Konok Tamás kapja a Magyar Festészet Napja alkalmából kiosztott Életmű-díjat

Konok Tamás festőművész kapta ebben az évben a Magyar Festészet Napja rendezvénysorozaton hagyományosan odaítélt Életmű-díjat. Az elismerésről évről-évre a kortárs magyar festészet kiválóságaiból álló bizottság dönt, a díjat Schneider Márta, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára adta át hétfőn.

Konok Tamás 1930. január 9-én született Budapesten, ahol 1945-1949 között végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendékeként, többek között Bernáth Aurél „keze alatt”. Tanulmányai elvégzése után kezdetben figurális stílusban alkotott, majd 1958-as párizsi ösztöndíját követően az absztrakt kifejezésmód felé fordult. Később kollázsokat, vonalra épülő monotípiákat készít. A mai napig jellemző nonfiguratív ábrázolásmódja a hetvenes évek elején bontakozott ki. Konok Tamás hosszú időn keresztül élt Párizsban és Zürichben.

A hetvennyolc éves, ma is aktív művész többek között elnyerte a Fiatal alkotók díját (1955), a Derkovits ösztöndíjat (’58), a New York-i H. Hertford Alapítvány ösztöndíját (’63), A Magyar Festők Társaságának Díját. 1998-ban Kossuth-díjjal, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének polgári tagozatával tüntették ki. 1997-ben választották a l'Ordre du Mérite lovagjának.

Konok Tamás festményeit az elmúlt évtizedekben száznál is több önálló és csoportos kiállításon csodálhatták meg az érdeklődők, alkotásai több tucat hazai, európai és tengeren túli közgyűjteményben megtalálhatók.
Munkatársai a művészt mindenekelőtt sokoldalú és nyitott emberként ismerik. Rendszeresen tart előadásokat az egyetemeken, jártas a zenében és az építészetben egyaránt. Önmagáról, művészetének útjairól írta 2005-ben: „Az ördög, amióta a világ világ, meg-megkísérti a művészeket. Lelkükért hírnevet és sok pénzt ígér cserébe. Az ördög ott, a Notre-Dame tövében, ahol lakom, engem is megkísértett a hatvanas évek elején… Igen, de mi lesz az elképzeléseimmel, alakuló festészetemmel, vékony testű graphidionjaim monokróm világával? Épülő hitemmel? Nem! Nagyon rosszul érezném magamat e valótlanságban. Jól döntöttem? – kísértett a kérdés a későbbi éhes napokon. Úgy gondolom, igen, mivel örömmel festettem és boldog voltam munkámban.”

Fehér hajlítás

Vonallengések

Laki Krisztina a Festetics-kastélyban tartja mesterkurzusát

Ismét Magyarországon tart mesterkurzust a világhírű művésztanár, Laki Krisztina. Növendékei október 17-én este a keszthelyi Festetics-kastély Tükörtermében adnak koncertet.

Laki Krisztina, a jelenleg Düsseldorfban élő szopránénekes a kitűnő magyar tenorista, Réti József tanítványa volt. Előadóként a Deutsche Oper am Rheinben aratta első sikereit, majd vendégszerepelt a kölni, bécsi, hamburgi, párizsi operaházak és a milánói Scala színpadán, a nemzetközi operaélet sztárjaival és híres karmesterekkel dolgozott együtt.

Az utóbbi években Laki Krisztina nemcsak előadóművészként ismert, emellett a müncheni Hochschule für Musik und Theater tanára, a Wiener Meisterkurs állandó oktatója. Már a világ számos pontján tartott mesterkurzust a felnövekvő operaénekes-generációnak.  A koncert- és dalénekesként is jelentős karriert befutó szoprán egykori tanítványai közül ma már többen sikeres művészek. Laki Krisztina oktatói munkásságát 2001-ben az Osztrák Tudományért és Kultúráért adományozott kitüntetéssel ismerték el.

A művésznő az idén október 9. és 18. között tart mesterkurzust hazánkban, ezúttal Keszthelyen. A kurzus résztvevői - Raquel Lojendio (Spanyolország), Carmela Konrad (Svájc), Annette Lubosch (Németország) Dobi-Kiss Veronika, Domoszlai Sándor, Ducza Nóra – között most is akad olyan, aki már nem első ízben tanul tőle mesterségbeli fogást.

Az immár hagyományos záróhangversenyre október 17-én, 19:00 órakor kerül sor, amelyen a nemzetközi dal-, oratórium és operairodalom remekműveiből hallhat részleteket a közönség a kurzus résztvevőinek előadásában. A koncert helyszíne Magyarország egyik legjelentősebb barokk műemléke, a keszthelyi Festetics-kastély.

Az orv önérdek polipkarjaiban

Metz Katalin e-mailben küldi el színikritikáját Szaó Palócz Attilának.

*

Az orv önérdek polipkarjaiban

A színpad zárt, fülkényi előterében áll Gálffi László és füstölög. Mindkét értelemben. Idegesen cigarettázik, miközben Alceste képmásában ontja megvető szavait főúri környezetéről, s indignáltan szórja villámait barátja, Philinte alias Polgár Csaba előtt társaságának álszentségéről. Szemrehányásait őneki, a simulékony udvari embernek is adresszálja, aki hiába csitítja.

A világmegvető lázongó s a „kompromisszum-kész” férfi meddő csatája. Alceste sötét kedvét a széltében-hosszában tapasztalt hitvány hízelgés, az „orv önérdek”, s az aljas árulás szítja. Az első jelenet megágyaz A Mizantróp keserű szemléletének.

Gálffi László, ahogy illik, vállán viszi a moliere-i előadást.

Őbenne összpontosul a vádaskodó igazságérzet, a megvesztegethetetlen - és önveszejtő - szókimondás, s az óhatatlanul velejáró magány. Őszinteségét természetessége szavatolja, belülről fakad minden mondata, a szemünk láttára születik meg minden gondolata - nem szólva arról, milyen csattanóan időszerű minden szava. Semmi körmönfontság, semmi mesterkéltség, pedig a moliere-i szöveg nem éppen hétköznapi szituációk elé állítja. Az már számunkra nem is meglepő, értelmezésével, tagolásával milyen természetes folyást ad a Petri György fordította verses textusnak. Ő a legmodernebb figurája az Örkény Színház A Mizantróp-előadásának.

Gothár Péter - aki a japán teaházakra hajazó díszleteket is jegyzi - idézőjelbe teszi a komédiát (a dekoratív, némileg karikírozó jelmezek Berzsenyi Krisztina kreációi). Kissé elnyújtott, karikírozó gesztusvilágot, különös játékstílust kér a színészektől. Ezzel összhangban, drótháló-szerű, furcsa frizura-építményeket kreáltat a nagyvilági hölgyeknek, jelezvén, mennyire karikatúra az egész színpadi univerzum. A férfiak maszkjai a commedia dell'arte figuráit asszociálják, a nadágszerepet játszó Für Anikó (Márki) gólyacsőrt kap, de a játék nemigen köthető a vásári komédia olasz hagyományaihoz, kivált, ha a japános színpadképet is hozzávesszük. A színészek takarékosan, céltudatosan használják gesztusaikat, szemlátomást pontos koreográfia nyomán, ám gyakran az a benyomásunk támad, a rendező túllő a célon, túlságosan kimódolt, ha úgy tetszik „mache” mindaz, amit a színpadon látunk.

Igazán izgalmassá a címszereplő Gálffi játéka teszi, Polgár Csabát inkább asszisztáló, tisztes partnernek érezzük, Hámori Gabriellát a végzetes bűbáj nősténykígyójának, aki hamvasságával minden csalfaságát takarja, s hódolóinak gyanakvását a drasztikus lelepleződésig könnyedén elaltatja. S ezzel indokolttá, valósággal kézzel foghatóvá teszi Alceste tragikus csalódását. A végső kiábrándulást, ami e fennhéjázó világból való kivonulásának utolsó lökést ad. A sok játék-spekuláció, az erős stilizáció azonban visszafogja a szenvedélyeket. Emlékezünk, micsoda sistergés volt a Katona József Színház Mizantróp-előadásában Alceste-Cserhalmi György és Célimene-Udvaros Dorottya összecsapásakor! Igen szépen, finom visszafogottsággal viszi végig viszont Hámori Gabriella Célimene sarokba szoríttatását a lelepleződés jelenetében, riadalmát, hisz végtére minden gavallérját elveszíti, köztük - amit talán magának sem vall be - a legkedvesebbet, Alceste-et is. Képzettársításnak meglepő, látványnak dekoratív a téglalap alakú ablakkivágások, meg a háttérbeli kijárat mögött virító örökzöld bokrok az égőpiros almák sokaságával. A tudás fáját, s a bűnbeesés allegóriáját, az asszonyi kísértés képi metafóráját kínálja.

Remekel kamarajátékával, visszafogott, plasztikus karikírozásával Oronte szerepében Mácsai Pál. Ennyire eredeti, sommásan karakteres megtestesülését ez idáig nem láttam a sértett, ambiciózus fűzfaköltő - örökösen harsányra vett - figurájának. Vérlázítóan nevetséges.
A többi szereplők nem igazán illenek egy koherens stílusvilág hálózatába. A két márki egyszerűen nincs „kitalálva”, talán épp a túlspekuláltság miatt (Znamenák István m.v. és Für Anikó). Amiként a stiláris eklektikát fokozza a merő koreografikus mozdulatokkal belibbenő két színészpalánta (Földes Eszter és Ruzsik Kata), akik az elejtett kellékek kisöprésével szorgoskodnak. Nem marad le a Moliere-darabok felvonásközi balettbetéteinek zenéjét komponáló Lully-utalás sem, korabeli allonge-parókában állnak össze a fináléban a szereplők és parodisztikus konklúziót énekelnek. Minden ízében romlott világu(nk) nagyobb dicsőségére.

Egy szimbolista látomás – megnyílt a Szépművészeti Múzeum Hodler-kiállítása

A Magyar Távirati Iroda jelentést tesz közzé a Szépművészeti Múzeum új kiállításáról.

*

Kultúra-kiállítás-Svájc

Egy szimbolista látomás – megnyílt a Szépművészeti Múzeum Hodler-kiállítása

Budapest, 2008. szeptember 9., kedd (MTI) - Keddtől látogatható a budapesti Szépművészeti Múzeum Ferdinand Hodler svájci festő munkáit bemutató, Egy szimbolista látomás címmel megrendezett időszaki kiállítása, melynek keretében első alkalommal láthatók Magyarországon az itthon kevésbé ismert művész képei. A nemzetközi együttműködésben létrejött, nagyszabású tárlat 170 festmény, grafika és néhány dokumentum segítségével ad átfogó képet a szecesszió egyik vezető egyéniségének életművéről.

„A Szépművészeti Múzeum néhány éve kezdett, a modern művészet nagyjainak munkásságát bemutató sorozatának mindegyik kiállítása érdekes és fontos a magyar kulturális élet szempontjából” - utalt a keddi megnyitón az intézmény korábbi Monet- és Van Gogh-tárlataira is Arató Gergely, az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkára.

A Ferdinand Hodler (1853-1918) képeiből rendezett kiállítás különös érdeklődésre tarthat számot, „az a szellemi áramlat, amelyhez a svájci festő életműve tartozik, átformálta a művészetről és a világról alkotott képet” - fogalmazott. Mint Arató Gergely megjegyezte, Hodler egyéni stílusa azt jelenthette a svájciaknak, mint nekünk Ady vagy a Nyugat.

„Nemcsak a könyveknek, a képeknek és a festőknek is megvan a maga sorsa” - aktualizálta a latin mondást Christian Mühlethaler. A svájci nagykövet úgy vélte, a Szépművészeti Múzeum kiállításán a közönség a XIX. század egyik legnagyobb festőjének műveivel találkozhat, akinek képei ma is időtállóak.

A művészet és a diplomácia között párhuzamot vonva Christian Mühlethaler hangsúlyozta, idén különösen intenzívek a magyar-svájci kapcsolatok, amelyet többek között Göncz Kinga, Szili Katalin és Sólyom László látogatása is jelez.

Czére Andrea, a Szépművészeti Múzeum tudományos főigazgató-helyettese is kiemelte a tárlat létrejöttét segítő nemzetközi együttműködést. Mint elmondta, a kiállítás anyagát számos svájci intézmény és magángyűjtő kölcsönözte, olyan festményeket is, amelyeket még soha sehol nem állítottak ki.

„Jelentős ez a tárlat, melynek köszönhetően megismerhetjük ezt a törékeny és nehezen mozgatható életművet” - fogalmazott Marosi Ernő akadémikus. A művészettörténész hozzáfűzte, hogy elsőrendű festmények érkeztek a budapesti kiállításra. A tárlatnak mégis van némi rizikója a művész hazai ismeretlensége miatt – vélte Marosi Ernő, megjegyezte azonban, hogy az esemény időpontja ugyanakkor kedvező, mert a magyar közönség az utóbbi időszakban több kiállításon találkozhatott a korszak festőivel.

Mint az akadémikus elmondta, feltűnő a hallgatás a hazai kritika és művészettörténet részéről Hodler életművével kapcsolatban, és még a kevés említés többsége is negatív, kimutatható azonban a svájci művész magyar festőkre - így Aba-Novákra, Derkovitsra vagy Márffyra - gyakorolt hatása.

„Ha valaki összehasonlítja Hodler képeit kortársainak alkotásaival, azonnal feltűnik a svájci festő műveinek különbözősége” - hangsúlyozta Katharina Schmidt. A kiállítás kurátora elárulta, elsősorban arra próbáltak választ keresni, miben rejlik Hodler művészetének egyedisége.

„Ezért olyan képeket válogattunk össze, melyeket a művész saját megfontolásból, nem megrendelésre festett, így a bemutatott anyag néhány önarcképpel kiegészítve jobban reprezentálja Hodler legfontosabb témáit: a tájképeket és az emberábrázolást” - tette hozzá.

A svájci művészettörténész elmondása szerint a tárlat az indulás képei után felvonultatja a szimbolista festő legjelentősebb alkotásait, többek között Az éjszaka, A Kiválasztott, A Nappal, A Szerelem, Az Érzés és a Pillantás a végtelenbe című műveket. Haldokló szerelméről, Valentine Godé-Darelről festett megrázó sorozata mellett végigkövethetjük tájképfestészetének alakulását is.

„Életművét a Genfi-tavat és a Mont Blanc-t ábrázoló képek zárják le, melyeket áthat a kozmikus egység, a természet és az ember közötti harmónia látomása” – fogalmazott Katharina Schmidt.

(Magyar Távirati Iroda, 2008. szeptember 9.)

Rigócsőr király a Városmajori Szabadtéri Színpadon

Budapesten a Városmajori Szabadtéri Színpad műsorán játsszák a Rigócsőr király című előadást.

A produkció, amely a 2006-os Gyermekszínházi Szemlén is díjat kapott, Zalán Tibor szövegkönyve alapján készült.

Megjelenik az Eugen című lap első évfolyamának hatodik száma

A lapszám interjút közöl Egeresi Sándorral, és rendhagyó beszámolókat közöl a zentai Nyári Ifjúsági Játékokról.

 

 

 

 

 

 

 

Megnyílt Magyarország egyetlen reneszánsz pincemúzeuma

Egyedülálló múzeum nyitotta meg kapuit 2008 augusztusában: a Királyi Borház és Pincemúzeum. Varázsa múltjában, történetiségében rejlik, hiszen termeit a középkortól a 19. század közepéig működő borospincék folyosói, kazamatái alkotják.

A földalatti folyosók borforgalma Zsigmond és Mátyás király idejében élte valódi virágkorát, ma pedig Magyarország egyetlen reneszánsz pincemúzeumának ad otthont. Legrégebbi pinceágát a 16. században vájták a földbe. Pattintott kőzetből, kezdetleges oltási technikával épített boltíves falai még ma is alkalmassá tennék a különlegesebbnél különlegesebb, királyi borok érlelésére. Minderre ma, a műemlék állagának megóvása miatt nincs mód, a magyar ital- és borkultúra történetének bemutatására viszont annál inkább, ezért a szakma legjobb és legkülönlegesebb képviselői is helyet kaptak a múzeumban.

Az évekig elzárt, feltárás alatt álló tér, mintegy ezernégyszáz négyzetméternyi folyosórendszer, ma már nyitott, és nem csupán a vincellérek, pincemesterek, régészek és kiváltságosak számára nyújthat felejthetetlen élményt. Végigjárva mindannyian izgalmas időutazás, valódi kultúrtörténeti túra résztvevőivé válunk, hiszen az út hétszáz éves falak, földalatti kutak, női rituális fürdő, a zsidó negyed emlékei és számtalan történelmi enteriőr - régi budai présházak és kiskocsmák - között vezet végig.

A sétán Magyarország borkultúrájával, annak történetével, borrégióival, kézműves hagyományaival és eszközeivel, valamint mai képviselőivel is megismerkedhetünk. Mindemellett a magyar pálinka- és pezsgőkultúra is teret kap a kiállításban, hiszen a pincemúzeum feladatának tekinti a teljes magyar bor- és italkultúra a kezdetektől napjainkig ívelő, átfogó történeti bemutatását.

A pincemúzeum folyosóit érdemes többször is végigjárni, hiszen az ódon falak, a magyar italkultúrát bemutató kiállítás, valamint a hazai, kiváló minőségű borok, pezsgők és pálinkák mellett gazdag programkínálata is számtalan felfedezni valót tartogat. (Huth Anna)

A Királyi Borház és Pincemúzeum programkínálata és szolgáltatásai:

- tárlatvezetések magyar, angol, német nyelven

- bor, pálinka és pezsgő-kóstolók

- hagyományőrző családi hétvégék („Bor és Hagyomány” sorozat)

- zenés borestek ismert előadók társaságában („Bor és Zene” sorozat)

- vacsorák, rendezvények lebonyolítása

Királyi Borház és Pincemúzeum

Budapest, I. kerület, Budai Vár, Szent György tér, Nyugati sétány

www.kiralyiborok.com

Borszállító

Reneszánsz jelenet

Tokaji borok

50 éves volna a Buksi

A Hét Nap közli Nagygyörgy Zoltán írását, amelyben a régi vajdasági magyar gyermeklapra, a Buksira emlékezik.

*

50 éves volna a Buksi

Tavaly decemberben volt 50 éve, hogy egy csodálatos hetilapot kapott kezébe a délvidéki magyar olvasóközönség. Ötven évvel ezelőtt mindenki alig várta a csütörtök reggelt, hogy kinyissanak az újságárusok, és végre megvehessék kedvenc lapjukat, a Buksit (Újvidék, 1957. december 26. - Belgrád, 1962. október 1.), a 7-77 éves fiatalok hetilapját. Azt a kitűnő lapot, amelyet az újabban felnövő generációk sajnos nem ismerhetnek, de amelyre az akkori fiatalok még élő tagjai mindmáig meleg nosztalgiával emlékeznek.

A Buksi magyar nyelven, a vele párhuzamosan megjelenő Kekec című hetilap pedig szerb nyelven, színes nyomtatásban látott napvilágot. Ez a hetilap elsősorban korabeli képregényeket közölt folytatásokban. De minden második oldalon helyet kapott benne a tudomány, a sport, a film, az útirajz, a művészetek, azonkívül különféle rejtvények is. Ez a páratlan kiadvány az újvidéki Fórum és a belgrádi Borba lapkiadó vállalat összefogásával született.

Bogdánfi Sándor (1912-1987) volt a magyar nyelvű kiadás főszerkesztője. Aztán a mintegy öt év alatt, a megszűnéséig, 249 szám jelent meg belőle. Sok gyűjtő mind hazánkban, mind Magyarországon a bekötött példányait féltett kincsként őrzi.

Mai rohanó világunk nemzedékének is tudnia kell, hogy az akkori idők ifjainak a Buksi hetilap mit jelentett. Minden túlzás nélkül mondható, hogy a világot jelentette - fogalmazta meg egy „öreg ifjú” -, pontosabban a kilincsét annak az ajtónak, amelyen keresztül beláthattak a nagyvilágba. „Több volt ez nekünk akkor, mint ma a tévé vagy az internet...” Ehhez még az is hozzátartozik, hogy az első szám megjelenésekor a legtöbb családban már szólt a rádió... A családok élete azonban a Buksival még színesebbé vált, és mondhatni, az akkori gyerkőcök rajta nevelkedtek.

A Buksi olvasottsága a magyarok körében kezdettől fogva nőttön-nőtt. Az akkori államhatalom erre gyorsan felfigyelt, és több szempontból is összeférhetetlennek találta a nézeteivel. Elemezve: az Újvidéken szerkesztett lap tartalma a korabeli „vörös ideológiá”-nak alapjaiban véve nem felelt meg. A közzétett képregényekben az amerikai Harold Foster (1892-1982) figurája, Valiant herceg (Prince Valiant) kezdettől fogva a demokráciáért harcolt. Aztán a belga Fred Funcken (1921-) hőse, a Fehér lovas (Chevalier Blanc) sajátosan küzdött a zsarnokság és az elnyomás ellen. A szintén belga rajzolónak, Macherot Raymondnak (1924- ) - akinek tehetsége csaknem felülmúlja Walt Dineyét - a mesefigurái: Vakarcs és Pöttömke (Chlorophyllle et Minimum), vagy épp Clifton ezredes (Colonel Clifton), minduntalan az igazságért harcoltak. És sorolhatnánk tovább. A Borba szerkesztői „mint felügyelők” egyhangúan azt kifogásolták, hogy a kiadványból hiányzik a „partizános”, a szerb nemzetet tömjénező, egyúttal pedig látószögszűkítő és agymosó tartalom. Ez a hetilap az akkori politikai szemlélet szerint túlságosan „nyugati” nézeteket terjesztett. A II. világháború után ez a Jugoszláviában „összezárt” nemzetiségek számára, köztük főleg a magyarokéra túlságosan nagy kilátást engedett a világra. Ilyenformán teher lett egy kisebbségi magyar lap további pénzelése. Ezen gondolatoktól vezérelve a domináló belgrádi Borba kiadó úgy határozott, hogy felülkerekedve az újvidéki Fórum kiadóvállalaton, 1962. október 1-jétől „megváltoztatja a lap tartalmát és külalakját”.

A Buksi fennmaradásáért a Fórum a Borbával tárgyalásokat indítványozott. De a „vöröstarajos” belgrádi lapkiadó sajátos érdekei megakadályozták, hogy a magyarok körében egyre népszerűbbé váló hetilap továbbra is megjelenjen. A gyors intézkedés minden előrejelzés nélkül, annyira ripsz-ropsz történt, hogy a folytatásos történetek is befejezetlenül értek véget!

Ekkor a csatát vesztett Buksitól szomorúan távozó főszerkesztőt az olvasók levelekkel halmozták el. A mai távlatból nézve az akkori demokrácianélküliség felelős mindezért, vagy ha úgy tetszik, a magyar pártok hiánya (sajnos, akkor egypártrendszer uralkodott), melyek csatasorba állhattak volna az ügy érdekében.

A korabeli ifjúságot a szocializmus eszméire nevelő államvezetés a Buksi helyett inkább a hazafias ideológiákat képviselő Jó Pajtás és a Képes Ifjúság kiadását pártfogolta. És persze, a legkisebbeket megcélozó Mézeskalácsot, amely már a gügyögés korától a „jóra nevel”. Ez utóbbiak mindmáig létező kiadványok, melyek irányelveit és olvasottságának mibenlétét hadd ítélje meg a tisztelt olvasó.

Nos, miután a Buksi megszűnt, Kekec néven csak szerb nyelven jelenhetett meg - de a csak szerb nyelven olvasók tábora is jócskán megcsappant a „megváltoztatott tartalom és külalak” miatt. Persze, a szerb nyelven gondolkodó ifjúság is megérezte, hogy a gondolkodásra való demokratikus szabadságjogot megvonták tőlük. Ezért aztán a Kekec is megszűnt. De próbálkoztak újra és újra a kiadásával, a vörös színezetű szerkesztés és egynyelvűség azonban gátolta a népszerűségét. Mára már homályba vész a Kekec hetilapnak még az emléke is. Azóta az illusztrátorai közül is sokan elköltöztek már az élők sorából.

A jubileum alkalmából az ismerősöket kereső két internetes rendszernek, az IWIW-nek és a Pozn@nicinek az oldalára felraktam a Buksi hetilapunkat, és külön a benne közölt Vakarcs és Clifton képregények rajzolójának, a ma 84 éves Macherot Raymond mesternek az adatait. Kétségtelen, hogy a Buksiban napvilágot látott képregényei a mostani ifjúságnak is ugyanolyan lenyűgöző és kivételes szórakozást nyújtanának, mint az ötven évvel ezelőttieknek.

Az egykori olvasóktól megdöbbentően sok szívfájdító levél özönlik a levelesládába. Ebből arra lehet következtetni, hogy nyilván mégsem kizárólag az egykori ifjak tollából érkeznek - sőt, az is bizonyos, hogy ha ezt a hetilapot megfelelő „magyar érdekű” kezek gondjaira bízva lehetővé válna az újraindítása, népszerűsége túlszárnyalná valamennyi délvidéki ifjúsági kiadványét. A leveleket olvasgatva az a meggyőződésem, hogy egyszer biztosan lesz majd valaki, aki ismét életre hívja ezt a páratlan újságot. Kardoskodhatna mellette a Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Koalíció is.

A várakozás reményében nem felejtik el kedvenc olvasmányukat az egykori Buksi-rajongók, az egykor cserbenhagyott „öreg ifjak”, akik közül majd mindegyiknek a levele végén ez áll: ,,Macherot mester, köszönjük, hogy színessé tette gyermekéveinket!” - Kedves Buksi, emléked örökké szívűnkben él!

(Hét Nap, 2008. június 11.)

Kedvenc lapunk címoldala

Megtartják a Forma-1-es világbajnokság kanadai futamát

A 2008-as Formula–1 kanadai nagydíjat, vagyis a világbajnokság hetedik versenyét június 6-a és 8-a között rendezték meg a montreali Circuit Gilles Villeneuve-ön.

Megjelenik az Eugen című lap első évfolyamának ötödik száma

Az újság címlapján Urbán Gábor főszerkesztő írását hozza.

 

 

 

 

 

 

 

Brecht - The Hardcore Machine a budapesti Szkénében

Budapesten, a SZKÉNÉBEN (Műegyetem rakpart 3.) vendégszerepel a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata a Brecht - The Hardcore Machine című előadásával – retropolitikai revü, a fizikum színháza Bertolt Brecht buckowi elégiái alapján.

Szereplők: Béres Márta, Erdély Andrea, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád

Mozgás: Varga Heni

Zene: Mezei Szilárd

Díszlet és jelmez: Varga Tünde

Műszaki munkatárs: Úri Attila

Rendező: Urbán András

Az előadás a Bipolar - Német-magyar kulturális projektek kereteiben valósult meg.

Koprodukciós partnerek: ACUDtheater, MASZK Egyesület, Kosztolányi Dezső Színház.

„Kiváló színészi munka, az egész stáb együttlélegzése, a folyamatos összpontosítás, a folyton-jelenlét rendkívüli feladat, aminek megvalósításával a mondanivaló hitelessé érik, az egész produkció lázálommá, katarktikus élménnyé lesz.” (Török Arnold)

„Minimális a díszlet, nem is kell. Az ember teste egyben a díszlet is (...) De mit kezdhet az ember ezzel a felülettel, ha meg van kötve a lélek, és csak rángatódzik. (...) Mit történik, akkor ha a lélek mást akar, mint amit muszáj?” (Sirbik Attila)

„Magával ragadó a rendezés ötletgazdagsága és formai feszessége. (...) A magyar színészek egy fajta történelmi eredetiséget visznek a diskurzusba.” (Tom Mustroph)

„Erőszak, megtörés, megalázás, megszégyenítés, megtörés és megtöretés, a szép és a szörnyű, az ártatlan és a pusztító, a finom és a durva állandó, meg- és kifejthetetlen, és főleg kiszámíthatatlan bekövetkezésű és intenzitású transzparenciája. Remekek a színészek, valamennyien urai a testüknek, melyek gazdag színházi hangszerekként működnek (...) Minden a színpadon, ami eddig jellemezte Urbán András munkásságát, nem változott sem a töménység, sem az intenzitás, sem a mélység. Valami mégis. Emészthetőbb, ehetőbb, nézhetőbb (jaj, félek kimondani, szórakoztatóbb) előadás ez a mostani az eddigiek nagy átlagánál, anélkül, hogy ez bármilyen kompromisszumra vagy megalkuvásra kényszerítette volna a rendező-színházigazgatót.” (Hontalan Iván)

Megjelenik az Eugen első évfolyamának negyedik száma

A lapszám a címoldalán közli Urbán Gábor vezércikkét, de a képes összeállításában kiajánlót hoz az Antal Imére emlékező írásból, és itt láthatjuk még Boris Tadićot, Slobodan Borđoškit, Zsíros Jankelić Anikót és Joca Vujićot is.