Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

Madách Imre és Az ember tragédiájának a műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemessége

„Sosem voltam Star Wars-rajongó. Sci-fiben inkább a realista vonalat szerettem, amikor az űrhajósoknak meg kell küzdeniük a súlytalansággal, a távolsággal meg az egyéb kozmikus nyavalyákkal. Ezért, amikor a ’90-es években lehetőséget kaptam, hogy az Űrgammák című tévésorozatba epizódokat írhassak, ezt a vonalat próbáltam képviselni. Volt például egy rész, amikor az űrhajónak irányt kellett változtatnia, mert módosult az úti célja. Ezt egy csillag gravitációs mezejével valósítottam meg, mondván: az űrben nem lehet csak úgy lefékezni és másfelé fordulni, mint a Földön. A sorozat készítői ezt nem fogadták kitörő örömmel, mert arra ment el minden energiájuk, hogy a szponzorok termékeit valahogy beépítsék a cselekménybe. Ki is penderítettek hamarosan, pedig tűnjék bár nagyképűségnek, ha rám hallgattak volna, nézhető sorozatot lehetett volna gyártani ebből az egyébként sületlen baromságból.” (Majoros Sándor)

A női arcok mintha örökkön megfejthetetlenek lennének a férfiszemek, férfitekintetek, férfigondolatok számára… Nehéz szabadulni ettől az érzéstől, hiszen sok mindent gyakran csak mi képzelünk bele akár édesanyánk, akár kedvesünk, akár leánygyermekünk arcvonásaiba. Tág teret nyitva ezzel a félreértelmezési lehetőségeknek…

Nézem ezt a női arcot itt a mellékelt felvételen, nemcsak a szeme, nemcsak a vonásai kifejezőek, de tulajdonképpen a teljes lényét meghatározza a háttér, vagyis a környezete. Mitől sivár a lélek? – hangozhat a kérdés, amit az esetek többségében azonban fel sem tesznek ugyan. Honnan tudhatnánk hát egyáltalán, hogy választ kell találnunk rá… Vagy legalábbis illene mondanunk valamit. Illene megszólalnunk. Megszólítanunk ezt a nőt. Aki mintha egy lenne ezzel a lakótelepi lepusztultsággal. Mitől válik sivárrá a környezet, amelyből, úgy tűnhet, hogy nincs szabadulás, nincs kilépés, nincsenek kifelé vezető ajtók az aszfaltdzsungelekben? Csak a bezártság van. A lelket a testbe. Életfogytig. Innen, ebből a lakótelepi lepusztultságból aztán végképp nem nyílnak tág terek… Nézem ezt a női arcot, és igyekszem megfejteni az életét… Igyekszem megfejteni a lényét. Ezek a beikszezett ablakok között szocializálódhatott vajon? Ezekbe a falakba üvölthette bele bánatát? Ez a mögötte tátongó űr nyelte el sikolyát, örömét és bánatát, zihálását és nyögdécselését, könnyeinek csendes hangát?

A lakótelepek sivár lelki űrjében ugyanúgy megváltoznak a fizika szabályai, ahogyan a világűr ennél sokkal tágasabb terében is, pontosan úgy, ahogy Majoros Sándor, az 1991 óta Budapesten élő, egyebekben mégiscsak bácskossuthfalvai születésű József Attila-díjas vajdasági magyar író – az 1956-os nemzedékből – megfogalmazta itt nekünk, a mai mottónkul választott minapi kis Facebook-posztjában, kis krokijában, aprócska remeklésében. Gyémántokat, kincseket, gyöngyszemeket szórt elénk, mi meg mint a jámbor jószág…

Znamenák István, a kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője – aki többször dolgozott abban az időszakban Szabadkán, tehát neve ismert lehet a vajdasági közönség előtt is – „vitte ki” az 1997-ben bemutatott Murlin Murlo című előadás szereplőit a nagyon is valós, a bárki által megélhető térbe. A szerep tehát maradt, csak a környezet változott, a színésznő pedig beleivódott a sivárságba, eggyé vált a lakódzsungellel. Mintha épp itt, épp ezek a beikszezett ablakok között szocializálódott volna. Itt élte a színpadtól ekkor már meglehetőst távolt eső életét…

Én most nevet adok ennek a nőnek. Ő lesz most az én Évám. Éva – a madáchi Tragédiából.

A Tragédia Évája.

Domonkos László írta ugyanis a szegedi Délmagyarország című regionális napilap hétvégi mellékletének 1985. december 2-i számában a szabadkai Madách-kommentárok című előadásról: „Először is: a Tragédia, Madách világirodalmi rangú remekműve szinte-szinte csak ürügy, noha Ristić azt mondja, idestova másfél évtizede foglalkozik Az ember tragédiájával. Ez a különös, vibráló egyéniségű művész mindenesetre fölismerte a mi zseniális írónknak a közvetlen műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemességét. S ezen a ponton Madách nemcsak a kortalanságból léphet ki, de a textus, a szereplők is teljesen szétfeszíthetik természetes kereteiket: a Madách-kommentárok heroikus kísérlet arra, hogy felmutassa nekünk – a huszadik század látványát. Már nem igazán a klasszikus nagy mű az érdekes, hanem a világtörténelem számbavétele. Ama bizonyos történelmi-társadalmi indíttatású Teljesség jegyében, melynek áhítása minden jelentős művészt mindenkor szembeállít önnön világának démonaival.”

Nézem ezt a női arcot, Éva pillantását fürkészem, aki épp most lépett ki a Tragédiából ide a lepusztult lakótelepi falak közé, és azt kémlelem a vonásaiban, hogy vajon egy távoli csillag gravitációs mezeje kimozdíthatná-e a veleszületett sivárság adott közegéből. S alighogy a világtörténelmet sebtében még számba veszem, az erre vonatkozó kérdést már nem teszem fel, így azt sem tudhatja senki sem, hogy válaszolnia illene rá.

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

Az évszázad látványának nyomában

A Családi Kör Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az évszázad látványának nyomában

Akárhogy számoljam is, én nem találok semmi meglepőt abban, hogy szerb honlapokon is rendszeresen találhatunk magyar forrásokat, magyar vonatkozásokat, így tehát régi archivált cikkeket, különféle írásokat, tematikus összeállításokat is, különösen, ha vajdasági témákról, esetleg a szabadkai Népszínházról van szó. Így bukkantam rá néhány napja egy Belgrádban szerkesztett internetes felületen egy régi, harminckét évvel ezelőtt megjelent szövegre Az évszázad látványa címmel.

Az érdeklődésemet először az keltette fel, hogy elbizonytalanított a forrásmegjelölése (ami persze nyelvi akadályokból is adódhat, hiszen elképzelhető, hogy a belgrádi szerb szerkesztő nem igazán érti az anyanyelvünket, ezért helyenként a fantáziájára, a feltételezéseire kell hagyatkoznia…): azt írták ugyanis, hogy a cikk 1985-ben jelent meg (pontos dátum megjelölése nélkül) a DM Magazin című lapban. Nomármost, sem délszláv, sem magyar nyelvterületen nem ismerünk DM Magazin nevű kiadványt, hacsak nem a Drogerie Markt üzletlánc akciós termékeit bemutató, ismertető reklámkiadványra nem gondolunk. Ilyen azonban messze nem létezett még Magyarországon 1985-ben, a rendszerváltás előtt.

Beleolvastam a cikkbe: „Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának, legföljebb ha egy-két erdélyi produkció mérhető hozzá. Gyakorlatilag jó két hete Jugoszlávia színházi, sőt talán egész kulturális élete Szabadkára figyel: október 12-én együttesen mutatta be a Népszínház magyar és szerb tagozata az új igazgató, a jugoszláv színház Európa-hírű fenegyereke, Ljubiša Ristić rendezésében a Madách-kommentárok című produkciót.

Szabadka, vasárnap este. A már majdnem újjávarázsolt korzón árad a tömeg, a kávéházakból, presszókból igéző illatok szállnak, az ember meg kénytelen újra meg újra elámulni azon, mily megragadó harmóniába tudja öltöztetni egy város atmoszféráját a délies-mediterrán hatások és az ősi bácskai világ megőrzött színképeinek együttesével egy humánus, más népek-nemzetiségek jogait meghatóan tisztelni tudó társadalmi rendszer.” Ennyi egyelőre legyen elég a cikkből ízelítőként…

Felkeltette az érdeklődésemet továbbá, hogy a cikk alatt szerzőként egy ismerős nevet láttam: az anyaországi Domonkos László író neve Vajdaságban is ismert, ő ma a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, vagyis a RETÖRKI munkatársa, de rendszeresen publikál különféle lapokban, folyóiratokban is, így a budapesti Magyar Hírlap szerkesztőségében eltöltött tíz évem alatt folyamatosan volt alkalmam szerkeszteni is publicisztikai írásait, tárcáit, jegyzeteit. Tehát talán nyugodtan, nagyzolás nélkül mondhatom, hogy viszonylag régről ismerem. Márpedig Domonkos László 1976-tól tizenkét éven át volt a szülővárosában, Szegeden megjelenő Délmagyarország című regionális, Csongrád megyei napilap munkatársa. Ebbe az időszakba pedig 1985 még bőven beleesik. Ha tehát azonosítani akarom a cikk eredeti forrását, akkor ezen a nyomon kell elindulnom.

S innentől számítva pillanatok alatt meg is lettek a pontos adatok. Domonkos László írása Az évszázad látványa címmel a Madách-kommentárok című szabadkai előadásról a Délmagyarország című napilap 1985. november 2-i lapszámában jelent meg – derült ki gyorsan.

Mi okozhatta hát a belgrádi honlapszerkesztő tévedését? Szombat volt, a Délmagyarország hétvégi mellékletének címe pedig abban az időszakban egyszerűen csak ennyi: Magazin. Így tehát a hetedik oldalon, amelyen Domonkos László cikkét kinyomtatták, ez állt az élőfejben is, vagyis ez volt olvasható a lap tetején a dátum és az egyéb szokásos tartalmak, adatok mellett. A keskeny csíkban pedig a DM megjelölés a Délmagyarország című újság nevének rövidítése volt. Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy a belgrádi szerb webszerkesztő, akinek persze fogalma sem lehetett mindezekről a háttérinformációkról, a fejlécben olvasható adatok alapján úgy kombinálta ki, hogy ez a cikk egy DM Magazin nevű kiadványból származhat.

„Aki azt hinné, a szó hagyományos, eredeti értelmében színházban voltam ezen a vasárnapon Szabadkán, annak csak azt mondhatom: is. Mert a Madách-kommentárok minden, csak nem tradicionális színielőadás, még akkor is, ha formabontáshoz, meghökkentő megoldásokhoz jócskán hozzászokhattunk már a mai teátrumok vidékén. Leginkább fantasztikus monstre show-nak lehetne nevezni ezt a négy teljes órán át tartó, öt különböző helyszínen (a színházban, a színház udvarán, a főtéren, a városházán és a zsinagógában) látható előadást, ha... ha nem találhatnánk Ristić gigantikus vállalkozásában több olyan elemet, amely a létrejött alkotást erőteljesen a látvány totalitására épített »bravúroskodás« és az öncélú eredetieskedés lapályai fölé helyezi” – írta Domonkos László 1985-ben a Délmagyarország hétvégi mellékletében. A cikk mellett megjelent felvételen pedig a produkció egyik, a főtéren játszódó jelente látható.

Végül mondjuk még el, hogy a szerző hét évvel később, 1992 elején Csoóri Sándor költő hívására került Budapestre, a Magyarok Világszövetségének lapjához, a Világszövetséghez, amelynek főszerkesztője ebben az időszakban az újvidéki születésű vajdasági magyar író, újságíró, kritikus és szerkesztő, Hornyik Miklós (1944–2012) volt. Kettejük barátsága pedig már egy másik történet, ami újabb képek után kiált…

(Családi Kör, 2017. augusztus 3.)

Ljuša, a völgy utolsó őrzője

Szabó Palócz Attila a Facebookon teszi közzé a Teofil Pančićnak a belgrádi Vreme című belgrádi hetilap 2015. június 18-i számában, a Mellékes jelenségek című sorozatában megjelent írásából készített fordítását.

*

Ljuša, a völgy utolsó őrzője

A nyilvános tobzódás annak a titokzatos „igazságtalanságnak” a témájára, amelyet kvázi a társadalom követett el Ljubiša Ristić ellen, alapvetően csak egy pimasz, szégyentelen, gyalázatos hazugság.

A Sterija játékok utolsó estéjén természetesen kiosztották a díjakat. Egyebek mellett az életműért odaítélt elismerést is. Ezt pedig mellékesen szólva éppen Ljubiša Ristić kapta meg. A nézőtéren ültem, nagyjából a harmadik sorban; ez az úgynevezett Ljuša pedig egyszeriben feltűnt tőlem jobbra, felmászott a színpadra és elindult, hogy átvegye a díjat a Sterija játékok igazgatójától, Miki Radonjićtól, miközben őrületes tapsvihar kísérte. Balra, jobbra, de még előttem is: számtalan kézpár, energikus klap-klap-klap, csatt-csatt-csatt, észrevehető kivételek nélkül. Aztán a saját kezemre néztem: nyugton maradt, szétválasztva, a székem karfáján. A taps pedig csak tartott és tartott, sőt voltak még lelkes felkiáltások is, a díjazott mondott néhány, az alkalomhoz illően megható szót, nagyon is szépet, a betegség miatt távolmaradt Đuzáról. Arra gondoltam, talán néhányszor mégis össze kellene csapnom a tenyerem, így illik, de a kezemnek esze ágában sem volt megmozdulni – no, oké, hogy ne misztifikáljuk a dolgokat: nekem (mégis) eszem ágában sem volt, hogy megmozdítsam a kezem.

Hogy mindez még furcsább legyen, úgy tartom, hogy Ristić teljesen megérdemelten kapta meg az életműdíjat. Hogy is lehetne ezt vitatni? Ám mégis, kapja meg azt a díjat, megérdemelte, rendben, de az én tapsomat – no azt már nem. Nem mintha ez valami hatalmas érdem lenne (mármint az én tapsom), de ha olyan is, amilyen, hát azért ezt is ki kell érdemelni. No, de azt, hogy megadjam a tiszteletet a vitathatatlanul jelentős rendezőnek, vélhetően nem elsősorban „ő maga” akadályozta meg, sokkal inkább az a harsány túlhangsúlyozottság, különösen jelképes többlet, amelyet abban a tapsviharban éreztem, a többlet, amely egy mikronnyival talán nagyobb is lehetett volna, ha úgy irányítom a kezem, hogy a tenyerem is részt vegyen ebben.

Mit akart a szerző mondani? Azt, hogy lehetetlen, ízléstelen és megengedhetetlen volna bármilyen módon is részt vállalnom annak az útszéli marhaságnak a terjesztésében, miszerint ez a nyilvánosság, ez az ország, ez a kultúra, vagy már ami és aki, bármivel is adósa lenne Ljubiša Ristićnek, akivel szemben bármiféle otromba igazságtalanságot követett volna el, s most ezzel a megkésett ünnepléssel szeretné valamilyen módon megtéríteni ezt a morális adósságát. Ez a többlet, amelyet könnyen ki lehetett hallani abból a tapsviharból, elviselhetetlen volt, mert egy visszataszító, a velejéig romlott, gyalázatos hazugságon alapult; s még csak nem is önmagában, hanem egy „revizionista” csomag részeként.

Valójában aznap este valami egészen más történt: ott állt előttük egy ember, aki megbocsátotta nekünk, hogy agyonvert bennünket. És teljesen jogosan volt boldog, amikor látta, hogy mivé változtunk, s látta azt is, hogy túlárad bennük az öröm a gesztusától, a jóságától, amit nem is érdemeltünk ki igazán. Nos, ennek én nem tudtam tapsolni. Pedig az A-moll misének, a Szkopje felszabadításának lelkesen tapsoltam, és ez a taps soha nem halkult el.

Szóval, a részben valós, részben pedig csak látszólagos cserépszavazás, vagyis osztracizmus (pontosabban szólva: a kimért társadalmi marginalizálódás), amely Ristićet 2000 után elérte, javarészt igencsak természetes következménye volt mindannak, amit és ahogyan és akivel ő maga tett korában, és senki más nem úszta volna meg sokkal enyhébben. Nomármost, voltak talán más, kevésbé tehetséges művészek, akik mellékesen ugyan, de nyertek ezen? Talán, sőt biztosan, hiszen ilyenek mindig vannak. Ez azonban mégsem cáfolhatja mindazt, ami ehhez vezetett. Ljubiša Ristić egyes szám első személyben, saját akaratából, és a felnőtt emberként tanúsított magatartásával kizárta saját magát egy jobb társadalomból, és ez vitathatatlan, ebben semmiféle visszamenőleges ironizálás nem segíthet. Jogában állt, hogy így tegyen, de ugyanígy: azoknak, akik undorodtak mindettől, nekik is minden joguk megvolt ahhoz, hogy ezt nem higiénikus jelenségnek, tulajdonképpeni fertőnek minősítették. Hát, emberhez méltóan – sem Szerbiában, sem a „régióban” – még nem temették el és nem is írták össze kebelbarátainak halálos áldozatait! Ha legalább tisztességes nacionalista lett volna, az ember talán még meg is értené a kilencvenes évekbeli angazsáltságát – vak lett volna akkor is, de legalább következetes, s nem sértené most az értelmünket. Így viszont, hogyan is tudná valaki – aki Istennek és a népnek is a keservére volt, és mindkettőnek az idegeire ment azzal, hogy állandóan a saját meggyőződéses „baloldaliságára és jugoszlávságára” hivatkozott – igazolni a hallgatását a korábbi kilencvenes évekből, illetve szerepvállalását az úgynevezett Jugoszláv Egyesült Baloldalban? Nem hiszi tán bárki is, hogy egy kiemelkedő értelmiségi ne vette volna észre, ne látta volna át, hogy mit tesz és mit művel ez a Milošević–Marković-klán, vagy bármelyik reinkarnációja? Vagy tán nem püfölte a fültövét az igencsak jelentős Dušan Jovanović, vagy a sokkal jelentéktelenebb szerénységem, hogy lejáratja magát, és következetesen kitart az önként vállalt megszégyenülése mellett? Ezzel együtt pedig a szerepvállalása az ilyen minden ízében gonosz, bűnözői szervezetben, nem holmi személyes szégyen, hanem olyasvalami, ami egyértelműen sért, megaláz, és jelképesen megsemmisít más embereket. És most még akkor mindnyájunknak fel kellene sorakoznunk, hogy hajlongjunk a bocsánatáért, mert ferde szemmel néztünk rá akkor? Köszönöm, de – nem, köszönöm.

S mindezek után a vasárnapi Politikában ez az úgynevezett Ljuša példát mutat és finomkodik egy teljes oldalon át, sorolja a régi barátokat, akik, ahogy történt, elárulták őt azzal, hogy nem álltak ki mellette a szégyentelen őrületben, vagy éppenséggel arra vetemedtek, hogy felfigyeljenek – ugyanarra – a körülöttük zajló őrületre, majd elősorol még más dolgokat is, amelyekben mi, többé-kevésbé „mindannyian” vétettünk Őüressége ellen. A narcisztikus vájkálás szüneteiben megosztja velünk elemző gondolatait a világról és a kozmoszról, nagyjából egy átlagos taxis szintjén, aki az utasokra való várakozás idejét holmiféle ezoterikus magazinok szakvéleményeinek lapozgatásával tölti ki. A leginkább azzal nyűgözött le, hogy szerinte mindaz, amin ez a szerencsétlen ország keresztülmegy, csak azért történik, mert a gonosz Amerika át akarja venni az ellenőrzést a belgrádi völgy felett. Hogy mi fölött?! Hihetetlen, hogy ne tudnák. Egyébként nemrég jártam arra, épp Szkopje felé utazva. Látszólag minden rendben van ott, de ez az úgynevezett Ljuša biztos, hogy messzebbre és mélyebbre lát. Ez az egykori művész, ez a patetikus, kiüresedett alak, ez a tájszólásos Kusturica. Egyedül esett el, egymaga törte össze magát, és emögött nincs semmi sem, csak a mérhetetlen üresség, amiért senki, senki, de senki más egy kicsit sem hibáztatható.

(Facebook, 2015. július 14.)

A Missa in A-minor című előadásával Szarajevóban vendégszerepel a szabadkai Népszínház társulata

A produkciót Ljubiša Ristić rendezte.

Az Otac Sam című előadásával Belgrádban vendégszerepel a szabadkai Népszínház társulata

A produkciót Ljubiša Ristić rendezte.

A Missa in A-minor című előadásával Belgrádban vendégszerepel a szabadkai Népszínház társulata

A produkciót Ljubiša Ristić rendezte.

A szabadkai Népszínház társulata megtartja az Otac Sam című előadás bemutatóját

A produkció rendezője Ljubiša Ristić.

 

A szabadkai Népszínházban elmarad az Otac Sam című előadás meghirdetett bemutatója

A produkció rendezője Ljubiša Ristić.

 

A szabadkai Népszínház repertoárján szerepel a Missa in A-minor című előadás

A produkció rendezője Ljubiša Ristić.

 

A szabadkai Népszínház repertoárján szerepel a Missa in A-minor című előadás

A produkció rendezője Ljubiša Ristić.

 

Vízumkérelem a szabadkai Népszínház társulata számára

A társulat igazgatójaként Ljubiša Ristić levélben az Amerikai Egyesült Államok belgrádi nagykövetségéhez folyamodik beutazási vízumért a mexikói vendégszereplésre való kiutazáshoz.

Gran Festival – Ciudad de Mexico

Romario Osorio, a mexikóvárosi fesztivál igazgatójaként levélben keresi meg Ljubiša Ristićet, a  szabadkai Népszínház vezetőjét a társulat vendégszereplésével kapcsolatban.

Manuel Camacho Solís levele Ljubiša Ristićhez

Manuel Camacho Solís levélben keresi meg Ljubiša Ristićet, a szabadkai Népszínház igazgatóját.