Bekötött szemmel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Bekötött szemmel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Bekötött szemmel

Szörnyű, ködös idő volt a múlt héten pénteken. A baleseti statisztika igencsak megélénkült, versenyt futottak egymással a számok, karambolok, árokba borult kamionok, könnyű és súlyos sérülések országszerte. Sajnos, úgy alakult az életünk, hogy pont aznap mentünk a családdal hosszabb útra, amit elhalasztani nem lehetett, és ráadásul csak este tudtunk elindulni. Ködben, sötétben végig az M5-ösön. Meg aztán még néhány kilométer az unió határain túl… Mondtam is feleségemnek, amikor megérkeztünk, hogy ha legközelebb itt lesz dolgunk, megpróbálom ugyanezt az utat végigvezetni bekötött szemmel. Kevesebbet látni – mint most – akkor sem fogok.

Talleyrand-nak, a 18. századi francia államférfinak, a mesteri köpönyegforgatásáról elhíresült politikusnak – Bonaparte Napóleon főkamarása és XVIII. Lajos külügyminisztere is volt – tulajdonítják a mondást, miszerint a diplomáciában addig kell állni a másik lábán, amíg az bocsánatot nem kér. Ma már minden bizonnyal azt mondanák erre az elkötelezett ítészek, hogy politikailag nem korrekt magatartás, de jó, ezt talán hagyhatjuk is, hiszen mindenre és mindenkire ezt mondják – és manapság már sokkal durvább dolgokat is –, amit és akit meg akarnak bélyegezni, vagy egyszerűen csak félreállítani azzal, hogy hiteltelenítik. A legnagyobb baj azonban éppen az, hogy lényegében azok játszották el a leginkább a hitelüket az elmúlt években, akik most az ilyesféle, legalább annyira megalapozatlan, mint amennyire megbélyegző hívószavakat a nagyvilágba kiáltják. Maradtak a jól hangzó szólamok, tartalmatlan hívószavak, amelyeket bármikor előhúzhatnak a mellényzsebből, akármi történjék is az országban. Akárha bekötött szemmel ülnének a volán mellett… Vannak politikusok, akiket már nem is nagyon érdemes megkérdezni semmiről, mert mindenre ugyanazt válaszolják, előre borítékolható, hogy mit fognak mondani. „Határolódjon el…”

Vélemény nélküli, kiszámítható emberek alakítják a közéletet. És amilyenek ők magukban, ugyanolyan silány ez a közélet is. A különbség csak annyi, hogy nem autót vezetnek, hanem egy országot, de ugyanolyan bekötött szemmel, ugyanolyan ködben és sötétben. „Semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – fogalmazta meg igen bölcsen, évszázadokkal Talleyrand előtt, a politikában és az állam ügyeiben ugyancsak vétkes, Seneca nevű férfiú. Adott egy ország, adott egy vezetés, és adott két választási ciklus, amelynek ideje alatt egy kikötőt sem sikerült definiálni. Csak a bekötött szem az állandó. Meg a lábunkba taposó cipősarok, amelyik bocsánatkérésre szeretni sarkallni bennünket.

(Magyar Hírlap, 2009. november 23.)

Örök élet

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Örök élet címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Örök élet

Bocsák Rudolf csúrogi napszámos kilencvenhét, özvegy Pálfi Erzsébet hetvenegy éves volt, amikor – 1945-ben – elhunyt a járéki haláltáborban. Makra Júlia mindössze két hónapot élt, Barna Erzsébet még nálánál is kevesebbet, egyhónapos volt, amikor meghalt. Ugyanott. Ugyanakkor. Csikós Rozália huszonkét napot élt. És egyhónapos volt Tamás József, kéthónapos Gálik Juliska, öthónapos Baranyi Ilona, héthónapos Móra Katalin... Valamint a tizenöt éves Berta Mihály cipésztanonc is osztozott a sorsukban. És még sok százan mások.

A második világháború végén a Délvidékre, Bácskába, Vajdaságba bevonuló partizánok („Tito rezsimjének pribék bandája” – ahogyan Teleki Júlia, a téma egyik jeles kutatója nevezi őket) magyarellenes véres dühöngése, kegyetlen mészárlásai három dél-bácskai faluban, Csúrogon, Zsablyán és Mozsoron kulminálódtak, ezeket a településéket szinte teljesen megtisztították a magyar lakosságtól. A legfiatalabbakat, az alig néhány hónapos csecsemőket sem kímélték, és a legidősebbeket, a kis híján százesztendős aggastyánokat is haláltáborokba hurcolták.

Csúrog egy délvidéki falu, nem is a legkisebbek közül való, már 1910-ben 10180 lakosa volt, ebből az összeírás szerint 2730 magyar, 7211 szerb. A településen 1944-ig folyamatosan emelkedett a magyar lakosság aránya, de erről nincsenek pontos adataink, mert nem maradtak fenn összeírások, illetve népszámlálási adatok. Vagy, ha maradtak is, nem hozzáférhetőek, történelmi levéltárak gondosan elzárt polcain porosodnak.

Tény azonban, hogy a háború és az utána következő véres események után, 1948-ban már mindössze 193 magyar élt a településen, miközben a szerb lakosság létszáma enyhe emelkedés mellett szinte változatlan maradt – 7293 fő. Hova tűnt időközben mintegy két és félezer magyar ember Csúrogról? Összesen 2537 fővel nem tudnak elszámolni azóta sem a halotti anyakönyvi kivonatok, a jegyzőkönyvek, az okiratok. Sem a hatóságok.

Az anyakönyvekből az a tévképzet alakulhat ki, hogy ezek az emberek megszülettek, de soha nem haláloztak el... Az örök életről alkotott csalóka elképzelésekre azonban rácáfolnak az adatok, többek között azok is, amelyeket Teleki Júlia kutatott fel, amikor édesapja sorsáról szeretett volna pontos, megbízható információkat szerezni. Az akkor harminchét esztendős Szabó Ferenc – nős, négy gyermek apja – is azok a csúrogi ártatlan áldozatok között volt, akiket 1944-ben kivégeztek a partizánok. Válogatás, ítélet és gondolkodás nélkül. Kiket ott helyben, kiket kicsivel később, a gyűjtőközpontokban, haláltáborokban. Ezek az emberek elvesztek a hatóságok számára, sokuk haláláról semmilyen feljegyzés nem készült, csak a túlélők emlékezete – és ma már Teleki Júliának a témában megjelent néhány könyve – őrizete meg, éltette, és élteti tovább őket azóta is.

(Magyar Hírlap, 2009. november 16.)

Kártyajáték

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kártyajáték címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kártyajáték

Arra panaszkodnak egy nemrég elkészült hazai felmérés elemzésében, hogy Magyarországon még mindig sokkal elterjedtebb és népszerűbb a készpénzes fizetés, mint például a bankkártyás pénzforgalom vagy a mobiltelefonos, SMS-ben történő számlarendezés. Nem is tudom, kicsit mintha pótcselekvésnek tűnne most nekem az adott helyzetben egy ilyen felmérés, illetve elemzés. Szép dolog, hogy a képünkbe dörgölik, mennyire maradiak, ellaposodottak vagyunk, pedig Európában ma már az elektronikus pénzforgalom meghaladja a négymilliárd eurót is. Nagyon szép, csakhogy ahhoz, hogy valaki internetes átutalással vagy bankkártyával fizessen, ha nem is készpénznek, de legalább virtuális fedezetnek kell lennie a számláján. Ezzel a kis előfeltétellel pedig szinte már meg is cáfoltuk az elemzőnek a készpénz népszerűségére vonatkozó állítását. Arról ugyan nem készült felmérés, de a mindennapok tapasztalata azt mutatja, hogy – látható, meggyőző – többségben vannak azok, akik nagyon szívesen egyenlítenék ki számláikat kártyával, SMS-ben, az elektronikus fizetési módok bármelyikével, könnyedén, egyszerűen és gördülékenyen – ha lenne miből.

Persze ha kimegyünk a piacra, betérünk egy boltba, megvesszük a napi zsemlénket, tejfölt a gyereknek meg ami kell, automatikusan készpénzzel fizetünk, több helyen ma még el sem fogadják a bankkártyát, nemhogy SMS-ben rendezhetnénk a számlát. Azért pedig, hogy az elektronikus fizetési mód nem vált a magyar emberek hétköznapjainak természetes részévé, elsősorban nem ugyanezeknek az embereknek a maradiságát kellene kárhoztatnia az elemzőnek. A szegénység az, ami elérhetetlenné teszi számukra, hogy rendszeresen kártyával vagy SMS-ben fizessenek. És akkor még a mindezzel járó banki jutalékokat nem is vettük számításba. Amit ugyancsak fedezni kellene valamiből. Amikor a kis vagyonkájukat úgy kapargatják össze az emberek a zsebükben meglapuló, kósza fémpénzből, érmékből, akkor nem a legalkalmasabb a képükbe dörgölni a maradiságukat. A lakosság elszegényedése pedig nem történelmi hozadék.

Nagyon pontosan körülhatárolható azoknak a kormányzati intézkedéseknek a sora, amelyek ide vezettek. Elhiszem, hogy Bajnai Gordon vagy Gyurcsány Ferenc, sőt talán még Lendvai Ildikó is rászokott már a készpénzt mellőző fizetési módszerekre, de kérdezzék már meg azt a vasalóasszonyt, vagy a hétköznapi kétkezi munkást, akinek a gyárát vagy bezárják, vagy nem, aki naponta azért kénytelen aggódni, hogy meddig lesz állása, vagy azt a pedagógust, aki tanítási idő után másodállásban takarítást vállal – szép perspektíva ez is: délelőtt tanárnő, délután takarítónő –, hogy eltarthassa két gyermekét. Kérdezzék már meg tőlük a tisztelt elemzők, hogy miért nem fizetnek SMS-ben.

(Magyar Hírlap, 2009. november 6.)