Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

Madách Imre és Az ember tragédiájának a műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemessége

„Sosem voltam Star Wars-rajongó. Sci-fiben inkább a realista vonalat szerettem, amikor az űrhajósoknak meg kell küzdeniük a súlytalansággal, a távolsággal meg az egyéb kozmikus nyavalyákkal. Ezért, amikor a ’90-es években lehetőséget kaptam, hogy az Űrgammák című tévésorozatba epizódokat írhassak, ezt a vonalat próbáltam képviselni. Volt például egy rész, amikor az űrhajónak irányt kellett változtatnia, mert módosult az úti célja. Ezt egy csillag gravitációs mezejével valósítottam meg, mondván: az űrben nem lehet csak úgy lefékezni és másfelé fordulni, mint a Földön. A sorozat készítői ezt nem fogadták kitörő örömmel, mert arra ment el minden energiájuk, hogy a szponzorok termékeit valahogy beépítsék a cselekménybe. Ki is penderítettek hamarosan, pedig tűnjék bár nagyképűségnek, ha rám hallgattak volna, nézhető sorozatot lehetett volna gyártani ebből az egyébként sületlen baromságból.” (Majoros Sándor)

A női arcok mintha örökkön megfejthetetlenek lennének a férfiszemek, férfitekintetek, férfigondolatok számára… Nehéz szabadulni ettől az érzéstől, hiszen sok mindent gyakran csak mi képzelünk bele akár édesanyánk, akár kedvesünk, akár leánygyermekünk arcvonásaiba. Tág teret nyitva ezzel a félreértelmezési lehetőségeknek…

Nézem ezt a női arcot itt a mellékelt felvételen, nemcsak a szeme, nemcsak a vonásai kifejezőek, de tulajdonképpen a teljes lényét meghatározza a háttér, vagyis a környezete. Mitől sivár a lélek? – hangozhat a kérdés, amit az esetek többségében azonban fel sem tesznek ugyan. Honnan tudhatnánk hát egyáltalán, hogy választ kell találnunk rá… Vagy legalábbis illene mondanunk valamit. Illene megszólalnunk. Megszólítanunk ezt a nőt. Aki mintha egy lenne ezzel a lakótelepi lepusztultsággal. Mitől válik sivárrá a környezet, amelyből, úgy tűnhet, hogy nincs szabadulás, nincs kilépés, nincsenek kifelé vezető ajtók az aszfaltdzsungelekben? Csak a bezártság van. A lelket a testbe. Életfogytig. Innen, ebből a lakótelepi lepusztultságból aztán végképp nem nyílnak tág terek… Nézem ezt a női arcot, és igyekszem megfejteni az életét… Igyekszem megfejteni a lényét. Ezek a beikszezett ablakok között szocializálódhatott vajon? Ezekbe a falakba üvölthette bele bánatát? Ez a mögötte tátongó űr nyelte el sikolyát, örömét és bánatát, zihálását és nyögdécselését, könnyeinek csendes hangát?

A lakótelepek sivár lelki űrjében ugyanúgy megváltoznak a fizika szabályai, ahogyan a világűr ennél sokkal tágasabb terében is, pontosan úgy, ahogy Majoros Sándor, az 1991 óta Budapesten élő, egyebekben mégiscsak bácskossuthfalvai születésű József Attila-díjas vajdasági magyar író – az 1956-os nemzedékből – megfogalmazta itt nekünk, a mai mottónkul választott minapi kis Facebook-posztjában, kis krokijában, aprócska remeklésében. Gyémántokat, kincseket, gyöngyszemeket szórt elénk, mi meg mint a jámbor jószág…

Znamenák István, a kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője – aki többször dolgozott abban az időszakban Szabadkán, tehát neve ismert lehet a vajdasági közönség előtt is – „vitte ki” az 1997-ben bemutatott Murlin Murlo című előadás szereplőit a nagyon is valós, a bárki által megélhető térbe. A szerep tehát maradt, csak a környezet változott, a színésznő pedig beleivódott a sivárságba, eggyé vált a lakódzsungellel. Mintha épp itt, épp ezek a beikszezett ablakok között szocializálódott volna. Itt élte a színpadtól ekkor már meglehetőst távolt eső életét…

Én most nevet adok ennek a nőnek. Ő lesz most az én Évám. Éva – a madáchi Tragédiából.

A Tragédia Évája.

Domonkos László írta ugyanis a szegedi Délmagyarország című regionális napilap hétvégi mellékletének 1985. december 2-i számában a szabadkai Madách-kommentárok című előadásról: „Először is: a Tragédia, Madách világirodalmi rangú remekműve szinte-szinte csak ürügy, noha Ristić azt mondja, idestova másfél évtizede foglalkozik Az ember tragédiájával. Ez a különös, vibráló egyéniségű művész mindenesetre fölismerte a mi zseniális írónknak a közvetlen műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemességét. S ezen a ponton Madách nemcsak a kortalanságból léphet ki, de a textus, a szereplők is teljesen szétfeszíthetik természetes kereteiket: a Madách-kommentárok heroikus kísérlet arra, hogy felmutassa nekünk – a huszadik század látványát. Már nem igazán a klasszikus nagy mű az érdekes, hanem a világtörténelem számbavétele. Ama bizonyos történelmi-társadalmi indíttatású Teljesség jegyében, melynek áhítása minden jelentős művészt mindenkor szembeállít önnön világának démonaival.”

Nézem ezt a női arcot, Éva pillantását fürkészem, aki épp most lépett ki a Tragédiából ide a lepusztult lakótelepi falak közé, és azt kémlelem a vonásaiban, hogy vajon egy távoli csillag gravitációs mezeje kimozdíthatná-e a veleszületett sivárság adott közegéből. S alighogy a világtörténelmet sebtében még számba veszem, az erre vonatkozó kérdést már nem teszem fel, így azt sem tudhatja senki sem, hogy válaszolnia illene rá.

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

A színházi világfotó mibenlétéről

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A színházi világfotó mibenlétéről

Znamenák István fényképei, avagy vajdasági vonatkozások egy budapesti művészeti kiadványban

Fontos hangsúlyozni, hogy a budapesti Jump magazinról beszélünk. Fontos, mert ma is több ilyen nevű kiadvány működik különböző kontinenseken, egyáltalán nem elsősorban Európában. A budapesti, így hát magyar nyelvű Jump magazin egy rövid életű történet volt, az interneten ma már csak néhány írást találunk meg belőle, teljes lapszámokat nem. A kiadvány elődje 1991-ben alakult meg Hargitai Ákos táncművész kezdeményezésére, majd egy 1994-től számított csaknem egyéves kihagyás után 1995 őszén kezdte el megújítani és továbbfejleszteni az újjászervezett szerkesztőség. Később aztán a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága és a Nemzeti Kulturális Alap Színházi, Táncművészeti, Mozgókép és Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma járult hozzá a lap kiadásához, de természetesen a Jump magazin barátai is támogatták alkalmanként a kiadvány megjelenését.

A Jump negyedévenként jelent meg, így hát valamikor ősszel kerülhetett az olvasók kezébe 1998-ban a hármas számozású lapszám. Valamikor szeptember-október táján…

Sok-sok vajdasági vonatkozása volt ennek a folyóiratszámnak, nem is csak azért, mert több elszármazott délvidéki művészember került be az újjászervezett szerkesztőségbe meghatározó egyéniségként, s nem is csak azért, mert Király Ernő, az ismert újvidéki zeneszerző portréja látható a címlapján erősen (cián)kékes árnyalatban. A Jump – kimondva vagy kimondatlanul, szándékosan vagy csak a sors furcsa fintorából adódóan, DE! mindenképp – továbbvitt egy nagyon is előremutató szellemiséget, egy haladó művészeti szemléletmódot, amely javarészt itt gyökerezett, ebben a vajdasági tájban. Vagy legalábbis gyökerezhetett (volna…) akár itt is…

Az 1998/3-as lapszám huszonnegyedik oldalán kezdődött egy nagyon furcsa, mindenképp említést érdemlő fotósorozat (ebből választottuk mai képünket is), összesen hét felvétellel. A folyóiratban szűkszavúan csak ennyit írtak róla: „»Színház az egész világ« – hangzik a jól ismert shakespeare-i mondás. Rovatunk ezúttal a színházi fotográfia egy szokatlan típusával foglalkozik. Znamenák István és Dusa Gábor képeit nevezhetnénk »színházi világfotónak« is, melyek nem az adott színházi előadást örökítették meg – a színházi fotográfia jellemző érzékeny, dokumentatív stílusában –, hanem a valóságot emelték át a színpad közegébe; a darab ismeretében a való világ egy-egy jellemző helyszínébe állították be a színészeket. Akik – szerepük szerint – azonosultak, beleivódtak e »valós színházi« térbe. Ezek a képek nem a színházról, hanem a színházhoz készültek.

A kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője, Znamenák István, Nyikolaj Koljada darabjához, a Murlin Murlóhoz készítette el »valóság-színházhű« képeit. A fotókon: Anger Zsolt (Alekszej), Szula László (Mihail), Ébl Helga (Irka, Mihail felesége), Csapó Virág (Inna, »Murlin Murlo« nővére), Varga Zsuzsa (Olga, »Murlin Murlo«).

Az előadás rendezője: Radoslav Milenković, díszlet: Boris Maksimović, jelmez: Cselényi Nóra, segédrendező: Váradi Szabolcs. Bemutató: 1997. december 12., Csiky Gergely Színház, Kaposvár.” Znamenák fotói tehát valós térbe helyezik a színházi előadást, kihozzák a kulisszák közül. Mindegy kézzel fogható, reális térbe helyezve a játékot, a cselekményt, a varázslatot, amit a színház jelent.

Znamenák ugyanebben az időszakban rendszeres vendég volt Vajdaságban, többször rendezett Szabadkán is. Az egyik legemlékezetesebb munkája az Örkény István Tóték című műve nyomán készült előadás volt. Ennek bemutatóját 2001. szeptember 24-én tartotta meg a szabadkai Népszínház magyar társulata. Szereplők: Kovács Frigyes, Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, ifj. Szloboda Tibor, Mess Attila, Pesitz Mónika, Szilágyi Nándor, Katkó Ferenc, Ralbovszki Csaba, Gábrity Nikola, Pálfi Ervin. A szabadkai előadás rendezőasszisztense Katkó Ferenc volt. A jelmezeket itt is Cselényi Nóra tervezte.

(Családi Kör, 2017. augusztus 17.)

Az orv önérdek polipkarjaiban

Metz Katalin e-mailben küldi el színikritikáját Szaó Palócz Attilának.

*

Az orv önérdek polipkarjaiban

A színpad zárt, fülkényi előterében áll Gálffi László és füstölög. Mindkét értelemben. Idegesen cigarettázik, miközben Alceste képmásában ontja megvető szavait főúri környezetéről, s indignáltan szórja villámait barátja, Philinte alias Polgár Csaba előtt társaságának álszentségéről. Szemrehányásait őneki, a simulékony udvari embernek is adresszálja, aki hiába csitítja.

A világmegvető lázongó s a „kompromisszum-kész” férfi meddő csatája. Alceste sötét kedvét a széltében-hosszában tapasztalt hitvány hízelgés, az „orv önérdek”, s az aljas árulás szítja. Az első jelenet megágyaz A Mizantróp keserű szemléletének.

Gálffi László, ahogy illik, vállán viszi a moliere-i előadást.

Őbenne összpontosul a vádaskodó igazságérzet, a megvesztegethetetlen - és önveszejtő - szókimondás, s az óhatatlanul velejáró magány. Őszinteségét természetessége szavatolja, belülről fakad minden mondata, a szemünk láttára születik meg minden gondolata - nem szólva arról, milyen csattanóan időszerű minden szava. Semmi körmönfontság, semmi mesterkéltség, pedig a moliere-i szöveg nem éppen hétköznapi szituációk elé állítja. Az már számunkra nem is meglepő, értelmezésével, tagolásával milyen természetes folyást ad a Petri György fordította verses textusnak. Ő a legmodernebb figurája az Örkény Színház A Mizantróp-előadásának.

Gothár Péter - aki a japán teaházakra hajazó díszleteket is jegyzi - idézőjelbe teszi a komédiát (a dekoratív, némileg karikírozó jelmezek Berzsenyi Krisztina kreációi). Kissé elnyújtott, karikírozó gesztusvilágot, különös játékstílust kér a színészektől. Ezzel összhangban, drótháló-szerű, furcsa frizura-építményeket kreáltat a nagyvilági hölgyeknek, jelezvén, mennyire karikatúra az egész színpadi univerzum. A férfiak maszkjai a commedia dell'arte figuráit asszociálják, a nadágszerepet játszó Für Anikó (Márki) gólyacsőrt kap, de a játék nemigen köthető a vásári komédia olasz hagyományaihoz, kivált, ha a japános színpadképet is hozzávesszük. A színészek takarékosan, céltudatosan használják gesztusaikat, szemlátomást pontos koreográfia nyomán, ám gyakran az a benyomásunk támad, a rendező túllő a célon, túlságosan kimódolt, ha úgy tetszik „mache” mindaz, amit a színpadon látunk.

Igazán izgalmassá a címszereplő Gálffi játéka teszi, Polgár Csabát inkább asszisztáló, tisztes partnernek érezzük, Hámori Gabriellát a végzetes bűbáj nősténykígyójának, aki hamvasságával minden csalfaságát takarja, s hódolóinak gyanakvását a drasztikus lelepleződésig könnyedén elaltatja. S ezzel indokolttá, valósággal kézzel foghatóvá teszi Alceste tragikus csalódását. A végső kiábrándulást, ami e fennhéjázó világból való kivonulásának utolsó lökést ad. A sok játék-spekuláció, az erős stilizáció azonban visszafogja a szenvedélyeket. Emlékezünk, micsoda sistergés volt a Katona József Színház Mizantróp-előadásában Alceste-Cserhalmi György és Célimene-Udvaros Dorottya összecsapásakor! Igen szépen, finom visszafogottsággal viszi végig viszont Hámori Gabriella Célimene sarokba szoríttatását a lelepleződés jelenetében, riadalmát, hisz végtére minden gavallérját elveszíti, köztük - amit talán magának sem vall be - a legkedvesebbet, Alceste-et is. Képzettársításnak meglepő, látványnak dekoratív a téglalap alakú ablakkivágások, meg a háttérbeli kijárat mögött virító örökzöld bokrok az égőpiros almák sokaságával. A tudás fáját, s a bűnbeesés allegóriáját, az asszonyi kísértés képi metafóráját kínálja.

Remekel kamarajátékával, visszafogott, plasztikus karikírozásával Oronte szerepében Mácsai Pál. Ennyire eredeti, sommásan karakteres megtestesülését ez idáig nem láttam a sértett, ambiciózus fűzfaköltő - örökösen harsányra vett - figurájának. Vérlázítóan nevetséges.
A többi szereplők nem igazán illenek egy koherens stílusvilág hálózatába. A két márki egyszerűen nincs „kitalálva”, talán épp a túlspekuláltság miatt (Znamenák István m.v. és Für Anikó). Amiként a stiláris eklektikát fokozza a merő koreografikus mozdulatokkal belibbenő két színészpalánta (Földes Eszter és Ruzsik Kata), akik az elejtett kellékek kisöprésével szorgoskodnak. Nem marad le a Moliere-darabok felvonásközi balettbetéteinek zenéjét komponáló Lully-utalás sem, korabeli allonge-parókában állnak össze a fináléban a szereplők és parodisztikus konklúziót énekelnek. Minden ízében romlott világu(nk) nagyobb dicsőségére.