Elnémult a tablofon és a citrafon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Elnémult a tablofon és a citrafon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Elnémult a tablofon és a citrafon

A tablofon az egyik kedvenc hangszerem. Érdekessége, hogy különösebb zenei előképzés nélkül is bárki játszhat rajta, lényege ugyanis, hogy hangot ad a rajznak, az írásnak, a betűnek. Kihangosítja a ceruza, a toll sercegését, a leírt vagy megrajzolt vonalakat. A tablonfonra írt kotta tehát önmagában csak rajz lehet, illetve a hagyományos kottát is képként kell értelmezni, ha mégis ragaszkodnánk ehhez. A tablofon tudja azt, amire egyelőre még a számítógépek sem képesek: zenei hangokká változtatja a rajzokat. A hangszer megalkotója, Király Ernő mesélte egyszer, hogy hallgatta gyermekei ceruzáinak sercegését a papíron, miközben házi feladatukat írták. Akkor jutott arra az ötletre, hogy ki kellene használni ennek a zeneiségét. Avagy: a zene nyelvén is megörökíteni az írás-rajzolás hangjait. 1996-ban, egy színházi előadáshoz, melynek Király Ernő volt a zeneszerzője, azt kértük tőle, hogy képverseket zenésítsen meg. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy ne csak az irodalmat és a színjátszást kössük össze, hanem a zenét és a képzőművészetet is egyfajta egységbe vonjuk a kis kamaraelőadás ötven-hatvan percére. Egyszer, szintén a kilencvenes években el nem vágyódó zeneszerzőnek mondta őt Szabados György, és azok közé a zenészek közé sorolta, „akik valahogyan a saját otthonukból nézik a kavarodást. Szemlélődnek, képzelődnek, kinyitják olykor az ablakot; megnézik, ugyanaz van-e kint, mint amit magukban elképzeltek, és a legtöbbször azt is találják: a Bent és a Kint között nincs nagy különbség, a fák állnak, az emberek igyekeznek, a világ ugyanaz, és persze változik. S van ennek valami örök, egyszerű és kikezdhetetlen rendje, s ez a rend bennünk mesél, és zeneies a hangja.”

Ez a rend néhány nappal ezelőtt elhallgatott, nem mesél tovább, zeneies hangját immár csak felvételek idézhetik: december 12-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Király Ernő, jeles vajdasági magyar zeneszerző, néprajzkutató. Egy évvel ezelőtti combnyaktöréséből nem tudott felépülni – olvashattuk halálhírében. Király Ernő értékes népzenekutató munkája folyamán számos magyar, továbbá szerb, ruszin és cigány dalt gyűjtött. Közös munkánk alkalmával mesélt arról is, hogy amikor gyűjtőutakra ment, természetesen elsősorban a magyar népzene kutatása érdekelte, de a vegyes lakosságú falvakban, amikor nagy sereglet támadt a nagyvárosból jött, akkoriban még hatalmas magnetofonokkal közlekedő jövevény körül, ha volt jelentkező, hát más nyelvű dalokat is rögzített. Ilyen gyűjtőutakon fedezte fel magának a régi, népi citerákat is, amelyek aztán zeneszerzői munkásságának egyik központi hangszerévé váltak. Megszervezte a Durindót, a vajdasági magyar citerások éves találkozóit. És ebből az ihletésből alkotta meg másik hangszerét, a citrafont, azaz az elektromos citerát, amelyik olyan csodálatos hangzásvilággal gazdagította a gyűjtött és feldolgozott népi motívumokat, hogy nemzetközi elismertséget hozott a zeneszerzőnek és hangszerkészítőnek. Idős korában is folyamatosan alkotott, s akkor már rendszeresen jelentek meg könyvei, Amerikában adták ki műveinek válogatáslemezét, sőt lapokban és folyóiratokban verseket is publikált. Elnémult hát a múlt héten a tablofon és a citrafon, de még remélhetjük, hogy szép számmal lesznek zenészek, akik játszanak ezen a két hangszeren. Miden egyes alkalom, amikor megszólaltatják valamelyiket, mostantól egy-egy tisztelgéssel ér fel Király Ernő emléke előtt.

Nyugodj békében, Ernő bácsi!

(Magyar Hírlap, 2007. december 22.)

Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség

Kedvenc söreim világos, barna, félbarna, vörös, bordó és fehér színvilágát vizsgálva nemrég egy kisebbfajta világválogatottat állítottam össze. A sörkészítő mesterek azonban mintha nem csak az italok színében, de erejében is versenyeznének egymással. A teljesen hétköznapinak vélt háromszázalékostól, sőt akár az egyre elterjedtebb sofőrbarát, alkoholmentes fajtáktól kiindulva a határ lényegében a csillagos ég... Illetve: a Bush nevű tizenkét százalékos alkoholtartalmú belga sör.

A Bush, ami csak angolos olvasatban jelent bokrot (a szó eredendően, a derék flamandok értelmezésben cselekvésként arra utal, hogy valaki cuppantós csókot ad, de szimplán a cuppanós puszit is jelentheti...), csak a legenda szerint a legerősebb sörfajta, hiszen több más márkából is létezik tizenkét százalékos kiszerelés. A sörkészítők a fantáziájukra hagyatkozva játszadoznak a százalékarányokkal. Az angol Bombardier barna sör például 5,2 százalékban tartalmaz alkoholt, a francia La Divine pedig, amelyik aranylónak mondott tónusával új színt hoz a színskálánkra, nyolc és félig kúszott fel. Honfitársa, az Abbaye de Lille hagyományos világos sör a maga 6,1 százalékos alkoholtartalmával így már egészen szerénynek mondható.

Amikor legutóbb a kedvenc söreimről írtam egy tárcában, barátom másnap bejelentkezett a Windows Live Messanger nevű internetes csevegőn: „Egy szemfüles oklahomai rendkívül alacsony összegért jutott hozzá egy üveg 1852-ben készített Allsopp’s Arctic Ale márkájú sörhöz, az eladó ugyanis hibásan, Allsop’s-ként írta be az aukcióra kínált italkülönlegesség nevét. A hiányzó betűnek köszönhetően összesen két érdeklődő jelentkezett, és összesen 304 dollárig, azaz 56 ezer forintig sikerült feltornászni az árat” – már kezdtem azt hinni, hogy barátom kioktatást tart, amikor kiderült, hogy csak egy idézetet másolt be a szoftver által megnyitott számítógépes ablakba: „A ritkaság újdonsült tulajdonosa ismét meghirdette a másfél évszázados italt, ezúttal a megfelelő helyesírással. Ezúttal százötvenheten licitáltak, és az Allsopp’s különleges sörét végül ötszázháromezer dollárért, azaz 92,2 millió forintért sikerült értékesíteni. A különleges sör India egyik legelső sörfőzdéjében készült. Sir Edward Belcher 1852-ben expedíciót indított az Északi-sarkra, és az Allsopp’s Arctic Ale nevű sörét vitte magával. Belcher azt írta jelentéseiben, hogy a sör kitűnő orvosság a skorbut ellen. Speciális tulajdonsága, hogy csak mínusz 11 Celsius fokon fagy meg. A sört másodszorra 1875-ben főzték, Sir George Nares északi-sarki expedíciójának alkalmából. 1889-ben Alfred Barnard híres sörszakíró is méltatta a 11,25 százalék alkoholt tartalmazó sört, szép, barna színét és borra, illetve dióra emlékeztető ízét dicsérte.” Hát, hogy mást ne mondjak, harcedzett alkoholistának kell lennie annak, akinek az értékrendjében megér ennyit egy jó pofa sör...

Mikor elolvastam, meg akartam kérdezni barátomtól, honnan ered az idézet, de addigra már nem volt vonalban. Gondolom, időközben lelépett felnyitni egy fincsi sörkülönlegességet, mert a szoftver így válaszolt: „Úgy tűnik, hogy partnere nem érhető el, ezért nem küldhet neki rezgő figyelemfelkeltést.” Vigasztalódásul megnéztem a sarki boltban, s jelenthetem, nem forgalmazzák az Allsopp’s Arctic Ale márkájú italt. Tény azonban, hogy ilyen áron manapság nem is lenne túl nagy keletje...

(Magyar Hírlap, 2007. december 8.)

Oláh János születésnapi köszöntése a Magyar Írószövetségben

Születésnapja alkalmából a Magyar Írószövetségben köszöntötték 2007. november 24-én Oláh János költőt, a Magyar Napló főszerkesztőjét.

Fülig érő májjal

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Fülig érő májjal címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Fülig érő májjal

A régi vicc szerint:

– Miről lehet felismerni a vidám alkoholistát?

– ???

– Fülig ér a mája!

Rejtő Jenő, azaz a legendás P. Howardunk A három testőr Afrikában című regényének nyitó soraiban egy nemzetközi gárdával ismerkedhetünk meg: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”

Hasonló nemzetközi csapatot hoztam össze én is a múlt hévégén, amikor heti vagy talán inkább havi nagybevásárlásra mentünk a családdal az egyik bevásárlóközpontba. Mint a vasárnapi nyitva tartás megszállott híve, az ilyen kellemetlenségek alól igyekszem kibújni, vagy ha ez már végképp nem jön össze, akkor legalább úgy időzíteni, hogy hétvégére essen. Annak a reményében teszem ezt, hogy ilyenkor kevesebben vannak, rövidebb ideig kell majd várakozni a pénztárnál, ilyenek. Persze sokszor kiderült már, hogy ezzel hiú ábrándokba ringatom magam, de annyiszor talán mégsem, hogy fixa ideámtól eltéríthessen.

Nemzetközi gárdámban persze nem volt sem gyalogos, sem őrvezető, sem géppuskás, sőt salátából is csak görögöt vettünk, de most az is tárgytalan. A söröspultok előtt elhaladva a bevásárlókocsinkkal azonban úgy válogattam a kedvenceim között, hogy egy olyan internacionális csapatot hozzak össze, amelyikben minden érintett, hagyományosan sörfőző nép legnemesebb nedvei gyűljenek össze. Így került a kosárba az ír fekete sör, a Guinness, és párja, a szájhagyomány szerint vörös, címkéje tanulsága alapján azonban bordó sör, a Kilkenny. Jött rögtön a nyomukban a Maccabee világos, üveges kóser sör egyenesen Izraelből, kicsit közelebbről pedig a származása szerint ugyan szlovák, de itthon gyártott és palackozott Zlatý Bažant, és nem kevésbé tudathasadásos állapotban a címkéje szerint Franciaországban készült, eredendően mégis ausztrál Mr. Foster, azaz a Foster’s serital: Australia’s famous beer. Ha már Franciaország, akkor nem maradhatott a polcon Elzász remeke, a strasbourgi származású Kronenbourg sem. Hehe, amelynek őshazája 1664 óta a város Chronenburg nevű negyede. Meggyőződésem, hogy ételből és italból mindenhol a helyi specialitásokat kell fogyasztani, Strasbourgban tehát a város messze földön híres termékét és jellegzetes sörét kell kortyolgatni. Jó, persze nem mindenhol és nem mindent kóstolna meg az ember, de ameddig a gyomrunk bírja, addig csak előre.

A hazai ízeket és színeket bevásárlókocsinkban most a Borostyán félbarna sörkülönlegesség képviselte. A csehek világos Pilsner Urquellje végső soron nem specialitás, minden sarki boltban és utcavégi kiskocsmában kapható, de attól még lehet finom.

Utóbb kezdtem búzasöröket válogatni: az osztrák Edelweisből a szűrt, a német Erdringerből pedig a szűretlen változatot. Valamint természetesen a búzasörök királyát, a belga Hoegaardent: „Különleges, minőségi belga fehér sör. Palackban utóerjesztett, élesztőtől opálos, szűretlen. Finom és rendkívüli módon frissít. Az eredeti receptek szerinti főzésnek köszönheti opálos megjelenését.”

Ha sörről van szó, a belgák a legőrültebbek. Mindenből, ami a kezük ügyébe kerül, ők sört főznek, még az olyan gyümölcsökből is, amelyekből máshol hagyományosan rendre pálinka készül. A Leffe apátsági sörkülönlegességből, amelyik most nem a padon és a nem a tálban, hanem a korsóban foglalt helyet, ezúttal a barna változatot választottam. A számadat pedig, hogy a belgáknak több mint négyszázötven, sőt mások szerint mintegy nyolcszáz fajta sörük van, már önmagában is elképesztő. Ennyit végigkóstolni sem lehet úgy, hogy az embernek ne érjen már félúton füléig a mája.

Ha megnézzük, valóban színes összeállítás ez így, s ha nem is szeretem az „eposzi jelzőket” (copyright by Sebeők János), valóban „festőinek” mondható: világos, barna, félbarna, vörös, bordó, fehér. És mindez sörből!

Az ész megáll és egy helyben sedereg. Még szerencse, hogy a korsó nem követi példáját. Illetve majd csak néhány elfogyasztása után teszi azt...

De addig is: Egészségünkre!

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 29.)

A színész is ember

Szabó Palócz Attila feltölti első videóját a Videa.hu-n létesített videotárába:

A tökéletesített lenyúlási technika

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A tökéletesített lenyúlási technika címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A tökéletesített lenyúlási technika

Nem akarok én most ebből nyelvtani problémát csinálni, de a söntés mögött álló embert, fiatal srácot nem lehet pincérnek nevezni. A pincér vagy pincérnő az az ember, aki kijön a kocsmaasztalunkhoz, kedvesen megkérdezi, hogy mit innánk, majd tanult és sokáig keservesen gyakorolt, adott esetben B2-es mosollyal kihozza a rendelést. Végül, amikor pedig haza indulnánk, vagy az elfogyasztott italok jellegének (alkoholt tartalmazó vagy alkoholmentes) és mennyiségének (mérték a vödör, tartó az asztal) függvényében hazatámolyognánk, hazavánszorognánk, hazadülöngélnénk, hazaandalognánk, hazaténferegnénk, hazaosonnánk, hazabandukolnánk; igen, no akkor a pincér – még csak ilyenkor kedves igazán – szembesít bennünket a számlával, az elfogyasztott mennyiségek, hektoliteretek ellenértékének összegével. Amit ott helyben megtérítünk neki némi borravaló kíséretében. Vagy rosszabb esetben maradhatunk mosogatni.

A söntés mögött álló fiú vagy csajszi valami egészen más. Ő nem pincér. Esetenként lehet csapos, de amikor csak a hűtőből adja ki az italt és a kísérőt (jobb helyeken gyorsítónak is nevezik) a pénztárgépből, azaz a számlát, nos, akkor hozzá sem nyúl a csaphoz. Minden igazi, vérbeli csapos sértésnek venné, ha ezeket a kollégáit már csak a hétköznapi, igencsak pongyola szóhasználat szintjén is kiegyenlítenénk vele. Ők a vendéglátó-ipari kiszolgáló személyzet nagyon fontos láncszemei. De nem pincérek, és nem csaposok.

Nos hát, néhány napja ázottan és vizesen és sárosan és koszosan odamentem egy ilyen láncszemhez a Szigeten egy korsó csapolt sörért. A félliteres műanyag poharat, ezt az undormányt is otrombaság korsónak nevezni, de ez már egy másik nyelvtani kérdés: jelentésmódosulásnak vagy jelentésbővülésnek is nevezik. Ma már ugyanis bármit, még ezt a műanyag undormányt is nyugodt lélekkel korsónak lehet nevezni; bármit, aminek fél liter az űrtartalma. Szóval, adja ki a söntés mögül ez a figura a korsónyi mennyiségű, műanyag pakolásos sörömet, és mondja is az árát, hogy háromszáznyolcvan forint. Ezressel fizetek, s látom ám, hogy bociszemekkel nagyon néz ám, várja a bűvös mondatot:

– Négyszázból kérek vissza!

Vagy még jobb:

– Ötszázból kérek vissza.

Megszokott mondatok, gyakran elmondom én is, mindannyian ismerjük.

De állok ott a Sziget sarában lucskosan, nézek rá, és nem értem meg, miért akar mindenáron „lenyúlni”. Itt ez a rengeteg francia, német meg sok más külföldi, aki úgysem érti, mit mondanak neki, amikor kiadják a piáját. Miért nem nyúlják le inkább őket? (Naná, hogy megteszik.) Hiszen egész évben rajtunk gyakorolnak, rajtunk edzenek. Nem kaphatunk még ilyenkor sem egy kis kimenőt? Mi, kísérleti malacok.

Jól edzésben tartott láncszemem pedig durcásan keresgél az apró között, mintha nem találná azt a nyomorult húszast. Pedig csörög az erszényben bőséggel, a hangjából ítélve több kávéautomatát is ki lehetne üríteni azzal a mennyiséggel. Arra számít, hogy kapcsolok, észreveszem magam, és eszembe jut kimondani a bűvös mondatot. Igen, eszembe is jut, de látva immár performance-értékű mutatványát, inkább ráhagyom – csinálja csak. Sörömnél vagyok, ráérek megvárni a produkció végét. Sőt még rajongva vissza is tapsolom.

Amint ez a korsó kiürült.

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 12.)

A csengelei pihenőhely árnyékában

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A csengelei pihenőhely árnyékában címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A csengelei pihenőhely árnyékában

Hiába szólt a feleségem kedvesen és bizakodóan, hogy van élet százhatvan alatt is, praktikus okokból nem akartam lassítani. Minél előbb érkezünk, annál előbb kezdődhet a megbeszélt sörözés a cimborákkal. Ráadásul hétköznap utaztunk, sehol egy árva kamionstop, nem győztem kerülgetni a teherautókat. Dobos Attila dalát is – „Nem haragszik rád a kislány, fő, hogy megérkezz” – legutóbb gyermekkoromban hallottam, amikor még apám barátai gyűltek össze egy szerény kis bulizásra. Nálunk most Rolling Stones szólt egy régi kazettáról, Angie, Satisfaction, ilyenek… The best of. Ja igen, és persze a kutyasétáltatásról szóló zeneszám. Az egyik kedvencem. A sok közül.

Allan Fish, az oaklandi múzeumban 1970. október 27. és november 8. között megtartott performance-át ezzel a mottóval hirdették meg: a haverokkal való sörözés a művészet legmagasabb foka. Valószínűleg hasonlóan vélekedhetett Dmitrij Sesztakov, az 1993-ban megalakult Orosz Sörivók Pártjának (a kérdés csupán terminológiai, és elsősorban a fordítókra tartozik, de más források szerint egyszerűen csak: Orosz Sörpárt) első elnöke is. Az akkor még igencsak gyermekcipőben járó politikai szervezet alakuló kongresszusán máris megkezdődött a platformosodás: a világos és a barna sör kedvelői vitába keveredtek egymással, amit Sesztakov a kongresszus után úgy kommentált, hogy további belső harcokra is fel kell készülni. A pártnak a megalakulásáról szóló híreken túl később már nemigen jutott szó, sem történelemformáló szerep az orosz belpolitikában; talán azért sem, mert Moszkvában feltehetőleg még mindig a vodkát részesítik előnyben.

Izgalmas jelenet lehetett volna azonban, ahogy Dmitrij Sesztakov megáll az oaklandi múzeum épülete előtt 1970 őszén, és tört angolsággal érdeklődik: itt zajlik a performance? A részeg hajnalon pedig Allan Fish-sel együtt bolyongva a város utcáin, ha csak verbális szinten is, de megválthatták volna a világot. Sok-sok ilyen este, együtt eltöltött, átdorbézolt éjszaka pedig valószínűleg a valós időben jegyzett dátumoknál sokkal korábban, talán már az első kakasszóra is enyhülést hozhatott volna a hidegháborús nagyhatalmi hangulatba.

A Commodore 64-esek letűnése óta nem vagyok a számítógépes játékok megszállottja, de barátaim mesélik, hogy van egy komputeres stratégiai játék, amelyikben, ha ügyes a játékos, akár úgy is alakíthatja a dolgokat, hogy az egyiptomi fáraók korától indulva és a világtörténelmen végighaladva, már az ezerhatszázas-ezerhétszázas években is felfedezheti az emberiség az áramot. Ennyi erővel akár a hidegháború végét is előbbre lehetne, illetve lehetett volna hozni.

Csak aztán vigyázzanak jól a nagyhatalmi politika irányítói, amikor hajnalban hulla részegen hazabotorkálnak, mert bizakodástól egészen biztosan nem mentesen, de asszonyaik valószínűleg távolról sem fogadják majd olyan kedvesen a barátokkal való sörözés terén kifejtett művészi ambícióikat, ahogyan feleségem felhívta figyelmem arra, hogy bizony van élet százhatvanon alul is.

Talán egyszerűbb receptekben kellene gondolkodni. Megállni a csengelei pihenőhelynél, és nyújtózkodni egyet. Aztán pedig majd nyugodtan platformosodhatunk, hogy ki melyiket kedveli, a barnát-e, vagy a világosat. Nagy szerencse, hogy dúl a pluralizmus: a csapoltat, az üvegeset és a dobozosat is egyformán szeretjük.

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 1.)

Békeharcos bozótvágó késsel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Békeharcos bozótvágó késsel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Békeharcos bozótvágó késsel

Békeharcosnak vallotta magát Albert Einstein Egy harcos pacifizmusért címen publikált szövegében: „Én nemcsak pacifista, hanem harcos pacifista vagyok. Én harcolni akarok a békéért.” Akárhogy vegyük is, az egyik legfurcsább szóösszetételünk a „békeharcos” – a béke és a harcos fúziója –, hiszen második tagja alapvetően ellentmond az elsőnek. De nemcsak ellentmond neki, hanem egyenesen felszámolja, megsemmisíti, érvényteleníti. Mégis így, ilyen formában használjuk, s amikor kimondjuk, a legtermészetesebbnek tűnik.

A békeharc az egyik legveszélyesebb dolog a világon, hiszen aki harcosan kiáll a békéért, a béke mellett, automatikusan veszélybe sodorja magát. Kevés olyan önkényurat, egyeduralkodót, hadvezért jegyez a történelem, aki megtűrte volna a béke hirdetőit maga mellett. Aki teret engedett, helyt adott volna a békeharcnak.

Minden tomboló diktátor, akinek százak, ezrek, tízezrek élete szárad a lelkén, mindig a békét tűzte ki végcélként, „meghódítom a világot, aztán békében uralkodom”. Nem békeharcos, s nem a békét kívánja (hivatott...) szolgálni az, aki fegyverrel száll érte harcba. Nem békeharcos az, aki fegyvereket gyárt, a fegyverek tökéletesítésén dolgozik, aki fegyvereket halmoz fel – hogy aztán azokkal védhesse meg szükség esetén képzelt békéjét.

Nincs nagyobb abszurdum annál, mint amit a múlt század szocialista rendszere sulykolt belénk: „úgy dolgozzunk, mintha ezer évig béke lenne, de úgy készüljünk, mintha holnap kitörne a háború” (copyright by Josip Broz Tito, a „láncos kutya”). Ezzel pedig automatikusan igazoltnak is tekintette a fegyverkezést. Erre hivatkozva az iskolákban, hogy már a kis nebulók fejébe is beleverjék, évtizedeken át úgy tanították, hogy két fajtára osztották, megkülönböztették az igazságos és igazságtalan háborúkat. Évtizedeken át ezt hazudták tanáraink. Igen, hazugság volt, ugyanis igazságos háborúk nincsenek. Nincs olyan eszme, amelyik érvénnyel igazolni tudná a kiontott életeket. Igazságos háborúk nincsenek – csak a pusztítás, a pusztulás marad utánuk, csak halál és szenvedés, haláltábor, megaláztatás, terror, öngyilkos merénylő, csak embertelenség van.

Nem hirdetheti fegyverrel a kezében senki, hogy az igazság mellette áll. Nem hirdetheti a békét az, aki gyilkolni is képes volna érte.

Afganisztánban koreai keresztény misszionárius túszokat gyilkoltak meg a tálibok. Néhány hete volt a srebrenicai vérengzés évfordulója. Irakban még nem számolnak jubileumokat, csak az áldozatok számát jegyzik. De már azt is egyre kevésbé… Koszovó státusa a háború után nyolc évvel még mindig rendezetlen. Napjaink válsággócai sem a békéről szólnak, pedig a szilaj hadurak továbbra is a békére esküsznek, amikor katonákra bízzák a „megoldást”. „A háborús ösztönöket lehetetlen egyetlen generációból kiirtani. Teljes kiirtásuk nem is lenne kívánatos. Az embereknek tovább kell küzdeniük, de csak olyan célokért, amiért küzdeni érdemes: és ezek nem a képzelt országhatárok, faji előítéletek vagy a meggazdagodás vágya, amelyek a patriotizmus zászlójába burkolóznak. A mi fegyvereink a páncélosok és lövedékek helyett a szellem fegyverei legyenek” – írta Einstein.

Azóta pedig eltelt már néhány évtized. Úgy tűnik, vannak dolgok a világban, amelyekben ennyi idő túl kevés ahhoz, hogy változásokat hozzon.

(Magyar Hírlap, 2007. augusztus 24.)

Ahogy a Reggeli Próféta is írja

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Ahogy a Reggeli Próféta is írja címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Ahogy a Reggeli Próféta is írja

Lehet a Harry Potter-könyveket szeretni vagy nem szeretni, a sorozat sikere vitathatatlan. Hogy rögtön kitegyem a jelzőtáblát, elmondom, hogy én igenis azok közé tartozom, akik szeretik és kedvüket lelik benne. Azt egyébként sem szeretem, ha emberek úgy mondanak véleményt színházi előadásról, hogy meg sem nézik, meg persze könyvekről is anélkül, hogy elolvasnák. Pedig, mi tagadás, sokan vannak – többen is, mint amennyi tolerálható lenne –, akik csuklóból utasítják el a jelenséget, és hozzák meg negatív értékítéletüket, pedig bele sem lapoztak a könyvbe.

A sorozat szerzőjének, J. K. Rowlingnak az egyik zseniális húzása volt, hogy a gyermekkorunkból ismert régi, klasszikus mesehősöket (jó és gonosz varázslók, boszorkányok, sárkányok, koboldok, házi manók, kentaurok, óriások és egyéb mágikus lények...) átemelte a jelenbe. Úgy kötötte össze a hagyományos mondavilágot a jelen megtapasztalható, mindennapi apró kis dolgaival, hogy közben kiváló humorral fűszerezve elmesélt egy hősiességtől sem mentes történetet. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy ma, az internet, a globális felmelegedés, a műholdak, a számítógépes játékok világában még bárkit érdekelhetnének az elvarázsolt királyi leánysarjakról és hősiességtől dagadó mellű hercegi utódokról szóló történetek. Hiszen hol vannak ma már a királylányok és a fehér lovon érkező hercegek? Nagy-Britanniában, Luxemburgban, Belgiumban, Hollandiában, Svédországban és egyebütt, de egyes helyeken már így is sokkal inkább csak a bulvársajtó által futtatott botrányhősök, semmint uralkodók. Az arisztokrácia dicsősége felett úgy járt el az idő, amilyen kurta egy színműben a szerzői utasítás: jobbra el. Minden korban az hiteles, ami megélhető, ami tartalmaz a befogadónak kézzel fogható elemeket. Mintha Rowling egy nagy ívű történelmi tablót rajzolt volna meg: az őskortól indul, és ma, 2007 nyarán csak azzal érhet véget, hogy folyt. köv. A Harry Potter-sorozat hősei vasúton, buszon és autóval utaznak, újságot olvasnak (a Reggeli Próféta a legkelendőbb lap...), és tévét néznek, meg úgy általában: teljesen maiak. Ez egyszerűnek tűnik, de csinálta volna meg valaki helyette.

Azt mondják, a régész karrierje romokban hever, s van is ebben igazság, ha a feltárásokra, az ásatásokra gondolunk. Az elmúlt napok néhány híre azonban az ős- és ókorra, a régészek munkájára, sikereire irányította a figyelmet, így hát feltételezhető, hogy néhányuk karrierje épp felfelé ível. Ötvenezer éves kőszerszámokra bukkantak Észak-Franciaországban egy bevásárlóközpont építésekor; a Görögország déli részén végzett útmunkák közben egy háromezer éves, különleges mükénéi kori sírt találtak; a Zalaegerszeg és Boba közötti vasúti rekonstrukcióhoz kapcsolódva, ahol a megelőző feltárásokat egy évtizeddel ezelőtt végezték el, folytatódnak a munkák, mert római kori sírokra bukkantak.

Nemcsak a mai régészek tesznek ilyen felfedezéseket. Adrienne Mayor, az antik folklór kutatója Az ókor régészei című, 2000-ben megjelent kötetében, amelyik alcímében az Őslénytan a görög–római világban meghatározást viseli, arra vállalkozott, hogy felkutassa a mitológiai lények eredetét, s feltette a kérdést: „Mi van akkor, ha ezek a teremtmények nem csak a fantázia szülöttei?” Arra a következtetésre jutott, hogy a mitológiából ismert mágikus lények legnagyobb része valóban létezett, ha egy kicsikét másként is, mint ahogy a fantázia tovább éltette őket. Hiszen az ókor régészei is találhattak mamut- vagy dinoszauruszmaradványokat, s mivel nem tudták, hogy mikori és milyen lények lehetnek ezek, a leletekből ítélve mágikus tulajdonságokkal ruházták fel őket.

Mayor megállapítási szerint tehát szó sincs holmi miszticizmusról, a legendák és mitológiák is az adott korok realitásaira vezethetők vissza. Ahogy Rowling sem csinált semmi mást, csak a maga adott korához igazította mindazt, amit az ókor régészei egy kicsit félreértelmeztek. De gondoljunk csak bele: mennyi és mennyi csodálatos történettel lennénk ma szegényebbek, ha ők ott és akkor régen mindent pontosan meghatároznak. A Harry Potter-sorozattal biztosan.

Pedig kár lenne érte.

(Magyar Hírlap, 2007. augusztus 10.)

Akasztani való otthon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Akasztani való otthon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Akasztani való otthon

Ha hihetünk a parmenidészi gondolatnak, hogy „ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell”, akkor az ösvényen visszafelé vezető útnak és a józan ész utolsó menedékének is léteznie kell. „Eleinte, már a Johanneshausban olyan sok volt az ólom: legyen a végén is ólom. Illik ez az én ólomsúlyú létemhez” – írja Heinrich Böll Asszonyok rajnai tájban című regényének végén. Az újvidéki Híd című folyóirat 1988. márciusi számában közölt eredményhirdetés szerint Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.) nyerte a kiadó előző évi regénypályázatát: a zsűri – Bosnyák István, Fekete J. József és Juhász Géza – szerint „Kontra Ferenc kézirata egy konkrét tájegység közösségi létezésének és tájmítoszának sikeres alkotói megragadása. A lírikus szerkesztésmód és a prózaversritmus embersorsok sokaságát fogja össze füzérszerűen, s e sorsközösséget a tragikus balladai hangulat hatja át…” Erre utal a regény egyik mondata is: „…ami orvosolhatatlan, az bennünk, rajtunk esett meg…” – mondja a mű főhősének, Janinak az édesanyja, s ezzel a néhány szóval összegzi is a regényt.

Amit gyógyítani kellene, az annyira láthatatlanul bújik meg az emberekben, hogy gyógykezelése lehetetlen. Ha a Böll-regény Elisabeth Blaukrämerére gondolunk, akkor máris megvan a párhuzam, de természetesen nem ezért kötöm most össze a két regényt. Kontra Ferenc – akkoriban a lap olvasószerkesztőjeként – az Új Symposion című, ugyancsak újvidéki folyóirat 1988/12. számában írt Emir Kusturica akkor elkészült alkotásáról: „Peregnek a képek egymás után. Emir Kusturica megint elképzelt egy világot. Együtt lopakodik a nézővel a sárban, a barakkok között, az asztalnál kockázók előtt, mintha még maga sem tudná, merre kanyarodik a történet, összefüggnek-e egymással a cigányszegmentumok, vagy maradnak csupán egy jellegzetes sajátosságokkal rendelkező népcsoport hagyományainak szintjén. Az egyik jellemzőjük mindjárt a nyelv, amely behatárolja önmagát, és szükségessé teszi a film feliratozását. Kusturica korábbi alkotásaiban is feltűnt egy-egy figura, aki természetfeletti, kissé transzcendens adottságokkal rendelkezett. Ezt a »hagyományt« viszi tovább a mostani főhős, aki »megbűvöli« a pulykát, a kanalat a falra mászatja, sétáltatja a konzervdobozt, végül pedig a villát gyilkos szerszámként röpíti a cigány maffiózó torkának. Ebben a világban tehát minden összefügg mindennel, egyetlen motívum kiragadása elegendő apropót szolgáltat ahhoz, hogy belelendüljünk a film átmesélésébe. Meddő próbálkozás, mert a cselekmény tulajdonképpen szavakkal elmesélhetetlen.”

Ennyiből is egyértelmű, hogy Emir Kusturicának, a cannes-i kis kedvencnek a Cigányok ideje című filmjéről van szó, habár akkor, amikor az idézett kritika íródott, „hivatalos”-nak tekinthető magyar címe még nem volt. Az eredeti Dom za vešanje alapján született a tükörfordítás: Ház az égben. De lehetett volna még Akasztani való ház vagy Akasztásra váró otthon. A magyarországi forgalmazó ragasztotta rá később a filmre a Cigányok ideje címet. Minden bizonnyal ez Emir Kusturica legjobb alkotásainak egyike. Sokkal emberibb, sokkal valóságosabb, mint azok a filmjei, amelyeknek hamis világával világhírnévre tett szert.

Akárhogy nevezzük is, hamis világképeknek nem vagyunk híján. Az ólomsúlyú fájdalom, amelyről Böll beszélt, s amely orvosolhatatlan, nos, az bennünk esett meg, itt lopakodik velünk a sárban, a barakkok között, mintha maga sem tudná, merre kanyarodjék. S peregnek a képkockák, mint egy az emberi mozgást szokatlanul felgyorsító némafilmben.

Vagy ájultan kiterítve. És nem csupán egy jellegzetes sajátosságokkal rendelkező népcsoport hagyományainak szintjén. Sőt akár az ösvényen visszafelé haladva is. Ha másért nem, hát csak azért, „mert léteznie kell”. A parmenidészi változatlanságban gyökerezve.

(Magyar Hírlap, 2007. július 28.)

Fordított ösvényen

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Fordított ösvényen címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Fordított ösvényen

„Vagy traktátusokat írunk, vagy irodalmat. Az irodalom a józan ész utolsó menedéke, vagy annak kellene lennie” – mondta egy interjúban Danilo Kiš.

Parmenidész, a görög filozófus (i. e. 540–470) Xenophanész tanítványa volt; az utóbbi által alapított eleai iskola egyik kiemelkedő tanítványa. Tanítása szerint csak a létező létezik, amely nem keletkezett és nem pusztul el, egyetlen, mozdulatlan és teljes. Ez persze túlzottan is leegyszerűsített magyarázata tanainak, de most talán érjük be ennyivel. Ahogy ő maga fogalmazott: „Ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell. Mert van létezés / és nincs, ami nem létezik. Arra intelek, fontold ezt meg. / Mert először a kutatásnak ettől az útjától óvlak, / azután még attól, amelyen a mit sem tudó halandók / tévelyegnek, a kétfejűek: mert tanácstalanság / kormányozza keblükben a tévelygő gondolkodást, így sodródnak, / süket és vak, megigézett, különbséget tenni nem képes népség, / akik a létezést és a nemlétezést ugyanannak tartják / és nem ugyanannak, [akik számára] mindenben van fordított ösvény” (Steiger Kornél fordítása).

Nincs, ami nem létezik, tehát a nemlét sem lehetséges. Ily módon a fordított ösvénynek is léteznie kell. Ha elfogadjuk Danilo Kiš véleményét, akkor a traktátus akár a fordított ösvénnyel is azonosítható.

Böndör Pál, a Temerinben, Újvidék északi elővárosában élő vajdasági magyar költő írta Eleai tanítvány című (alcímében: Kr. e. 480 körül) versében: „Azt álmodta hogy egy sötét szobában / fekszik egy kemény fekhelyen / és kibírhatatlanul viszket / a bal bokája. Először a jobb láb- / fejét dörgölte a bal bokájához / majd – mivel nem enyhül a viszketés – / a kezét nyújtotta ki / hogy egy sötét szobában / egy megvalósult álom helyét vakarva / ébredjen fel / a rengeteg / de mégis véges számú lehetőség közül / abban a formában öltve testet / melyben megszoknia önmagát / már majdnem sikerült / Xenophanész és / Parmenidész tanításaiba kapaszkodva / és ebbe a korba is persze / melyet nevén ő nem nevezhet soha / mivel azt majd csak később / keresztelik el klasszikusnak / a perzsa / az etruszk és a karthágói / barbár fenyegetés / a hagyományos görög széthúzás / és a Iakedaimoniak erőszakos műveletlensége / ellenére is.”

Az erőszakos műveletlenségnél nincs veszélyesebb, ezt tapasztalhatjuk szinte minden tekintetben, akár a leghétköznapibb szinten is. Böndör Pál, évszázadokkal Xenophanész és Parmenidész után, Újvidéken született 1947 szeptemberében. Idézett verse az 1997-ben megjelent kötetének címadó darabja volt. A változásom könyve címmel két évvel később jelent meg újabb kötete. Költészetének kiváló ismerője, Fekete J. József, a neves irodalomtörténész és kritikus így méltatta kötetét: „Nem tudom, milyen tanuló lehetett Böndör Pál az iskolában, bár ha abból ítélek, hogy az eleai iskolából mit hozott magával, talán azt mondhatnám, hogy: kételkedő. Előző könyve, a válogatott és új verseket tartalmazó Eleai tanítvány (1997) ugyanis címében Kolophoni Xenophanész bölcseleti iskoláját tűzte ki irányelvül, amely az időszámításunk előtti VI. és V. században egy panteisztikus világelmélet keretében azt tanította, hogy a lét egységes és változatlan. Mire azonban megjelent a változatlanságot hirdető versgyűjtemény, a szerző már nagyban írta A változásom könyve verseit. […] Igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy az előző kötet végső tanulsága az lett volna, hogy a világ változatlan. Nem, Böndör már ott is inkább azt állította, hogy a világ változik, csak éppen ez a jelen pillanatban nem látszik rajta. A világgal szembeni kételyek és fenntartások eredményeképpen mostani verseiben a saját változásának szakaszait fogalmazta meg.”

Böndör fordított hát egyet ösvényén: a változatlanság tagadásától a változó tanítása felé. Mintha visszafelé is vezetne út. Nagy kérdés azonban, hogy a traktátusokból van-e, létezik-e a józan ész utolsó menedékéhez visszavezető útvonal. Amelyen akár el is tévedhetünk.

(Magyar Hírlap, 2007. július 21.)

Szerepek és hordozóik

A Magyar Hírlap és a Csongrád Megyei Napilap is közli Szabó Palócz Attila írását Szerepek és hordozóik címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Szerepek és hordozóik

Nyakkendősen, márkás cuccokban, lezser vagy sportos holmikban, strandpapucsban, baseballsapkában, felemás cipőben, szalmakalapban, térd- vagy könyökvédővel, esetleg meztelenül – minden csak egy szerep a hétköznapokban. Szakadt farmerben, rojtos rövidnadrágban, gumicsizmában, kismamaruhában, tarka ingben, bakancsban vagy szandálban, fürdőköpenyben vagy hálóingben, festett vagy batikolt pólóban, bikiniben vagy fürdőruhában – minden csak egy-egy olyan szerep, amelyet következetesen végig kell játszani.

A nyolcvanas évek második felében a diákszínjátszók regionális találkozóján az egyik csoport saját darabot mutatott be, a szerző, aki rendezőként is jegyezte az előadást, maga is színpadra lépett. Az egyik jelenetben a fiatal fiú kiabálva ledobálta magáról a ruháit, és meztelenül maradt a deszkákon. Panyókára vetett lenge magyarban... A szervezők érdektelenül (nem érdekelte őket), a zsűritagok pedig fenntartásokkal ugyan, de pozitívan fogadták a középiskolások megnyilvánulását. A közönség kissé talán meglepődött, de semmilyen komolyabb ellenreakciót nem váltott ki a jelenet. A legnagyobb problémát, jellemzően, épp annak a színtársulatnak a vezetője okozta, amelyik a darabot a vetélkedőre benevezte. Amikor megtudta, hogy vetkőzés van az előadásban, le akarta állítani az előadást, szerette volna megakadályozni, hogy a srácok fellépjenek. A darab szereplői végül a saját szakállukra utaztak el a vetélkedőre, saját társulatuk ellenszelétől kísérve. Egy ismert filmrendező (akinek a nevét itt és most „tapintatosan” elhallgatom, mert nem tudhatom, ma már hogyan viszonyul több mint húsz évvel ezelőtt kimondott szavaihoz: ha nem vállalná, ne hozzam kellemetlen helyzetbe; de ismerve őt, meggyőződésem, hogy vállalja...), aki jelen volt az előadáson, de a bírálóbizottságnak nem volt a tagja, később egy interjúban így beszélt az esetről: „Az volt az egészben a megdöbbentő, hogy ezek a fiatalok szinte bocsánatot kértek azért, mert csináltak valamit. Ez engem nagyon feldühített, hisz merészséget, szókimondást várok azoktól az emberektől, akik művészetekkel szeretnének foglalkozni. Azért várom el tőlük, hogy higgyenek abban, amit csinálnak, hogy ne szégyelljék a bátorságukat! A cenzúra mérge belopta magát középiskolásaink szervezetébe, és ez nagyon elgondolkodtató.” Egy másik kérdésre válaszolva, amelyikben arról kérdezték, hogy a saját filmjeiben hogyan viszonyul a meztelenséghez, így fogalmazott: „Hetvenkettőben még kivágták filmemből a meztelenséget. Ma már a ruhátlanság nem jelent külön gondot. Ha a meztelenség funkcionál egy drámában, azt meg kell csinálni. A […] fiatalok előadásában összezárt emberek küzdenek, és amikor ezek az összezárt emberek egymásra rontanak, mindenből kivetkőzve, akkor van értelme lemeztelenedésüknek. Rodin szerint az érzelem az ember hátán is tükröződik. Neki, Rodinnak is fontos volt az, mint híres szobrásznak, hogy meztelenül, pőrén mutassa be a gondolkodó férfiút. Gyönyörűen tükrözi a bőr a belső világot. Belső világunkat.”

Jó kis ördögi körbe keveredtek a történetünkben szereplő középiskolások: egyfelől a saját társulatvezetőjük akarja megakadályozni fellépésüket, másfelől pedig azok is szidják őket, akik támogatták vállalkozásukat. Az eredendő hibát, amelyet a filmrendező fölrótt nekik, akkor követték el, amikor megérkeztek a vetélkedőre, és megkeresték a zsűrit, hogy beszámoljanak arról: a saját szakállukra jöttek el, a társulat, amelyik benevezte darabjukat, már nem támogatja őket.

S történt mindez a múlt század nyolcvanas éveiben.

Hűvösen és rezignáltan, merészen vagy elbátortalanodva, nagyképűen, fennhéjázva, sértően és meghunyászkodóan, fennkölten akár – minden csak egy szerep a hétköznapokban. Felajzottan, tobzódva, leleményesen vagy inkább csak tétlenkedve, sírógörcsben, szégyenlősen, megalázva, kegyelettel vagy mélységes gyászban, önfeledten – minden csak egy-egy olyan szerep, amit következetesen végig kell játszani.

Mielőtt végleg legördül a függöny.

(Magyar Hírlap, 2007. július 7.)

(Csongrád Megyei Napilap, 2007. július 7.)

Mihály atya emlékezete

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Mihály atya emlékezete címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Mihály atya emlékezete

Kamarás, eredeti nevén Velhaber Mihály újvidéki ferences barátot a második világháború végén a bevonuló délszláv partizánok gyűjtőtáborba hurcolták. Az atya a könyveit a Jugoszláv Népfelszabadító Hadseregnek – ahogy a partizánokat nevezték – a városba való bevonulása előtt néhány nappal az egyik közelben élő hívőnél helyezte el. A gyűjtőtáborból való szabadulása után Velhaber atyának el kellett hagynia az országot, Magyarországra távozott. Özv. Siposs Jánosné, a hívő, aki családjával a ferencesek templomának utcájában élt, és aki a könyvek megőrzését vállalta, 1993 januárjában bekövetkezett haláláig hűségesen őrizgette a rábízott köteteket, amelyek az ő örököseitől kerültek hozzám.

Mihály atya, aki Siposs Jánosné gyóntatója is volt, művelt emberként, német és magyar nyelven is misézett. Hozzám került könyveinek egyikében egy írógépen írt, úgymond kéziratos szöveget találtam ezzel a címmel: 1941 Karácsony. Habár csak feltételezhetjük, hogy ennek a szerzője Mihály atya volt, a hosszú életű ferences barát előtt tisztelegve teszem most közzé betűhíven az alábbi részletet:

„Leszállt a földre a legszebb éjjel,

Sugárzó fény özönlött széjjel.

Eljött közénk az ég Királya,

Kicsike karját feléd kitárja,

Szivedet égő szivére várja.

Eljött az ég és föld Királya… Kire a népek már oly régen epedve vártak. Ma lett valósággá, ami után sírt az emberek lelke évezredeken át. Harmatozzatok, égi magasok! Ma teljesült az álom, meghasadt az Ég és a második Személy most a földre lép, mézet ont az ég.

Oh, hát akkor az egész föld, minden teremtmény, az összes ember és állat várja, hogy hódolhasson Felsége előtt! Minden lélek boldog, ha hozzá tér be az Ur, a Dicsőséges! Ha köszöntheti a próféták által megjövendölt Megváltót. Vállán vagyon a fejedelemség, és hívatik az Ő neve csodálatosnak, erősnek, a jövendők atyjának, Istennek. Az Isten dél felől jön, dicsősége elborítja az egeket és dicséretével teljes a föld. Az Ő fényessége a világosság.

De mit látunk Betlehemben? Nincs pompa, nincs diadalmenet… Éjfél van, mélységes csend. Ember, állat egyaránt nyugszik a földön. Semmi sem árulja el az éppen most végbement nagy eseményt: hogy eljött közénk az ég Királya! Mert bevonulását nem így vártuk. Ez itt páratlan, isteni bölcsesség tervezete szerint folyt le. Nem ijesztő, nem félemlít meg senkit, dicsőség nem övezi az örök atya megtestesült Fiát. Nem hódolatot akar, hanem bizalmat, nem rettegést, hanem szeretetet. Nem földre borulást vár, hanem szívére simulást: kicsike karját felénk kitárja, szívünket égő szívére várja. Boruljunk hát oda és hallgassuk, miről dobog, mit is mond nekünk e Kisded. Mert e Gyermek már születésének első percétől fogva oktatni, példát adni akar.

1. Fenséges Ur, mégsem keresi a maga dicsőségét.

2. Szegénységben is gazdag. […]

1. Hatalma, dicsősége végtelen. De most elrejti. Nem a Magam dicsőségét keresem, hirdeti. Csupán egynek dicsőségét óhajtja, az Atyáét a magasban. Kinek az angyali kar is zengi a Glóriát. Ez a jel: Kisdedet találunk, pólyákba takarva, jászolba fektetve. Ez a jel. Névtelen, ismeretlen Gyermek. Hogyan is gondolnánk, hogy így dicsőséget akar?

2. Üresen, szegényen jött – látszólag. Szalma, jászol, istálló… Végső szegénységet hirdet. Igazán földhöz tapadt szegénység, nyomor ül a barlangban. Nincs itt ház, hanem üreg; ajtó sincs; a barlangban nincs tűzhely, nincsenek bútorok, szerszámok… Igazán kevés gondot fordítottak a Király fogadtatására! Ember nem épített, nem készített elő semmit, talán még a kőjászol is vízmosás eredménye… Az állatvilág is fukar volt a Kisdeddel szemben: a teve nem adott puha szőrt, sem a bárány meleg gyapjút; csak az ökör és a szamár áll a jászolnál, az meg nem adhat semmit, csak lehel… Mintha csak külön így lenne kitervezve, kieszelve…

Igen.

Így illett ez a mindenség Királyához. Nem kell Neki semmi a földből, a szellem gazdagságát az anyag fölé helyezi. Az megtartja, erről lemond. Édesanyjának érintetlen szüzességén kívül nem foglal le semmit. Így független, ez illik Hozzá! Lehetne-e méltóbb helyet találni számára? Melyik palota, milyen terem, díszes bölcső, puha pólya volna méltóbb és megfelelőbb?

És kitől fogadhatná el mindezt? Ha rájuk szorulna, úgy érezzük, szenvedne páratlan nagysága, függetlensége, gazdagsága…”

(Magyar Hírlap, 2007. június 23.)

Külső szemlélő nélkül

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Külső szemlélő nélkül címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Külső szemlélő nélkül

A családi legendárium jegyezte fel, hogy sógorom kiskorában, négy-öt évesen imádta a villamost, a gondos, idős nagynéni pedig a csöppség kedvét lesve teljesítette annak minden óhaját. A gyermek olyan aprócska volt, hogy neki még nem kellett jegyet váltani, a nagynéni pedig már nyugdíjas, kiöregedett a viteldíjköteles korcsoportból. És mit tett a „defekt duó”? Reggel felültek a villamosra, s egész nap utazgattak ingyen, ide-oda, a legfontosabb turistacélpontok között. De nem szálltak volna le, hogy célba érve körülnézzenek, bámészkodjanak, fényképezgessenek, nem. Ehelyett inkább indultak vissza, vagy tovább, más irányba, vagy ahogyan már a véletlen hozta. A nagynéninek is tetszett a program, hiszen ingyen volt, sógorom meg, aki manapság már távolról sem olyan aranyos kis csöppség, élvezte a villamosozás élményét.

Közben persze dolgozott a BKV, fogyott az üzemanyag, működött a gépezet.

Bárdos Deák Ágnes, a Kontroll Csoport énekesnője tavaly ünnepelte ötvenedik születésnapját. Az egybeesés véletlen, de ha már említettem, hozzáteszem gyorsan, hogy ugyanazon a napon született, mint a sógorom – néhány évvel korábban. November 27-én, Áginak a Gödör Klubban megtartott, koncerttel egybekötött születésnapi bulijára jelent meg Bardo címmel egy alkalmi cédé, amelynek az Ellenőr úr című nyitódalában a művésznő megénekelt egy idevágó témát: „Ellenőr úr, kérem / se pénzem, se buszjegyem. // És ellenőr úr, kérem, / lejárt a bérletem. // És ellenőr úr, kérem, / elhagyott a kedvesem.” Igen, hát vannak az életben ilyen kellemetlen pillanatok is…

Vannak pillanatok, amikor az ember csak keresgél. A külső szemlélőnek – ha lenne – akár úgy is tűnhetne, mintha teljesen cél nélkül, éppen csak a keresgélés kedvéért tenné ezt. Hátha kisül belőle valami. Valami használható…

Hátha a kezünkbe akad valami, amit fontosnak vélünk, vagy csak úgy futólag – érdekesnek, jelentősnek, fontosnak látszik. Külső szemlélő nélkül.

A kibicnek mindegy – szokták mondani. A külső személőnek is szinte minden egyre megy. Nem válogat. Mert nem figyel. Akármi történjék is a szemközti ülésen, vele szemben, akármi kerüljön is a látókörébe – közömbös. Mert nem veszi észre. Csak szemlélő és nem megfigyelő. A szemlélő szemlélőjének a szemlélője – Dürrenmattot kissé kifordítva.

A legjobb kiindulópont, mint mindig, ezúttal is Parmenidész. Töredékeiből (mert, sajnálatos módon, csak azok maradtak ránk) idézem: „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés.” Majd pedig: „A gondolkodás számára a távol állók ugyanúgy szilárdan közeliek, / mert [a gondolkodás] nem vágja szét a létezőnek a létezővel való összefüggését / sem [úgy, hogy] mindenfelé a kozmosz rendje szerint teljesen szétvágott [legyen], / sem [úgy, hogy ily módon] összeállított [legyen].” És végül: „Közös az, / ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem” (Steiger Kornél fordítása).

Akárcsak a keresgélésben: ugyanazt találom. A pillanat hatása olyan, mintha a saját farkába harapó kígyót ábrázoló kis csecsebecse villanna fel a metrón velünk szemben ülő ismeretlen utas nyakában. Mert nincsenek lineárisan elmesélhető történetek, hiszen semmi sem azért az, ami, mert nem lehetett volna bármi más. Az ördögi körök ugyanúgy önmagunkban végződnek, ahogy a saját farkába harapó kígyót szokták ábrázolni. Amit lineárisan mesélnek el, „adnak elő”, „vezetnek elő”, abból csak eltagadják a mellékszálakat. Pedig azok fontossága vitathatatlan: visszavezetnek az alapvető, lineáris történet egy olyan pontjára, ahová nélkülük nem juthatnánk el.

Bérlettel vagy anélkül, valahová egyszer csak megérkezünk, ahogy a „defekt duó” is tette. Parmenidész tudta jól: mindig ugyanoda. Mintha csak a keresgélés öröméért kutakodnánk: melyik történetből mit tagadtak el? A mellékszálak vajon milyen háttéralkukat, érdek-összefonódásokat, panamákat rejtenek? Egy-egy lineárisnak álcázott történetben.

(Magyar Hírlap, 2007. május 19.)

Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát

Heinrich Böll, akit életében nagy kölni bohócnak neveztek, Asszonyok rajnai tájban című regényének (Magvető Könyvkiadó, Világkönyvtár sorozat, Budapest, 1987) egyik nemesi származású szereplője a maga emberséges és szelíd, ám mégis kifejezetten határozott módján lázad a mű sivár és önös érdekekért harcoló világa ellen. Barátja „balesetének” napján baltával veri szét, aprítja tűzifává a vagyont érő hangversenyzongoráját, majd elégeti az egészet. Tette a maga igencsak sajátos módján rituális cselekedet, és egyfajta fanyar eleganciát is hordoz magában. A mű főhősei persze az egészet egyszerű balhénak tekintik: mivel a pénznek nincs szíve, így nem vághatta abba a baltáját – mondják. Karl von Kreyl, ez a fiatal gróf, követőre talál: valaki éjszakánként bankárok hangversenyzongoráit szereli szét és készíti elő a kandalló mellé tűzifának.

„Mivel ebben a regényben minden a képzelet műve, csak a képzelt cselekmény színhelye nem, a szokásos óvónyilatkozatok egyikére sincs szükség. A hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van” – írja Böll mindjárt az elején. A színhely pedig Bonn. És mivel nem vélheti, hogy érintve van, valójában a város a főszereplő, s innen a rajnai táj. A bálok, misék és fogadások mesterkélt világában, miközben Böll hősei rendre mind miniszterek, bankárok és vezető politikusok, akad valaki, aki nem illik a képbe: Erika Wubler, a volt cipőbolti eladólány. A „szürke eminenciás” Hermann Wubler felesége megelégeli ezt a színjátékot. Nem ő az első, s mint később kiderül, nem is az utolsó. Az ex-Blaukrämerné, Elisabeth Blaukrämer, akinek a házasságát a miniszterrel az egyház is semmisnek nyilvánította (még ezt is sikerült elintézni jófajta kapcsolatok révén…), már szanatóriumban él. Egy olyan szanatóriumban, ahová azok kerülnek, akiknek az egyetlen betegsége az, hogy nem tudnak és nem is akarnak hallgatni az igazságról. Ebben a szanatóriumban aztán mindegyiküknek megadatik a lehetőség arra, hogy egészségi és főként pszichikai állapotuk odáig fajuljon, amikor már tényleg szükséges a szanatóriumi kezelés.

Böll azt mondja: „A velem valóknak mindenütt, ahol csak vannak.” A szerzőnek egyik főhősnője, Erika Wubler szájába adott szavaival: „Egyetlen szó, de még egy bíborosi sem hangzott el a bombák és a rakéták ellen, egy hang se. A tiéd se. Akkor miért csodálkozol, hogy oda a vigasz, oda az a makulátlan szépség, amelyet valaha még egy kenetes prédikáció se háboríthatott volna meg.”

Életművét lezáró regényében Heinrich Böll markáns nőalakokat ábrázolt. Olyan nőalakokat, akiket mi, miközben itt ülünk ebben a valóságnak nevezett szanatóriumban, gyengeségeikkel együtt is erőseknek és törhetetleneknek láthatunk. Még ha tudjuk is róluk – hiszen szépen mondja Böll –, hogy nem azok. És nem kell párhuzamokat keresni, hiszen: „a hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van”. Mindegy tehát, hogy Bonn, Brüsszel, Budapest, Kerepestarcsa, Bivalytaszajtanád, Alsó- vagy Felsőmocsolád. A szerző regényét a hidegháború éveiben írta. Hogy ma mit tekintünk a hangversenyzongorával behelyettesíthető jelképnek, az mindenkinek a magánügye – van, aki számítógépmentes napot tart, van, aki kikapcsolja a tévét.

De hogy időnként valóban jólesne tűzifává aprítani ezt a jelképes valamit, ezt az izét, ezt a micsodát, már Erika Wubler idézett gondolatain is túlmutat: mert a kellő szavak megfelelő helyen nem hangzottak el.

(Magyar Hírlap, 2007. április 30.)

Politikai Kálvin

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Politikai Kálvin címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Politikai Kálvin

Ahogy olvastam én, ugyanúgy olvashatta bárki más is a nemrég megjelent hírt: „Lenin-interjú, Buharin-levél, a The Daily Worker című amerikai munkáslap fotóanyaga, Joe Hill végrendelete, ilyen és hasonló történelmi dokumentumok szerepelnek az Egyesült Államok Kommunista Pártjának archívumában, amelyet a párt a New York-i Egyetemnek ajándékozott” (MTI, 2007. március 26.)

Michael Nash, az egyetemi könyvtár igazgatója a La Repubblica című olasz napilapnak adott interjúban kivételes szerencsének minősítette az adományt, és reményét fejezte ki, hogy az anyagokban választ találnak azokra a régóta tartó vitákra is, amelyek az amerikai kommunisták és Moszkva kapcsolatára vonatkoznak. A lap ízelítőt közölt a gyűjteményből, és kiemeli azt a beszámolót, amelyet egy Minor fedőnevű radikális újságíró írt egy beszélgetésről, amelyet Leninnel folytatott Moszkvában, 1918-ban. Lenint a beszámoló szerint elbűvölte Amerika, bizonyos vonatkozásban „nagy országnak” tartotta. Ugyanakkor megkérdezte az újságírót: mit gondol, mikorra érkezhet el oda a forradalom – a bolsevik vezérben fel sem vetődött, hogy a forradalmi hullám nem éri el az Amerikai Egyesült Államokat. Minor el volt ragadtatva interjúalanyától, akit „politikai Kálvinnak” nevezett.

Néhány évvel ezelőtt szomszédom úgy döntött, hogy helyet csinál magának a lakásban. Mert már alig fértek be feleségével. Felhalmozódtak a régi, már huzamosabb ideje nem használt dolgaik, amelyektől hol nosztalgiából, hol meg más, leginkább megmagyarázhatatlan kötődések okán nem tudtak megválni. Egy radikális mozdulattal szomszédom úgy döntött, hogy mindent kihajít a szemétre. Vannak reggelek, amikor ilyen elhatározással ébred az ember. Soha többé egy szál cigi sem, soha többé egy korty pia sem, soha többé egy bögre kávé sem, soha többé az öregecskedő asszonyt…

Franc se tudja, én valahogy sohasem voltam elragadtatva Lenintől, Minorral nehezen vergődtünk volna zöld ágra ebben. Már akkor sem bírtam az „ipsét”, amikor középsuliban felelnem kellett volna marxizmus tantárágyból a proletárdiktatúra témaköréből, s mondtam Tökszi néven elhíresült tanáromnak, hogy „én úgy gondolom, igazságos diktatúra nincsen – ha proletár, ha nem”. Tökszi régi bútordarab volt az iskolánkban, az igazi nevére talán már ő sem emlékezett, régi vágású oktatóként már szüleimet is tanította. Egyébként történelem-filozófia szakos tanár volt, így egyáltalán nem véletlen, hogy rásózták a marxizmus oktatását. De amolyan szórakozott tanártípus is volt, az ezzel kapcsolatban létező összes sztereotípiának megfelelő, s ebből eredt az évtizedek óta ráragadt gúnyneve is. Könnyen, alig néhány kérdéssel el lehetett téríteni a tananyagtól a történelem és a filozófia sokkal izgalmasabb területei felé. Így előfordult nemritkán olyan is, hogy teljes tanítási órákat töltöttünk el – hangsúlyozom: marxizmus tantárgyból – úgy, hogy közben a Bibliáról, a világvallásokról, II. János Pál pápa politikai jelentőségéről beszélgettünk. Ezek az órái valóban izgalmasak voltak.

De Lenint már akkor sem kedveltem, nem is nagyon értem, miért csillant fel a szemem, amikor a szomszédom által folytatott spontán lomtalanítás alkalmával megláttam a szovjet forradalom nagy hősének kislemezét. A szemétben. Bakeliten. Régi, fekete korongon. „Csillogó fekete lemezeken Little Richard énekel”, és Lenin mondja el beszédeit. Akkor már ismét volt lemezjátszóm, a bakelitekhez kötődő nosztalgiám jegyében szereztem egy régit (nem akartam újkeletűt venni, amilyet a DJ-k, a lemezlovasok használnak…), szlovén gyártmány, méteres hangszórókkal, az ablakot is alig lehet kinyitni tőlük (lemosni meg aztán végképp lehetetlen…). Abba, Boney M, Eagels, Doors, Beatles, Korni Grupa, Bijelo Dugme, Fleetwood Mac, Smokie, Jefferson Airplane, Rolling Stones és Lenin. Mi tagadás, furcsa, de érdekes válogatás. Hiszen, mint azt Menyhárt Jenőtől tudjuk rég, „minden egyformán popzene”.

(Magyar Hírlap, 2007. április 10.)

Hóember a gyermek titkos sírhelyénél

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hóember a gyermek titkos sírhelyénél címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hóember a gyermek titkos sírhelyénél

Amikor megjelent Kontra Ferenc horvátországi magyar író Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988), még nem is sejthette sem a szerző, sem olvasója, hogy a tragédiák (a kötetben főleg családiak) egymásba fonódó sorozata, amelyeket gyermekkorának kedvelt helyszíneiről megelevenített, alig néhány év múlva – ezúttal valamelyest modernebb formában – a valóságban is megismétlődnek a Drávaközben és Horvátország baranyai területén. Amikor a témát már jószerével csak az emlékezetből, idős emberek elbeszéléseiből lehetett felidézni – mint tette azt Kontra regényében –, újra kitört a háború. A 20. század utolsó európai háborús láncolata vonult végig a Balkánon, az egykori Jugoszlávia volt tagállamain. Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Koszovó.

A tanyák életének ma már megszűnő félben lévő világát ábrázolja a szerző a regény első részében. Egyik főhőse, a paraszti család ifjú sarja, Jani, a történet elején még kisfiúként figyeli környezetét. Kontra úgy szövi a mű cselekményét, hogy a bemutatott – rendre tragédiában végződő – emberi sorsok fájdalmasan érintsék hősét. Így formált élethelyzetében különösen érdekes és megható az a gyermeteg és makacs szeretet, amely Janit egy egyszerű kosárhoz köti – hiszen a szemléletesen bemutatott tanyai világban még minden ilyen apróságnak jelentősége volt –, talán csak azért, mert ő választotta ki, amikor megvették. Idézem: „…ezt vittem magammal a hegyre, akkor is, amikor a fülét dróttal kellett megerősíteni, amikor régen lekopott róla a díszítés…”

A szerző akkor tér át a tanyák világának ábrázolásáról a drávaközi falvak bemutatására, amikor a család a faluba költözik (ezt a mű szempontjából talán szükségszerű elemnek is mondhatjuk), azonban Jani addig megszokott élete ekkor összeomlik, elsősorban a személyes vonatkozások miatt, s új fogódzókat keres: „…egy ismerős tekintet. Fájdalom bujkált az arc könnyű árnyékaiban. Márványbőrén tökéletes összhangban helyezkedett el az orr arányos vonala, a szemek tiszta íve…”

Szalma Mariska, akinek a fényképéről beszél idézett szavaiban a mesélő, nem tűnik fel a regényben, csak a fényképét találja meg a kisfiú frissen vásárolt falusi házuk padlásán, s az a rituális mozdulat, amellyel visszahelyezi régi helyére, tisztelgés egy irreális álom előtt.

A regény Annája is rituálisan viszonyul a múlthoz. Gyermekének titkos sírhelyénél – a falutól ez igen messze esik – hóembert épít. A gyermek koraszülött volt, ezért halt meg. Forgács Pista, az apa, nem is tudott arról, hogy gyermeke fogant, született és meghalt.

Egy regény rituális jegyei és terei ezek, amelyek a szerző gyermekkorának helyszíneiről felidézve legalább annyira valósak, mint bármely elmesélt történet. A padláson hagyott fénykép ma már valószínűleg akkor sem lenne meg, ha a történet úgy igaz, ahogy írva van. És amikor hóembert építenek, akkor sem biztos, hogy azt a gyermeket szórakoztatják vele, akiről úgy gondolták, ott van titkon eltemetve. Talán már az álmok sem annyira irreálisak, mint egykor régen, a háború előtt voltak. Vagy hát nem is volt az álmokkal semmi baj. Önmagában a háború volt irreális.

(Magyar Hírlap, 2007. április 3.)

Lobogótaposók

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Lobogótaposók címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Lobogótaposók

Úgy gyűlt a képernyő elé a család, mint alamizsnáért a koldusok. Látjuk ám, hogy az út szélén parkoló kocsisor mellett emberek zászlókkal integetnek. A riporter gyorsan fölvilágosít: a félpályás útlezárással demonstráló tüntetők megvertek egy autóst, aki „beszólt” nekik.

„Ha egy nép a sötétben él, ne zászlót vigy előtte, hanem lámpát” – írta Kopátsy Sándor. A tüntetőknek is inkább ezt kellene ajánlani?

A híradó szerkesztőjének a téma másfél percet ért, csak addig érdekes, amíg lehet a takaróképeken bevert szélvédőket mutogatni.

„Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere” – írta Ady Endre a Budapesti Napló 1905. július 18-i számában. José Echegaray y Eizaguirre, írói álnevén José Hayaseca (1832–1916), spanyol drámaíró 1904-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Ady egyáltalán nem üdvözölte rajongással az író politikai szerepvállalását.

Amikor néhány évvel ezelőtt március 15-én kisétáltunk a Hősök terére, úgy gondoltuk, hogy ünnepi alkalmakkor ez a legalkalmasabb helyszín a látványos megemlékezésekre, de fogalmunk sem volt, hogy milyen szervezett program lesz/volt/van ott. Rossz előjelként egész nap szitáló eső kísérte utunkat. A Hősök terén pedig belefutottunk egy MIÉP-nagygyűlésbe és a hozzá tartozó alkalmi kirakodóvásárba. Mindenféle zászlókat árultak, kicsiket, nagyokat, papírból, vászonból, selyemből, trikolórt, lyukkal a közepén és nélküle, árpádsávosat. Ahogy ott sétálgatunk, látom ám, hogy az egyik selyem nemzeti trikolór széle a tér betonjára lóg, bele az esőlébe, s nedves talpak taposnak rajta átázott cipőkben. Persze, csak én lehetek olyan hülye, hogy erről rögtön az jusson eszembe: méltatlan a nemzeti ünnephez. Megszólítottam hát az eladó lyánykát, hogy emelné már fel, hiszen az ő hatásköre. „Nem baj, van másik” – mondta, s legyintett, fel sem tűnt neki, hogy nem a portékáját akartam óvni és védelmezni. No, hát máris ott vagyunk a kofák piacán.

Mint a kofák piacán általában, itt is széles kínálatból válogathatunk. Ott van Echegaray koszorús feje, talán balzsamozva, talán viaszból kiöntve, talán pólóra nyomtatva, talán made in China. Ott vagyunk a kofák piacán akkor is, amikor a híradónak csak azért ér meg másfél percet a zászlólobogás, mert betört szélvédőket mutogathat. És a kofák piacának mentalitásáról tanúskodik az is, ha kezünkben úgy lobogtatjuk a zászlót, a nemzet jelképét, hogy közben a lábunkkal taposunk rajta átázott cipőben – eladó méltóságunk és önbecsülésünk.

A politika világa gyakorta rácáfol a természet törvényeire, de ez utóbbiak szerint délidőben sötétség csak napfogyatkozással egybekötve lehetséges. Holland turistákkal ültünk 1999. augusztus 11-én Szegeden a teljes napfogyatkozásra várva, ők csak azért utaztak el ide, mert kifigyelték, hogy a természeti jelenség a Szombathely–Siófok–Kiskőrös–Szeged–Makó középvonalon volt a legteljesebben megfigyelhető. A város főtere dugig telt, egy csikket sem lehetett volna leejteni. Amikor a Hold 110 kilométeres árnyékfoltja 12 óra 55 perckor eltűnt a Nap elől, és ismét a napszaknak megfelelő világosságban találtuk magunkat, a terén felzúgott a taps. Megtapsoljuk a Napot, az égitestet?! – néztünk egymásra döbbenten. Tenyerünk összecsapkodása mégis spontán volt, nem is gondoltunk arra, mekkora abszurditást művelünk. A taps pedig jogos volt, az égitest valóban kiérdemelte.

Sokszor az abszurdnak tűnő megoldások a legcélravezetőbbek. De ilyeneket nem forgalmaznak a kofák piacán. Aki a véleményének szeretne érvényt szerezni, a kreativitására kell támaszkodnia. Valami olyat kell kitalálnia, amin még nem tapostak nedves talpak. Ahogy a nemzet jelképeivel is csak méltósággal szabad bánni. Egy 110 kilométeres árnyékfolt a Nap előtt különleges természeti jelenség, a 110 milliméteres talpnyom azonban a nemzeti lobogón mindenkor rosszat sejtet.

(Magyar Hírlap, 2007. március 14.)