Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát

Heinrich Böll, akit életében nagy kölni bohócnak neveztek, Asszonyok rajnai tájban című regényének (Magvető Könyvkiadó, Világkönyvtár sorozat, Budapest, 1987) egyik nemesi származású szereplője a maga emberséges és szelíd, ám mégis kifejezetten határozott módján lázad a mű sivár és önös érdekekért harcoló világa ellen. Barátja „balesetének” napján baltával veri szét, aprítja tűzifává a vagyont érő hangversenyzongoráját, majd elégeti az egészet. Tette a maga igencsak sajátos módján rituális cselekedet, és egyfajta fanyar eleganciát is hordoz magában. A mű főhősei persze az egészet egyszerű balhénak tekintik: mivel a pénznek nincs szíve, így nem vághatta abba a baltáját – mondják. Karl von Kreyl, ez a fiatal gróf, követőre talál: valaki éjszakánként bankárok hangversenyzongoráit szereli szét és készíti elő a kandalló mellé tűzifának.

„Mivel ebben a regényben minden a képzelet műve, csak a képzelt cselekmény színhelye nem, a szokásos óvónyilatkozatok egyikére sincs szükség. A hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van” – írja Böll mindjárt az elején. A színhely pedig Bonn. És mivel nem vélheti, hogy érintve van, valójában a város a főszereplő, s innen a rajnai táj. A bálok, misék és fogadások mesterkélt világában, miközben Böll hősei rendre mind miniszterek, bankárok és vezető politikusok, akad valaki, aki nem illik a képbe: Erika Wubler, a volt cipőbolti eladólány. A „szürke eminenciás” Hermann Wubler felesége megelégeli ezt a színjátékot. Nem ő az első, s mint később kiderül, nem is az utolsó. Az ex-Blaukrämerné, Elisabeth Blaukrämer, akinek a házasságát a miniszterrel az egyház is semmisnek nyilvánította (még ezt is sikerült elintézni jófajta kapcsolatok révén…), már szanatóriumban él. Egy olyan szanatóriumban, ahová azok kerülnek, akiknek az egyetlen betegsége az, hogy nem tudnak és nem is akarnak hallgatni az igazságról. Ebben a szanatóriumban aztán mindegyiküknek megadatik a lehetőség arra, hogy egészségi és főként pszichikai állapotuk odáig fajuljon, amikor már tényleg szükséges a szanatóriumi kezelés.

Böll azt mondja: „A velem valóknak mindenütt, ahol csak vannak.” A szerzőnek egyik főhősnője, Erika Wubler szájába adott szavaival: „Egyetlen szó, de még egy bíborosi sem hangzott el a bombák és a rakéták ellen, egy hang se. A tiéd se. Akkor miért csodálkozol, hogy oda a vigasz, oda az a makulátlan szépség, amelyet valaha még egy kenetes prédikáció se háboríthatott volna meg.”

Életművét lezáró regényében Heinrich Böll markáns nőalakokat ábrázolt. Olyan nőalakokat, akiket mi, miközben itt ülünk ebben a valóságnak nevezett szanatóriumban, gyengeségeikkel együtt is erőseknek és törhetetleneknek láthatunk. Még ha tudjuk is róluk – hiszen szépen mondja Böll –, hogy nem azok. És nem kell párhuzamokat keresni, hiszen: „a hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van”. Mindegy tehát, hogy Bonn, Brüsszel, Budapest, Kerepestarcsa, Bivalytaszajtanád, Alsó- vagy Felsőmocsolád. A szerző regényét a hidegháború éveiben írta. Hogy ma mit tekintünk a hangversenyzongorával behelyettesíthető jelképnek, az mindenkinek a magánügye – van, aki számítógépmentes napot tart, van, aki kikapcsolja a tévét.

De hogy időnként valóban jólesne tűzifává aprítani ezt a jelképes valamit, ezt az izét, ezt a micsodát, már Erika Wubler idézett gondolatain is túlmutat: mert a kellő szavak megfelelő helyen nem hangzottak el.

(Magyar Hírlap, 2007. április 30.)