értelemben függ össze a hivatásommal, hanem inkább a műfaj, a beszédmód megítélése szempontjából.

Kompetenciapontok hiányában

– Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Arra gondolok, hogy egyetemi körökben, részben a tudományos követelményrendszer kényszerei miatt – mivel tudományos kutatói szempontból nem értékelhető, azaz nem hoz kompetenciapontokat –, a publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték és kezelik, még akkor is, ha az ember ezt a két területet jól disztingválja, s még véletlenül sem helyettesíti be egymással. Én nem „odafordultam”, hanem igazság szerint el sem fordultam a publicisztika különböző változataitól és műfajaitól, köztük a politikai diskurzustól sem. Arról van szó, hogy újságíróként kezdtem a pályafutásom, s miután tanári és kutatói pályára léptem, majd tudományos fokozatokat szereztem, és előléptem a lehetséges tanári ranglétrán, akkor sem fordítottam hátat a közírói szerepnek.

– Nem mondták erre, hogy nem elég tudományos?

– A „nem elég tudományos” vádját, amit ilyen esetekben rendre ráakasztanak az emberre, könnyű kivédeni, hiszen a kutatási eredményeinket úgynevezett referált folyóiratokban publikáljuk, s általában meg kell felelni a tudományos közlés szabványainak. Persze, mint mindenütt, térségünkben is vannak magukat tudományosnak prezentáló lapok, amelyek nem alkalmaznak valódi recenzenseket, ezért nemcsak középszerű publicisztikákat, hanem iskolás fogalmazásokat is közölnek „jóbaráti” alapon, vagy más esetekben meg a hatalmi grémium iránt mutatott lojalitás jutalmaként. Nagy, nemzetközi hírű folyóiratoknál is előfordult már olyasmi, hogy különböző kapcsolatok és módszerek révén egyeseknek sikerült érdemtelenül publikációhoz jutni, de egyrészt hamar kiderül, hogy melyek azok a lapok, ahol nem érdemes publikálni, másrészt pedig előbb-utóbb a mondvacsinált eredmények is lelepleződnek.

„Pihentetett” kéziratok

– A Vajon mitől retteg? című kéziratod írásait nagyrészt még akkor olvastam, amikor első közlésben megjelentek. Ezek egyértelmű politikai kiállásról tanúskodnak, nemcsak egy szűkebb, belső irodalmi-politikai és irodalompolitikai térben, mint amilyen Vajdaság vagy Magyarország, hanem egyfajta sokkal szélesebb, úgymond globális/humánus szellemi közegben. Még ha helyi viszonyokra vannak is leképezve, levezetve, a szemléletmód sokkal tágabb.

– A kézirat, amelynek könyv alakban való megjelenését az idei Ünnepi Könyvhétre tervezzük a kiadómmal, irodalmi, közéleti és politikai publicisztikát: esszéket, tárcákat és vitacikkeket tartalmaz. Az óvatos megfogalmazás abból ered, hogy az eddigi könyvkiadási pályázatokon, amelyekre beadtuk a kéziratot, egyelőre nem nyert támogatást. Különböző bizottságok tagjaként azonban már magam is több alkalommal belülről láttam, hogyan zajlik mifelénk a pénzosztás ilyen téren. Fel is szólaltam miatta: kikérték maguknak a jelenlevő pártkáderek – tehát hatékony nem voltam, de legalább megtettem, amit az adott pillanatban tehettem! Egészen kicsinyes személyeskedés és tendenciózusság határozza meg, hogy ki kap és ki nem támogatást. Tapasztalatból tudom – tizenhárom önálló kötetem jelent meg eddig –, hogy minden kézirat, amelyet kiadásra érdemesnek tart a szakma, előbb-utóbb megjelenik valahol. Tíz kötetem esetében is hasonló volt a helyzet, vagyis első körben nem kapott támogatást! De a kuratóriumoktól függetlenül is akad majd olyan támogató, aki lát benne fantáziát, vagy fontosnak tartja, hogy ezek a tartalmak az olvasó kezébe kerüljenek.

– Nem sikkadnak el ilyenkor ezek a „pihentetett” kéziratok?

– Nem, dehogyis, ma már semmit nem lehet elsikkasztani vagy eltüntetni! Ez azért is lenne hülyeség az én kéziratommal kapcsolatban, mert – mint mondtad is – az összes írás megjelent már a médiában: a Családi Kör című hetilapban, valamint a Szabad Magyar Szó, a Napló.org és a Litera felületein. Könyv formátumban, elrendezetten ugyanakkor új kontextust nyernek az egyes szövegek, együtt hatásosabbak és több üzenetet képesek közvetíteni az olvasó felé. Műfaji szempontból némely cikkek persze csak érintőlegesen sorolhatók az adott három diskurzusba – irodalmi, közéleti és politikai –, mert a három terület szükségszerűen egybecsúszik, s olykor más diskurzusokkal együtt jelenik meg. Egy példa a közelmúltból: a magyar kultúra napja alkalmából alkalmi cikket írtam a Kölcsey-opusról, s ebben – mint ahogy a szakma teszi – csak nagyon diszkréten érintettem a költői életmű kevésbé ismert, polemikus rétegét: személyes leveleit, mert a költő komplex személyiségével és nem a nemzeti himnusszá lett költemény jelentéseivel függ össze. A jelölt ünnepnapon – tudósított róla a média – volt orgánum, amely kiadta, s volt olyan közszereplő, aki összetépte vagy elégette a költő szivárványos háttérre nyomott portréját. Aki ilyen módon adta ki, demonstrált egy – a közvélekedéssel ellentétes – tartalmat, aki összetépte, kifejezte, hogy ilyen kontextusban nem képes elfogadni a portrét, elutasítja, sőt, megtiltaná a róla való beszédet. Pedig az életműről pontosan abban a kontextusban kell beszélni, ahova tartozik, amilyen önmagában. Ha nem így tesszük, máris a politikai önkény világába tévedtünk. Fordított a helyzet Peter Handke Nobel-díjának megítélésével kapcsolatban, amiről ugyancsak írtam vitacikket. Kölcsey ugyanis Hymnus című költeményét semmilyen direkt politikai diskurzusba nem állította – az újabb kutatások szerint inkább a népi szokáskultúra határozta meg létrejöttét: a farsangi jövendőmondás –, míg Milošević szolgálatába nem a magánember, hanem az ismert író állt Peter Handke személyében, és tematizálta is a diktátor melletti kiállását.

Támadások össztüzében

– Hogyan befolyásolja manapság az értelmiségieket a politikai szféra Vajdaságban?

– A publicisztika politikai diskurzusában olyan világ köszöntött ránk, amelyben egy felelős értelmiségi előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen – mert szembe találja magát velük – a politikai kihívásokkal és provokációkkal, amelyek a szó szoros értelmében „begyalogolnak” az ember életébe, néha akár még egy kulturális rendezvény keretein belül is, ahogy az nemrég történt a térségünkben. Az említett esetnek is az a legszomorúbb tanulsága, hogy a jelenlevő értelmiségi elit még véletlenül sem volt felkészülve arra, hogy választ adjon az ilyen szintű politikai inkorrektségre. Mert általában – és ezúttal is – valamiféle üvegfal mögül, személyes kiállást nem vállalva, a politikai diskurzustól idegenkedve, szervezeti álarc mögül próbálnak meg reagálni még a közvetlenül érintettek és megnevezettek is. A saját arc vállalása óhatatlanul együtt jár egyfajta presztízstámadással: például valamelyik szennyportálon majd nemzetkarakterológiai értelemben értéktelennek minősítenek, vagy szakmailag rágalmaznak.

– Bántó tud lenni, ha megtalálja az alkotót, a tudóst, a kutatót egy ilyen támadás?

– Számomra ez érdektelen mozzanat, hiszen a mocskolódó cikkek szerzői álnevek mögött bujkáló, írástudatlan, megvett niemandok (ki vesz komolyan egy auert, zsebeket, picúrt vagy Cigi Füstöt?), vagy pedig a tehetségtelenségükbe és a jelentéktelenségükbe belebetegedett, frusztrált gyűlölködők. És, természetesen, a nyilvános megszólalással együtt jár a tévedés, a rossz döntés, a baklövés lehetősége is. De még mindig jobb bevállalni egy ilyen tévutat, s később korrigálni, vagy visszavonni, mint gyáván, alattomosan vagy hülyén hallgatni. Nagyon sokfajta kifogást hallottam már az elmúlt időszakban: „nehogy a gyerek igya meg a levét!”; egy magát értelmiséginek tartó ember mondta: „mit szól a falu!”, sőt, a házastárs, ha „szájukra veszik!” A némaságba menekülő értelmiségi a hallgatással beleegyezését adja a nemkívánatos, értékcsökkentő, dilettáns, inkorrekt, illiberális társadalmi folyamatokhoz.

– A beszűkülő vajdasági magyar közéleti térben van még olyan megszólítható publikum, amelyik fogékony erre a hangvételre?

– Csak a kirekesztő és retrográd irányban haladó társadalmakban és közösségekben gondolják úgy, hogy csak egyfajta közéleti diskurzus, egyfajta irodalom, a kultúra különböző területein mindig csak egyfajta jelentés és vélemény létezhet. Végre tudatosítani kellene bármilyen közbeszéd, így az irodalom vagy média befogadóival is, hogy egy adott kultúrán belül sem egyféle (köz)irodalom létezik, és nem szól minden írás mindenkihez. Igen, nekem is szokták mondani, hogy a Családi Körben, saját, Camera obscura című tárcarovatomban közölt írásaim nem szólnak mindenkihez, nem beszélek mindenki számára „érthető” nyelven. Az adott oldalon négyen váltjuk egymást tárcaírók, nyilván eltérő beszédmód jellemző ránk, miért nem elfogadható hát, hogy más-más publikumot szólítunk meg? Az egyébként átkozott – én ezt ugyancsak nagyon elítélem mint attitűdöt – közösségi tér, a Facebook révén nagyjából követhető, hogy melyik az a társadalmi csoport, melyik az a réteg, amely fogékony erre a hangvételre, és amely követi a megnyilatkozásaimat.

„Majd megtagadják elődeik világát”

– Olyan mértékű a leépülés a vajdasági magyar sajtóban, hogy sokszor az az érzése az embernek, hogy ha egyszer meg is szűnik a jelenlegi politikai nyomás, ebből talpra állni már akkor sem lehet, vagy szerinted mégis lehetséges?

– A történelem arra tanít bennünket, hogy egyszer minden repressziónak, így a kulturális leépülésnek is vége szakad, vagy eljut a folyamat addig a pontig, aminél lejjebb már nem lehet menni. Persze, hogy vége lesz egyszer a Magyar Szó portáján zajló leépüléseknek is, hiszen minden megválasztás, mandátum és szerepvállalás is véges. Már most látszik, hogy a mai huszonévesek – épp a mi gyerekeink, hála Istennek! – egyáltalán nem vevők arra az inkompetens beszédmódra, amit ezek a médiumok közvetítenek. Nem vesznek magukra avítt szerepeket, nem mennek bele hazug színjátékokba, csak mert valamiféle tekintély azt várja el tőlük, legyen az tanári, szülői vagy politikusi. Ezzel párhuzamosan felerősödnek a régi világ képviselőinek sértett támadásai a mai fiatalok ellen; még a viszonylag nyitott és független médiában (pl. Családi Kör) is olvashatunk célt tévesztett, múltsirató, s az elvesztett angazsáltság miatt ellenséges hangvételű megnyilatkozásokat, például a mai fiatalság életképtelenségéről, csökkent fizikai és szellemi képességeiről.

– Látsz ebben bármiféle megalapozottságot?

– Dehogyis! Ennek épp a fordítottja igaz. A mai fiatal sokkal tájékozottabb, radikálisabb felfogású, mint a korábbi korosztályok: nem fogja azt mondani, hogy „hű, de jó az iskolaudvar göcsörtös jegén csúszkálni”, ha a jégdiszkóban sokkal színvonalasabban hódolhat ugyanennek a szórakozásnak – ahogy egy konkrét cikkben olvastam. A mai fiatal nem dől be a képmutató közvélekedésnek, miszerint „jobb szegénynek lenni, mint gazdagnak!”; „kényszer nélküli élet helyett szükséges, hogy a sorkatonaság soraiban edződjön!” A mai fiatal nem hiszi el, hogy ezek a tartalmak igazak. Mert nem azok. De ez a konfliktus, azt hiszem, időleges, és az internetfüggőnek, elnőiesedettnek mondott fiatalság áll nyerésre, egyszerű élettani okok miatt. Mi előbb-utóbb meghalunk, ők meg majd – mint az idő előrehaladásában az lenni szokott –, majd megtagadják elődeik világát. Hála Istennek! És ebben a világban a maihoz hasonló médiára sem lesz szükség. Persze, hogy lesz még politikai propagandától mentes, független Magyar Szó is! És még az sem biztos, hogy a mai elvándorlás a Vajdaság területéről végérvényes és visszafordíthatatlan folyamat, így hát az sem, hogy nem lesz, aki magyar médiát olvasson, mert a fiatalok elmennek Nyugatra. Hiszen a politikai határok, a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet.

Szabó Palócz Attila

(Tiszatáj Online, 2020. március 6.)

„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

A Litera.hu irodalmi portál közli Bence Erikának a Robert Yugovichtyal készült interjúját.

*

„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

Egyesek szemében az egykori vajdasági Keresztapa, aki szervezett bűnözésért kilenc évet töltött fegyházban, regényeit százezrek olvassák. Elismertségről, kánonról, olvasókról, példányszámról; családról, gyerekkorról, bűnözésről; függőségekről és prevencióról, valamint börtönről és új életről Robert Yugovichcsal Bence Erika beszélgetett.

Három éve tűnt fel. Úgy szólt bele (főleg, de nem kizárólagosan) a vajdasági magyar irodalmi és kulturális közéletbe, hogy volt már négy-öt-hat könyve: regények, novellák, naplószerű feljegyzések, esszék, tárcák. Írói nevén: Robert Yugovich. Roncsgyár című regényében elmondja nevének keletkezéstörténetét: könyveit börtönben írta, egy időszakban tanúvédelmi programban szerepelt, nem engedték meg, hogy művei az eredeti neve alatt lássanak napvilágot. Származását jelölő becenevét – úgy tudni – különböző underground csoportokban viselte.

Sok legenda övezi alakját. Egyesek szemében ő a (volt) vajdasági magyar Keresztapa. Ezzel nem ért egyet. Azt viszont sehol sem tagadja, hogy szervezett bűnözésért állt bíróság előtt, ítélték el, és töltött kilenc évet fegyházban. Nemrégiben saját bárjában, a Jailben, Narkománia címmel vitaműsort szervezett. A függőségről és a drogokról szóló beszélgetés egy tervezett rendezvénysorozat első eseménye volt. Amikor azt kérdezi, mit szeretnék kihozni a vele készülő interjúból, mi lesz a „kimenete”, egy (talán!) Mészöly-szöveg jut eszembe, a címére már nem emlékszem, csak az írás folyamatát megjelenítő metaforára. Azt mondom, épp azt szeretném bemutatni, mennyire „vékony léc”-et jelent az a határ – ha van –, amely a kanonizált és a triviális, bestseller vagy underground irodalom között húzódik.

„Persona non grata” százezer eladott példánnyal

– Úgy tudni, egy alkalommal személyesen is találkoztál Esterházy Péter, ismert magyar íróval, aki valami olyasmit mondott neked: „Öregem, kurva rossz író vagy, de nem lehet letenni a könyveidet!” Ha igaz, te milyen konzekvenciákat vontál le ebből a véleményből?

– Esterházy Péterrel sajnos nem volt módom személyesen találkozni. Viszont a történet annyiban igaz, hogy írt egy rövid levelet, miután egyik barátjától megkapta, és kérésére elolvasta az Olját. Minden porcikája tiltakozott ellene, de a végén valahogy mégis elolvasta. A levélben, amely sajnos elveszett a börtönben, valahogy így fogalmazott: „[…] azt nem mondanám, hogy tud írni, sőt…, de a könyve letehetetlen. Gratulálok!” Őszintén megvallva előbb hallott ő rólam, mint én róla, amit azóta is szégyellek, de ezt követően több könyvét is elolvastam, és a gondolataival, ahogy képviselte a szabadelvűséget, maximálisan azonosultam. Talán, elmondhatom, hogy Hollandia és a börtön után ő hatott rám a legerősebben, és formálta belőlem azt az embert, aki ma vagyok. Sajnálom, hogy elment, és személyesen soha nem találkozhattunk.

– Az olvasóközönség elkapkodja a könyveidet. Sok idő után te hoztad vissza a szó szoros értelmében vett bestseller fogalmát és jelenségét a (vajdasági) magyar irodalomba. A szakma, illetve a hivatásos kritika véleménye azonban lesújtó. Kevés kivétellel szóba sem állnak veled. Mi erről a véleményed?

– Nagyképűen hangzana, ha azt mondanám, nem érdekel túlságosan a szakma véleménye, de tényleg majdnem így van. Soha nem érdekeltek a díjak. Számomra sokkal többet jelent az, hogy 9 év után megjelent az első könyvem, a Narkománia reprintje: még mindig évente körülbelül ezer példány fogy belőle, ahogyan a többi öt megjelent kötetemből is. Felénk a szakma különben is eléggé magának való, és sokan valami kiemelkedő titulusnak tekintik, hogy írók. Rosszul érinti őket, hogy jött egy „tanulatlan”, börtönviselt alak, és több könyvet ad el, mint a szakmailag is elismert írók többsége együttvéve. Megértem őket teljesen.

– Rendszeresen hivatkozol a könyveid népszerűségére, az elfogyott példányszámokra, illetve olvasóid rajongására. Nem gondolod, ha megjelentetnél egy képes albumot, ahol boxeralsóban, domborodó idomokkal lennél látható, ötször több példány fogyna? Nem gúnyolódni szeretnék, ne értsd félre, csak a befogadói értékítéletek labilis mivoltára mutatnék rá!

– Ahogyan az imént említetted, a szakma „persona non grata”-ja vagyok. Sokan támadnak, és sokan próbálják elvitatni azt az érdemet, hogy a mai átlagíróknál lényegesen több olvasóm van, és ezzel nem csupán engem minősítenek, hanem az olvasóimat is. Egy-egy bírálat sokszor az olvasókat jobban bántja, mint engem. Azt az érzést keltik bennük, hogy amit olvasnak, az rossz, minősíthetetlen, megalázó. Amikor az eladott példányszámokkal „dicsekszem”, valójában ezeket a cikkeket cáfolom, valamint az olvasóimat védem, hiszen ennyien nem lehetnek rossz ízléssel megáldva. Érdekes módon arról a kritikusok soha nem beszélnek, hogy akik Robert Yugovichot olvasnak, mit olvasnak még. Félnek, hogy olyan írók könyvei is felbukkannának, amelyekről nem volna ildomos, legalábbis szakmailag, rosszat írni. A periférián mindig nehezebb az embernek megvédenie magát, mint a centrumban. Sokszor olyan eszközökhöz kell nyúlnia, amelyekhez, ha nem rekesztenék ki, soha nem folyamodna. Aki ismer, tudja rólam, hogy nem vagyok hivalkodó. De ez nem jelenti azt, hogy nincs mire büszkének lennem!

– Gondolom, tudod, hogy sok ilyen író volt már ideig-óráig színen a magyar irodalmi közéletben, majd a zajos siker után eltűntek a süllyesztőben. Nem Rejtő Jenőre gondolok, mert – az idő igazolta – ő már a megszólalása pillanatában klasszikus, zseniális volt. Számodra mi a fontos, melyik példa a követendő?

– Már az is csoda, hogy egyáltalán ott lehetek azok között, akiket úgy tartanak számon, mint írókat! Nem tudom, meddig leszek köztük, de az biztos, csak azért nem fogok más valamit, másképpen írni, hogy ki ne hulljak közülük. Számomra nem fontos a hírnév, ezért nem is vállalok sok tévés felkérést különféle bulvárműsorokban. Holott biztos jól jönne az ismertségem kiterjesztéséhez, de nem szoktam, úgymond, szembe köpni magamat. Az idő eldönti, maradandó-e, amit alkottam, vagy csak adott egy kicsike ízelítőt abból, milyen ismertnek lenni.

– Ismerem, elolvastam, minősítettem is a könyveidet. Van közöttük (pl. a Narkománia), amelyet azonnali hatállyal bezúzatnék, és újraíratnék veled. Ha ilyen jó élményanyagod van, megélt, hiteles történeteid, miért nem veszed igénybe kéziratgondozók, szerkesztők, lektorok segítségét? Alapvető szerkesztési és nyelvi hibákat küszöbölnének ki.

– Nem te vagy az egyetlen, aki észreveszi ezeket a hiányosságokat. Erre valahol a válasz az előző kérdésekben már ott volt. A szakma nem igazán akar velem szóba állni, még ma sem, amikor már túl vagyok több mint százezer eladott példányon. Hát képzeld el, mi volt, amikor még „nobody” voltam! Mikor meghallották, börtönben ül a szerző, minden szakmai kapu bezárult előttem. Mint maximalista, elhiheted, hogy a maximumot hoztam ki minden könyvemből. Ma már kicsit más a helyzet, kiadók keresnek meg, hogy írjak nekik, szerződjünk le pár könyvre, lektorok segítenének szívesen, de a könyvek nem ma íródtak. Ettől függetlenül, lehet, szakmai szemmel nagyon „kritikusan” néznek ki a könyveim, de az olvasókat, úgy látszik, ez egyáltalán nem zavarja.

– Miért szeretik ennyire az olvasók a könyveidet?

– Nagyon sokan azt írjak, mert minden szavát értik, nincsenek tele „pihentető”, unalmas oldalakkal. Azt is sokan mondják, hogy kevesen írnak ennyire „naturálisan”, tabuk figyelembevétele nélkül. A titkot viszont én sem tudom, de néha én is rácsodálkozom, hogy még mindig mennyien vásárolják a könyveimet.

– Azért ellenségeid vannak a „köz” körében is. Néhányan (pl. B. Mihály, Sz. Ferenc) minden Facebook-bejegyzésed alá odaírják, hogy közönséges bűnöző vagy, el kellene hallgattatni, szeparálni téged a közélettől! Mi a bajuk veled?

– Minél sikeresebb egy ember, annál több az ellensége is. Különösen, ha van saját véleménye a politikáról, mint ahogyan nekem is. Egy ismert embert az egyik oldalon kedvelnek, a másikon kimondottan utálnak. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki konkrétan véleményt formál politikai vagy társadalmi témákban. Nyugaton létezik kifinomult, kulturált politikai/társadalmi vita. Felénk a „kurvaanyád”-dal kezdődnek és fejeződnek be ezek. Ha nincsenek érveik, elkezdenek személyeskedni. Esetemben mindenkinek kapóra jön bűnözői múltam. De amikor ezzel jönnek, már tudom, alul maradtak a vitában.

Családtól a „család”-ig

– Megírtad a könyveidben, több interjút adtál, amelyben elmeséled rovott, bűnözői előéleted, letartóztatásod, pered, elítélésed, börtönéveid, íróvá válásod és új neved történetét. Ha jól értelmezem, a jugoszláv sorkatonaság soraiból dezertáltál, kerültél magyarországi menekülttáborba, amit megaláztatásként éltél meg, hiszen nemzettársaid, az anyaországod nem akart egyenrangúként befogadni. Ezért és innen vezetett az utad a holland drogmaffia köreibe?

– Röviden és sarkítva így is összefoglalhatnánk, de ettől azért sokkal többről van szó. Például hazudnék, ha azt mondanám, csak ez volt az oka, hogy bűnözővé váltam. Mindig is volt bennem egy előrehaladási, fejlődési kényszer. Több és más akarok és akartam mindig is lenni, mint az átlag. Talán, ha anno egy jó kőművescsapatba kerülök, és nem drogkereskedők közé, ma kiváló építész lennék, sok-sok saját tervezésű épülettel. Van bennem valami, amitől mindegy, mibe kezdek, a maximumot akarom, és ezért képes vagyok rengeteget dolgozni. Ha csak megnézzük a Jailt, 3 év alatt hova jutott! Vagy itt vannak a könyveim. A bűnszervezetben is a csúcsig mentem. Vagy nagyon csinálok valamit, vagy semennyire. Ott, akkor, egy olyan helyzet volt, hogy a törvényen kívüliség tűnt a legjobb választásnak. Nem volt türelmem arra várni, hogy majd egyszer az anyaország befogad. Se nekem, se a szüleimnek, testvéreimnek nem volt biztos megélhetése. Milošević idején nem lehetett kivárásra játszani, hiszen naponta változtak a dolgok, a hiperinflációról nem is beszélve. Mivel dezertőr voltam, nem állt előttem az a lehetőség sem, mint egyeseknek, hogy minden veszély ellenére esetleg a fronton kötnek ki, mégis hazamennek, hiszen még az is jobb lett volna, mint itt, az anyaországban kivert kutyaként élni. A sors keményen bánt velem, én pedig nem adtam olcsón a bőröm.

– Van egy „informátor”-om, aki jól ismer téged. Azt mondja, a történeteidnek (például a Hontalan hazafi című regényedben leírtaknak) öt százaléka sem igaz. Épp a Rejtő-példára hivatkozva mondtam neki: ő sem volt soha idegenlégiós katona, mégsem tartjuk légiós regényeit hiteltelennek. Te mit tartasz a hitelesség szempontjából saját írói opusodban a legfontosabbnak?

– Ó, hát ilyen emberekkel néha én is találkozom. Egyszer egy bukott rendőrből lett író, majd szakértő azt nyilatkozta az egyik tévében, hogy a könyveim mindegyike egy nagy hazugság, úgy, ahogy van. Majd hónapokkal később ugyanez a riporter egy másik műsorban beszélt az akkori országos főügyésszel egy teljesen más ügyben, de szóba hozott engem is, és azt mondta: Robert Yugovich nemhogy nem hazudott a könyvében, hanem a teljes igazság egy nagyon apró részét mesélte csak el. Természetesen minden könyvben van olyan rész, amely nem azonos a valósággal. Esetemben ez legtöbbször akkor fordul elő, amikor az igazság túl durva, valakit óvni akarok tőle, illetve jogi szempontból kerülni szeretném a vitát. De ettől a történet még igaz. Vannak olyanok, akik meg vannak győződve, hogy nem is én írtam a könyveimet, hanem írattam valakikkel. Egy kis időnek el kellett múlni, mire megtanultam, hogy ezek a dolgok ne legyenek lesújtóak számomra, hanem a siker velejáróinak fogjam fel.

– A drogproblémákkal kapcsolatban hangsúlyoztad nemrég az általad szervezett Narkománia című beszélgetős program keretében Topolyán, hogy mindennél fontosabbnak tartod a család, a szülők felelősségét a fiatalok mentális problémái, többek között a függőségek (például a drogozás) kialakulásában. Nem szeretném persze a családod belső ügyeit firtatni, de az említett „informátor” szerint te magad is problematikus gyerek voltál, annak ellenére, hogy szerető családi környezetben nevelkedtél. Mi volt a baj?

– Eléggé hiányosak az információi. Anyám 16 évesen szült, miután egy crnogorac [montenegrói származású férfi – B. E.] megerőszakolta. Sokáig el sem merte mondani otthon, hiszen nagyapám egy igen szigorú, régi vágású magyar parasztember volt. Aztán amikor már a testi jelei is láthatóvá váltak, már nem volt mit tenni. Anyám alig hét hónapra szült meg. Öregapám volt az, aki szinte végig ott volt az inkubátor mellett, és imádkozott értem, hogy mint koraszülött életben maradjak. Aztán anyámnak volt egy-két zűrös kapcsolata, majd egymásra találtak a nevelőapámmal. Egy szobában laktunk öregapámnál, négyen. Anyám nem igazán foglalkozott velem, gondolom, ha rám nézett, rossz emlékek elevenedtek fel benne, így még beszélni sem tudtam, amikor már nagyapámmal hajnalban, a lovas kocsi bakján ülve jártam a határt egész nap, amíg nem kezdett sötétedni. Az általános iskola alsó osztályaiban kitűnő tanuló voltam. Ötödik osztályban viszont valami történt. Nem érdekelt többé a suli, jöttek a rossz jegyek, és rengeteget verekedtem. Viszont eszem volt, így nem buktam meg, pedig minden tanár utált. A nyolcadik osztály befejezése után szakács szerettem volna lenni. El is mentünk anyámmal Szabadkára, mert ott volt legközelebb ilyen iskola, beadni a felvételi jelentkezésemet, ami soha nem jött meg, mert anyám visszament és visszakérte. Azt mondta, máshova fogok jelentkezni. Persze erről semmilyen tudomásom nem volt. Csak annyi, hogy nem hívtak felvételizni. Topolyán elkezdtem valami öntödei szakot, de már az első héten tudtam, ez nem fog érdekelni soha. Hamarosan ott is hagytam, és elkezdtem dolgozni. Aztán pár évre rá jött a háború. Soha nem éltem szerető családban. Inkább úgy, mint ahogyan egy vajdasági magyar élt anno az anyaországban. Megtűrtként.

– Akár „üss fejbe” érte, de megkérdezem: mi vezet oda, hogy egy szociális értelemben rendezett körülmények között élő gyerek tárgyakat tulajdonít el az áruházból?

– Mivel az „informátorod” nem hiteles információkkal lát el, ezért a kérdéseid is pontatlanok. Nem igaz, hogy rendezett családban éltem gyerekként. Főképp nem, miután meghalt öregapám. 11 éves voltam, nem éreztem, hogy valaki is törődne velem. A legfontosabbak persze megvoltak: kaja, meleg szoba, évente 1–2 pár cipő. De ha például osztálykirándulásra mentünk, zsebpénzem már nem volt. És sok ilyen apróság. Úgyhogy amikor anyám elküldött a boltba kávét venni, megtörtént, hogy azt loptam, a pénzt pedig elköltöttem édességre. Később, amikor elkezdtem dolgozni, láttam, hogy szinte mindenki lop. Hollandiába kiérve az első, amit megtanultam a már kint élő jugóktól, hogy mindent el lehet lopni. Később, amikor lett elegendő pénzem, nagy megkönnyebbülés volt, hogy meg tudom nyugodtan vásárolni mindazt, amire vágyom.

– Annak, hogy már kiskorúként rendőrkézre kerültél, esetleg problematikusnak, deviánsnak minősítettek – annak minősítettek? –, volt köze későbbi sorsod alakulásához?

– A rendőrökkel fiatalként két dolog miatt volt problémám. Az egyik a verekedések, a másik pedig az akkori „punk” magatartásom. Már 16 évesen koncerteket szerveztem, polgárpukkasztó plakátokat ragasztgattam ki, és be nem jelentett külföldi együttesek, ami akkoriban nemzetellenes cselekvésnek számított, léptek fel az általam szervezett összejöveteleken.

– Azt mondtad, hogy először magad is fogyasztó voltál, később kerültél át a másik oldalra, a drogterjesztők hálózatába, majd egy bizonyos idő után azonnali hatállyal lemondtál minden függőségi szer használatáról: a kávétól a cigarettán át a fűig mindentől maradéktalanul megszabadultál. Nem lehet, hogy nem is voltál igazi függő? Már ha ez ilyen könnyen ment.

– Véleményem szerint mindenki annyira lehet függő, amennyire gyenge. Mivel mindenkinél más a fájdalomküszöb, a pszichikai tolerancia, így a függőség is másképpen jelenik meg mindenkinél. Van, aki soha nem tud szabadulni többet a függőségtől, és van, akinél pedig csak elhatározás kérdése – mint nálam is.

A börtön után – új élet

– Mennyire befolyásolta „megtérésed”, szemléletváltásod (a drogterjesztői hálózatból a drogprevenció hirdetőinek sorába álltál!), hogy sok, több mint kilenc évre rács mögé kerültél?

– A börtön sok mindenben hatással volt rám és formált, de a drogok terén semmi ilyesmiben nem volt szerepe. Egyszerűen annyi történt, hogy azt gondolom, senki sem tudja olyan hitelesen képviselni a fiatalok érdekeit, mint egy olyan szülő, aki maga is nyakig benne volt. Látom, mik azok az igazi veszélyek, amelyek a fiatalokra leselkednek, és az állam vagy tehetetlen vagy érdektelen. Nem kényszerítem magamat senkire, és nem is próbálok ebben a szerepben tündökölni, de ha kíváncsiak a véleményemre, szívesen elmondom, és ha tudok. próbálok a legmegfelelőbb tanácsot adni.

– Ezekről az élményeidről írtál az Őszinteség jutalma és a Roncsgyár című regényeidben. Mind a magatartásodban, mind a hangvételedben van egyfajta „Keresztapa-manír”, noha a műveidben írsz arról, hogy a Keresztapa-filmek és a valóság nagyban eltér egymástól. Szinte egyetlen pillanatban sem határozod meg önmagadat bűnözőként a történeteidben. Pontosabban a regényeid elbeszélőjének nincs bűnöző-tudata, -énképe. Hol van az igazság?

– Szerintem rosszul látja az, aki szerint valamiféle Keresztapa-manírom lenne. Sőt, a média volt az, és az ügyészség, akik megpróbáltak belőlem olyasvalakit formálni, aki dicsekszik a múltjával. Nekem a bűnözés a hivatásom volt évekig. Úgy éltem meg, mint más. aki például bemegy a bankba, a parlamentbe, az iskolába, a gyárba dolgozni. Életvitelszerűen bűnöztem. Se nem dicsekszem vele, se nem titkolom. Ahhoz, hogy abban a világban életben maradj, ki kell alakulnia az emberben egy bizonyos határozottságnak, karizmatikusságnak. Lehet, egyesek ezért gondolják azt rólam, hogy van ilyen keresztapa-manírom. Különben is, a valóság sokkal izgalmasabb és veszélyesebb, mint bármelyik film. Itt, aki „szerepkedik”, annak gyorsan befejeződik a szerepe.

– Az említett Narkománia-esten elhangzott többek szájából, hogy a különböző stimuláló szerek vonzereje abban rejlik, hogy „jók”. El tudja-e valaki, mondjuk, te is, mondani, érzékeltetni, hogy mitől és miért annyira jó a szer használata? És ha tényleg az, akkor mégis, hogy lehet meggyőzni az embereket, hogy ne forduljanak hozzá?

– Ez reklám lenne, én viszont nem szeretném reklámozni a szereket!

– Narkománia című könyveddel szerintem az a baj, hogy nem egyéni, csak a meglévő tudások, ismeretek összegzése: lehet, hogy van személyes megéltséged, de nem a saját kutatásaid képezik az alapját. Szerintem ezt az ismeretterjesztő könyvet úgy lehetett volna sajáttá tenni, hogy esettanulmányokkal, kóresetekkel, példákkal, személyes tapasztalatokkal tetted volna élményszerűvé. Miért van az, hogy a színpadon gátlás nélkül beszélsz ezekről, de a könyvedben (legalábbis a Narkomániában) nem?

– A Narkománia eleve sem könyvnek készült. Az egyik pesti egyetemről kértek meg, hogy írjak nekik a drogokról, a drogok és a fiatalok kapcsolatáról, a szerek használatáról. Mivel sokat olvastam abban az időben, igen sok információm volt más szakemberektől, akikkel egyetértettem, így született a tanulmány, amelyben részben saját, részben mások véleményét, tapasztalatait olvasztottam egybe. Nincs olyan vastag könyv, amelyben mindent úgy le lehetne írni ebben a témában, hogy az olyan érdekes legyen, hogy akár a fiatalok, akár a szülők végigolvassák. Ezért sokkal jobbnak tartom a közvetlen beszélgetést, mint a könyvet.

– Azt mondtad, egy vitaműsor-sorozatot tervezel saját bárodban, a Jailben. A regényírásod jövőjéről is van elképzelésed?

– Az írás nagyon fontos része az életemnek. Főleg, hogy neki köszönhetek nagyon sok mindent az új életemben. Sokak esetében látom, hogy van 20–30, vagy ennél is több könyvük. Többségük a hírnevével él vissza. Én nem szeretném az olvasóimat oly módon becsapni, hogy csak azért, mert eddig írtam pár sikeres könyvet, írok még, hogy azt is megvegyék. Van egy regényem készülőben, de nem tudom, mikor készül el, vagy egyáltalán el fog-e készülni.

Bence Erika

(Litera.hu, 2020. január 23.)

     

Mardosó fullánkok

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Mardosó fullánkok

„Azt nem mondom, hogy szeretek olvasni. Mert az túl kevés lenne. Az olvasás az életem.” (Esterházy Péter)

Szeptember 8-án volt az olvasás világnapja. Talán az egyik legfontosabb ünnepünk… Ebből az alkalomból rengeteg remek fotó és festmény, mindenféle képek árasztották el az internet világát, jobbnál jobbak… És persze az olvasással kapcsolatos idézetek sem maradhattak el, mint például ez is itt Franz Kafkától: „Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furkálnak. Ha a könyv nem sóz jó nagyot a fejünkre, hogy felébredjünk, minek azt akkor kézbe venni.” A fent látható képeink közül az első (balra) Londonban készült, a brit főváros 1940-es német bombázása idején, a második (jobbra) pedig öt évvel később Budapesten, röviddel a magyar főváros hosszú ostroma után. Közös bennük az olvasás élménye, akármilyen zordak és gonoszak legyenek is az adott történelmi, politikai és társadalmi körülmények.

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Aláírásgyűjtés a Magyar Írók Szövetségében

„1983. május 27.

A Magyar Írók Szövetségének 47 tagja az Elnökséghez intézett levelében kezdeményezte hogy az Írószövetség »hivatalos formában mondjon köszönetet az Új Symposion eddigi szerkesztőbizottságának, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát amiatt, hogy az anyanyelvű nemzeti irodalom ezen fontos műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították«, illetve, hogy az Írószövetség Választmánya vitassa meg a kérdést. Az aláírók: Balassa Péter, Balázs József, Béládi Miklós, Bella István, Benke László, Berkovits György, Bernáth István, Czakó Gábor, Csalog Zsolt, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Csurka István, Dalos György, Dobai Péter, Esterházy Péter, Göncz Árpád (»Javaslom, hogy a Választmány tájékozódjék és vitassa meg a kérdést«), Jávorszky Béla, Karinthy Ferenc, Kartal Zsuzsa, Képes Géza, Kerényi Grácia, Keresztúry Dezső, Kiss Pintér Imre, Kiss Benedek, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Könczöl Csaba, Lator László (azzal ért egyet, hogy a Választmány vitassa meg a kérdést), Mándy Iván, Mészöly Miklós, Mezei András (»Azt támogatom, hogy a Választmány vitassa meg«) Nádas Péter, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Parancs János, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rákos Sándor, Réz Pál, Rónay László, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly (»Valóban, a következő Választmány tárgyalhatna erről«), Tamási Lajos, Tornai József, Veres András, Veress Miklós, Vészi Endre (»Ugyancsak azt ajánlom, vitassa meg a Választmány«).” (Csorba Béla – Vékás János: A kultúrtanti visszavág – A Symposion-mozgalom krónikája, Újvidék, 1993.)