Hóember a gyermek titkos sírhelyénél

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hóember a gyermek titkos sírhelyénél címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hóember a gyermek titkos sírhelyénél

Amikor megjelent Kontra Ferenc horvátországi magyar író Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988), még nem is sejthette sem a szerző, sem olvasója, hogy a tragédiák (a kötetben főleg családiak) egymásba fonódó sorozata, amelyeket gyermekkorának kedvelt helyszíneiről megelevenített, alig néhány év múlva – ezúttal valamelyest modernebb formában – a valóságban is megismétlődnek a Drávaközben és Horvátország baranyai területén. Amikor a témát már jószerével csak az emlékezetből, idős emberek elbeszéléseiből lehetett felidézni – mint tette azt Kontra regényében –, újra kitört a háború. A 20. század utolsó európai háborús láncolata vonult végig a Balkánon, az egykori Jugoszlávia volt tagállamain. Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Koszovó.

A tanyák életének ma már megszűnő félben lévő világát ábrázolja a szerző a regény első részében. Egyik főhőse, a paraszti család ifjú sarja, Jani, a történet elején még kisfiúként figyeli környezetét. Kontra úgy szövi a mű cselekményét, hogy a bemutatott – rendre tragédiában végződő – emberi sorsok fájdalmasan érintsék hősét. Így formált élethelyzetében különösen érdekes és megható az a gyermeteg és makacs szeretet, amely Janit egy egyszerű kosárhoz köti – hiszen a szemléletesen bemutatott tanyai világban még minden ilyen apróságnak jelentősége volt –, talán csak azért, mert ő választotta ki, amikor megvették. Idézem: „…ezt vittem magammal a hegyre, akkor is, amikor a fülét dróttal kellett megerősíteni, amikor régen lekopott róla a díszítés…”

A szerző akkor tér át a tanyák világának ábrázolásáról a drávaközi falvak bemutatására, amikor a család a faluba költözik (ezt a mű szempontjából talán szükségszerű elemnek is mondhatjuk), azonban Jani addig megszokott élete ekkor összeomlik, elsősorban a személyes vonatkozások miatt, s új fogódzókat keres: „…egy ismerős tekintet. Fájdalom bujkált az arc könnyű árnyékaiban. Márványbőrén tökéletes összhangban helyezkedett el az orr arányos vonala, a szemek tiszta íve…”

Szalma Mariska, akinek a fényképéről beszél idézett szavaiban a mesélő, nem tűnik fel a regényben, csak a fényképét találja meg a kisfiú frissen vásárolt falusi házuk padlásán, s az a rituális mozdulat, amellyel visszahelyezi régi helyére, tisztelgés egy irreális álom előtt.

A regény Annája is rituálisan viszonyul a múlthoz. Gyermekének titkos sírhelyénél – a falutól ez igen messze esik – hóembert épít. A gyermek koraszülött volt, ezért halt meg. Forgács Pista, az apa, nem is tudott arról, hogy gyermeke fogant, született és meghalt.

Egy regény rituális jegyei és terei ezek, amelyek a szerző gyermekkorának helyszíneiről felidézve legalább annyira valósak, mint bármely elmesélt történet. A padláson hagyott fénykép ma már valószínűleg akkor sem lenne meg, ha a történet úgy igaz, ahogy írva van. És amikor hóembert építenek, akkor sem biztos, hogy azt a gyermeket szórakoztatják vele, akiről úgy gondolták, ott van titkon eltemetve. Talán már az álmok sem annyira irreálisak, mint egykor régen, a háború előtt voltak. Vagy hát nem is volt az álmokkal semmi baj. Önmagában a háború volt irreális.

(Magyar Hírlap, 2007. április 3.)