Politikai Kálvin

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Politikai Kálvin címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Politikai Kálvin

Ahogy olvastam én, ugyanúgy olvashatta bárki más is a nemrég megjelent hírt: „Lenin-interjú, Buharin-levél, a The Daily Worker című amerikai munkáslap fotóanyaga, Joe Hill végrendelete, ilyen és hasonló történelmi dokumentumok szerepelnek az Egyesült Államok Kommunista Pártjának archívumában, amelyet a párt a New York-i Egyetemnek ajándékozott” (MTI, 2007. március 26.)

Michael Nash, az egyetemi könyvtár igazgatója a La Repubblica című olasz napilapnak adott interjúban kivételes szerencsének minősítette az adományt, és reményét fejezte ki, hogy az anyagokban választ találnak azokra a régóta tartó vitákra is, amelyek az amerikai kommunisták és Moszkva kapcsolatára vonatkoznak. A lap ízelítőt közölt a gyűjteményből, és kiemeli azt a beszámolót, amelyet egy Minor fedőnevű radikális újságíró írt egy beszélgetésről, amelyet Leninnel folytatott Moszkvában, 1918-ban. Lenint a beszámoló szerint elbűvölte Amerika, bizonyos vonatkozásban „nagy országnak” tartotta. Ugyanakkor megkérdezte az újságírót: mit gondol, mikorra érkezhet el oda a forradalom – a bolsevik vezérben fel sem vetődött, hogy a forradalmi hullám nem éri el az Amerikai Egyesült Államokat. Minor el volt ragadtatva interjúalanyától, akit „politikai Kálvinnak” nevezett.

Néhány évvel ezelőtt szomszédom úgy döntött, hogy helyet csinál magának a lakásban. Mert már alig fértek be feleségével. Felhalmozódtak a régi, már huzamosabb ideje nem használt dolgaik, amelyektől hol nosztalgiából, hol meg más, leginkább megmagyarázhatatlan kötődések okán nem tudtak megválni. Egy radikális mozdulattal szomszédom úgy döntött, hogy mindent kihajít a szemétre. Vannak reggelek, amikor ilyen elhatározással ébred az ember. Soha többé egy szál cigi sem, soha többé egy korty pia sem, soha többé egy bögre kávé sem, soha többé az öregecskedő asszonyt…

Franc se tudja, én valahogy sohasem voltam elragadtatva Lenintől, Minorral nehezen vergődtünk volna zöld ágra ebben. Már akkor sem bírtam az „ipsét”, amikor középsuliban felelnem kellett volna marxizmus tantárágyból a proletárdiktatúra témaköréből, s mondtam Tökszi néven elhíresült tanáromnak, hogy „én úgy gondolom, igazságos diktatúra nincsen – ha proletár, ha nem”. Tökszi régi bútordarab volt az iskolánkban, az igazi nevére talán már ő sem emlékezett, régi vágású oktatóként már szüleimet is tanította. Egyébként történelem-filozófia szakos tanár volt, így egyáltalán nem véletlen, hogy rásózták a marxizmus oktatását. De amolyan szórakozott tanártípus is volt, az ezzel kapcsolatban létező összes sztereotípiának megfelelő, s ebből eredt az évtizedek óta ráragadt gúnyneve is. Könnyen, alig néhány kérdéssel el lehetett téríteni a tananyagtól a történelem és a filozófia sokkal izgalmasabb területei felé. Így előfordult nemritkán olyan is, hogy teljes tanítási órákat töltöttünk el – hangsúlyozom: marxizmus tantárgyból – úgy, hogy közben a Bibliáról, a világvallásokról, II. János Pál pápa politikai jelentőségéről beszélgettünk. Ezek az órái valóban izgalmasak voltak.

De Lenint már akkor sem kedveltem, nem is nagyon értem, miért csillant fel a szemem, amikor a szomszédom által folytatott spontán lomtalanítás alkalmával megláttam a szovjet forradalom nagy hősének kislemezét. A szemétben. Bakeliten. Régi, fekete korongon. „Csillogó fekete lemezeken Little Richard énekel”, és Lenin mondja el beszédeit. Akkor már ismét volt lemezjátszóm, a bakelitekhez kötődő nosztalgiám jegyében szereztem egy régit (nem akartam újkeletűt venni, amilyet a DJ-k, a lemezlovasok használnak…), szlovén gyártmány, méteres hangszórókkal, az ablakot is alig lehet kinyitni tőlük (lemosni meg aztán végképp lehetetlen…). Abba, Boney M, Eagels, Doors, Beatles, Korni Grupa, Bijelo Dugme, Fleetwood Mac, Smokie, Jefferson Airplane, Rolling Stones és Lenin. Mi tagadás, furcsa, de érdekes válogatás. Hiszen, mint azt Menyhárt Jenőtől tudjuk rég, „minden egyformán popzene”.

(Magyar Hírlap, 2007. április 10.)