Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén

Az űrhajó, amely elvitte a világűr távoli mélységeibe a kis magyar kádári valóságot, avagy tisztelgés Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora, no és persze a csehszlovák és keletnémet logarlécipar sikerei előtt

A Kossuth Lajos űrhajó – amelynek oldalára a leghíresebb matyóföldi pingálóasszony festett magyaros motívumokat – „a legnagyobb titoktartás közepette startolt a hortobágyi űrközpont víztoronynak álcázott kilövőállványáról”. Az elbeszélés szerint 2000. augusztus 20-át írtak épp, s hajnali négy órakor indították útjára az első magyar űrhajót. „A rakéta hatalmas Ikarusz farmotorjai előírásosan feldübörögtek, s az óriási test némi tétovázás után csakugyan felemelkedett, s lassan eltűnt a kis Űrhajózási Albizottság izgatott és elégedett szemei elől.” Egy ilyen esemény persze sokkal több alapot teremt a dicsekvésnek és az ünneplésnek, mint a titkolózásnak, így a „titokzatosságra csupán az adott okot, hogy Magyarország feltétlenül sikeres startolás után kívánt bevallottan is csatlakozni az űrnagyhatalmak sorához, s presztízsveszteség nélkül akarta méltóképp ünnepelni az alkotmány ünnepét.” Mint kiderült, csakis és kizárólag magyar alapanyagokból a hajdúházi Aranyszabadság Termelőszövetkezet melléküzemeként működő Kosárfonó- és Kibernetikai Üzemrészleg dolgozói a Magyar Televízió valamely jeles és neves berendezőjének tervei alapján építették meg a Kossuth Lajost. Torbay Tibor, a legénység matematikai és csillagászati felelőse pedig rögtön a kilövés után máris a „japán zsebszámológépével játszadozott, amely az űrhajó mesterkomputerének szerepét volt hivatva betölteni. A számítógépet csupán a legnagyobb nehézségek árán sikerült Hegyeshalomnál átcsempészni, kizárólag erre a célra, mert a magyar vámhatóságok az Oktatási Minisztérium megbízásából továbbra is élénken kobozták el az ügyes kis gyártmányokat, ily módon is óva a magyar állampolgárok szorgalmát és Csehszlovákia és az NKD logarléciparát” – jegyezte fel Magyarok az űrben címmel az 1976-ban keltezett, majd később az 1983-ban kiadott A tökéletes változat című kötetébe is besorolt elbeszélésében Szentmihályi Szabó Péter (1945–2014), aki nemcsak prózaíróként, de költőként is ismert volt. Ennyi bevezetés után pedig talán már senkinek nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy mennyi irónia s humor van soraiban.

Jómagam alig ötéves kiskölyök voltam a novella keletkezésekor. A szerzővel jóval később, immár idős korában ismerkedtem meg, rendszeres szerzőnk volt ugyanis a budapesti Magyar Hírlap című országos napilapnál, ahol abban az időszakban a publicisztikai rovat szerkesztőjeként dolgoztam. Szentmihályi Szabó Péternek állandó, naponta megjelenő sorozata volt az oldalainkon Sarkosan fogalmazva címmel, s az egyik legmegbízhatóbb munkatársunkként, minden reggel, mire én beérkeztem a szerkesztőségbe, már ott várt tőle a megszokott e-mail a céges postafiókomban. A végsőkig. Sőt, a legvégsőkig… Hiszen így történt ez a halála napján, 2014. október 20-án is. Reggel még megírta és elküldte szövegét, s talán már a másnapit is tervezgette, talán össze is állt a fejében, kitalálta és gondolatban még csiszolgatta, amikor elhunyt…

Verseit és komoly, történelmi műveit, drámáit és publicisztikai köteteit ismertem már korábbról is (sőt ezek némelyikéről írtam is; ismertetőket, kritikákat, amit épp sikerült kihoznom magamból…), arról azonban – s ezt itt és most töredelmesen bevallom! – eddig csak az életrajzában olvastam, hogy tudományos-fantasztikus regényeket, elbeszéléseket is írt. Ezért is fogadtam kitörő örömmel, amikor a minap, immár a lezárt hármas metró egyik nem működő állomásának környékén bóklászva, egy utcai könyvárusnál megtaláltam A tökéletes változat című kötetét. Háromszáz forintot adtam érte. Kapásból. És gondolkodás nélkül. Mondhatni: azonnal lecsaptam rá! Sajnos, azonban ma már ezt a példányt nem tudom dedikáltatni a szerzővel… Nyugodjék békében!

Hosszan méregettem a könyv címlapján Herpai Zoltán alkotását, Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora pedig már alig néhány sor után megragadott…

Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a novellában megidézett űrhajó legénységének egyik legfontosabb tagját! Rögtön a kilövés után ugyanis „a földszinten, a portásfülkéből kellemes kávéillat áradt: Schmalz Ödönné már főzte is a kávét az űrhajósoknak, de ő fogja ellátni az űrhajó takarításának feladatát is, egyúttal érdekes tudományos kísérletnek vetve alá a porszívót, vajon működik-e légüres térben.” A Kossuth Lajos űrhajó pedig elvitte fedélzetén a végtelen univerzumba, a világűr távoli, és innen, a Föld nevű bolygóról nézve kiismerhetetlennek tűnő, talán mindörökre felderítetlenségre kárhoztatott mélységeibe a hetvenes-nyolcvanas évek kis magyar kádári valóságát…

(Családi Kör, 2017. november 16.)

A szörnyeteg születésnapja

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A szörnyeteg születésnapja

A raszta hajú űrlény eljövetele, avagy a nap, amikor a hollywoodi tréfa forgatókönyvvé nőtte ki magát

Jelentős filmtörténeti évfordulót ünnepelt az idén nyáron a szakma és a közönség: harminc évvel ezelőtt, vagyis 1987. június 12-én mutatták be az amerikai mozikban a Predator című alkotást. Érdekességként jegyezzük itt meg, hogy évfordulós alkalmi cikkében a Port.hu internetes filmportál szerzője raszta hajú űrszörnyetegként határozta meg a címszereplőt, aki az időközben eltelt három évtizedben az egyik legnépszerűbb sci-fi ikonná nőtte ki magát az Alien és a Terminator mellett. Pedig a forgatókönyvíró testvérpár, Jim Thomas és John Thomas tulajdonképpen nem is csinált mást, csak összegyúrta a kor két kultikus háborús eposzát, a komolyabb mélységeket távolról sem érintő Rambót és a Kommandót, s ezekhez adta hozzá izgalmas, különleges fűszerként A nyolcadik utas: a Halál, vagyis az Alien-mítosz tudományos-fantasztikumát.
Szűcs Gyula úgy fogalmazott: „A Predátor ötlete egy hollywoodi poénból nőtte ki magát filmtervvé.” A Rocky negyedik részének 1985-ös bemutatója után ugyanis „mindenki arról beszélt Hollywoodban, hogy Stallone már mindenkivel összecsapott a ringben, akivel lehetett, így lassan már nem marad más ellenfele a folytatásokra, csak E.T.” Jim és John Thomas tehát komolyan vette a tréfát, és egy forgatókönyvben feldolgozta azt. Az ötletre pedig a Kommandó producere, Joel Silver mozdult rá elsőként.
Ebben a változatban azonban – az eredeti elképzelés szerint – Arnold Schwarzenegger egyedül szállt volna szembe az ekkor még Vadásznak (Hunter) nevezett Predátorral. De a főszereplőnek ez nem tetszett, meggyőződése volt ugyanis, hogy a filmben egy egész zsoldos csapatnak kell kísérnie őt a dzsungelben. Mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az idegen lény akkor lesz igazán félelmetes, ha látványosan betojik tőle egy csomó izomhegy. Hát így történt…

(Családi Kör, 2017. november 9.)

Ének a sírkertben

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Ének a sírkertben
La Fontaine, Édith Piaf, Jim Morrison és Molière szomszédságában, avagy séta a hírességek végső nyughelye körül

Így, röviddel halottak napja és mindenszentek után talán nem veszik zokon tőlünk olvasóink, ha egy temetői felvételt is beillesztünk mai összeállításunkba. Szöőr Annának tartozunk köszönettel ezért a nagyszerű fotográfiáért, amely 1990 novemberében készült Párizs híres sírkertjében, a Père-Lachaise temetőben. „Az első utam Édith (Gassion) Piafhoz vezetett. Együtt nyugszik a kétévesen elhunyt kislányával, akinek a halálát soha nem dolgozta fel” – mesélte a kép szerzője, amikor néhány nappal ezelőtt megosztotta felvételét a Facebookon. A francia főváros legnagyobb temetője negyvennyolc hektáron terül el, s olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Jean de La Fontaine francia író, Clarence John Laughlin fényképész, Marcel Marceau pantomimművész, Amedeo Modigliani olasz szobrász és festő, Molière, a francia drámaírók (talán…) legnagyobbika, aki mellesleg színházi rendező és színész is volt egy személyben, Jim Morrison amerikai zenész és énekes, Frédéric Chopin lengyel zeneszerző, Frankel Leó magyar származású francia politikus, Zách János Ferenc magyar csillagász és még nagyon sokan mások…
A képen látható családi sírboltban az énekesnő és gyermeke mellett nyugszik még Louis-Alphonse Gassion, Édith Piaf édesapja is, hiszen talán elmesélnem is felesleges újra, hogy a Piaf egy utóbb felvett művésznév, ami a francia szlengben verebet jelent, s ezzel a művésznő vézna testalkatára utalt a névadója, vagyis az első menedzsere. A hányattatott sorsú családot így hozta össze végül a sors.
Nagyon remélem, hogy mindhármukért gyújtott legalább egy-egy mécsest valaki a múlt heti ünnepen.

(Családi Kör, 2017. november 9.)

„Feleljen róla Szent Péternek”

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

„Feleljen róla Szent Péternek”

Egy magyar lapkiadó görbe tükörben, avagy Emich Gusztáv kigúnyolása

November 3-án, vagyis holnap ünnepelhetné kétszázharmadik születésnapját Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkereskedő, kiadó és nyomdász, ha persze ennyire ritkamód hosszú életű ember lenne, illetve lett volna. Mint ahogyan nem volt… Isten nyugosztalja!

Őt ábrázolta az 1868. június 28-i számának címlapján publikált karikatúráján a Borsszem Jankó című szatirikus lap. S habár ez még csak az újság első évfolyama volt, bizony nemcsak a korabeli magyar lappiacon, de a közéletben is új, addig szokatlan jelenség volt ez a kiadvány, nem is mindig tudták hova rakni, hova tenni, hogyan értékelni már az indulása idején sem. Már a megjelenése, feltűnése pillanatában sem… Így hát önmaga szokásait, önmaga hagyományait (magyarán: az arculatát…) is magának – illetve a lap szerkesztői gárdájának – kellett kialakítania. A politikai megítélése pedig ezerféleképp változott fennállásának későbbi évtizedi alatt is, leginkább annak függvényében, hogy épp ki érezte találva, illetve sértve magát a karikatúrák, az élcelődés céltáblájává, vagy éppen gúny tárgyává válva. Ahogy mondani szokták, az 1868-ban indult „legnépszerűbb dualizmuskori élclap”, a Borsszem Jankó – amely Ágai Adolf főszerkesztő gondozásában került az olvasók asztalára – elsősorban művészi igényű karikatúráival és szatirikus írásaival hívta fel magára a figyelmet. Itt szólok: jelentős jubileumot ünnepelhet hát jövőre a magyar sajtótörténet, ugyanis 2018-ban lesz a Borsszem Jankó indulásának százötvenedik évfordulója. Kár, hogy akárcsak Emich Gusztáv kiadó sem élte meg a kétszázharmadik születésnapját, úgy az élclap sem tartott ki ilyen sokáig…

A Borsszem Jankó ötven év alatt több mint kétezer fős viszonylag állandó olvasótábort szervezett maga köré – szép, tiszteletet parancsoló példányszámmutató volt ez az adott kor viszonyai közepette –, később pedig a csökkenő népszerűség mellett is egészen 1938-ig rendszeresen megjelent. Ágai Adolf, az újság első főszerkesztője beszélt egy alkalommal arról, hogy a Borsszem Jankó születése az akkoriban kormányzó Deák-párthoz, egészen konkrétan Andrássy Gyula miniszterelnökhöz kötődött, aki látva az Üstökös és a Bolond Miksa című lapok baloldali – tehát ebben az időszakban ellenzéki – fordulatát, egy olyan élclapot szeretett volna létrehozni, amely válaszol a negyvennyolcas alapokon politizáló és kormány munkáját bíráló körök támadásaira. Nos, másfél évszázad távlatából talán rámondhatjuk ma már erre, hogy tette ezt nem kis sikerrel…

Ennek szellemében minden szám címlapján egy-egy nagyméretű színes karikatúra jelent meg, amelyhez a kísérőszöveget a második oldalon találhatták meg az olvasók. Emich Gusztávról például ezt írták 1868. június 28-án: „Ezen eős nemes család létezése constatálva van mind Emewke (olv. Emőke) vára romjainak létezése, mind a »Budapesti Közlöny« junius 23-ki száma által – melynél fogva ezen várnak Emich Gusztáv senior által a majoresco többi ősi birtokaihoz való annectálása törvényesittetik.

Ezen aristocraticus múlt, jelen és jövő mellett is: Emewkey Gusztáv kiválóán szabadelvű gondolkozással bir, legalább a szabad sajtónak hű barátja, a mennyiben évtizedek óta szabadon sajtolja – az Írókat.

Vas Gereben – feleljen róla Szent Péternek – crudelis viczczet mondott egyszer Emichre.

Azon aggasztó hir járt, hogy a magyar nyomdászok legkiválóbbja, vérhányásba esett.

Nekünk, kik őszinte részvéttel említettük előtte a balesetet, igy felelt nedélyesen:

– Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja.” Ezekért a sorokért, valljuk be, Emich Gusztáv vélhetően nem zárta a lelkébe szeretettel a Borsszem Jankó szerkesztőgárdáját…

(Családi Kör, 2017. november 2.)

A tiltakozás alakváltozásai

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A tiltakozás alakváltozásai

Elégedetten nyilatkozott a G20-csoport júliusi, hamburgi találkozóján elért eredményekről, de Angela Merkel német kancellár ezzel együtt is vállalta a felelősség rá eső részét a tanácskozás idején történt utcai zavargásokért. A politikus az idén nyáron egy tévéinterjúban elmondta, hogy nem egyedül határozott arról, hogy Hamburgban tartsák meg a csúcstalálkozót, de részt vett a döntés meghozatalában, a tanácskozást pedig az általa vezetett szövetségi kabinet a hamburgi kormánnyal – vagyis a tartományi rangú város vezetésével – közösen szervezte.

A balhét valakinek mindig „el kell vinnie” – jut eszembe minderről. Már persze, ha baléhé van… Márpedig, szó se róla, mindig akad egynéhány bajkeverő, aki csináljon. Aki csak arra vár, hogy csinálhasson… Akármennyire is vállalta tehát Angela Merkel a felelősséget a történtekért, tény, hogy civilizált módon is lehet tiltakozni, protestálni. Akármiről legyen is szó… Vagyis nemcsak randalírozva, autókat gyújtogatva, egy egész várost és annak életét felforgatva, polgárháborús helyzetet teremtve fejezheti ki a(z ellen)véleményét az, aki valóban másként gondolja…

A hamburgi randalírozók persze nem gondoltak semmit sem másképp, s kifejezni is leginkább csak a tehetetlen dühüket akarták, amit képtelenek kanalizálni… Rovatunkhoz éppen ezért most egy olyan fotósorozatból választottuk ki az itt látható két felvételt, amely a méltóságteljes, civilizált, művészi értékű tiltakozás pillanatait, immár megrendezett jeleneteit örökítette meg. Ha valamit, hát ez az, amit igazán meg tudunk becsülni! Azt pedig, aki csak macskaköveket hajigálni, autókat gyújtogatni, a rendőrséggel háborúzni – magyarán: balhézni – utazott az idén nyáron a német városba, egyáltalán nem.

Art of Protest – olvashattuk júliusban a képek alatt. Vagyis magyarul: A tiltakozás művészete. S mennyivel szebb ez így, nemde? Érezhetően megvan benne az emberi méltóság, amit oly gyakran szeretünk feltételezni magunkról, még ha a legtöbbször a nyomába sem érhetünk; sőt, nemcsak az ellenfél, de önmagunk megbecsülése is. Ami a macskakő-hajigálásban és miegyebekben bizonyossággal fel nem lelhető…

A július elején történt zavargásokért, ezekért az „elfogadhatatlan dolgokért én is éppen úgy felelős vagyok, mint Olaf Scholz (Hamburg első polgármestere), és nem is bújok ki a felelősség alól” – mondta az említett tévéinterjúban Angela Merkel. Arra az újságírói felvetésre reagálva pedig, hogy Scholz bocsánatot kért a hamburgiaktól a zavargásokért, azt mondta, hogy határozottan elítéli a történteket, és köszönettel tartozik a rendőröknek a munkájukért. Történt mindez ugyanakkor, amikor Merkel pártja, a jobbközép CDU hamburgi szervezete épp Olaf Scholz távozását követelte. A kancellár ezért úgy fogalmazott, hogy az elnökség és a választmány – a hamburgi tagok kivételével – kiáll Scholz mellett. Hozzátette: pártelnökként személyesen is elmondta a hamburgi szervezet képviselőinek, hogy nem helyesli a követelésüket. Azonban a CDU „sokszínű párt”, amelyben mindenki önállóan alakíthatja ki álláspontját – jegyezte meg.

A tizenkilenc legnagyobb fejlett és felzárkózó gazdaságot, valamint az Európai Uniót összefogó G20-csoport vezetőinek találkozója „tartalmilag nagyon fontos volt”, mert a nemzetközi közösséget a párbeszéd-képtelenség fenyegeti, de Hamburgban mégis sikerült letisztázni sok fontos ügyet. Azokban a kérdésekben pedig, amelyekben mégsem tudtak konszenzust kialakítani, legalább nyíltan kimondták, hogy nincs egyetértés; politikai/politikusi körökben ez is ritkaságszámba megy. „Ennyiben nagyon elégedett vagyok a csúcstalálkozóval” – mondta Angela Merkel.

Az immár tizenkét esztendeje hivatalban lévő kancellárt az ARD országos német köztelevízióban júliusban sugárzott interjúban megkérdezték arról is, hogy kitölti-e a következő négyéves ciklust, ha a szeptemberi szövetségi parlamenti választások után is megőrzi a kormányfői tisztséget. Hát igen, ezen már túl vagyunk, a választási eredményeket is ismerjük, Merkel marad… A kancellár azonban már a nyáron megerősítette, hogy az újabb törvényhozási ciklus végéig, vagyis 2021-ig folytatni akarja a munkát. Mint mondta, senki sem ura teljes egészében az élete alakulásának, és senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő, de mindenképpen további négy évre vállalja a megbízatást, ha tisztségében maradhat. Ehhez kívánunk most neki ezúton is jó egészséget!

A július 7-én és 8-án megtartott G20-csúcs idején zajlott zavargásokban csaknem ötszáz rendőr megsebesült, és a hatóságok őrizetbe vettek több mint kétszáz tüntetőt. Akárhogy összegezzük is a történteket, annyi mindenképp egyértelmű, hogy nem érte meg…

A tiltakozás méltóságteljes formáival és módszereivel sokkal többet értek el azok, akik az itt látható képeken szerepelnek, illetve, akik – rendezőként-e vagy szervezőként, egyre megy – megkomponálták ezeket a jeleneteket… Mert ezek teljes értékű jelenetek, még ha valóságból, a realitásból vettük is. Ugyanígy lehetnének akár egy filmből vagy színházi előadásból is. A művészet teret nyert az utcákon, és nemcsak azokkal szemben diadalmaskodott, akik ellen a valós tiltakozása szólt, hanem azok felett is, akik ugyanilyen célzattal, de elhibázott módszerekkel randalíroztak a külvilág, a kívülállók, a semlegesek elborzasztására.

(Családi Kör, 2017. október 26.)

Egy különleges életmű feltárulása

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Egy különleges életmű feltárulása

Görgényi István évtizedeken át titokban festette, portréi és tájképei alatt rejtette el ötvenhatos képeit

Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon olyan fogalmak kerülnek majd be a köztudatba, mint a peresztrojka, a glasztnoszty, no és persze az ezekhez kapcsolódó rendszerváltoztatás. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még sem ő, sem bárki más a környezetében, az öröknek és megváltoztathatatlannak, megmásíthatatlannak vélt létező szocializmus világában, a kádárizmusban, hogy egyszer még majd nyíltan lehet beszélni Magyarországon is az ötvenhatos eseményekről, s lehet esetleg majd másképp is megnyilvánulni róla, mint ellenforradalomról; esetleg forradalomnak és szabadságharcnak is nevezni, a résztvevőit pedig hősöknek nevezni, hősökként ünnepelni. Szobrokat állítani, utcákat és tereket elnevezni, emlékműveket avatni… Nem, nem, mindez akkoriban még teljességgel lehetetlenségnek tűnt, légből kapott marhaságként hatott volna, ha bárki is ilyen dumával áll elő. S aztán mégis…

Egyáltalán nem csoda, nem meglepő hát, hogy Görgényi István festőművész életében jól megbújt a középszerű vidéki tájképfestő álcája mögött. Ha vágyott volna is ennél komolyabb művészi és szakmai elismertségre, mégis nagyon jól tudhatta, hogy az nemcsak végzetes, de halálos is lenne a számára. Görgényinek ugyanis megszállottságává vált ötvenhat, az akkor látottak, az akkor átélt események. S talán a kádári megtorlás időszaka, a szovjet tankok bevonulása, lánctalpaik csattogása is, hiszen ha az őstörténettel összefüggésben beszélhetünk a kettős honfoglalás elméletéről (amelyet tudományos körökben oly sokan vitatnak, joggal vagy ok nélkül, nem tisztünk itt eldönteni…), akkor 1956 novemberében már a második ütemébe lépett a kettős megszállás. „Görgényi művészetét áthatotta mindaz, amit mesterétől, Rudnay Gyulától tanult. Mély tónusú, szenvedélyes megfogalmazású festményeit felfoghatjuk akár a romantika, a nemzeti realizmus folytatásaként is. Ha előképeket kívánunk még kiemelni, elsősorban Munkácsy, Goya, némely portréját tekintve Rembrandt neve említendő” – jegyzi a festőművész munkásságáról P. Tóth Enikő művészettörténész, de több forrásmunkában is ott olvashatjuk a neve mellett azt a meghatározást is, hogy „a magyar Goya”. Habár nem kedvelem túlságosan az ilyen viszonyításokat, az ilyen összehasonlítgatásokat, hát erre most mégis azt mondom, hogy sebaj, hadd legyen…

Görgényi István (1915-1973) ugyanis tatabányai vidékies elvonultságában válhatott az ötvenhatos forradalom és szabadságharc nagyszerű festőjévé, talán azáltal is, hogy nem volt Budapesten, a fővárosban, a centrumban, így tehát annyira a figyelem középpontjában sem. Hiszen az talán már életveszélyt is jelentett volna a számára. Így azonban a maga kis színlelt vidékiségében, a világ szeme elől elzárt visszavonultságában, titokban megfesthette az ötvenhatos forradalmi eseményeket, és a megtorlást megörökítő műveit. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon talán majd ki is állíthatná még ezeket az alkotásait.

Ötvenhatos témájú festményei halála után évtizedekig egy pincében porosodtak. És senki sem sejthette akkor még, hogy lazán felkent portréi és tájképei alatt több mint félszáz, a forradalmi eseményeket és a megtorlást ábrázoló, allegorikus, drámai hatású művét rejtett el a művész. S ma már – alkotásai nagy részének restaurálása után – a központból a csodájára „vidékre” járó művészettörténészek is egyetértenek abban, hogy az 1956-os forradalom képhagyatékának legnagyobb kollekcióját alkotta meg Görgényi István.

A rejtőzködő életmű feltárásában pedig igen nagy szerepe volt Rigó Erik tatabányai vállalkozónak és mecénásnak, aki a festőművész hagyatékát megvásárolta. De Görgényi ötvenhatos képei csak lassan, fokozatosan tárulnak fel a restaurátorok aprólékos munkája nyomán, ahogy a portrék és tájképek alól előtűnnek az ötvenhatos jelentek, folyamatosan újabb és újabb alkotásokat téve elérhetővé és megélhetővé számunkra. Hiszen, s ezt ne tévesszük szem elől, a művész – aki sem a saját korában, sem a saját hazájában nem lehetett próféta – a saját szemével látta a forradalmi eseményeket, krónikásként örökítette hát meg mindazt, amit átélt, az eltitkolt alkotásain.

(Családi Kör, 2017. október 19.)

Macska a forró (motorház)tetőn

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Macska a forró (motorház)tetőn

Adj esélyt az efemerségnek a snassz bunkósággal szemben!

Tennessee Williams (1911–1983) Amerika fenegyereke volt, s ha túlzás is lenne azt állítanunk, hogy műveivel meghatározó módon átformálta a 20. jelentős részét, mindenképp nagy hatást gyakorolt az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekre, s azok irodalmi-művészeti irányzataira. A keze nyomát, úgy bizony, kitörölhetetlenül rajtuk hagyta. Nem kell ahhoz helyszínelőnek, hidegsebésznek lennünk egyik amerikai, hollywoodi tévésorozatban sem, hogy ezt ellentmondást nem tűrően megállapítsuk. Hatása persze elsősorban odaát, az Óperenciás tengeren túl volt mérhető… Mérföldekben is akár! De ez már egy gyors számítás szerint is (a fenébe is, hogy a digitronom?...) minimum három évtized. S lesz ez még bőven több is… Hiszen azóta is folyamatosan, holtában ezt teszi, nyomást és hatást gyakorol, megkérdőjelezhetetlenül, ugyanis alkotásai rendszeresen szerepelnek különböző színházak repertoárján világszerte. Ad notam – írta a minap latinos műveltségével Várkonyi Balázs barátom, egykori kollégám, akivel a Magyar Hírlap publicisztikai rovatán dolgoztunk együtt néhány éve még. Nagyon furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan – de a köztünk lévő, akár jelentősnek is mondható korkülönbség ellenére is szép emlékű – kollegiális kapcsolat volt a miénk, amely képes volt a legváratlanabb pillanatokban is a legelképesztőbb fordulatokat produkálni.

Ad notam – írta tehát Várkonyi Balázs a Facebookon, amikor megosztotta az itt látható felvételt (ezúton is jelzem, hogy köszönettel elvettem!...), hiszen Tennessee Williams egyik legismertebb műve a Macska a forró bádogtetőn című színmű – váljék örök dicsőségére! –, 1955-ben Pulitzer-díjjal is jutalmaztak érte a szerzőt. Vagyis eredeti címén: Cat on a Hot Tin Roof. De a magyar irodalommal ellentétben az újvilágban elképzelhető az is, hogy egy színmű annyira közéleti és aktuális legyen, hogy újságírói díjat ítéljenek meg neki. Ők bizony (a tengerentúli szerzők…) nem rettegnek betegesen attól, hogy beleszóljanak a közéletbe, illetve, hogy állást foglaljanak bármi mellett vagy ellen, akármi legyen is a véleményük az adott politikai kérdésekben; s nem riasztja őket az efemerség nálunk immár csak pejoratív felhanggal emlegetett fogalma sem annyira, hogy sikítva riadjanak fel (fél)álmukból az éjszaka kellős közepén, ha ilyesmi jelenne meg képzetükben…

Számukra természetes dolog, hogy az alkotók naprakészen reagálnak műveikben az aktuális társadalmi jelenségekre és különféle folyamatokra, politikai eseményekre, forradalmi jégzajlásokra, forgószelekre és földindulásokra…

Ez a cica pedig itt a képen ugyancsak talált magának egy tetőt, amely – jobb esetben – talán nem bádogból készült ugyan, de nem is a ház, nem is egy otthon meghittségét védi a reája leselkedő természeti hatásoktól, esőtől, hótól, széltől, miegymástól. Az analógia pedig már első ránézésre is „adja magát”, ledéren felkínálkozik, hogy szinte zavarba jövünk tőle… Jaj, csak nehogy efemer legyen!

(Családi Kör, 2017. október 12.)

Balatoni románc

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Balatoni románc

Móra Ferencet irodalmunkban egyedülálló módon – botlásai ellenére is – famíliacentrikus költőnek ismerjük, és akként is fogadjuk el

„Kis szivem, még az erdőnek se mondd: / Felgyújtogatná titkunk a vadont!” – ilyen pajzán, erotikus versekben szólította meg az idős Móra Ferenc balatoni szerelmét, Kalmár Ilonát. „Az 1879-es születésű, 1902 óta nős férfi ugyanis 1932 nyarán, balatonföldvári nyaralása során megismerkedett és rögvest intim kapcsolatot is létesített egy feltűnően vonzó és intelligens nővel, a nála huszonhárom, feleségénél, Walleshausen Ilonánál huszonkét évvel fiatalabb, leányuknál, Pankánál mindössze egy évvel idősebb Kalmár Ilonával” – írta nemrég kettejük liaisonjáról (Lengyel András kutatásaira hivatkozva…) Mórocz Gábor. A Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő, Kalmár Ilonát és az írót együtt ábrázoló felvételt az Irodalmi Magazin tette közzé tavalyelőtti első, a Balaton és az irodalom kapcsolatait fürkésző/feldolgozó számában. Móra Ferenc néhány hónappal később már halálos kórral küszködött, így mindenki megítélheti magának, hogy utolérte-e méltó büntetése, vagy csak egy izgalmas irodalmi intermezzo volt ez a balatoni románc az író élete végén. Nagy valószínűséggel Sík Sándornak, az író halála után egy évvel, 1935-ben, a Katolikus Szemlében megjelent méltatása határozza meg a legpontosabban a költő karakterét: „Ha Móra költészetének központi ihletét keressük, azt kell mondani, hogy ő elsősorban és lelke szerint a család költője. Ha vannak egocentrikus költők, Mórát bízvást lehetne famílaicentrikus költőnek nevezni. A legjellemzőbb, amit egész lírájáról (…) mondani lehet: hogy a család ablakából nézi a világot.” S ezzel együtt neki is lehettek botlásai, vagy emberi gyengeségei, amelyek életművének nagyságát ennyi év után sem homályosítják el.

(Családi Kör, 2017. október 12.)

Megtaláltuk a kulcs helyét!

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Megtaláltuk a kulcs helyét!

A különös üzenet két éve, 2015 nyarán keletkezett

Nem várt sikerrel szerepelt az idén nyáron a Szabad Magyar Szó internetes felületén, A nap fotója című rovatunkban közreadott felvétel, amelyet a múlt hónapban lapunkban is bemutattunk (A kulcs helye, Családi Kör, 2017. szeptember 14.), s mint akkor már mondtuk is, az internetes humor útvesztői kifürkészhetetlenek… Bizony, hogy azok!

S az internetes humor útvesztőit játjuk most tovább, már csak azért is, mert még augusztusban jelentkezett szerkesztőségünknél a fénykép eredeti feltöltője is, aki a világhálón közkinccsé tette ezt a furcsa kis remeket, s ezért már akkor úgy döntöttünk, hogy még egy bőrt lehúzunk/lenyúzunk a témáról. J

Mint kiderült, a felvétel és a rajta látható különös üzenet két éve, 2015 nyarán keletkezett. Az olvasónktól megkapott újabb fényképen pedig immár a híressé vált rózsafát is meg tudtuk mutatni, amelynek tövénél kezdődik a sóder, ami alatt pedig van egy nejlon…

Az „ajtónyitó eszköz” rejtekhelyét így már sokkal egyszerűbb megtalálni… Немде?

A sajátságosan vajdaságias tikosítással megfogalmazott üzenet szerepelt nyereményfeladványunkban is, amelyet oromi olvasónk, Sándor Ibolya így oldott meg: „Figyelem! Arra (ara) az esetre, ha ti(k) előbb jönnétek (gyünnétek), az ajtónyitó eszköz el van rejtve a rejtekhelyre. A rejtekhely a következő: a rózsafa mellett, ahol kezdődik a sóder, van alatta nejlon, oszt a nejlon alatt lesz az ajtónyitó eszköz. Remélem, tudtok cirillül (tyirilül) mert (mer’) ha nem, nem mész be. Mi(nk) majd jövünk (gyüvünk) olyan nyolc-kilenc táján. Szevasz!”

A helyes megfejtésért könyvjutalmat kap:

● Kanyó Hajnalka, Kúla;

● Kovács Tibor, Királyhalom;

● Sándor Ibolya, Orom.

Gratulálunk! Kérjük nyerteseinket, akik még nem tették meg, hogy postacímüket a könyvek kézbesítéséhez küldjék el a szpray@gmail.com címre.

Bízunk benne, hogy olvasóink is legalább olyan frenetikusan szórakoztak, mint a felvételünkön látható társaság ezen a kiránduláson, amelyet – reményeink szerint – örök emlékként őriz meg emlékezetében, az akkor gyűjtött emlékekkel együtt!

És a rózsafának is hosszú boldog életet kívánunk!

(Családi Kör, 2017. október 5.)

Purgatóriumi időben

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Purgatóriumi időben

Márai Sándor San Diegó-i otthona a magyar irodalom egyik kiemelkedően fontos helyszíne volt

Van egy ház a tengerentúlon, Kaliforniában, az amerikai San Diegóban, amely a magyar irodalomnak különösen kedves. S azt hiszem, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy irodalmunk egyik központi helyszíne volt a múlt század nyolcvanas éveinek végéig. „A szomszédos templom udvarának kerítésén tábla, amely figyelmezteti a híveket, hogy a parkolóhelyre tilos kocsival behajtani, csak »a püspök és a segédpap parkolhatnak a kertben«. Jézus Krisztus ezt nem így gondolta” – jegyezte fel egyszer Márai Sándor, aki a huszonnyolc évvel ezelőtt, 1989. február 21-én elkövetett öngyilkosságáig itt élt, ebben a házban, amelyet Furkó Zoltán fényképezett le, és felvételét később a Márai Sándor üzenete című, a Püski Kiadó gondozásában megjelent kötetében adta közre. A szerző felidézte könyvében az íróval folytatott beszélgetésének egyik részletét: „Azt hiszem, le kell telni a purgatóriumi időnek minden író halálát követően, míg meg lehet mondani, mi az, ami megmarad belőle – fogalmazott az agg Márai. – Halála után derül ki az emberről, mit akar mondani.” San Diego a magyar irodalmi áramlatoktól és irányzatoktól kifejezetten távol esik, mondhatni, a perifériájukról is szinte alig látszik, mégis úgy lehetett hosszú időn át az irodalmi folyamatok egyik „kihelyezett” központja, hogy máig is azt mérlegeljük, ebben a purgatóriumi időben, hogy mennyit tudunk felfogni és a magunk hasznára hajtani abból a nagyszerű életműből, amit írónk hátra hagyott, mielőtt a zárt ajtók mögött meghúzta volna a ravaszt. S Márai szavai jutnak majd eszünkbe akkor is, ha egyszer egy szép napon, jártunkban s keltünkben eljutunk San Diegóba ezt a házat turistaként bolyongva felkeresni. És egy koszorút hagyunk majd az ajtajánál. Akárki lakja is manapság ezeket a falakat, csak remélhetjük, hogy a gesztust ő is megérti és értékeli majd.

(Családi Kör, 2017. október 5.)

Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar!…

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar!…

Vajon ki nyomja rá pecsétjét az Arany-bélyegekre? – A kétszáz éve született magyar költőt az idén márciusban posztumusz díszpolgárrá avatták a walesi Montgomeryben

A walesi bárdok kétszáz éve született költőjének, a mellékelt felvételünkön a bélyegek egyikén látható Arany Jánosnak Eric Fairbrother, a balladában megörökített település polgármestere adományozott posztumusz díszpolgári címet a Budapesten márciusban megtartott ünnepi rendezvényen. A költőt és a javarészt máig is szinte csak magyar nyelvterületen ismert munkásságát az évforduló alkalmából a BBC brit közszolgálati adó is méltatta. Alkalmi összeállításukban hangsúlyozták, hogy A walesi bárdokban megénekelt történetet az ötszáz bárd lemészárlásáról Arany János révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.

„Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd.”

Ezt figyelembe véve döntött úgy Montgomery tanácsa, hogy Arany Jánost posztumusz Montgomery Szabad Polgára címében részesíti – jelentette a Magyar Távirati Iroda. A BBC felelevenítette, hogy a rendszerellenes költemény az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után a zsarnok, elnyomó rendszer ellen szólt: a költő nem volt hajlandó versben dicsőíteni Ferenc József császárt, ahogyan A walesi bárdok főhősei sem zengtek dicső éneket a hazájukat 1277-ben leigázó I. Edward angol királyról.

A Montgomery várában történt esetről Eric Fairbrother, a város polgármestere a márciusi rendezvényen elmondta: míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak a történetről, addig a helyiek alig tudnak róla. Szerinte Arany János verse nagyszerű kapocs a két nemzet között. Ezt is figyelembe vették, amikor meghozták a döntésüket.

Annak érdekében pedig, hogy a walesi és a brit fiatalok – no és persze az idősebbek is – mihamarabb megismerjék nemcsak a Montgomery várban történteket, hanem Arany János remekbe szabott költeményét is, a költő díszpolgárrá avatásának tiszteletére angol nyelvi változatban, Peter Zollman fordításában adtuk közre akkor az eseményre reflektálva a Szabad Magyar Szó internetes felületén a magyarul egyébként közismert balladát:

„Five hundred went singing to die,

Five hundred in the blaze,

But none would sing to cheer the king

The loyal toast to raise.”

Az emlékév alkalmából a Magyar Posta által kiadott bélyegeket egyszer már bemutattuk olvasóinknak rovatunkban, s talán nem is térnénk vissza most ehhez a témához (Bruzák Noémi, a Magyar Távirati Iroda munkatársának felvételét visszakeresve…), ha a Tempevölgy című folyóirat az Arany János emlékév alkalmából nem készített volna egy Arany 200 című kvízt a honlapján (www.tempevolgy.hu). A kérdéssorokat helyesen kitöltők között ugyanis havonta tíz könyvjutalmat sorsolnak ki. Érdemes hát próbálkozni! Ezt szeretnénk most olvasóink figyelmébe ajánlani…

A játék havonta frissül, és 2018 márciusának végéig tart.

Ugyancsak a Tempevölgy című folyóirat hirdetett a napokban irodalmi pályázatot tizenhét és huszonöt év közötti fiatalok részére a Magyar Nyelv Napja és az Arany János emlékév alkalmából. S hogy egy kis vajdasági vonatkozása is legyen történetünknek, itt mondjuk el, hogy a Tempevölgynek vajdasági magyar főszerkesztője van a csókai Tóbiás Krisztián személyében…

A szerkesztőség Arany János szabadon választott versének, prózai munkájának átiratát, illetve paródiáját várja. Arany János is nemegyszer élt ezzel az irodalmi játékkal, legismertebb a Szózat átirata („Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, óh magyar!”…), akárcsak későbbi íróink, költőink is, mint például Karinthy Frigyes. A beérkező pályaművekből a zsűri által kiválasztott alkotásokat a folyóirat közöli a Magyar Nyelv Napjára megjelenő különszámában, illetve a szerzők meghívást kapnak a Magyar Nyelv Napja balatonfüredi rendezvényére (2017. november 10-12.). A meghívottak részére szállást és ellátást a szervezők biztosítanak!

A pályaművek beérkezési határideje: 2017. október 15.

A pályaműveket levélben vagy e-mailben az alábbi elérhetőségek egyikére várják:

– e-mailben: szerkesztoseg@tempevolgy.hu

– hagyományos postai úton: Tempevölgy szerkesztősége, 8230 Balatonfüred, Szent István tér 1. A levélre mindenképp írják rá: Magyarország/Hungary/Mađarska.

Minden vajdasági pályázónak sok sikert kívánunk!

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

A trójai faszarvas

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Nagy Nándor jegyzetét.

*

A trójai faszarvas

Az idén nyáron az éj leple alatt csempézték be az újvidéki Duna strandra a jól ismert történelmi titkos fegyvert – a trójai falovat –, csak ez már nem ló volt, hanem sokkal inkább szarvas. Pontosabban faszarvas (lehet szótagolni!), hivatalos nevén Jelen pivo. Reggel felnyitották az oldalsó ablakait és ajtóit, majd friss sörrel támadtak a gyanútlan strandolókra, akik hősiesen felvették a harcot, de a nap végén mégis ők lettek a vesztesek (a pénztárcájuk szempontjából), mégis elégedettek voltak.

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

Csitító morfium a fájdalomra

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Csitító morfium a fájdalomra

Molnár Ferenc a császári és királyi sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című mirákulumát

Molnár Ferencről, A Pál utcai fiúk szerzőjéről úgy tudjuk, nem volt egy kimondottan bátor ember, haditudósítóként sem merészkedett a harcok közelébe, leginkább csak a császári és királyi tisztekkel ferblizett a frontvonalaktól tisztes távolságban. Igaziakat tehát nem, csak kártyacsatákat vívott és látott…

A tisztektől gyűjtötte be azokat az információkat, amelyek alapján emlékezetes tudósításait megírta, s amelyek közül – ezt is feljegyezték róla – néhányat még az ellenséges lapok is átvettek. Tavaly volt száz éve, hogy kötetben Egy haditudósító emlékei címmel 1916-ban kiadta harctéri írásait, haditudósítói munkájáért pedig Ferenc József-renddel tüntettek ki.

Időközben az akkor már ismert drámaíró a sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című egyfelvonásos mirákulumát. A budapesti Nemzeti Színház 1916 elején mutatta be a darabot Hevesi Sándor rendezésében, a Színházi Élet című lap fotósa, ifj. Alexy pedig az egyik próba után készített a stábról csoportképet, amely aztán az újság 1916. február 20-i számában jelent meg. Balról jobbra: Bartos Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Pataki József színművészek, Molnár Ferenc író, Kacsóh Pongrác zeneszerző, Rajnay Gábor, Kürthy József, Tóth Imre, Bajor (akkor még Bayer) Gizi, Szőke Sándor színművészek.

„Csitító morfium a fájdalomra” – írta akkor Kosztolányi Dezső a bemutatóról. Molnár Ferenc A fehér felhőért megkapta a Tudományos Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Voinits-díjat. A darabot 2004. szeptember 27-én mutatta be ismét a Nemzeti Színház Béres Ilona főszereplésével, Vidnyánszky Attila rendezésében.

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

A kulcs helye

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A kulcs helye

Az internetes humor útvesztői kifürkészhetetlenek. Az itt látható képünk egy különleges, tipikusan vajdasági gyöngyszem, amely ugyan nem új (tehát könnyen elképzelhető, hogy olvasóink közül néhány látták is már…), viszont rendszeresen feltűnik a világhálón, az idén nyáron például a Szabad Magyar Szó oldalain jelent meg igen nagy sikerrel, megosztásról megosztásra járva a világháló jellegzetes, kimeríthetetlen közösségi portáljait, amelyeknek manapság már szinte mindenki a regisztrált tagja, felhasználója. Együtt van ebben a viccben gyakorlatilag mindaz, ami tartományunkat jellemzi, jó és rossz értelemben egyaránt. A kicsit talán furcsán, sajátosan lejegyzett üzenetet azonban csak az fogja megérteni, aki magyarul is, szerbül is tud… Tekinthetjük ezt akár egyfajta titkosításnak, titkosírásnak is!

Aki pedig a mellékelt kis leírás alapján valóban megtalálja az „ajtónyitó eszközt”, vagyis a kulcsot, az előtt nemcsak kalpagot emelünk, de könyvjutalomban is részesítjük… A megfejtéseket a szpray@gmail.com címre várjuk.

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Mardosó fullánkok

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Mardosó fullánkok

„Azt nem mondom, hogy szeretek olvasni. Mert az túl kevés lenne. Az olvasás az életem.” (Esterházy Péter)

Szeptember 8-án volt az olvasás világnapja. Talán az egyik legfontosabb ünnepünk… Ebből az alkalomból rengeteg remek fotó és festmény, mindenféle képek árasztották el az internet világát, jobbnál jobbak… És persze az olvasással kapcsolatos idézetek sem maradhattak el, mint például ez is itt Franz Kafkától: „Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furkálnak. Ha a könyv nem sóz jó nagyot a fejünkre, hogy felébredjünk, minek azt akkor kézbe venni.” A fent látható képeink közül az első (balra) Londonban készült, a brit főváros 1940-es német bombázása idején, a második (jobbra) pedig öt évvel később Budapesten, röviddel a magyar főváros hosszú ostroma után. Közös bennük az olvasás élménye, akármilyen zordak és gonoszak legyenek is az adott történelmi, politikai és társadalmi körülmények.

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

Nyomozzuk ki együtt, hol és mikor készült ez a fotográfia!

Időről-időre, de több-kevesebb rendszerességgel feltűnnek az internet modern világában régi, letűnt korokat időző izgalmas felvételek, amelyek ilyen alkalmakkor megosztásról megosztásra vándorolva, apránként haladva ugyan, de ezrek és százezrek érdeklődését felkeltve végigjárják, bebolyongják, bebarangolják a világháló legrejtettebb zugait is. Így bukkant fel nemrég a legnépszerűbb közösségi portálon ez a felvétel is, amely valamikor a múlt század tízes éveiben készülhetett, 1910 táján, vagy röviddel utána, Palicson, ahová Kosztolányi Dezső hozta el kirándulásra pályatársát, Karinthy Frigyest. A kép készítésének körülményeiről nem sokat tudunk. Vagy még annál is kevesebbet… A képről, amely már az első felületes ránézésre, rápillantásra is olyan életérzéseket sugall (dokumentál…), amelyek miatt minden okunk megvan arra, hogy irigykedjünk a két irodalmi nagyság kortársaira, sok-sok érdekes, talányos kérdés felmerülhet, amelyre egyelőre, a legjobb esetben is csak találgatásokkal válaszolhatunk. Így például, mi tagadás, izgalmas lenne kinyomozni, hogy egyáltalán miért jártak ők ott akkor ketten együtt (talán fellépésre hívták őket, irodalmi estet tartottak, vagy Szabadka szülötte csak úgy, „ingyé”, spontán elhozta barátját a szülőföldjére… vagy mi cél vezérelte őket a Délvidékre…), s Karinthy vajon Kosztolányinál vendégeskedett Szabadkán, vagy kint lakhatott valahol Palicson – Palicsfürdőn, ugye. „Egészen pontosan hol készülhetett a kép? A háttérben üvegházak vannak, és a távolban fölsejlik egy nagyobb villa, talán tornyos, mint a palicsi villák általában” – elmélkedett egy bejegyzésében Dormán László a felvétel ürügyén, mondván, hogy „nagyon szeretem a régi képeket, de ennek különösképpen nagyon, de nagyon megörültem”. Ehhez bizony csatlakozom: én is! S ezért is van most itt…

„Az pedig, amihez Karinthy támaszkodik, valami ácsolt oszlop vagy kapu lehetett? Annak a része az a csonk, amire Kosztolányi rátenyerel? A háború előtt készülhetett a kép vagy már a háborús időkben? Csupa kérdés. Megszállott irodalomtörténész lehet, hogy tudja a válaszokat” – írta Dormán László a Facebookon. Nos, ha bárki is ismeri a választ a felmerült kérdések bármelyikére, kérjük, ne habozzon, írja azt meg nekünk e-mailben a szpray@gmail.com címre. A helyes megfejtéseket nemcsak könyvjutalomban részesítjük, de rovatunkban közre is adjuk. Nyomozzuk hát ki együtt, hogy hol és mikor, milyen körülmények között készülhetett ez a fotográfia!

(Családi Kör, 2017. szeptember 7.)

Tisztelgés a művésznő emléke előtt

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Tisztelgés a művésznő emléke előtt

Maria Helena Vieira da Silva emlékezete

Az itt látható, Hommage a Vieira da Silva című mail-art alkotásával emlékezett 1994-ben az akkor már két éve elhunyt portugál festőnőre Kádár József – vagyis a nagyvilágban ismertebb nevén: Joseph Kadar – magyar festő, grafikus, szobrász és fotóművész.

Kádár József 1936-ban született Debrecenben, s harminchárom évesen, 1969-ben költözött Párizsba. Magyarországon akkor már erősen expresszív, figurális festőként ismerték. Korai párizsi korszakában inkább a szürrealizmus felé fordult, de hatással volt rá a konstruktivizmus és a különféle absztrakt irányzatok is.

Az első mail-art borítékait és könyvtárgyait (livres objets) 1969-ben alkotta meg, majd 1979-től készített művészi fotókat és fotogramokat, amelyeken izraeli, indiai, itáliai, görögországi és spanyolországi élményeit dolgozta fel. Ezeket a műveit igen nagyra értékelve Lucien Hervé méltatta munkásságát. Később, a nyolcvanas évek elején, tovább kísérletezve az ekkor már rendelkezésre álló modern technikákkal, a fénymásoló gépet is elkezdte művészeti célra használni: fotóit, kollázsait ezzel az eljárással másolta és sokszorosította, időközben pedig a gép megfelelő beállításainak alkalmazásával hol megnyújtotta, hol pedig zsugorította a képeket. Ezzel a beavatkozással ért el olyan művészi hatást, amely lenyűgözte fantáziáját. Talán éppen ezzel indokolható az is, hogy röviddel ezután, 1985-ben felhagyott a hagyományos értelemben vett festészettel, s ezután már csak fénymásolóval, számítógéppel hozta létre fekete-fehér vagy színes elektrografikáit. Olyan műveket is alkotott, amelyeket a hagyományos sokszorosító technikákkal nem lehet előállítani, köztük például háromdimenziós releif-elektrografikákat is.

Érdemes kiemelnünk, hogy Kádár Józsefnek az ebben az időszakában alkotott műveiben jelentős szerep jutott a fénymásoló hibás működésének is, amivel újabb vizuális hatásokat sikerült elérnie. Egy-egy kisebb nagyobb technikai hibát igyekezett tehát a művészi kifejezésmód szolgálatába állítani, mintegy a masina meghibásodását alkotói eszközzé, kellékké változtatva át.

(Családi Kör, 2017. szeptember 7.)

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

Madách Imre és Az ember tragédiájának a műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemessége

„Sosem voltam Star Wars-rajongó. Sci-fiben inkább a realista vonalat szerettem, amikor az űrhajósoknak meg kell küzdeniük a súlytalansággal, a távolsággal meg az egyéb kozmikus nyavalyákkal. Ezért, amikor a ’90-es években lehetőséget kaptam, hogy az Űrgammák című tévésorozatba epizódokat írhassak, ezt a vonalat próbáltam képviselni. Volt például egy rész, amikor az űrhajónak irányt kellett változtatnia, mert módosult az úti célja. Ezt egy csillag gravitációs mezejével valósítottam meg, mondván: az űrben nem lehet csak úgy lefékezni és másfelé fordulni, mint a Földön. A sorozat készítői ezt nem fogadták kitörő örömmel, mert arra ment el minden energiájuk, hogy a szponzorok termékeit valahogy beépítsék a cselekménybe. Ki is penderítettek hamarosan, pedig tűnjék bár nagyképűségnek, ha rám hallgattak volna, nézhető sorozatot lehetett volna gyártani ebből az egyébként sületlen baromságból.” (Majoros Sándor)

A női arcok mintha örökkön megfejthetetlenek lennének a férfiszemek, férfitekintetek, férfigondolatok számára… Nehéz szabadulni ettől az érzéstől, hiszen sok mindent gyakran csak mi képzelünk bele akár édesanyánk, akár kedvesünk, akár leánygyermekünk arcvonásaiba. Tág teret nyitva ezzel a félreértelmezési lehetőségeknek…

Nézem ezt a női arcot itt a mellékelt felvételen, nemcsak a szeme, nemcsak a vonásai kifejezőek, de tulajdonképpen a teljes lényét meghatározza a háttér, vagyis a környezete. Mitől sivár a lélek? – hangozhat a kérdés, amit az esetek többségében azonban fel sem tesznek ugyan. Honnan tudhatnánk hát egyáltalán, hogy választ kell találnunk rá… Vagy legalábbis illene mondanunk valamit. Illene megszólalnunk. Megszólítanunk ezt a nőt. Aki mintha egy lenne ezzel a lakótelepi lepusztultsággal. Mitől válik sivárrá a környezet, amelyből, úgy tűnhet, hogy nincs szabadulás, nincs kilépés, nincsenek kifelé vezető ajtók az aszfaltdzsungelekben? Csak a bezártság van. A lelket a testbe. Életfogytig. Innen, ebből a lakótelepi lepusztultságból aztán végképp nem nyílnak tág terek… Nézem ezt a női arcot, és igyekszem megfejteni az életét… Igyekszem megfejteni a lényét. Ezek a beikszezett ablakok között szocializálódhatott vajon? Ezekbe a falakba üvölthette bele bánatát? Ez a mögötte tátongó űr nyelte el sikolyát, örömét és bánatát, zihálását és nyögdécselését, könnyeinek csendes hangát?

A lakótelepek sivár lelki űrjében ugyanúgy megváltoznak a fizika szabályai, ahogyan a világűr ennél sokkal tágasabb terében is, pontosan úgy, ahogy Majoros Sándor, az 1991 óta Budapesten élő, egyebekben mégiscsak bácskossuthfalvai születésű József Attila-díjas vajdasági magyar író – az 1956-os nemzedékből – megfogalmazta itt nekünk, a mai mottónkul választott minapi kis Facebook-posztjában, kis krokijában, aprócska remeklésében. Gyémántokat, kincseket, gyöngyszemeket szórt elénk, mi meg mint a jámbor jószág…

Znamenák István, a kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője – aki többször dolgozott abban az időszakban Szabadkán, tehát neve ismert lehet a vajdasági közönség előtt is – „vitte ki” az 1997-ben bemutatott Murlin Murlo című előadás szereplőit a nagyon is valós, a bárki által megélhető térbe. A szerep tehát maradt, csak a környezet változott, a színésznő pedig beleivódott a sivárságba, eggyé vált a lakódzsungellel. Mintha épp itt, épp ezek a beikszezett ablakok között szocializálódott volna. Itt élte a színpadtól ekkor már meglehetőst távolt eső életét…

Én most nevet adok ennek a nőnek. Ő lesz most az én Évám. Éva – a madáchi Tragédiából.

A Tragédia Évája.

Domonkos László írta ugyanis a szegedi Délmagyarország című regionális napilap hétvégi mellékletének 1985. december 2-i számában a szabadkai Madách-kommentárok című előadásról: „Először is: a Tragédia, Madách világirodalmi rangú remekműve szinte-szinte csak ürügy, noha Ristić azt mondja, idestova másfél évtizede foglalkozik Az ember tragédiájával. Ez a különös, vibráló egyéniségű művész mindenesetre fölismerte a mi zseniális írónknak a közvetlen műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemességét. S ezen a ponton Madách nemcsak a kortalanságból léphet ki, de a textus, a szereplők is teljesen szétfeszíthetik természetes kereteiket: a Madách-kommentárok heroikus kísérlet arra, hogy felmutassa nekünk – a huszadik század látványát. Már nem igazán a klasszikus nagy mű az érdekes, hanem a világtörténelem számbavétele. Ama bizonyos történelmi-társadalmi indíttatású Teljesség jegyében, melynek áhítása minden jelentős művészt mindenkor szembeállít önnön világának démonaival.”

Nézem ezt a női arcot, Éva pillantását fürkészem, aki épp most lépett ki a Tragédiából ide a lepusztult lakótelepi falak közé, és azt kémlelem a vonásaiban, hogy vajon egy távoli csillag gravitációs mezeje kimozdíthatná-e a veleszületett sivárság adott közegéből. S alighogy a világtörténelmet sebtében még számba veszem, az erre vonatkozó kérdést már nem teszem fel, így azt sem tudhatja senki sem, hogy válaszolnia illene rá.

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

Répaszeretet

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Répaszeretet

Az interneten terjedő vicces fotók tulajdonképpen kimeríthetetlen tárházából választottuk az itt látható képünket, amelyhez nem kell különösebb magyarázat, egyszerűen úgy kedves, ahogy van, minden szó fölösleges volna.

A kép eredeti feltöltője csak ennyit írt hozzá kommentárként: „Imádlak, mami!”

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

Mit nem mond, szomszéd?!

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Mit nem mond, szomszéd?!

A meglepett elefántfóka, avagy egy fotópályázat, amelyre még mindig érdemes jelentkezni

Az idén is nagy lesz a tolongás az év legviccesebb természetfotója címért. A minden évben megrendezett Comedy Wildlife Photography Awards-ot két természetfotós alapította, de „természetesen nem egyszerűen csak a legviccesebb fotó kiválasztására jött létre, hiszen szervezői a Born Free Foundationnel együttműködésben az állatok élőhelyének, illetve állományának megőrzésére, valamint az ezért küzdőknek való adománygyűjtésre próbálják felhívni a figyelmet” – írta nemrég Vincze Miklós, a 24.hu szerzője. A szervezők az idén is késő őszig várják a fotókat, így tehát még egyáltalán nem késő, bárki jelentkezhet akár Vajdaságból is, ha felvételét elég viccesnek találja. Mi szurkolunk, hogy legyen díjazott résztvevő régiónkból is! (A pályázattal kapcsolatos részletek, no és persze a további fotók is elérhetők a Comedywildlifephoto.com internetes címen.)

Az idei kiírásra beérkezett versenydarabokból a szervezők nemrég tették közzé az első csomagot. Ezek közül választottuk most ki a barátja mondandóján meglepődött elefántfókát ábrázoló fotográfiát. Vajon mit mondhatott neki a társa? George Cathcart felvétele a Kalifornia állambeli San Simeon egyik partszakaszán készült.

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)