Precedens

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Precedens címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Precedens

Korai lenne még ünneplésre gondolni, de egy nagyon fontos eredmény, egy igen fontos előrelépés történt. Január közepén jelentették be a délvidéki Magyarkanizsán, hogy a szerb állam hivatalosan is elismerte: az 1944-ben, a vajdasági Martonoson kivégzett Forró Lajos „politikai és ideológiai erőszak áldozata lett”. Ez az első olyan eset, amelyben egy délszláv utódállam hatóságai hivatalosan megállapították, hogy a délvidéki magyar településekre a második világháború végén bevonuló jugoszláv partizánok ártatlan magyar embereket gyilkoltak meg mindenféle eljárás és ítélkezés nélkül. Forró Lajos tehát a délvidéki mészárlások első rehabilitált áldozata.

A magyar férfi azonos nevű, Szegeden élő, magyarkanizsai származású unokája, Forró Lajos történész több éves kitartó munkával harcolta ki, hogy tisztázzák nagyapját. Mintegy két évtizeden át végzett kutatásokat az 1944-es és 1945-ös délvidéki eseményekkel kapcsolatban, eredményeit könyvben publikálta, tavaly pedig, Jelöletlen tömegsírok címmel, még filmet is készített a tragikus eseményekről.

A nagyapjának igazságot kereső kutató nem az egyetlen személyesen is érintett alkotó a filmben, hiszen Bakota Árpád színművész például ugyancsak a saját nagyapját, az Adorján mellett, a Tisza-parton agyonlőtt falusi tanító szerepét játszotta el, az ártatlanul megkínzott és végül brutálisan meggyilkolt nagyapa, Forró Lajos szerepét pedig a kiváló színművész, Bicskei István tolmácsolta. Az 1944. november 22-re virradó éjszakán azonban nem Forró Lajos volt az egyetlen ártatlan martonosi áldozat, akit minden ok nélkül – csak azért, mert magyarnak született – kegyetlenül kivégeztek: huszonnégy falubeli társa halt meg ugyanakkor. Ezért is mondtam kicsivel fentebb, hogy korai lenne még ünnepelni, mert velük együtt a mintegy negyvenezernyi áldozat rehabilitációja még várat magára.

A szabadkai Kerületi Bíróság a 2008. május 22-én tartott tárgyaláson hozta meg a Forró Lajos rehabilitációjáról szóló határozatát. Jellemző, hogy még ekkor is hallgatni akartak az eseményről, a bírói döntést hitelesítő végzésére az unokának ugyanis másfél esztendeig kellett várnia: a dokumentumot csak tavaly december 31-én kézbesítették a történész jogi képviselőjének.

A bíróság határozata – a rehabilitálásról szóló törvény 4. szakaszának 3. bekezdése alapján – így fogalmaz: „Egyszerűen rövid eljárás alapján, ellenőrizetlen és koholt vádak alapján megölték őket a bírósághoz és a védelemhez való jog biztosítása nélkül. Erre való tekintettel bizonyos, hogy Forró Lajos ideológiai és politikai okokból, ítélkezés nélkül vesztette életét.”

Egy nagyon fontos lépés történt tehát a délvidéki vérengzések feltárásának ügyében, de még legalább negyvenezer hasonló lépés hátra van…

(Magyar Hírlap, 2010. január 28.)

Alvidék, vajon hol lehet?

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Alvidék, vajon hol lehet? címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Alvidék, vajon hol lehet?

Szlovéniai magyarokkal találkoztam nemrég. Nagyon megható volt, ahogy kicsit talán sértetten is, de inkább a mélységesen megbántott ember hangján, indulatok nélkül, csendesen panaszolták, hogy róluk mindig mindenki megfeledkezik, ha a délvidéki magyarságról beszél.

Panaszuk egy jellegzetes problémára mutat rá. Sokszor beszéltem már magam is arról, hogy a Délvidék és a Vajdaság, ez a két fogalom nem szinonimája egymásnak, mégis, hétköznapi szinten, tévesen így terjedt el. Látom honlapunkon a hozzászólásokban is, hogy a kommentelők egy része elvárja, hogy csakis és kizárólag a Délvidék meghatározást használjuk, és úgy tesz, mintha ördögtől való hibát követtünk volna el, ha leírjuk a Vajdaság kifejezést. Pedig ez így tévedés. Hogy kézenfekvő módon megvilágítsam a problémát: minden vajdasági délvidéki, de nem minden délvidéki vajdasági. Mert például szlovéniai, Mura-vidéki is lehet…

Tisztázzuk hát (amennyire lehet), mit értünk a Délvidék fogalma alatt.

Látom, még a Wikipédia szerzője is kénytelen volt úgy fogalmazni, hogy a Délvidék „nem pontosan körülhatárolt földrajzi névként” használt fogalom. Tény azonban, hogy az elnevezés a történelmi Magyarország idejéből ered, a Magyar Királyság déli területeit jelölte, de önálló közigazgatási egységként soha nem létezett. Szent István korában az elnevezést még Alvidék formában használták, ma élő változatában a török hódoltság után terjedt el. Az évszázadok során több vármegyét is értettek alatta. Többek között Bács-Bodrog, Torontál, Szerém, Verőce, és még néhány vármegyét, de egyes értelmezések ide sorolják a Dél-Alföld egyes részeit, a Bánság (avagy Bánát) ma Szerbiához és Romániához tartozó területeit, Nyugatra haladva pedig Baranyát is. Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, akkor bizony délvidékieknek kell tekintenünk a szegedieket és a pécsieket is.

A legkézenfekvőbb talán az lenne, ha A. Sajti Enikő történész, egyetemi tanár, a téma jeles kutatójának meghatározására hagyatkozunk. Tanulmánykötetében emlékeztet rá, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, tehát a Trianon után létrejött délszláv államban a korábbi, még a Magyar Királyságon belül 1849 végétől 1860-ig fennálló szerb autonómia nyomán kapták az elcsatolt baranyai, bácskai és bánáti területek a Vajdaság nevet. Ezekhez majd csak a II. világháború után csatolták Szerémséget, viszont ekkor már a baranyai területek Horvátországhoz kerültek. Szóval lehet ezt itt még szépen tovább bonyolítani… „A magyar történeti irodalomban és a köznyelvben használt Délvidék a Jugoszláviához csatolt valamennyi, korában Magyarországhoz tartozó területet jelenti, kivéve Horvátországot” – jegyzi meg A. Sajti Enikő.

Az egészséges nemzettudattal élő szlovéniai magyarok tehát identitásuknál fogva délvidékieknek tudják magukat, bántó rájuk nézve, ha ezt a sokkal tágabb fogalmat Vajdaságra szűkítjük. Ne feledkezzünk meg róluk sem felületesen, amikor új értelmeket adunk a szavaknak, vagy új határokat húzunk a fogalmak köré.

(Magyar Hírlap, 2010. január 20.)

Kufárok

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kufárok címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kufárok

„Jelenleg a III. világháború zajlik, az ellenség mi magunk vagyunk, és fontos, hogy megmentsük a világot saját magunktól” – állítja Paul Watson kanadai környezetvédő, a japán bálnavadászok ellen harcoló Sea Shepherd szervezet tagja. A radikális megoldásoktól sem visszariadó szervezetnek a napokban süllyedt el az egyik hajója, amikor kamikaze módjára belefutott a bálnavadászok járművébe. A harcias természetvédők vízágyúkkal és vakító lézerrel akarták megzavarni, megállítani az állatokat lemészároló kufárokat.

Érdekes faj ez az emberi – emlős –, minden igyekezetével azon van, hogy eltakarítsa maga után a nyomokat. Kitartóan, időt, pénzt és energiát nem kímélve dolgozik azon, hogy létezésének minden nyomát eltüntesse, mintha soha nem is koptatta volna ennek a bolygónak a felszínét. Az emberi faj ilyen jellegű rátermettségét igazolja a nemrég megtartott koppenhágai klímakonferencia kudarca is.

Watson vélhetően annyiban téved hasonlatában, hogy ez a harc – amelyik lehet immár akár a végső is –, nem hasonlítható egyértelműen a korábban vívott, első két világháborúhoz. Azokban ugyanis az ember harcolt az ember ellen, a birodalom a birodalom ellen, hódított, gyarmatokat szerzett és veszített el, világrendeket rombolt le és épített a helyükben újakat. Ebben a harmadikban azonban, ha elfogadjuk Watson érvelését, az emberiség vívja globális harcát a természet, a környezet ellen. Globális háború ez olyan szempontból is, hogy nem kell frontvonalat húzni, nincsenek lövészárkok, nem épülnek védvonalak, hiszen csatatér az egész világ: szinte mindegy ugyanis, hogy a földgolyó melyik részén történik a környezetkárosítás, hatása mindenütt érvényesül. És nem lesznek hősei sem ennek a háborúnak, mert túlélők kellenének ahhoz, hogy bárkit is hősként ünnepelhessenek.

Csak kufárok vannak.

Akik üzletelnek. Bálnákkal, széndioxiddal, kibocsátási kvótákkal... Kufárok, akik előtt mindig tárva-nyitva állnak a gondosan kinyitogatott kiskapuk. Kufárok, akik a tőke érdekeinek megfelelően mindig megtalálják a módját annak, hogyan igazítsák – nyomásgyakorlással, üzleti zsarolással, vagy talán durvább módszerekkel is – a saját üzleti érdekeikhez a szabályozásokat.

Kufárok, akiknek szemében minden egyre – a pénzre! – megy, legyen bár szó bálnákról, a globális felmelegedésről, ózonrétegről, a környezetvédők legfőbb vesszőparipáiról.

Amikor pedig ilyen balesetek történnek, mint ez a minapi, akkor sem a kufárok kerülnek börtönbe, nem ők kapnak méltó büntetést, hanem azok, akik meg akarják állítani őket. Mert ez a harmadik globális háború világrendje.

(Magyar Hírlap, 2010. január 8.)

Szekusok

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Szekusok címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Szekusok

Érdekes színfolt volt a minapi hírek sorában, hogy családjára és személyes biztonságára hivatkozva lemondott Csendes László, a volt román kommunista titkosszolgálat, a Securitate archívumát kezelő intézmény vezetője, aki azt állítja, többször is megfenyegették. Csendes, akit az RMDSZ javaslatára neveztek ki a Securitate irattárát vizsgáló bizottságba (CNSAS), 2007 júliusa óta vezette elnökként az intézményt. Nemcsak őt, hanem több kollégáját is megfenyegették ismeretlen személyek – mondta Csendes. Legutóbb az intézmény egyik ügyvédje hetedik emeleti lakásában golyót talált, amelyet az ablakon keresztül lőttek be. Az elmúlt években több vita is kirobbant az intézménnyel kapcsolatban. Legutóbb pedig az alkotmánybíróság hozott döntést, amely szerint a CNSAS nem dönthet arról, hogy egy vizsgált személy együttműködött-e a rettegett Securitatéval vagy sem. A testület szerint erről csak bíróság határozhat, amit sokan úgy értékeltek, hogy jelentősen csorbult a CNSAS hatásköre. És a tekintélye…

Ezek után még mondja valaki, hogy az immár húsz esztendeje letűnt rezsimek volt titkosszolgáinak csökkent a befolyásuk…

(Magyar Hírlap, 2010. január 4.)