Ének a sírkertben

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Ének a sírkertben
La Fontaine, Édith Piaf, Jim Morrison és Molière szomszédságában, avagy séta a hírességek végső nyughelye körül

Így, röviddel halottak napja és mindenszentek után talán nem veszik zokon tőlünk olvasóink, ha egy temetői felvételt is beillesztünk mai összeállításunkba. Szöőr Annának tartozunk köszönettel ezért a nagyszerű fotográfiáért, amely 1990 novemberében készült Párizs híres sírkertjében, a Père-Lachaise temetőben. „Az első utam Édith (Gassion) Piafhoz vezetett. Együtt nyugszik a kétévesen elhunyt kislányával, akinek a halálát soha nem dolgozta fel” – mesélte a kép szerzője, amikor néhány nappal ezelőtt megosztotta felvételét a Facebookon. A francia főváros legnagyobb temetője negyvennyolc hektáron terül el, s olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Jean de La Fontaine francia író, Clarence John Laughlin fényképész, Marcel Marceau pantomimművész, Amedeo Modigliani olasz szobrász és festő, Molière, a francia drámaírók (talán…) legnagyobbika, aki mellesleg színházi rendező és színész is volt egy személyben, Jim Morrison amerikai zenész és énekes, Frédéric Chopin lengyel zeneszerző, Frankel Leó magyar származású francia politikus, Zách János Ferenc magyar csillagász és még nagyon sokan mások…
A képen látható családi sírboltban az énekesnő és gyermeke mellett nyugszik még Louis-Alphonse Gassion, Édith Piaf édesapja is, hiszen talán elmesélnem is felesleges újra, hogy a Piaf egy utóbb felvett művésznév, ami a francia szlengben verebet jelent, s ezzel a művésznő vézna testalkatára utalt a névadója, vagyis az első menedzsere. A hányattatott sorsú családot így hozta össze végül a sors.
Nagyon remélem, hogy mindhármukért gyújtott legalább egy-egy mécsest valaki a múlt heti ünnepen.

(Családi Kör, 2017. november 9.)

katalektikusan

A Szabad Magyar Szó versrovatában közli Szabó Palócz Attila versét.

*

katalektikusan
Szabó Palócz Attila verse

csak tolnai képes
la fontaine-nek nevezni el egy mezei egeret
s az istráng fekete szalagjait
tanulmányhoz kötni, szorosan rögzíteni,
mint a küllők árnyjátéka az éjszakák
tompa városi lámpáinak fényében, oly expresszív,
mint a hajnalban az utcán elfutó cigánylányok,
vagy hátrahagyott gyermeteg lábnyomuk a porban,
fuvallat cincálja most, de rálicitál a meteorológia…
csak tolnai képes megmérni a békák vérnyomását
a márványépületek közt,
hol a rossz álmaiból ébredező városra omlik a kétely,
s agyon is nyomja talán a talány állványzatán,
keresve a sólyom pulzusát
a hüllők EKG-ján,
a zebra, a marabuk, a pelikánok, s oroszlánék
Röntgen-képein
azt a tűréshatárt, a megfoghatatlan szerzői kézjegyet,
ami képzőművészetté lényegíti,
avatja – minősíti át – a festék vegytanát,
mert vérrel kellene festeni,
arcokat, mosolygót, tébolyt, makacskodót, napocskát,
hogy harmadnapra megbarnulva színesítse át
a tömött fehér zsákokat a cigánylányok kezében,
fodrosítsa, díszesítse, ékesítse fel
a halál rezgő zöld kesztyűjének márvány árnyékát,
a torta gyertyadombján égetve meg magát,
mert kettő van,
s ízesítem gondos, zsenge, szaftos jajszavakkal
a köldökpórázba égetett tenyérnyi vakolatot,
hulló, málló, salétromos, füstködös termekben felázott ér,
talán folyóink egyike tévedt el ennyire parttalan,
szüntelen áramlással mosva magába, hömpölygetve
tornyunk ábrázatát, barokkos kínt, szecessziós keservet,
mert csak tolnai képes együtt nevetni a húsevő virággal,
cérnasugarakba fonódni rezzenéstelen arccal,
ahogy immár kilábalunk az őszből, jön a tél is
csakhamar,
a havat pedig
a havat pedig
a havat pedig
az idén is…
ahogy az évek múlása ritmust ad a hólapátnak,
ki kell takarítani a kertet, az udvart, a tájat…
amelyben a homokzsákok most is csak arra kellenek,
hogy azokkal püföljék az egek a vizet,
dölyf hullámokat szabadítva rá
megannyi álmatlan éjszakánkra,
melyekben Orpheusz a nyitott ablaknál
jegyzeteit rendezgetve igyekszik
felhúrozni, s versenyre kelni
a korszerű fegyverek és a női lábbelik formájával,
miközben a cseresznyevilág újfent lángra kap,
spontán égésben, spontán ellobbanásban,
spontán abortuszban,
spontán vetélésben, spontán tévedésben,
igyekszik túlnőni a kád zöld forrásán,
s amint kilép, a meder szűkre,
még ennél is szűkebbre már nem szabhatja,
még ennél is szűkebbre, minden eddig látottnál
szűkebbre,
minden elképzelhetőnél és a nagyváros rémálmainak
csendjébe
vizionált képzeteknél is szűkebbre az éj zöld deltáját,
csak tolnai képes térdig süllyedni a forró homokba
a palatetőn futva, s ha megszólal a csatorna
barackmagillatú kürtjének hangján
a hermelinnyomok selyemhúrjának himnusza,
majd új lantját is megpendíti tán…

…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
lidércfény vált belőle
lidércfénnyé lényegülve…
s vér hullámzik azóta is a porcelánszarvasban

…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
tolult fel torkunkon már csak látványától is a nyák,
cseleztünk vadakkal nagy-nagy rakományt,
amely lerakódott, mint a zálog…

s ma még utolszor,
utoljára ím…
a zálogház lépcsőjén ülve látjuk még, hogy ide látszik
az
ARARÁT
százszor megismételve
százszor megismételve
százszor megismételve

(Szabad Magyar Szó, 2017. február 12.)