Kakafónia

A Közös (s)íróasztalunk című blog átveszi a Második Nyilvánosság írását.

*

Kakafónia

Ma déltájban került fel a Második Nyilvánosság Facebook-oldalára Stephen Bozhen igazán érdekes írása, ajánlom mindenkinek:

Szubjektíven a Szubjektívről

Nem akármivel szórakoztatott bennünket hétfőn, április 27-én a Pannon Szent Királyi Igazmondó Televízió! A Szubjektív című műsorban (https://www.youtube.com/watch?v=EJSZDUnzvzA), más néven az Alákérdező Show-ban nem más válaszolgatott Fehér Márta (két emelettel lejjebb megírt, kinyomtatva kézhez kapott) kérdéseire, mint Pásztor István, a VMSZ újraválasztott elnöke (tehát nyugodjunk bele, hogy a következő négy évben sem változik egy szálat se a vm-politika, minden marad kézi vezérlésen, és kizárólag az rúghat majd labdába továbbra is, aki odapucsít).
Ha nem lenne Pásztor úr, akkor soha nem tudnánk meg, hogy a vm-közösség felgyorsult fogyása miatt aggódók tábora nem más, mint közönséges „picsogókórus”. Az is kiderül, hogy az ország általános leszegényedése miatti rossz hangulatot ezek az emberek csak fokozzák, és (most figyeld a logikát!) az általuk gerjesztett hangulat miatt hagyják itt az országot azok is, akiknek van itt is megélhetésük (nem tudjuk, hogy itt a saját párttagságának külföldre emigrált részére gondol-e a drága elnök úr).
A kommunikációs bravúrok sora ezzel még korántsem ér véget:
„A Vajdasági Magyar Szövetség nem a probléma vázolás része kíván lenni. A Vajdasági Magyar Szövetség a probléma keresés része kíván lenni, a probléma fölkutatásának, a megoldások fölkutatásának a részese kíván lenni...” – mondá Pásztor.
A Második Nyilvánosság önkéntes kódfejtőinek segítségét kérem ezúttal is, hiszen nem teljesen értem, miért áll szöges ellentétben egymással a probléma vázolása, és a probléma keresése, felkutatása, ill. a megoldások felkutatása?
A folytatásban az elnök úr azzal dicsekszik, hogy a kétéves munka eredményeként a programbeszédében már meghirdethette azokat a konkrét lépéseket, amikkel meg tudják erősíteni a kis- és nagyvállalkozókat. Lesz munkahelyteremtés is, meg minden földi jó. Nos, a kiszivárgott listájukat böngészgetve túl sok kisvállalkozással éppenséggel nem találkozhat az ember, ellenben a pártvezetés és holdudvar jól menő, nagy cégeivel annál inkább – akik bizonyára nem utasítanak vissza pár millió „élénkítő” eurót (és bizonyára nem is lesznek érte hálátlanok). A felvázolt elképzelés – ha az ország helyzetén nem is tud változtatni, de – „a mi helyzetünkben, a magyar közösség vonatkozásában egy kapaszkodót tud jelenteni” – szóval ne aggódjunk, VMSZ-es felsővezetőnek, vagy hozzájuk kötődőnek lenni továbbra is jó lesz.
A párt a problémákra a megoldásokat is meg tudja találni, hiszen mint mondja: „létezik egy olyan szakértői gárdánk, létezik egy olyan vállalkozói rétegünk, amelyik partner ebben”. Jó, azt eddig is tudtuk, kik gazdultak meg (részben) a pártnak köszönhetően (a kiszivárgott listán nem kevéssel találkozhatunk közülük), úgyhogy nem is ez a kérdésem, hanem az, hogy mégis ki a francból áll az a bizonyos szakértői gárda? Van ezeknek az embereknek nevük, arcuk? Kik azok a bizonyos nagytudású szakértők, akiknek munkája által a vajdasági magyarság élete egy hangos sikertörténetté válhat? (Becsszó, most már tényleg nem sokat kell rá várni, hiszen program is van, pénz is van.)
Ezek után egy keményet beszól nekünk is, mondván, hogy ő naponta találkozik emberekkel, nem egy virtuális világban él. Mit gondol az elnök úr, mi talán nem találkozunk naponta emberekkel? Ha a kedves barátnője nem züllesztette volna le a vm-sajtót a legprimitívebb pártkatonák vezető pozíciókba ültetésével, a paranoid cenzúrával, a félelemkeltéssel kicsikart öncenzúrával, minden létező ellenhang kiszűrésével, és ezzel az undorító, hányingert keltő, soha véget nem érő öntömjénezéssel, akkor a kritika sem kényszerült volna a virtuális térbe! És az elnök úrnak felfér a képére úgy beállítani a helyzetet, mintha a virtuális térben megnyilvánulóknak nem lenne valós életük? Nagyon is van valós életünk, azért is utáljuk ezt a szüntelen hazudozást a fejlődésről, miközben csak a pozícióhalmozást látjuk, meg a közpénzek szétlopását!
A továbbiakban is csak a sikerekről, a felelősségről, meg persze a kívülállók rosszakaratáról hallhatuk, ám egyszer csak Fehér Márta műsorvezető méltóságos asszony úgy kezdi el beállítani Lovas Ildikó szerepét, mint akinek minden, a kultúra területén elért eredmény köszönhető, és minden jó elképzelés hozzá köthető. Angyalom, már nem ez a film van befűzve, már a VMSZ-en belül is kimondják Lovas felelősségét a párt lezüllesztésében, az értelmes emberek félreállításában, a „pofára osztályozásban“ (értsd: pl. a kulturális célokra történő pénzosztás szakmaiatlanságában, szimpátia alapján történő megvalósulásában). Update-elni kéne lassan az elnök úr kommunikációját is, hiszen megint szembemegy a tagsággal, vagy legalábbis egy részével, mert bizony ez a mostani irány már nem csak nekünk nem tetszik, hanem sok jóérzésű, magyar ügy iránt valóban elkötelezett VMSZ-tagnak sem, akik jóhiszeműségből és meggyőződésből léptek be a pártba, gondolván, hogy csak az egységes fellépés hozhat valódi eredményt. Kíváncsi lennék rá, hogy a mostani helyzetben is ez-e a véleményük, vagy kezdenek már ráébredni, hogy egy szűk klikk érdekeinek kiszolgálása zajlik – nagyipari méretekben.
No de, miután Pásztor felvázolja, hogy Lovas távozásával semmi se fog változni, bevallja, hogy ő hozta meg a döntést Lovas leváltására. Ez csak azért vicces, mert először a MaSzó is Lovas leváltásáról cikkezett, aztán gyorsan világossá vált, hogy Lovas akkora autoritás (még mindig), hogy őt nem lehet csak úgy leváltani (legalábbis kommunikációban nem!), ő csak lemondhat (ha úri kedve úgy tartja!), és még bocsánatot is kért tőle Varjú Márta főszerkesztő az egyik cikk egy mondatában (értsd: bocsánatot kért, amiért véletlenül igazat írt a MaSzó!). Most erre Pásztor mondja ki, hogy tényleg le lett váltva (ő maga váltotta le). Lesz szíves Varjú Márta most már az olvasóktól is bocsánatot kérni a sokszori félrevezetés miatt!
Pásztor kifejti azt is, szerinte mit jelent a nyitottság: mindenkit szívesen lát konzultációra, de végül úgyis a VMSZ dönt. Akkor mi szükség van bármilyen egyeztetésre, párbeszédre? És hogy az ő általa 2007-ben megreformált párt a nyitottságnak köszönheti, hogy eddig is eljutott. Szívemből szól!
Arra a kérdésre, hogy a közvélemény egy része (azok mi vagyunk!) szerint a doktoranduszokat meg az értelmiséget nem veszi figyelembe a VMSZ, az elnök úr egy új szó feldobásával válaszol: „ez ennek a kakafóniának (sic!) a része, ami itt az elmúlt hónapokban folyamatosan tart” – vagyis amióta mi létezünk, mert előtte a kellemetlen témákat gond nélkül be lehetett söpörni a szőnyeg alá. Itt még egy pillanatot időzzünk: tehát a megszokott, egyszólamú, talpnyaló média hangja mellett megjelent kemény, következetes kritika az kakafónia. (Nem kakofónia!) Ezután a Korhecz-féle MNT-vel(!) példálózik, amiben szakértők, értelmiségiek bevonásával készültek a stratégiák. Vegyük észre a hazug csúsztatást! Korhecz is arról beszélt, hogy megszűnt az a gyakorlat, hogy nagyszámú szakembert foglalkoztasson, vonjon be a munkájába az MNT! Tehát az elnök úr a múlttal takarózik a jelenkor kritikáival szemben!
Ezután elmeséli, milyen szuper az együttműködés az egykori háborús uszítókból és nyerészkedőkből verbuválódott nacionalista párttal a parlamentben. Remek.
Aminek viszont én is örülök, az az, hogy Deli Andor az Európai Parlamentben képviselő a Fidesz-KDNP frakciójában, még akkor is, ha a VMSZ delegálta. Fontosnak tartom, hogy legalább egy szállal kapcsolódunk oda (az EU-hoz) is a politikai érdekképviselet terén.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy semmilyen változás nem következett be Lovas Ildikó távozásával, ugyanolyan félretájékoztatás folyik most is a Pannonban, ha politikai témáról van szó, mint az „ő idejében“. Hogy az egyszólamúság mennyire kontraproduktív, az látszólag nem érdekli a VMSZ-t. Jól rávilágít erre Korhecz is a második családi körös interjújában, miszerint a párbeszédnek, a vitáknak, az érvek ütköztetésének nagy ívben való elkerülése a párt részéről azt a paradox helyzetet teremtette meg, hogy akkor sem hiszünk már nekik, amikor igazuk van, az eredményeket akkor is keveselljük, amikor adott esetben többet nem lehetett elérni. Vagyis a nyitottságnak hazudott bezárkózással a VMSZ csak saját magának árt.
Bármennyire is kézenfekvő a kedves elnök úrnak az elviselhetetlen helyzetért immár a kritizáló személyeket hibáztatni, attól tartok, egyre kevesebben hisznek neki.

Stephen Bozhen

2015. április 29.

Királyhalom

(Második Nyilvánosság, 2015. április 29., 12:30)

(Közös (s)íróasztalunk, 2015. április 29.)

Lavina 2.0

A Közös (s)íróasztalunk című blog közli a Családi Kör Kohecz-interjújának második részét is.

*

Lavina 2.0

Azt hiszem, hogy Korhecz Tamásnak a megainterjú második részében nem igazán sikerült kimosakodnia a Pressburger-ügyből, de lelke rajta, ettől függetlenül örülök a második részben elhangzottaknak is:

Furcsa magyar szelek fújnak (2. rész)
Dr. Korhecz Tamás nyitott sisakkal

Miért érezte magát magányosnak a népszerű MNT-elnök – Az európai parlamenti képviselőség visszautasításának okai – Lehet-e hinni annak, aki be sem akar lépni a VMSZ-be? – Veszélyt jelent-e a politikumnak, ha valakinek teljesítménye van, de nem mindig szófogadó?

Dr. Korhecz Tamás a jogtudományok doktora, egyetemi tanár főleg itthon és egy kicsit külföldön. Tíz esztendeig volt tartományi kisebbségügyi titkár (miniszter), majd az elmúlt négy évben a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Fölépített egy nagyon hatékony MNT-t. Nem kívánt tovább a testület elnöke lenni. Nem a semmiből jött és nem is a semmiben tűnik el.

• Az elmondottakon kívül még mi vette el a kedvedet attól, hogy újabb 4 évig az MNT elnöke legyél?
– Nagyon sokszor éreztem magamat politikailag magányosan az elmúlt négy évben. Mélyen elkötelezett vagyok a szülőföld és a szülőföldön való boldogulás mellett, hiszek benne. Úgy élek, és úgy nevelem a gyermekeimet. Kizárólag itt képzelem el a jövőmet. Ugyanakkor a környezetemben a meghatározó emberek jelentős része (akik hatnak a környezetükre, befolyásolják a közvéleményt) egyet mond és mást csinál. Nem lehet azt mondani: „Jó az a te gyermeked jövője és boldogulása szempontjából, ha az újvidéki tudományegyetemen tanul. Ehhez ösztöndíjat adunk, segítünk elhelyezkedni.” Ugyanakkor azok az emberek, akikre a közösség fölnéz, akikhez igazodik, a saját pénzükért külföldön taníttatják a gyermeküket. Borzasztó nehéz ezt megélni. Elvárom, hogy legalább azok, akikkel közösen küzdünk a közösség megmaradásáért és építjük az ehhez szükséges intézményrendszert, legyenek példamutatók. Hiszek a példamutatásban.
• Ebben a tekintetben nem egy kihalóban levő fajta vagy? Aki amit mond, azt is teszi?
– Nem. Vagyunk még elég sokan, de úgy éreztem, hogy a kritikus tömeg hiányzik mellőlem. Ha nem úgy éreztem volna, akkor valószínűleg folytatom. Az embereket nem lehet tartósan becsapni. Ismerik ezeket a szószóló embereket és a családjukat ott az utcájukban, saját környezetükben. Tudják, hogy mit csinálnak. Ha közösségi vezető vagy, bármilyen szinten, a helyi közösségtől kezdve az államtitkárig, akkor neked a közösséggel együtt kell lélegezned. Ha nem hiszel benne, hogy itt van jövő, akkor ne éljél abból, hogy úgymond a közösséget védelmezed, hogy a magyar érdekérvényesítés a kenyérkereseted.
• Ezzel függ össze az az érthetetlen lépésed, hogy bár téged kértek fel, hogy a FIDESZ–KDNP listán legyél képviselő az Európai Parlamentben – mégis visszautasítottad?
– Zsigerig ezzel függ össze. Az ilyen ajánlatot hívják vissza nem utasíthatónak, mert az ember előkelő környezetben van, nagyon magas fizetést kap, és páratlan kapcsolatrendszert lehet kiépíteni. Erre azt mondtam: köszönöm, de nem kérem. Alapvetően a szülőföld az indoka. Nem tudom elképzelni azt, hogy Szabadkától több ezer kilométerre éljek a családommal. Azt sem tudom elképzelni, hogy külön éljek a családomtól, s hétvégenként vagy kéthetenként lássam – ez nem én lennék. Annak azonban örülök, hogy a VMSZ végül egy felkészült szakpolitikust jelölt a tisztségre, aki méltón képvisel bennünket is.
• Keményfejű vagy, mint az apád.
– Igen. Apámnak ez nagyon sokat ártott.
• Remélem, neked nem fog... A Család: apád és anyád a VMSZ alapítói és tevékeny tagjai voltak, apád a történelmi VMDK első tíz alapítója között volt. Te sohasem léptél be a VMSZ-be, csupán pártoló, vagyis rokonszenvező tag maradtál. Miért?
– Csubela, Kasza és Pásztor idején is szerettek volna a párttagok között látni. A távolmaradásomnak nincsenek szenzációs okai. Tetőtől talpig VMSZ-es vagyok, annak érzem magam. Tizenvalahány éven át ott voltam a VMSZ szinte minden vezető testületi ülésén meghívottként. Tisztségviselő voltam VMSZ-es támogatással, VMSZ-es politikát képviseltem a tartományi kormányban is, az MNT-ben is. VMSZ-esként indultam választásokon. Sohasem határolódtam el a VMSZ-től, mert az hazugság lett volna. Annak, hogy formálisan nem léptem be, több oka is van. Az egyik, hogy amikor a VMSZ megalakult, hihetetlenül hadakoztam az ellen, hogy szétessen az egységes magyar érdekképviselet. Tudtam, hogy a VMDK-ban baj van, és hogy leszámoltak kitüntetést érdemlő emberekkel, és ez nagyon feszíti a pártot... De azt mondtam, hogy rengeteget veszít a közösség, hogyha megosztjuk a szavazatokat, hogyha nem tudunk egységesen föllépni a szerb állam és az anyaország irányában. Nem voltam semmilyen tisztségben, legfeljebb otthon mondhattam el ezt a konyhaasztalnál. Azért szurkoltam, hogy ha egy mód van rá, akkor őrizzék meg az egységet. Ne ugorjunk egymásnak. A másik ok, hogy amikor Pásztor István felkért 2000 októberében, hogy legyek tartományi közigazgatási és kisebbségügyi titkár, az engem egy kicsit derült égből villámcsapásként ért. Nem voltam politikus, viszont akkor doktoráltam autonómia kérdéséből. Fölhívott és fölkért erre (persze Kasza József pártelnök tudtával és beleegyezésével). Akkor úgy éreztem: mikor kell a közösségnek segíteni, ha nem most? Ajánlanak valamit, ami a szakmámba vág, érdekel, és amiben hiszek, miért ne vágnék bele? Pásztor nem kérte, hogy legyek párttag. Akkoriban ez nem volt feltétel, hogy tisztséget kapjál. Tudták, hogy ott vagyok a VMSZ-szel: meggyőződésből, vérvonalon és egyéb okokból is én VMSZ-es vagyok, de nem kérték a belépést, és utána sem. Úgy voltam vele: ha már akkor nem kellett, meg így is tevékenyen részt vehettem a munkában, akkor miért lépjek be több év után? Egy okom lehetetett volna a belépésre (és ez a harmadik ok, amiért nem): amennyiben a pártszervezetben, a pártpolitizálásban akartam volna valamilyen részt magamnak. Ezt sohasem akartam. A pártszervezésben, a pártvezetésben, a párt formális működésében nem akartam részt venni. Ez nem erény vagy hiányosság, hanem úgy éreztem, hogy nekem a jogalkotásban, a közigazgatási és végrehajtó hatalomban kell ott lennem. Ha nem lépek be a pártba, akkor valóban senki sem gondolhatja, hogy vannak vezetői ambícióim. Formálisan nem lehetek bármilyen szintű pártvezető. Ezt a mai napig jónak tartom.
• Kívülről úgy tűnik, hogy a Pásztorral való viszony részben azért vált fagyossá, mert kezdtél nagyon népszerű lenni a magyarság körében, s tartottak attól, hogy ma belépsz a VMSZ-be és holnap jelölnek elnöknek... Meg olyan idők jöttek, hogy már nem bíztak az olyan emberben, aki nem kézi-vezényelhető, és még a pártnak sem tagja...
– Sohasem hajhásztam a népszerűséget. Az eredményekre hajtottam. Eredmény-irányultságú vagyok. Amikor belefogok egy törvény-előkészítési folyamatba, vagy egy közösségépítő program végrehajtásába, az számomra versenyhelyzet. Erre harapok. Ez a célom: sikerüljön, és annak mérhető eredményei legyenek. Ebben mértem magamat. Soha nem abban, hogy hány ember ismer vagy szeret. Ezért nem kényszerültem azt mondani, amit az emberek hallani szerettek volna. Olyan dolgokat is kimondtam, amit egy pártpolitikus sem vállalt föl soha. Miért nem? Mert népszerűtlenség. Olyan dolgot mondtam ki, amit az emberek nagy része szeretne nem látni és nem hallani. Ennek ellenére valóban voltak olyan közvélemény-kutatások, amelyek azt igazolták, hogy népszerűség dolgában jól állok. Jólesett, és mentem tovább. Viszont másokban ugyanez valószínűleg kiváltott olyan érzéseket, hogy „Hoppá! A fickó túlnőtte magát!” Vagy: „Hoppá! Itt most önjáróvá és irányíthatatlanná válik ez az ember.” Éreztem, hogy ez a helyzet kezd fontos embereket zavarni.
• A vajdasági magyar politika mind kizárólagosabb: aki nincs velünk, az mind az ellenségünk! Pláne a párton kívüliek, s a mozgolódó civilek...
– Aki nincs velem – azt semmiképpen sem kiáltsam ki a nemzet ellenségének. Az ember fiával ne szaladjon el a ló. Senki se azonosítsa önmagát a nemzeti érdekkel. Senkinek a személye, a tisztsége sem azonosítható a köz- vagy a nemzeti érdekkel.
• Bármely párt elnökeként sem?
– Bármilyen tisztségen vagyok. Az ország vagy a kormány elnöke vagyok, akkor sem. Ha az Egyesült Államok elnöke vagyok, akkor sem. Mert én csak egy ember vagyok. Szerbiában minden nap találkozunk ezzel az elhajlással. Valaki mond valami rosszat a miniszterelnökre: kikiáltják a nép ellenségének. Nem azzal foglalkoznak, hogy az érv, amit mondott, megcáfolható és megcáfolják. Mivel ő ezt az áldott jó miniszterelnököt bántja, ő a nép ellensége. Vigyáznunk kell, nehogy egyetlen ember legyen a nemzeti érdek megmondója. Ő is csak egy ember.
• Mind több a képzett magyar fiatal. Bennük látsz-e valamilyen változtatási erőt? A Második Nyilvánosság nevű fiatalos, alternatív közösségi oldalt „hivatalosan” mindössze 2200-an követik. Valójában sokkal többen, csak nem merik bejegyezni magukat.
– Még véletlenül se próbáljuk úgy beállítani a dolgokat, hogy van a párt és a vele szemben álló nép, emberek vagy értelmiségiek. A pártoknak, a nemzeti pártoknak is megvan a maguk pótolhatatlan szerepe az érdekérvényesítés bizonyos elemeiben. Ilyen szempontból a legtámogatottabb magyar pártra, a VMSZ-re óriási szükség volt és lesz. Amiről beszélhetünk: a párton belül mennyire érvényesül a tekintélyuralmi elv; mennyire van valós párbeszéd a párton belül és kívül; mennyire van párbeszéd a párt és más magyar intézmények között. Ha valamilyen szempontból jelen vannak a másként gondolkodók, ez jó hír. Vannak itt még emberek, akik gondolkodnak, nem kell nekik valaki „nagy”, aki odaáll mögéjük, melléjük. (Képtelenség, hogy párton belül komolyan arról beszélnek, hogy én vagyok az egész Második Nyilvánosság mozgatója, szellemi atyja?! Valójában nemrég ismertem meg a vezetőjét, Bózsó Istvánt.) Ami miatt jók ezek a megnyilvánulások: helyet biztosítanak a véleményütköztetésnek vagy a kritikus hangoknak. A Második Nyilvánosságban azt látom, hogy sok olyan írás is megjelenik, amelyek bíráló jellegük ellenére nem akarnak becsületbe gázolni. Nem akarnak kollektív rablónak kikiáltani egy olyan pártot, amelynek 10 000 tagja van, amely több tízezer magyar ember támogatását élvezi. A MNY vitatkozik bizonyos folyamatokkal, a párt bizonyos lépéseivel és veztőivel. Azt szeretném, ha a sajtó meghatározó része lenne a párbeszéd fő színhelye. Azt szeretném, hogy a Magyar Szó vagy a Pannon RTV nyitna egy olyan ablakot a nyilvánosság felé, ahol valóban lehet érveket ütköztetni. Ezt megbízatásom idején is számos alkalommal javasoltam a médiának. Az érvek ütköztetése révén kiderülne, hogy a VMSZ-nek rengeteg dologban igaza van, hogy amit a VMSZ tett, az sokszor a maximum, amit tenni lehetett az adott helyzetben. Az érvek ütköztetése a VMSZ-nek is érdeke. A sajtóban történő párbeszéd nem csupán a közösségnek az érdeke, hanem a politikumé is.
• Képesnek tartod a VMSZ-t az ilyen párbeszédre, amikor az utóbbi időben szinte teljesen elzárkózott tőle?
– Ahogyan megérik a felismerés ennek a szükségességéről, a nélkülözhetetlenségéről (nem az elnökben okvetlenül, hanem a környezetében), elkerülhetetlen lesz a dialógus megtörténte. Dr. Dévavári Zoltán a VMSZ alelnöke. Ő nyilvánosan mondta ki, hogy erre szükség van, elengedhetetlen, és enélkül nincs megmaradás, nincs épülés. Ennél nem kell közvetlenebb jelzés arra, hogy azért ott belül is érzik: nem biztos, hogy jó, ahogyan most van. Dévavári azt mondja, hogy meg kell hallgatni az érveket, az érvekkel vitába kell szállni, az égető gondokról pedig nyíltan kell beszélni. Nem lehet az öncenzúra, a félelem légköre a nemzeti érdekünk. A félelem lebénít, tunyává tesz. Arra sarkallja azokat, akik beszélni szeretnének, de nem beszélhetnek, hogy ebből a történetből lépjenek ki. Eltávolodnak egymástól és a közösségtől. Ez nagyon ártalmas.
• Lehetett veled nyilvánosan is vitatkozni. Nem zárkózol el a másként gondolkodóktól.
– Nem sértődtem meg a vitákban. Ez alapállása minden olyan embernek, aki a tudománnyal foglalkozik. Nem lehet megírni egy tudományos cikket, hogy az ember nem vitatja meg, komolyan nem mélyed bele az ellenérvekbe. Nem lehet olyan érv, hogy ő ellenség, mert engem nem szeret, ellenem szólt, más pártba tartozik. Nem tudom a politikában sem elfogadni, hogy aki ellenvéleményt fogalmaz meg, azt kikiáltom ellenségnek, és nem akarok vele foglalkozni. Meghallgatom, hogy mit mond. Még azok esetében is ezt tettem, akikből sercegett irántam az ellenszenv az elmúlt tizenvalahány évben, ha mondtak valamit, azon elgondolkodtam. Magamban. Nem mindig álltam le vitatkozni, de magamban próbáltam keresni a helytállóságot abban az érvben, kerestem az ellenérveket. Ha nem találtam, akkor néztem, hogy mit teszek holnaptól másként.
• A vajdasági magyar függő és független értelmiségiek (egyetemi tanárok, kimagasló alkotók) kimaradtak a Magyar Összefogás listáról, sőt még az MNT bizottságaiból is. Nem jutott legalább egy bizottsági hely Néked sem. Nem értem, miért nem számít az MNT semmilyen testületében például dr. Várady Tiborra, aki tagja a VMSZ-nek, s a párt megalakulásának első napjától jelen volt az építésben? A tudásnak ez a szintje azért nem kell az új MNT-nek, mert a nagy szakmai tekintélyű értelmiségiek nem manipulálhatóak?
– Ha összehasonlítjuk az ideiglenes MNT, a Józsa vezette MNT, az általam vezetettet MNT bizottságainak összetételét, az MNT-tagok összetételét, akkor észrevehető, hogy 2014-ben egy jelentős változás következett be: az értelmiségi emberek, egyetemi oktatók igencsak kimaradtak a történetből. Előtte pedig nagyon nagy százalékban voltak jelen. Az is tény, hogy az MNT és a VMSZ is valahol összetűzésbe keveredett a jövő értelmiségével, tehát a doktoranduszok szövetségével. Ennek helyenként még a sajtóban is megjelentek a visszhangjai. Itt megint egy olyan impulzus, egy olyan üzenet lett közvetítve, hogy ezek a magyar fiatalok nem fontosak. Tehát az értelmiségiek bizottságokból való kihagyása, az MNT-ben történő háttérbe szorítása és a doktoranduszokkal való konfliktus, az egyetem létrehozásának elutasítása, a felsőoktatási és tudományügyi bizottság megszüntetése az új MNT-ben – ezek mind olyan jelzések, üzenetek és gesztusok, amelyek arról szólnak, hogy a közösségépítés szempontjából az értelmiség és a tudás nem fontos. Ez homlokegyenest szembemegy azzal, amit én hiszek és vallok. Tehát, hogy a közösség, a kisebbségi közösség erejének számottevő része a szellemi kapacitásaiban van. A szellemi kapacitásoknak az erősítése, helyzetbe hozása, bővítése szinte az egyetlen biztosítéka a kisebbségi közösségnek arra, hogy boldoguljon. Más út nincs. Minden példa azt mutatja, hogy a gazdasági erőnk is attól függ, hogy milyen erős ez a réteg. A szellemi réteg. Ezek a gesztusok azt üzenik, hogy lehet e nélkül is hatékony érdekérvényesítést folytatni. Szerintem nem lehet! Mert most már nemcsak az van, hogy van értelmiségi, aki közelebb áll „hozzánk”, és van, aki távolabb – igazából már jóformán senki sem áll közel hozzánk! Ez vétek. Mi mindannyian részesei vagyunk a történetnek, de azok, akik vezetik ezt a közösséget, akik a döntéseket meghozták, meghozzák, azok felelnek érte és a következményeiért.
• Hívő, templomba járó ember vagy, nem csupán amióta közéleti szereplőként ismerünk. Mi a véleményed a papok szerepvállalásáról a Magyar Összefogás listán?
– A társadalmilag aktív, a templomokon kívül is tevékenykedő egyház híve vagyok. Az emberek lelki egészségéről való gondoskodás megköveteli, hogy az egyház számos területen tevékenykedjen az oktatástól a családvédelemig. Hatványozottan így van ez kisebbségi élethelyzetben. Tehát a történelmi egyházaink képviselőinek ott a helye a közösségünk parlamentjében, ez nem kétséges. Az sem aggályos, hogy a részvételük a Magyar Összefogás listán keresztül valósul meg, hiszen ez a választási lista az egyetlen reprezentatív, parlamenti képviselettel rendelkező magyar párt körül alakult ki, immár másodízben.
• Őszinteség és politika. Elvárható a kettő együtt? Lehet őszintén, szókimondóan közéletet élni? Most sokkal őszintébben beszélhetsz, mint amikor tisztségviselő voltál.
– A politika, az elhallgatás, a mellébeszélés, néha a hazugság is egymástól nehezen elválaszthatóak. Elmondom az eredetét. A politikában az alapvető cél, ami a politikusokat mozgatja, az a saját támogatottságuk, népszerűségük növelése, megőrzése. Az igazság, a tények elég gyakran konfliktusba kerülnek ezzel a törekvéssel. Nagyon sok olyan tény vagy igazság van, aminek az elmondása, kimondása oda vezethetne, hogy az illető elveszíti a népszerűségét, a támogatottságát. Hovatovább az igazság kendőzetlen kimondása, az nem csupán az illető politikusra vonatkozóan, hanem a pártjára vagy a pártjában levő emberekre nézve népszerűségvesztést von maga után. Főleg, ha a szavazatokért harcoló konkurencia ugyancsak nem őszinte. Tehát van egy óriási motiváció: erről ne beszéljünk, ezt hallgassuk el, ezt cáfoljuk meg. Ha kell, akár hazudjunk is. Ez egy természetes belső motiváció. Rendszerbeli hiba.
• Te miként kezelted ezt a „rendszerhibát”?
– Mivel arra készülök, hogy majd egyszer elszámolok mindennel, amit tettem az életemben, ezt a gyakorlatias politikusi viselkedésmódot alapjában véve sosem fogadtam el. Abban például, hogy tényt sohasem voltam hajlandó cáfolni. Hazugság lett volna. A nyilvánosságnak sosem hazudtam. Ezt nem vállaltam, noha esetenként a politika gyakorlatiassága ezt kívánta volna meg tőlem. Úgy voltam ezzel, hogy ez túl nagy ár, s akkor inkább nem veszek benne részt. Ugyanakkor természetesen a politikai munka időnként megkövetelte tőlem, hogy bizonyos dolgokról hallgassak. Rákérdeztek, passzoltam. Ebből a szempontból bevállaltam azt, hogy politikus vagyok, mert esetenként nem csupán a saját, hanem az engem támogató párt tekintélyét is kockáztattam volna. Ettől nem lehet szabadulni. Vagy nem leszel politikus, vagy bizonyos kompromisszumokat bevállalsz. De nem mindent kell bevállalni. Meg kell szabni a határt. Én a közérdek vonatkozásában, a nemzeti érdek vonatkozásában és a törvényesség vonatkozásában sosem vállaltam a megalkuvást. Ebből a szempontból bárkivel, bármikor szembesíthetnek. Általában azt mondtam, amiben hiszek, s szavaim összhangban voltak tetteimmel.
• Voltak-e olyan esetek, amikor meggyőződésed ellenére szófogadó voltál az összetűzések elkerülése érdekében?
– Szófogadó sosem, ám mindig szavatartó és kompromisszumkész voltam. Végig ebben az időszakban. Ami azt jelenti, hogy olyan ügyek esetében, amikor az együttműködés, a közös építkezés megkövetelte tőlem, hogy ne mindig azt tegyem, ami a belátásom szerint az adott helyzetben talán a legjobb lenne, akkor a kompromisszumra kész voltam. Az volt a célom négy éven keresztül, hogy azokban a programokban, amelyekben közösen megegyeztünk, amelyeket általában én javasoltam, de a VMSZ elfogadott, sajátjának tekintett, közösen alkottuk meg és véglegesítettük – ott senki sem legyen kizárólagos. Sőt: minden stratégiai program közvitán alakult ki, a szakma teljes bevonásával. Azok után mindvégig annak érdekében cselekedtem, hogy ezeket a programokat közösen végrehajtsuk, s a legjobb eredményt érjük el. Ez csak úgy lehetséges, hogy egymásra nem borítunk asztalt, nem csapjuk be magunk mögött az ajtót, hanem fönntartjuk a párbeszéd, az együttműködés légkörét. Elkötelezett voltam a mandátumom teljes ideje alatt, hogy folyamatosan fönntartsam azt az egészséges együttműködést a közösséggel, a közösség vezető embereivel és intézményeivel, az egyetlen mérvadó politikai pártunkkal és annak elnökével. Ugyanígy az MNT-n belül tevékenykedőkkel. Ez az együttműködés mindig föltételezi, hogy kölcsönösen teszünk engedményeket egymásnak. Sokszor volt, hogy a másik oldal is tett engedményeket és fogadott el kompromisszumokat. Sokaknak nem minden elképzelésem volt az ínyére vagy az érdekében. Térjünk vissza az ösztöndíjazásra. Amikor az ösztöndíjat nem azok kapták, akik, vagy szüleik esetleg kötődtek a párt legmagasabb tisztségviselőihez, vagy a párthoz magához, akkor ezt el kellett fogadtatni a párton belül. Ehhez erő kellett a pártvezetés részéről. Kompromisszumkészség, engedmény kellett hozzá, mert azt diktálta a pártlogika, hogy „azért szereztük a pénzt, hogy elsősorban a mi embereink részesüljenek belőle”. Én meg azt mondtam, hogy azért szereztük, hogy a közösség épüljön. Ez nem teljesen ugyanaz és nem mindig ugyanaz. De elfogadták. Tehát kölcsönösen tettünk engedményeket, tűrtük el egymást azért, hogy a szekér haladjon előre. A mandátumnak majdnem a végéig ez működött is. Volt, hogy össze kellett szorítani a fogakat, volt, hogy el kellett tízig számolni: nemcsak nekem, hanem a másik oldalnak is. Visszatérve kérdésedre: igen, kellett a meggyőződésem ellen is cselekednem, ám ez nem egyoldalú gesztus volt. Amikor elkezdtem a mandátumom, hangsúlyoztam, és ezt még 2014-ben is megismételtem: akkor tudott eredményes lenni az MNT, amikor az itteni mérvadó politikai erő ezt a közösségépítő tevékenységet őszintén fölkarolta, dolgozott azért, hogy legyen pénzügyi kerete, hogy legyen infrastruktúra, legyen politikai támogatás itt, meg ott, meg amott. Az anyaország támogatta mindezt. Kialakult az évek során ez a „háromszög”, hogy az anyaország azt támogatta, amit mi egyeztettünk, stratégiai programként megbeszéltünk, én meg azon voltam, hogy ezt minél hatékonyabban végrehajtsuk. Tehát ez a fociból ismert „kényszerítőzés” éveken át működött. Ebbe beletartozott, hogy az én hiúságomat, az egyéniségemet korlátozni kellett bizonyos esetekben.
• Jól sejtem-e, hogy a Pressburger Csabának a Magyar Szó éléről való gyorslépéses leváltása ilyen ügy volt? Látszott, hogy feladatot teljesítesz: keményen, de nem a tőled megszokott lelkesedéssel és szívből indokoltál...
– A Pressburger-ügy a legnagyobb vihart kavarta az MNT-ben. Meg voltam róla győződve a tények alapján, hogy Pressburger Csabának voltak komoly mulasztásai. Ugyanakkor a sajtóval annyira kesztyűs kézzel bántam (a meggyőződéseim miatt, hogy a sajtónak nem szabad elfojtani a szabadságát), hogy nem éreztem azt, hogy őt mindenképpen el kell távolítani. Esetleg esélyt lehetett volna teremteni arra, hogy valamilyen impulzusokkal ezt a nagyon rideg elutasítását például a Hét Nap, vagy Egeresi Sándor, vagy a VMSZ és a nemzeti pártpolitizálás irányában oldjuk föl. Nem éreztem azt, hogy: elérkezett az a pillanat, amikor nincs más megoldás. Az volt a VMSZ álláspontja, hogy elérkezett ez a pillanat, mert a mulasztások nagyok. Akkor mondtam, hogy jól van, akkor én most a kölcsönös kompromisszum jegyében végrehajtom azt, amiben nem vagyok száz százalékosan meggyőződve.
• A Sajtó. Bűnösnek érzed-e magad az MNT jogkörébe tartozó sajtószervek nagyfokú sterilizálásáért?
– Annak ellenére, hogy én soha semmilyen módon az alapító elnökeként nem végeztem nyomást (nem találsz olyan embert, újságírót, aki azt mondja, hogy nyomást gyakoroltam rá), ezt mások minden bizonnyal megtették. Anélkül, hogy én erről biztos információkkal rendelkeztem volna. A sajtó, az újságírók ez ellen nem igazán tiltakoztak! Attól, hogy formálisan én vagy a sajtóval megbízott tanácsosaim voltunk abban a helyzetben, hogy esetleg befolyásoljuk a sajtót – én nem, ők meg nem igazán tették ezt. A magam részéről a viselkedésemmel üzenetet küldtem, hogy nem avatkozok be a munkájukba. Amikor a szerkesztőségekbe látogattam, azt mondtam: vannak nemzeti érdekek, ezeknek a védelme, a fölvállalása valóban az MNT által alapított sajtónak a dolga, de az nem abból áll, hogy valakit ki kell hagyni, hogy valakit be kell szerkeszteni, hogy hányszor kell fényképesen megjelentetni a pártelnököt vagy az MNT elnökét. Nem ebből áll a nemzeti érdek képviselete.
• A személyes vétked vagy sem, de az MNT sajtónk tartalmának elszürkülése, az olvasó igényeinek semmibevétele aligha számít az MNT sikertörténetének... Elfojtott, megfélemlített sajtónk van.
– Nagy öncenzúra van. Többször elmondtam a mandátumom alatt is: a vajdasági magyar sajtó helyzete, állapota, minősége nem vonatkoztatható, nem szigetelhető el a szerbiai állapotoktól. Elképzelhetetlen, hogy Szerbiában nincs szabad sajtó, de a vajdasági magyar sajtó szabad. Ránk ugyanazok a törvényszerűségek, ugyanazok a gazdasági állapotok, íratlan szabályok érvényesek, mint az ország egészére. Az ország egészében pedig rossz a sajtó helyzete és szabadsága. Még ennek ismeretében is a legborzasztóbb az az önfeladás, az az öncenzúra, behódolási készség, amit maguk az újságírók fogadnak el. Ott vannak „a rossz, csúnya politikusok, akik elvárják, hogy miként nézzen ki a sajtó”, de ott vannak azok az újságírók is, akik lesik a politikusok vágyait, és lesik a lehetőséget arra, hogy miként lihegjék túl azt, amit a politikusok elvárnak. Ez baj. Ez abból áll, hogy a Magyar Szóban vagy a Hét Napban, vagy a Pannon RTV-ben foglalkoztatottak többsége ezt a jelenlegi állapotot ezért vagy azért elfogadja. Talán sokaknak meg is felel, hogy a minőség és a teljesítmény nem döntő szempont. A minőségi és olykor kockázatos munka alapján senki sem fog előre haladni, az alapján senki sem kap nagyobb bért vagy kitüntetést. A „ne pattogj” – nagyon fontos szempont. Ha nem dolgozol, nem dolgozol – munkakerülésért senki sem veszti el a munkahelyét. Elég, ha formailag teljesítesz. Úgy érzem, hogy ezt az ott dolgozó emberek többsége sajnos elfogadja. Ha a sajtó maga nem harcol a szabadságáért, akkor hogyan várható el egy gyarló embertől, egy politikustól, hogy ő adjon egy olyan szabadságot, amit a másik fél igazából nem is kíván? Ha tudja az újságíró, hogy a szolgalelkűségéért kap 3000 dinárral nagyobb fizetést, akkor úgy gondolja: „le sem írom a nevet, akiét nem ajánlatos leírni, s nyugodt lesz az álmom”. Milyen varázsvesszővel tudta volna ezt megoldani az MNT?
• Ilyen sajtóval, munkastílussal nincs hatékony közösségépítés...
– Nagyon nehéz. Nekünk roppant nagy szükségünk van arra, hogy a sajtónk olvasott, a televíziónk nézett, a rádiónk hallgatott legyen. Megbecsült legyen. Elolvassák, megnézzék, meghallgassák, odafigyeljenek és elhiggyék azt, amit a sajtó közvetít. A hiteles és szavahihető sajtó segítse elő az embereknek a mozgósítását a közös ügyekért. Ez pedig lehetetlen úgy, hogy véleményeket nem ütköztetünk. Hogyha elhallgatunk témákat. Mellékesen kezelünk fontos témákat, nem beszélünk róluk. A sajtót nem akarom idealizálni. Voltam főállású újságíró, mindezt aránylag közelről láttam. A sajtó idealizálása roppant távol áll tőlem. De dolgoztam olyan légkörben, meg láttam már olyant, hogy az újságíró szeretne egy témát földolgozni, minden elemével akarja tudni, hogy mi az igazság, akarja tudni a tényeket. Most ezzel egyre ritkábban találkozunk. Egyrészt van ez az erkölcsi leépülés, másrészt van a szellemi leépülés. Ez a kettő összefügg. Ha nem motíválod magad, hogy pezsegjen az agyad, hanem állandóan öncenzúrálsz, kerülöd a kockázatot, akkor eltunyulsz.
• ... ha meg az újságíró lelkesen, őszintén megírja az igazat, a főnököt leváltják, az újságírót kirúgják.
– Nem rúgtak ki senkit jóformán, mert nem is volt miért. Az viszont árulkodó, hogy úgy fogadjuk el ezt, hogy kirúgnak embereket, eközben jóformán senkit sem rúgtak ki. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Mihók Rudolf ugyan elveszítette munkahelyét, de ő akkor már nem újságíró, hanem igazgató volt. Tisztségviselő volt. Nem akarom ezt fölmelegíteni, meg ott nem is az MNT döntött. Formailag lemondás volt.
• Vannak elrettentő és üzenetértékű példák: Pressburger leváltása, Bajtai Kornélt most váltották le a főszerkesztő-helyettesi tisztségről. Ezeknek van üzenetértékük.
– Az, hogy egy sajtóházon belül kinek milyen tisztsége van, ez igaz, hogy egy eszköz a vezetés kezében, de ne azonosítsuk azzal, ami az MNT-ben történt, hogy utcára kerültek emberek. Ez két különböző kategória. Az újságírói világunkból ilyen példát nem tudok.
• Azt mondtad, hogy politikai nyugdíjba mégy, ami elég hihetetlen ilyen múlttal és életkorral...
– Azt olyan szempontból gondoltam, hogy nem leszek a frontvonalán ennek a közösségi érdekérvényesítésnek többé. Ha nincs szükség rám a második sorban sem (amint utóbb kiderült), akkor ezen a pályán nem vagyok. Nincs bajom. Van a párton és az MNT-n kívül is élet, van az óriási szakmai élet. Azt sajnálom, ha ezek a dolgok nincsenek összekötve, mert végig integratív próbáltam lenni. Tehát megpróbáltam összekötő kapocs lenni a politikum, az intézmények, az értelmiség, az egyház között, mert mindenkire szükség van. Egy globális társadalomban is nagyon rossz recept a kiszorítás, a megosztás. Egy kisebbségi közösségen belül pedig ez egy olyan fényűzés, amit nem lehet megengedni.
• Pedig most ez történik, nemde?
– Ez történik, de ez csak kárt okozhat. Kizárósdi. Ha valaki ezt felvállalja, akkor ezzel kárt okoz. Hogy ez a károkozás mikor gerjeszt majd ellenállást, nem tudni. Nem akarok politizálni. Ha akartam volna, akkor a párton belül politizáltam volna. Én nem akarok sem a VMSZ-en belül pártpolitizálni, sem azon kívül. Ám van véleményem, s azt elmondom. Most is elmondtam.
• Négy hónapja sem az MNT-ből, sem a VMSZ-ből nem hívnak, viszont a magyarországi Százak Tanácsa tekintélyes szellemi közösségnek Te vagy az egyetlen vajdasági tagja. Ott ülő barátaimtól tudom, hogy megbecsülnek, figyelnek rád.
– Nyitott és nagy ez a világ. Kárpótol. Jólesett például, amikor az Oxford University Press, a világ legtekintélyesebb szakkönyvkiadója kért meg arra, hogy az autonómia ügyében én írjam meg a Szerbiára vonatkozó fejezetet egyik kiadványához, amely az idén jelenik meg. Ennél nagyobb elismerést szakmai szempontból az ember nem kaphat. Ugyanez a Százak Tanácsa is. Nem kaphatok nagyobb elismerést, mint hogy én vagyok az egyetlen vajdasági magyar, akit ez a valóban erkölcsileg és szellemileg is hozzám közel álló társaság hívott meg. Nincs baj az itthoni közéleti „elhanyagolásommal”, hiszen olyan fölkéréseket kaptam itteni és magyarországi szervezetek részéről, amelyek igazolják, hogy az elmúlt 15 év becsületes közéleti munkámat észrevették. Van, ahol igényt tartanak a szakmai ismeretre, amellyel rendelkezem. Nincs arra szükségem, hogy folyamatosan közöljék velem, hogy igen, én ehhez vagy ahhoz a területhez nagyon jól értek. Nekem ez ilyen szempontból már nem fontos. Lehet, hogy volt olyan időszak, amikor fontos volt. Építette az önbizalmam, a tekintélyem egy közegben. Most erre nincs igazából szükségem, de jó ez, hogy hozzájárulhatok (ha nem az MNT-ben, akkor máshol) ahhoz, hogy itt legyen egy többszólamúság. Ez nekem a nagyon fontos, mert ebben mélyen hiszek.
• Tegnapig harcostársaid nem hívnak, nem becsülnek. Bejön az a bibliai mondás, hogy „egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában”?
– Mindenki, aki kíváncsi a véleményemre, tapasztalatomra, igényt tart a segítségemre, annak megadom. Itthon is. Ez zajlik. Azok az emberek, akikkel együttműködtem, azok továbbra is fölkérnek, megkérdeznek, kérnek tőlem segítséget. Attól függetlenül, hogy ez nem a sajtó nyilvánossága előtt történik, még létezik. Zajlik az élet. Az életet (bármennyire is megpróbálják egyesek) nem lehet palackba zárni. Van az MNT-n kívül élet, és ilyen szempontból tevékeny vagyok. Más jelleggel, mint eddig. Ahova hívnak, s úgy gondolom, hogy tudok hasznosat mondani, vagy tenni, megyek. Nem zárkóztam el egyetlenegy felkéréstől sem, azonkívül, hogy nem akartam európai parlamenti képviselő és MNT-elnök lenni. Szeretném, ha érdemi párbeszéd részese lehetnék, akár civil fórumokon, akár más tanácskozáson. Például amikor a doktoranduszok meghívtak, hogy a könyvük kapcsán beszéljünk a felsőoktatás fejlesztésének lehetőségeiről, örömmel mentem, fölkészültem, fölszólaltam, részt vettem benne. Nem vonultam vissza elefántcsonttoronyba. Szó volt arról is, hogy új törvény lesz a nemzeti tanácsokról. Hajnal Jenő mielőtt átvette volna tőlem a tisztséget, fölkért, hogy vegyek majd részt ebben. Nem biztos, hogy most is így gondolja. Ha erre fölkérnek, igyekszem a legjobban, leghatékonyabban érvényesíteni a szakmai tapasztalatomat. Nem a semmiből jöttem, s nem is tűnök el a semmiben.

Miskolczi József

(Családi Kör, 2015. április 23.)

Civil véleménytöredék
MÁSODIK NYILVÁNOSSÁG
(2015. ápr. 17.):
„...köszönjük Pásztor Istvánnak és Korhecz Tamásnak, hogy végre fölnyitották a sisakokat: így már sokkal tisztábban látunk mi is!”

(Közös (s)íróasztalunk, 2015. április 29.)

Lavina 1.0

A Közös (s)íróasztalunk című blog közli a Családi Kör néhány héttel korábban publikált Korhecz-interjúját.

*

Lavina 1.0

Bízom benne, hogy valóságos lavina lesz abból, amit Korhecz Tamás a Családi Körnek adott, 2015. április 16-án megjelent (XXVI. évfolyam, 16. szám) interjúja elindított.
Íme:

Furcsa magyar szelek fújnak (1. rész)
Dr. Korhecz Tamás nyitott sisakkal

Elmaradt az elnöki kulcsátadás, a búcsúpuszi és a baráti kézfogás – Korhecz Tamásra hirtelen semmi szüksége a politikumnak – A leprást gyógyítják, Korheczot meg kerülik – Kirúgott szakemberek, eltávolított bútorok jelezték, hogy a VMSZ Magyar Összefogás listája átvette a hatalmat a VMSZ Magyar Összefogás listájától – Ki veszít többet Korhecz kilúgozásával: ő, vagy a magyar közösség? – Megszűnt a civil testület, árnyékban a civil stratégia

 A vajdasági magyar politikai elitnek most két szellemileg fölkészült és bizonyítottan markáns vezéralakja van: Pásztor István és Korhecz Tamás. Vagy: Korhecz Tamás és Pásztor István. Dr. Korhecz Tamás a jogtudományok doktora, egyetemi tanár főleg itthon és egy kicsit külföldön. Tíz esztendeig volt tartományi kisebbségügyi titkár (miniszter), majd az elmúlt négy évben a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Fölépített egy nagyon hatékony MNT-t. Jó káderekkel, gazdag tartalommal, bámulatos szervezettséggel. Amikor már minden sínen volt – bejelentette, hogy semmiképpen sem vállal még egy megbízatási időt. Tavaly november derekán vett búcsút az MNT-től. Korábban sokat szerepelt a sajtóban, de négy hónapja nem nyilatkozott. Azt hittem, önkéntes hallgatásba burkolózott. Nem. Senki sem volt többé kíváncsi a véleményére. A Családi Kör és jómagam igen. Remélem, a kedves Olvasók is. Az elmondottak magyarázatot adnak sok mindenre. Otthonában beszélgettünk.

• Amikor átvetted az MNT-t, az elődöd, Józsa László egy sajtótájékoztatón odaadta az MNT kulcsát. Te ezt az alakuló ülésen vagy másutt nem adtad át utódodnak, Hajnal Jenőnek...
– A kulcsátadást-átvételt, amit a Józsa Lászlóval megejtettünk, én kezdeményeztem. Legyen egy ilyen jelképes átadás-átvétel, s történjen egy sajtótájékoztatón. Józsával olyan viszonyunk volt, hogy ez a gesztus teljesen normálisnak tűnt. Az újonnan megválasztott elnök ilyen jellegű sajtótájékoztatót, kulcsátadást nem javasolt.
• Az alakuló ülésen nem voltál ott, ami sokunkat meglepett. Kaptál meghívót?
– Kaptam meghívót, de az egyetemi kötelezettségeim miatt nem voltam Szabadkán, s ezért nem mentem el.
• Valóban nem tudtad átcsoportosítani az idődet, vagy nem is akartad?
– A jelöltállítási folyamat, a választási kampány – az annyira nélkülem történt, annyira az én beavatásom nélkül, hogy úgy éreztem, nem szükséges fölrúgni a kötelezettségeimet. Nem volt ebben semmilyen sértődöttség, sem jelképes jelzés. Ha Szabadkán lettem volna, biztosan elmegyek. Semmilyen fönntartásom nem volt ezzel kapcsolatban. Egyébként azon felül, hogy meghívtak oda, nem mondtak semmit, hogy ott bármit tennem kell. Tehát hogy akár kulcsot átadni, akár valami köszöntőfélét mondani. Semmilyen szerepem nem volt. Azért, hogy ott üljek a többi vendéggel, nem akartam lemondani az óráimat.
• Azóta bejársz az MNT irodáiba?
– Nem. Nagyon érdekesen alakultak a dolgok, miután lezajlottak az októberi MNT-választások, ahol a Magyar Összefogás lista elsöprő győzelmet aratott. Úgy váltam el a tisztségemtől, úgy léptem ki ebből a történetből, hogy a VMSZ elnöke és az MNT elnöke azt mondta, hogy kellek én még ebben a munkában. Ha nem is frontemberként. Én is fölajánlottam ingyen és bérmentve azt a tudást és tapasztalati tőkét, amivel rendelkezem politikai vezetőként, jogászként, egyetemi tanárként. Egyetértettek vele akkor.
• Így a szép. Korrekt...
– Nono! Ennek ellenére az történt, hogy engem 4 hónapja, amióta megtörtént az átadás/átvétel, egyetlenegyszer sem hívtak meg, hogy véleményt cseréljünk, hogy megbeszéljük, hogy most az MNT-ben mi történik, mi történjen, mi erről a véleményem, merre menjen a dolog, (mély sóhaj) mi a javaslatom ezzel kapcsolatban. Esetleg kidolgozzak valamit, ami megoldás egy problémára. Ez tény. Azóta Hajnal Jenővel nem beszéltem egyszer sem, Lovas Ildikóval nem beszéltem egyszer sem. Köszöntem, amikor találkoztunk az utcán, a színházban. Ennyi volt. Pásztor Istvánnal pedig egyszer beszéltünk nemrég, de más témáról volt ez a beszélgetés. Tehát gyakorlatilag én egy persona non grata, azaz nemkívánatos személy, egy leprás ember lettem a VMSZ és az MNT szemében. Annak ellenére ahogyan elváltunk, és én semmit nem tettem sem a nyilvánosságban, sem a nyilvánosság mögött, hogy engem bárki ilyen szempontból mellőzzön. Ennyire ne legyen igénye a folyamatosságra.
• Még interjút sem adtál, halogattuk...
– Nem pusztán rajtam múlott. Hogy, hogy nem: én teljes mértékben ki lettem lúgozva a médiaszférából is! A Vajdasági RTV-ben volt olyan eset, amikor megkérdeztek. Más nem. Az MNT által alapított médiumokban jóformán a nevemet sem lehetett leírni. Ha valaki azt hiszi, hogy engem ez sért: téved. Nem sért. Annyit szerepeltem a médiában az elmúlt 15 évben, hogy ha az életem végéig egyszer sem, akkor is nagyon sok volt. Egy érdekes dolog: 2014-ben szinte egész éven át vezettem az MNT-t, és egy évértékelőt nem kér tőlem senki, hogy valamilyen módon reflektáljak az elmúlt évre.
• Igaz-e, amit egyik MNT-ben dolgozó barátom mondott, hogy még az irodád bútorát is kitakarították, hogy semmi se emlékeztessen rád? Nekem hihetetlen.
– Pedig igaz! A bútorok igazából nem számítanak. Azt hitték, hogy ezeket én vásároltam, közben elődeimtől, Józsa Lászlótól, Pásztor Bálinttól, meg Varga Lászlótól maradt az irodámban. Sok barátom van még most is a hivatalban és az MNT-ben, tehát akarva-akaratlanul tudom, hogy ott mi történik. Valóban kisöpörték a bútorokat, kisöpörték a könyveket. Valami olyan nagytakarítás folyt, ami szerintem szóra érdemes sem lenne, ha nem söpörtek volna ki embereket. Számomra ez utóbbi a legnagyobb fájdalom az elmúlt időszak vonatkozásában. Azt tartom a legsérelmesebbnek, hogy a főállásban levő embereknek közel a felét kisöpörték. Megköszönték nekik a munkájukat, és ezeknek a többsége utcára került. A Magyar Összefogáshoz tartozó emberekről beszélünk, VMSZ-esekről beszélünk, akik gyakorlatilag valamilyen női szeszély miatt így jártak. Volt munkáltatójukként mondom: jó vagy kiváló munkaerők voltak, akik nagyon fegyelmezetten végezték a munkájukat. Úgy kellett hirtelen távozniuk, hogy mindannyian szerették volna folytatni a munkájukat. Nem arról volt szó, hogy valaki nem akar együttműködni az új elnökkel és elmegy. Szó sincs erről, hiszen ugyanaz a magyar politikai opció győzött. Még csak nem is takarékossági okból bocsátották el őket, mivel pénz van az MNT-ben. Sose volt annyi, mint most. Tele kasszát, rengeteg pénzt hagytam ott! Szándékosan nem költöttem júliustól. Tudtam, hogy az év vége felé veszi át az új elnök a hatalmat, ne legyen üres a kassza. Plusz annyira megnövekedtek a támogatások Magyarországról, hogy sose volt ennyi pénz a költségvetésben. Tehát gazdasági okai az emberek ilyen kitakarításának, a tisztogatásnak nem voltak.
• Említsünk meg néhány frontembert, akik a projektumokat nagyszerűen alapozták s valósították meg: Várkonyi Zsolt, Lengyel László, Sós Mihály, Joó Horti Lívia...
– Olyan minőségi emberekről van szó, akik szakmailag és szorgalomban kiváló emberek voltak, vagy jók. Ez nem csupán emberileg védhetetlen. Amikor történik egy kormányváltás Szerbiában, a közigazgatásban foglalkoztatottak 90-95 százalékát nem érinti a változás. Nem szokás a közigazgatást kisöpörni. Éveken át építettük a közigazgatási kapacitásunkat, hogy tudjunk a közösség érdekében cselekedni. Nem öncélúan építettük. Itt a nagy vágást a sajátjaink között végezték. Igazából ezt ésszerű módon nem lehet magyarázni. Nem arról van szó, hogy egy másik opció vette át a hatalmat. Hajnal Jenő MNT-s intézményt vezetett előtte, az én mandátumom alatt. Lovas Ildikó legközelebbi munkatársam volt az előző MNT-ben, a kultúra területét irányította nagymértékben. Számomra riasztóbb az, hogy ezzel a stratégiai programok dőlnek be. A működés válik nehézkessé, lehetetlenné. Ezek az emberek voltak a letéteményesei annak, hogy az iskolabusz program, a beiskolázási program, a tájékoztató körút az ösztöndíjprogramban, a foglalkoztatási program az ösztöndíjasok számára, az ösztöndíjprogram – működhessenek. Ezek nélkül az emberek nélkül most fokozatosan dőlnek be a programok. A demográfiai programmal kapcsolatban négy hónapja nem történik semmi. Létezik, kötelező a mai napig is, de hónapok óta semmi se történik. Kivétel talán a kultúra és a nyelvhasználat területe, amelyen még nem érződik ennyire kifejezetten. A többi területen egymás után dőlnek be a programok.
• Érezhető ez a civilek tevékenységében is.
– Is. A civil szférában elért óriási haladás és eredmények gyakorlatilag anyátlanul állnak. Megszűnt a Civil Konzultatív Testület, nincs alkalmazott, aki foglalkozik vele. Továbbra is van stratégia, kötelezőként létezik, de senki nem foglalkozik vele. Zsoldos Feri, aki ennek a legjobb ismerője, ő is ki lett lúgozva az MNT-ből. Tehát nincs meg gyakorlatilag a kapacitás. Azonkívül, hogy ez egy értelmetlen takarítás volt, nem lehet még machiavellista érveléssel sem védeni, azonkívül hihetetlenül árt. Persze hogy idegesek, hogy nem működnek a dolgok, de hát nem működhetnek, ha megszabadulsz azoktól az emberektől, akik tudnak. A humán erőforrás, a humán kapacitás a döntő az MNT-ben. Talán még a pénznél is fontosabb. Pénz most van. Sosem volt ennyi. Ettől függetlenül egyszerűen nem tudnak működni a dolgok. Ez nekem fáj. Az, hogy továbbra sem szerepelek a sajtóban, attól még vígan megvagyok. Hogy nem hívnak a VMSZ-ben semmilyen tanácsért, azzal tökéletesen elvagyok. Annyi dolgom van, annyi helyről hívnak, adnak munkaajánlatot, hogy föl sem merül bennem a hiány érzése. Persze hogy az ember szívesebben segítene a sajátjainak, mint másoknak, de ez van.
• Érthető az elkeseredésed, amikor a volt legközelebbi harcostársaidat így lapátra teszik...
– Igen, de aki tisztogat, az is a legközelebbi harcostársam volt! Mindez azt a közösségépítő folyamatot gátolja, rombolja, ami miatt sokakkal karöltve dolgoztam az elmúlt 15 esztendőben. Egyebek között azokkal, akik most ezt a folyamatot ilyen irányba tolták. Ez baj, a közösség szempontjából baj. A mai napig is szorítok nekik, az MNT új vezetésének. Én a VMSZ-t támogatom abban, hogy legyen sikeres, eredményes: ezt a nehéz helyzetben levő közösséget, ahogyan csak tudja, segítse, és ott segítse, ahol csak tudja. Én leszek az első, aki tapsolok minden sikeres húzásnak. Nincs olyan gátam, hogy azért, mert engem valaki megbántott vagy megsértett, ezért nem akarom észrevenni azt, hogy milyen eredményt ér el. Ott leszek az első sorban, és tapsolok nekik.
• Ténylegesen kik irányítják most az MNT-t, akik veszélyesnek érzik a jelenléted, gondolataidat?
– Az MNT elnöke Hajnal Jenő, az informális elnöke, vezetője Lovas Ildikó, akit ebben Pásztor István maradéktalanul támogat. Ez a jelenlegi fölállása az MNT-nek. Mindenki más az akarva-akaratlanul ennek a folyamatnak a peremére szorul a döntéshozatalban és végrehajtásában.
• Engem is fölkavar, amikor egykori és ma is kedvenc pártomban az a szokás, hogy VMSZ-esek takarítanak ki értékes VMSZ-es kádereket. Rossz üzenet. Vagy szándékos, hogy féljen a többi egzisztenciális párttag. Tizenöt évig szolgáltál egy közös magyarsági, VMSZ-ügyet, most azt mondják: többé látni sem akarunk. Fájdalmas pimaszság.
– Nekem az ügy a fontos, és az ügy volt a fontos. Elég erős vagyok ahhoz, hogy ennél sokkal súlyosabb dolgokat elviseljek. Ez egy kórlelet. Azokról szól, akik így döntöttek, hogy ez így a jó. Nem rajtam múlik, nem én zárkóztam el bármitől. Semmilyen sértettségi gesztusom nem volt. A közvetlenül a választások előtti (számomra utolsó) VMSZ elnökségi ülésen részt vettem, ott mindenki, olyan hangnemben beszélt, hogy folytatják velem az együttműködést, szükség van rám, és ott leszek-e? Mondtam: persze. Valaki beinthetett, hogy ne így legyen.
• Lehet morfondírozni, hogy mi lett volna, ha még egy mandátumot vállaltál volna az MNT élén. Fölkértek rá?
– Pásztor István többször ajánlotta négyszemközt és nyilvánosan befolyásos emberek társaságában, hogy a következő mandátumot is csináljam végig. Megvolt a lehetőségem arra, hogy folytassam még 4 évig az MNT vezetését. Több ok miatt nem vállaltam. Az egyik formai. Eleve négy évet vállaltam. Amikor elvállaltam az MNT-vezetést, akkor meglehetősen csalódott voltam a politikában általában. Ez egy olyan kihívás volt számomra (amikor 2010-ben felajánlották), miután a nemzeti tanácsokról szóló törvény egyik megalkotója vagyok; az autonómia ügyének valóban nem csupán kutatói szinten ismerője, hanem őszinte elkötelezett híve, hogy ezt a lehetőséget nem tudtam kihagyni. Megmutatni kívántam: ezen a terepen, ezzel az ismerettel, ezzel a tudással én ezt tudom kihozni magamból. Tehát 4 évet vállaltam.
• Megváltoztathattad volna ezt az elhatározásod menet közben, nemde?
– Igen. Amennyiben kellően motiváltnak éreztem volna magam erre.
• Miért nem érezted magad motiválva?
– Több oka van. Az egyik: úgy éreztem, hogy a VMSZ és annak elnöke részéről nincs már meg az a bizalom irántam, amely megvolt mondjuk egészen 2000 óta a VMSZ különböző vezetései és elnökei részéről. Ez a bizalom arról szólt, hogy van egy széles körű önállóságom abban, hogy a közösen megállapított elvek és programok keretében politikai és szakmai szempontokat figyelembe véve szabadon dönthessek arról, hogy mit hogyan csinálok. Nekem ez a szabadságom addig megvolt. Tehát 2000 óta, amikor tartományi titkár lettem, s az MNT-s mandátumom egy jó részében. Tehát elfogadták, hogy legyen egy széles körű szabadságom, hogy nem kérem ki mástól a véleményemet egy sajtótájékoztató, egy interjú, egy döntés előterjesztése előtt. Egyértelműen a stratégiai, nemzetpolitikai alapcélok és elvek vonatkozásában egyeztetett álláspont határain belül mozoghattam, de azon belül szabadságot kértem és kaptam. Azonban az MNT-s mandátumom második felében éreztem, hogy ezt a szabadságot korlátozni akarja a Párt, a pártelnök. Azt szeretné, hogy gyakorlatilag operatív kérdésekben, személyi kérdésekben is valójában a véleményemért menjek le egy emelettel lejjebb, a Párthoz. Én meg nem így működök. Számomra fontos az alkotói szabadság. Csak akkor tudok ötletelni, gondolkodni, kreatív lenni, hogyha a saját meggyőződésem, szakmai szempontjaim szerint működök. Természetesen tudom, hogy vannak törvények, vannak stratégiák, vannak programelvek, vannak nemzetpolitikai alapvetések, s csak ezek keretében lehet tevékenykedni, de a többiben én mindig szabad voltam. Ez a szabadság kezdett eltűnni. Ennek nagyon komoly jelei voltak. Mondjuk két-három dolog is történt 2013-2014-ben. Az egyik a szabadkai állami egyetemnek a kérdése, amelynek én kezdeményezője, lelkes híve és támogatója voltam.
• Nagy falat, de szép ügy...
– Ma is meg vagyok győződve, hogy az egyik legfontosabb eszköze lehetne a magyarság megmaradásának, megtartásának és gyarapodásának itt a Délvidéken. Nos, ebben a Párt elzárkózott, és egyszerűen itt nem nyilvánosan, de igazából szembe mentünk egymással. Én szakpolitikai és szakmai érvekkel próbáltam érvelni, de ezeket igazából soha sehol sem vitatták meg, hanem az lett mondva, hogy ez nem kell, ez nem jó ötlet és kész.
• Mi volt a következő szálka, amit a körmöd alá nyomtak?
– A demográfiai akciótervünk. Meg vagyok róla győződve, hogy mi bármit csinálunk az érdekérvényesítésben, amennyiben továbbra sem születnek gyermekek, akkor egyszerűen halálra van ítélve ez a közösség, nincs jövője. Ehhez sem kaptam meg a támogatást. A VMSZ formálisan elfogadta ezt a stratégiát. (Minden stratégiai dokumentumot a VMSZ-szel együtt hoztunk meg, tehát nincs egyetlenegy olyan mondat sem a stratégiákban, amelyre a VMSZ testületileg nem mondott igent. Gyakorlatilag minden mögé odaállt, és ha volt kifogása, akkor az elfogadás előtt beépítettük.)
• Melyik testület? A bővített Elnökség?
– Igen. De hiába fogadta el ezt a VMSZ rangos szerve, a gyakorlati végrehajtást nem támogatta. Ez is egy olyan dolog volt, amikor egyszerűen úgy éreztem, hogy fogy a levegő körülöttem és nem tudok mozogni, mert ha nem közösen csináljuk, akkor az félsiker. Ez a témakör egyébként is roppant esélytelen, vagy nagyon kis reménnyel kecsegtető, s még ha nem is közösen csináljuk, nem egyeztetve, nem közös akarattal, akkor végképp esélytelen az ügy.
• A harmadik komoly nézeteltérés?
– Kikezdték az ösztöndíjprogramot a VMSZ részéről. Úgy gondolom, hogy a négy évnek a koronája, legnagyobb horderejű tevékenysége volt az ösztöndíjprogram. Egy olyan újszerű, átfogó tartalmú, eredményeket hozó, nagy léptékű és ezreknek segítő programunk volt, ami talán a legkiemelkedőbb. Mégis kikezdték.
• Ilyent hogy lehetett kikezdeni?
– Úgy, hogy néhány olyan alapelvet, amelyekben közösen állapodtunk meg (mert ez is mind közös megállapodás alapján történt), fölül akarták vizsgálni a VMSZ-ben. Annak ellenére, hogy egyetlen szakmai érv sem szólt ezen alapelvek szakmai fölülvizsgálata mellett. Például egy olyan elvet akartak fölülvizsgálni, hogy mennyire fontos az, hogy minél több magyar ember kezdjen el itthon egyetemre járni és fejezzen be egyetemet. Pedig az ösztöndíjprogramnak célja volt változtatni a helyzeten: mivel a magyar fiataloknak elég nagy része nem megy felsőoktatási intézménybe, nem tanul tovább, s ez mind az egyén, mind a közösség kárára megy, akkor érjük el, hogy minél többen tanuljanak lehetőleg itthon. Még akkor is, ha nem mindenki fejezi be, meg nem mindenki olyan szakon tanul tovább, ami valóban megkönnyíti az elhelyezkedést. Úgy vettük, hogy ez egy közös cél: amennyiben a magyarság értelmi szintjét, a képzettségét növeljük, akkor jót teszünk. Ezt az elvet utólagosan a VMSZ megkérdőjelezte: Ez olyan fontos-e, vagy olyan döntő-e? A másik pedig, hogy nehezen tudták elfogadni azt, hogy a jogszabály, a pontrendszer az szent. Bárkiről van szó emberileg: jó emberről, rossz emberről, szegényről vagy gazdagról, ugyanazok a pontok alapján állapítottuk meg a sorrendet. Ha az én saját lányom maradt volna le a rangsor alapján, akkor én nem tehettem meg, hogy őt ösztöndíjban részesítem. Így viselkedtem mindenki iránt. Volt egy objektív pontrendszer, és aki az alapján lemaradt, akár VMSZ-es, akár MRM-es, akár pártonkívüli volt, az nem kaphatott ösztöndíjat. Aki meg benn volt a rangsorban, az megkapta.
• Protekciós ösztöndíjosztás lett a cél, mondjuk a párttagság alapján?
– Olyan, amelyben van egy nagyfokú diszkréciós jog, hogy kinek adunk ösztöndíjat. Én meg azt mondtam, hogy határozzuk meg közösen, minek alapján adjuk a pontokat, de ha meghatároztuk, attól nem lehet eltérni, mert beomlik a rendszer integritása és az MNT szavahihetősége. Nekem ez fontosabb volt minden más érdeknél. A pártérdeknél is. Amikor ezt kikezdték, nem azt mondták, hogy az ösztöndíjrendszer rossz, nem kell vagy nem kellett volna, hanem olyan elemeit kezdték megkérdőjelezni, amelyek a kezdettől fogva valóban fontosak és eredményesek voltak.
• Manapság természetes törekvés minden pártban az előnyjog, ők is ezért próbálkoztak...
– Ezekből a számomra nagyon fontos jelzésekből kirajzolódott, hogy valami miatt nincs közöttünk egyetértés, nincs közöttünk meg az az összhang, kölcsönös támogatás, ami szükséges. A nagy projektumok akkor valósulhatnak meg, ha ezt egyként akarja a VMSZ és az MNT. Tehát: egyrészt fölajánlják nekem, hogy vezessem tovább az MNT-t, másrészt érzem, hogy ezekben a fontos dolgokban valószínűleg konfrontálódás következik be. Számomra mindig a cél és az eredmény volt a fontos. Nem érdekel a tisztség. Az érdekel, hogy a tisztség révén a közösség gyarapodását, érdekvédelmét miként tudom előmozdítani. Ezek a tények úgy hatottak, hogy nem motiváltak arra, hogy vállaljam a következő négyévi megbízatást.
• Ezek a elbátortalanító tényezők testületi határozatok voltak, vagy egyéni akciók, vélemények? Megtárgyalta valamely testület például, hogy mércéket kellene változtatni, vagy figyelmen kívül hagyni az ösztöndíjazásnál?
– Alapvetően a VMSZ az egy nagyon erősen hierarchikusan felépített párt. Tehát egy ilyen kérdést nem vethet föl bárki, csakis az elnök. Vagy az elnök megbízásából valaki. Így nyilvánvaló, hogy ez nem a testületeken belüli vita eredménye volt, hanem egyfajta koncepcióbeli eltérés a VMSZ elnökével. Tehát abban, hogy ez most jó, vagy milyen irányba kéne tovább menni. Nem feltételezem, hogy nekem van igazam, vagy én vagyok az okosabb. Csak azt mondom, hogy ha sor kerül egy ilyen szemléletbeli, értékbeli eltérésre ilyen fontos kérdésekben, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy sikerre vigyem ezeket a számomra fontos ügyeket, amelyeket közösségileg roppant fontosaknak tartok. Ilyen szempontból nem akarom belekeverni a VMSZ testületeit ezekbe a dolgokba, noha esetenként volt e kérdésekről valamilyen formális vita.

KÖVETKEZŐ SZÁMUNKBAN: Az európai parlamenti képviselőség visszautasításának okai – Miért érezte magát magányosnak a népszerű MNT-elnök? – Lehet-e hinni annak, aki be sem akar lépni a VMSZ-be? – Veszélyt jelent-e a rátermett ember a politikumnak, ha rátermett, szorgalmas, teljesítménye van, de nem mindig szófogadó?

Miskolczi József

(Családi Kör, 2015. április 16.)

(Közös (s)íróasztalunk, 2015. április 29.)

A romlás virágai

A Közös (s)íróasztalunk című blog átveszi a Magyar Szóban egy nappal korábban megjelent, Tolnai Szabolccsal készült interjút.

*

A romlás virágai

A Magyar Szó tegnapi számában jelent meg egy érdekes interjú Tolnai Szabolccsal:

 „Csak a tett, a személyes bátorság számít”
Pénzügyi támogatások nélkül, baráti társaság segítségével készítette el A romlás virágait Tolnai Szabolcs rendező

Nemrég díjazott lett Tolnai Szabolcs A romlás virágai című rövidfilmje a belgrádi dokumentum- és rövidfilmek 62. fesztiválján. A romlás virágait tavaly a palicsi filmfesztivál látogatói is megtekinthették. A rendező az alábbiakban részletesen boncolja a kisfilm létrejöttének körülményeit és kiváltó okait.

● Nagyszabású nemzetközi fesztiválról van szó, mit jelent számodra ez a szakmai elismerés, egyáltalán a részvétel egy ilyen nemzetközi rangú versenyfesztiválon fővárosunkban?
– A Belgrádi Nemzetközi Rövidfilm és Dokumentumfesztivál nagy múlttal rendelkező több mint hatvanéves fesztivál. Eddig nem nagyon készítettem rövidfilmeket, ezért először vehettem részt rajta. A Romlás virágai című film a szerbiai rövidfilmek kategóriájában elnyerte a tavalyi év legjobb szerb kisjátékfilmjéért a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri fődíját, és a rövidfilmek összesített versenyében egy szakmai díjat, a legjobb produceri teljesítmény díját. Számomra azért olyan kedves mindkettő, mert olyan filmről van szó, amely minden támogatás nélkül, saját erőből, valamint barátaim, munkatársaim segítségével készült, mondhatni az alkotás, az együttdolgozás öröméért. A társaim miatt is örültem a díjnak. A produceri díjat pedig valószínűleg pont ezért kaphattam meg, mert, ahogy Antal Géza barátom enyhe iróniával megfogalmazta: „hát lehet, hogy nem a legjobb produceri munka, de a szerbiai valóságunkkal a legkompatilisabb”.
● A tavalyi palicsi filmfesztiválon két új filmedet láthattuk: Az erdőt és A romlás virágait. Különböző műfajú filmekről beszélhetünk, már csak annyiban is, hogy Az erdő nagyjátékfilm, míg A romlás virágai kisfilm. Az eddigi rendezéseidhez és Az erdőhöz képest, tapasztalatokban mi újat hozott számodra A romlás virágai? Miben volt más ezt a filmet rendezni?
– Az egész úgy kezdődött, hogy Döbrei Dénes felhívott, hogy bontják a Zorka műtrágyagyárat, jó lenne ha bemehetnénk a bontásra, és valahogyan meg tudnánk örökíteni. Én ezt még az este elmeséltem az édesapámnak, akivel rögtön összedobtunk egy egyoldalas szinopszist, kis történetvázat. Másnap kezdtük is volna a forgatást, ha beengedtek volna bennünket, csakhogy a gyárat egy politikusokból és hozzátartozóikból álló cég vette meg, és persze az ilyenek nem szeretik, ha a viselt dolgaikat piszkálják. Ezért felhívtam néhány barátomat, akiknek egy időszakban volt közük a politikához. Ezeknek az embereknek legalább telefonkapcsolatuk van az Olümposzon lakó istenekkel, a politikusokkal, akik „fizetéseikből” éppen az ország népe által vérrel-verítékkel felépített, egykor tízezreket foglalkoztató, csődbe hajszolt gyárakat magánosítják aprópénzért. Sikerült elintéznem, hogy bejussunk. Bent egészen elképesztő, Tarkovszkij Zónájára emlékeztető állapotokra bukkantunk. Világító türkizzöld tavacska, radioaktív hulladék, óriási, félig lerombolt csarnokok, sötét vérszínű sár stb. Itt kezdtünk el improvizálni a megadott témára. Az előző filmjeimhez képest még szabadabban, szinte forgatókönyv nélkül dolgoztunk – a helyszínek, a tér adta az ihletet. Annyira gyorsan történt mindez, hogy csak egy kis amatőr videokamerát kértem kölcsön egy barátomtól, és amikor elkezdtünk forgatni akkor jutott eszembe, hogy mikrofont nem szereztem – de nem is tudtam volna abban a pillanatban megfizetni. Így azt mondtam, OK, ha ez van, némafilmet, burleszket fogunk csinálni. Tulajdonképpen megörültem, hogy a kedvenc a műfajomhoz – a legfilmszerűbbnek tartotthoz – nyúlhatok. Mondhatjuk, hogy kényszer szülte a film műfaját, de nem baj, így még jobb.
● Miért tartottad fontosnak, hogy szólj erről a témáról (privatizáció és politika) és miért választottad, hogy ezt egyfajta feketehumorként mutasd meg?
– Hát ez nagyon egyszerű. A saját és a környező szocialista országok rablóprivatizációjának és az emberek félelmeire a politikát tudatosan építő kiskirályok, valamint az őket kiszolgáló réteg nagyravágyásának sztereotip története ez. Hívhatják magukat jobb-, vagy baloldalnak, nemzetinek vagy liberálisnak, teljesen mindegy. Ez a forgatókönyv, mindig vagy az emberek egzisztenciális zsarolhatóságán alapul, ahogy a mi kis szűkebb magyar közösségünkben éppen zajlik, vagy a nemzeti veszélyeztetettség maszlagán, esetleg a „ha nem engem választatok, akkor majd sokkal rosszabb jön utánam” című változaton. Végtelenül unalmas és szánalmas ez az egész cirkusz. Ha az emberek kicsit képesek lennének kinézni a saját kisvárosaikon, falujukon, utcájukon túlra, látnák, hogy az összes nemzet áldozatnak tekinti magát. Sajnos a politikának sikerült elég előítéletet és gyűlöletet beletáplálni a fiatal generációkba is, a szavazóbázisok biztosítva vannak, úgyhogy nem sok jóra számíthatunk az elkövetkező időkben, ugyanakkor minden alap megvan ahhoz, hogy sikeresen el lehessen lehetetleníteni mindenféle normális együttélés, bármiféle közös jelen- és jövőépítést. Ami pedig Vajdaságban nem a többségi nemzetre nézve lesz végzetes, hanem ránk, kisebbségiekre. Végül is, ha belegondolok, erről a szűnni nem akaró, generációkon átívelő átokról, a mesterségesen szított gyűlöletről szól a Fövenyóra című filmem is.
● Fontos-e számodra a barátaid támogatása, hogy barátokkal legyél körülvéve akkor is, amikor filmet készítesz?
– Jelzésértékűnek tartom, hogy a filmet csak a barátaimmal, mindenféle támogatás nélkül készítettük el. Amikor beengedtek minket a gyárba és belekezdtünk, összehívtam az összes általam ismert szabadkai munkanélküli művészt, hogy a film mellett akciókat, happeninget, performanszt is létre lehessen hozni. Csak olyan embereket hívtam, akiket egyenes derekúaknak tartok, többnyire nem a különféle pártok kegyeltjei ők, ezért is munkanélküliek. Arra gondoltam, hogy több értelme van dolgozni, akárhogyan is, mint a sorson keseregni. Készültek is különféle alkotások, az egyik művész performanszának része bele is került a filmembe, ahogyan ő is felhasználta az általam készített felvételeket. Andrej Boka is bejött, ő is forgatott az azóta sokszorosan díjazott kisjátékfilmjéhez egy részt. És, hogy a szürreál teljes legyen, egy japán butoh táncos is megjelent. Persze kapva kaptam az alkalmon, őt is beleírtam a film történetébe.
A munkások először gyanakodva tekintettek ránk, erre a finoman szólva furcsa társaságra, majd amikor látták, hogy egész nap a hideg sárban bukdácsolunk, átfagyva, átázva is megszállottan dolgozunk, miközben egy teát sem tudunk sehol meginni, megértették, hogy még tőlük is nyomorultabbak vagyunk. Megsajnáltak minket és behívtak magukhoz. Az óriás gyárudvar sárrengetegének közepén lévő egyetlen megmaradt házikóban együtt ebédeltünk, melegedtünk napokon keresztül és összebarátkoztunk. Ebbe a házikóba ők tiszteletből összegyűjtötték az összes lebontott iroda Tito-képeit, tele voltak velük a falak, a ház előtt pedig a volt Jugoszlávia zászlóit. Itt készítettük a munkásokkal közösen a szimbolikus utolsó vacsora jelenetet.
Ezzel az akcióval, habár egy újságírót se hívtam, mert nem az önreklámozás volt a cél, azt akartam bebizonyítani, hogy itt már csak a tett, a személyes bátorság, a civil kurázsi számít. Személyesen is felelősek vagyunk a mi és a gyerekeink jövőjéért. Azért, hogy milyen társadalomban fogunk élni. Ha hallgatunk, pl. amikor egy kollégánk a párt által dirigált akció következtében elveszti a munkahelyét, akkor a következő körben ugyanez a sors vár ránk is. Urbán András barátom mondta a Pannon tévés interjújában, hogy „azok a társadalmak és intézmények, ahol nem lehet szabadon véleményt alkotni és nyilvánítani, hamarosan életképtelenné válnak.” Hát, OK, én ezt személyes felhívásnak tekintem, hogy igenis elmondjam a véleményem. Mert igen, ha hagyjuk, akkor ez meg is fog történni. Nézzük csak meg, a Napló-körösök, vagyis néhány értelmiségi esetét. Amiért van merszük néhány havonta összeülni és elmondani a véleményüket, amelyre talán joguk van (vagy talán nem?), hihetetlen milyen boszorkányüldözésnek tették ki őket. Legszívesebben az országból is kiűznék őket, ha tehetnék. A Vajdasági Skaccok című internetes kézi vezérlésű szennylapban egy szokásosan álnéven írogató értelmiségi kolosszus, a Kossuth- és József Attila-díjas írókat tehetségtelennek (sic!) kiáltotta ki. Majd amikor rájöttek, hogy ezzel magukat tették ki közröhejnek, egy szintén álnéven írogató képviselő és sokszoros igazgató, finoman megpendítette a bíboldózó-zsidózó témát… Nem véletlen, hisz ezzel nagyon sok embert meg lehet etetni, ezt beveszik, gondolta ő. És sikerült is precedenst teremtenie, behoznia a vajdasági közéletbe a legszégyenteljesebb hangnemet. Úgy hallom, előléptetés vár rá. És azt is hallottam, hogy az említett portálra álnéven írogatók kb. akkora fizetést kapnak, mint egy rendes Magyar Szó-s újságíró (ha nem többet), bár ezt nem tudom bizonyítani. Hát ez szerintem több mint szomorú.
Engem személyesen nem érdekel a hatalom, ebben a tekintetben komolytalannak, még nem felnőttnek, inkább gyereknek tartom magam. De nem vagyok politikaellenes. Azt gondolom, hogy a politikai felelősséget és funkciót vállaló emberek között – a sok haszonleső között – akad értelmes és értékes ember is, akik a közösség számára fontos munkát végeznek, és csak azt tudom kívánni a legnagyobb vajdasági magyar pártnak és az MNT-nek, hogy legyen ereje megtisztítani a saját sorait. Mert ha most nem fognak össze, holnap a saját gyávaságuknak az lesz a jutalma, hogy őket is két lábbal repítik ki, a legkisebb önálló gondolatért az utcára, a sárba. Ahogy ez történt sokukkal az utóbbi időben.
Gondoljunk csak bele mekkora volt a támogatottsága az MNT-nek megalakulásakor. Az emberek azt hitték, vége a zsarolási rendszernek, végre szakértők, nem pedig hozzá nem értő pártemberek fognak dönteni a legfontosabb, közösségünket érintő kérdésekről. És egy ideig ez működött is! És az elért komoly eredmények bizonyították, hogy az ilyen lehetséges. Sajnos azonban a Magyar Szó főszerkesztőjének a leváltásával kiszabadult a palackba zárt szellem: onnantól kezdve bárki önkényesen, a párt vezetőinek kedve szerint leváltható lett, a „nemzeti” érdekre hivatkozva. Ezzel a párt által szorgalmazott döntés támogatásával az MNT elnöke hibát követett el, hisz a saját politikai értelemben vett kilövését is aláírta, onnantól kezdve neki se lehetett saját gondolata, saját önálló akciója.
A probléma ott van, hogy azzal, hogy megengedték, hogy egy párt kényére kedvére uralkodjék a Nemzeti Tanácson, most ott tartunk, hogy gyakorlatilag minden pályázat az országban, bármilyen szakterületen, az MNT-hez kerül vissza (miért is?), ahol nem egy szakértői bizottság dönti el, hogy a munkád, terved alkalmas-e a támogatásra, hanem a párt vezetőjének bizalmasa. Tehát, ezért, hogy én ezt az interjút adom, gyakorlatilag megtörténhet, hogy a jövőben nem kaphatok támogatást a munkámra, egzisztenciális veszélybe kerülhetek. És a családtagjaim is. Eddig tudtam, hogy ha jó tervvel jelentkeztem, képes vagyok megnyerni a pályázatot. Innentől kezdve, nem az számít, hogy tehetséges vagyok-e, vagy, hogy fontos-e amit csinálok, hanem csak az, hogy az uralkodó pártembereknek haszna-e van belőlem, vagy nincs, vagy esetleg ellentmondok-e nekik, vagy nem. Ez a demokrácia megcsúfolása, közönséges zsarolás. Akik ezt támogatják, jól gondolják meg, hogy a politikai funkció is max. csak néhány évig tarthat, és utána?
Félreértés ne essék, én senkit személyesen nem akarok bántani, akikről beszélek, többen személyes barátaim voltak. Fáj, hogy ide jutottunk. De azt gondolom, hogy a rendszer, amit kialakítottak, káros a közösségre nézve.
● A filmben megjelenik a legendás Tikvicki bácsi, miért tartottad fontosnak, hogy ő is szerepeljen az alkotásban?
– Igen, ebből az egész díszes társaságból elfelejtettem megemlíteni az akkor 95 éves Tikvicki bácsit is. Ő is kijött velünk, boldogan, mint mindig, amikor valami mozgás, valami akció van, és azt kell, hogy mondjam, hogy jókedve, finomsága, régi időket idéző manírjai mindnyájunkat lenyűgöztek, néha az ő sugárzó energiája tartotta bennünk a lelket. A film jórészt neki és az ő elpusztíthatatlan fiatalos életenergiájának van szentelve. Az idén nyáron, a palicsi fesztiválon a film bemutatója után a közönség ünneplése közepette átadtam neki a Szabadkai Oscar-díjat, amelyet egy pesti régiségkereskedésben vettem. Tikvicki bácsi nagyon megörült, annyira, hogy a film utáni buliban kicsit be is csiccsentett, és a díjat – már hajnalban hazafelé tartva – Molnár Edvárd autójában felejtette. Persze Edvárd másnap megtalálta az Oscart az autóban és újra elvitte neki. Ha neki sikerült pár jó napot szereznem, azt mondom, már megérte.
● Mi a következő dobásod, milyen új filmmel készülsz?
– Jelen pillanatban a Buharov fivérekkel közösen dolgozunk Domonkos István A kitömött madár című regényéből írt forgatókönyvünkön, és van még egy nagyjából kész forgatókönyvem, amely a szabadkai ködlovagokról szól, azokról az emberekről, akik a valamikori nagyvilági történésekkel lépést tartó, a mai valósághoz képest túlságosan nagy kulturális igényű családok leszármazottaiként tengődnek immáron a peremvidéken, alkalmazkodni képtelenül az új világhoz. Ezen kívül van még néhány kisebb félkész projektum és terv, de ezekről még nem szeretnék beszélni.

Lukács Melinda

(Magyar Szó, 2015. április 28.)

(Közös (s)íróasztalunk, 2015. április 29.)

„Beszéljetek, beszéljetek, beszéljetek…”

A Közös (s)íróasztalunk című blog szemelvényeket tesz közzé egy facebookos beszélgetésből.

*

„Beszéljetek, beszéljetek, beszéljetek…”

Érdekes beszélgetés alakult ki ma Miskolczi József facebookos üzenőfalán.
Az egész azzal kezdődött, hogy Miskolczi megosztotta az Autonomija.info szerb nyelvű cikkét Korhecz Tamásról:

Korhec: Nacionalni savet pritiska medije, ali ni novinari se ne bune
Tvrdi da ne želi da bude predsednik SVM-a
Apr 23 2015

Bivši predsednik Nacionalnog saveta Mađara Tamaš Korhec izjavio je da je na toj funkciji prema medijima “morao da čini” stvari s kojima se nije slagao, ali je dodao da se ni novinari ne bune protiv takve situacije.
Korhec je u intervjuu za nedeljnik na mađarskom jeziku “Porodični krug” (Čaladi ker) rekao da on nije vršio pritisak na medije, ali su “po svemu sudeći” to činili “drugi”. “Mediji i novinari se baš i nisu bunili protiv toga”, rekao je Korhec. Prema njegovim rečima, većina zaposlenih u listovima Mađar so i Het Nap, kao i na Radioteleviziji Panon “prihvataju ovakvo stanje iz ovog ili onog razloga”.
On je ocenio da se stanje u medijima na mađarskom ne može posmatrati odvojeno od opšteg stanja medija na srpskom jeziku. “Želeo bih da Mađar So ili RTV Panon otvore prozor ka javnosti gde bi se mogli ukrštati argumenti”, kazao je Korhec.
U vezi sa smenjivanjem Čabe Presburgera sa pozicije glavnog urednika lista “Mađar so” 2011. godine, on je rekao da je “na osnovu činjenica” bio ubeđen u to da je Presburger činio “krupne greške”. “Ali nisam mislio da njega po svaku cenu treba udaljiti“, rekao je Korhec.
Dodao je da nema ambiciju da bude predsednik Saveza vojvođanskih Mađara (SVM), jer nikada nije ni bio član te partije, ali je ocenio da je unutar stranke potrebno pokrenuti dijalog, između ostalog i o tome koliko je u stranci prisutan autoritarni princip.
Korhec je ocenio da su SVM i Nacionalni savet Mađara u sukobu sa mladim intelektualcima i dodao da je danas u Nacionalnom savetu mnogo manje intelektualaca i univerzitetskih profesora, nego što je to ranije bio slučaj.

(Autonomija)

A bejegyzés alatt kibontakozó beszélgetésben részt vett: Molnár Krekity Olga, Miskolczi József, Turi István, Mihájlovits Klára, Szabó Palócz Attila
Az érdekesebb hozzászólások közül válogattunk:

Molnár Krekity Olga: Még, hogy nem ellenkeztünk a Hét Napban? Nahát!!! Erről tudnék egy s mást én is mondani.
Miskolczi József: Mondd, írd meg. A Hét Nap lehozza. Ha nem, akkor más…
Molnár Krekity Olga: Viccelsz, Misko?! Azért mentem hozzád panaszra, ugye, mert mások meghallgattak? Egyáltalán: mi haszna lenne abból a közösségnek? Egyáltalán mi haszna annak, hogy most dr. Korhecz úr bevallotta, hogy kompromisszumból részt vett az újságok ütőerének felvágásában? Ezt már visszacsinálni nem lehet. Akkor kellett volna nemet mondania. Mint jó keresztények, gondoljátok, hogy elég egy bűnbánás, gyónás, penitencia, és akkor minden a helyére kerül? És hogy nem került még egyetlenegy újságíró sem az utcára? Nem - csak nyugdíjba minden "jó öreg" újságÍró (sőt könyvelő, bérelszámoló is), aki ismeri a múltat, aki nem felejt MÉG, s akinek járt a pofája, és nem volt hajlandó szófogadó pártkatonává lezülleni. Sőt, még a saját hűséges elvtársukat is eltávolították, Dudás Karcsit, mert megért rá az idő! Aztán ... de nem sorolom, hiszen ott voltál, mindent láttál-hallottál. Tiszta lappal kellett az új igazgatóknak és főszerkesztőknek kezdeni, makulátlanul jóhiszemű, fiatal, még betörhető kezdőkkel. Mert így lehet csak pártlapot csinálni! De apropó: emlékszel, mi lett Kókai Szilveszter egykori igazgatónk a sorsa? Hát nem az utcára került? Igaz, nem üres zsebbel, mert volt olyan okos, hogy jogvédőhöz fordult. Szóval, igen, nem kerültek az utcára az újságírók, mert arra nagyon vigyázott a VMSZ is, az MNT is, hogy tiszta maradjon, a 80 ezer dináros fizetésű igazgatókra bízták a feladatot, hogy a nem alkalmas munkatársakat megfegyelmezzék, megijesszék, elvegyék az életkedvüket, vagy ha netántán nagyon közel állt a szívükhöz, akkor a "munkaerő feleslegnek" új, megfelelőbb munkahelyet találtak barátaik körében. Mondjak nevet hétnapos szinten? Varjú Sára, dr. Dévavári Zoltán. A megmaradt páran pedig persze hogy nem írnak tényfeltáró cikkeket: 1. ahhoz nem elég tapasztaltak, 2. rosszul fizetettek, és azt a keveset nem akarják kockáztatni, 3. nem LEHET tényt feltárni. A tényeket eltussolják és elkussolják, vagy az írásból kihúzzák. Nem lehet tényfeltáró cikket írni, ha az újságírót "csinyovnyikká" degradálják.
Miskolczi József: Kedves Olgi, akkor az úgy volt, most másként van. Lehullott a lepel, hogy ki is volt valójában az igazi összmagyar főszerkesztő. Meséljétek el ti, a résztvevők hogy pontosan mi és hogyan történt…
Turi István: "Lehullott a lepel, hogy ki is volt valójában az igazi összmagyar főszerkesztő. Meséljétek el ti, a résztvevők hogy pontosan mi és hogyan történt... " Ha ez mind igaz akkor az a személy egy zseni az értelmiségiek között.
Mihájlovits Klára: Respect Molnár Krekity Olga.
Miskolczi József: Aki tudja a "történtek" részleteit, írja le. Azért vagytok újságírók. Ne csak sejtelmes félmondatok legyenek. Magdi te azt, hogy úgy vesztetted el a munkahelyedet, hogy a főnököd nem is beszélt veled erről stb. Ne várjátok el, hogy mások legyenek fogadatlan prókátorok?
Miskolci Magdolna: Én nem vesztettem el a munkahelyemet, csak a hivatásomat, a három évtizedes életformámat és az egészségemet. Megírni akkor lenne értelme, ha a többiek kálváriájáról is szólni lehetne, nekik azonban még mindig van vesztenivalójuk.
Miskolczi József: Akkor hallgassatok békességben. Nekem úgy is jó...
Mihájlovits Klára: Ami engem illet, közölték velem, hogy másnaptól évi szabadságon vagyok, aztán meg a lakóhelyemtől 200 kilométerre jelentkezzek munkára. Aztán a szerkesztőket utasították, hogy ne közöljék az anyagaimat. Nem rúgtak ki. Aztán, amikor majdnem mégis, kellett egy kicsit izmozni, jogászkodni. Aztán "testhezálló" munkát osztottak rám: magyarról szerbre fordítás formájában.
Miskolci Magdolna: Hát ez az, ilyen alattomos módon némítottak el embereket, és senki se szólt értük.
Miskolczi József: Klára: ez csak hírvázlat: mikor, ki, mi nem jelenhetett meg stb. Egy kis tényriportot nevekkel, időpontokkal, részletekkel. Úgy érthető.
Mihájlovits Klára: Ha jól emlékszem, 2013 május 17-én közölte velem a főszerkesztő egy telefonbeszélgetés alkalmával, hogy másnaptól nem vagyok budapesti tudósító és a legjobb az lenne, ha kivenném az előző évi szabadságomat, amikor pedig az lejár, jelentkezzek a zentai szerkesztőségben munkára. Kilenc éve éltünk akkor családostul Budapesten. Némi évi- és betegszabadság után elkezdtem "zentai tudósítani": kizárólag zentai tematikájú cikkeket írhattam. 2013. december 31-én a Zentán élő apósom átvette a nevemre szóló hivatalos levelet, amely tartalmazta a munkaviszony megszüntetése előtti figyelmeztetést (Upozpozorenje o postojanju razloga za otkaz ugovora o radu). Az indoklás szerint azon év októberében és novemberében nem teljesítettem a normát. Az egyik barátom december 31-én 16.16-kor küldte át a dokumentumot, amely ellen három napig lehetett fellebbezni. Feltételezem (de ez csak feltételezés!) az időzítés arra szolgált, hogy kifussak a határidőből. Megoldottam, hogy ne így legyen.
Amikor ráhajtottam a normára, újabb és újabb szerkesztőknek küldtem anyagokat, a főszerkesztő pedig sorra járta őket és közölte velük, hogy nem közölhetik az írásaimat. Volt, aki erről szóban tájékoztatott, volt, aki sehogy és olyan is, aki írásba adta, hogy főszerkesztői utasításra nem közöl. Meg olyan kolléga is volt, több is, aki azt mondta: amíg ezt a főszerkesztői utasítást nem kapja meg írásban is, fütyül rá. Tiszteletem és köszönetem nekik, innen is!
Amikor kiderült, hogy normára hivatkozva nem fog menni ez a felmondás, a főszerkesztő abba kapaszkodott bele, hogy nem járok be naponta a munkahelyemre, Zentára. Naná, hát éppen a magyar Szó miatt költöztem Pestre...
Orvosi igazolást mellékeltem, hogy Budapesten kezelés alatt állok gerincbántalmaim és csípőficamom miatt, így nem is tartózkodhatok Zentán... Meg írtam néhány levelet. Egy csomó bizonylattal, igazolással, hivatkozással. Végül jött a salamoni döntés: tekintsek el az írástól, budapesti tematikájú cikkeket egyáltalán ne írjak, fordítsak cikkeket a Magyar Szóból annak honlapjára.
Dokumentumok elektronikus változatban állnak rendelkezésre, a cikkek már nem.
A magam nevét adom. A kollégákét inkább nem. Aki segített, tudja, hogy segített, aki nem, az is tudja. De nem szeretném bajba keverni azokat, akik segítettek.
Szabó Palócz Attila: Jóska, ez így komolytalan. „Beszéljetek, beszéljetek, beszéljetek…” Ha érdekel valami, keresd meg az embereket személyesen, gondolom, többen is lesznek, akik szívesen adnak interjút.
Miskolczi József: Attila: (most az egyszer legalább) igazad van. Én sem úgy gondoltam, hogy ide kell megírni, hanem nekem, de ez sem rossz. Elteszem.
Miskolci Magdolna: Benne vagyok, mondjuk el.
Miskolczi József: Rendben. Nem lesz holnap, de remélem nem is sokára. Pici türelmet kérek.
Molnár Krekity Olga: És akkor ez lesz a "fájdalomdíj"? A közéletben, az újságírásban, a VMSZ politikájában, az itteni magyarság érdekvédelmében megváltozik attól valami, ha kitálalunk - utólag -, vagy csak némely újság példányszáma emelkedik majd, mert lesz miről csámcsogni? Leváltják a megnevezett igazgatókat, főszerkesztőket? Megbuktatunk velük politikusokat, minisztereket? Tudsz te nálunk, Misko, bukott politikusról vagy csak halottról? Visszakapjuk a tekintélyünket, a megromlott egészségünket, a sárba taposott személyiségünket? Azok szólaljanak fel, azok valljanak színt, azok kérjenek tőlünk bocsánatot, - ha ismerik még a lelkiismeret-furdalás fogalmát - akik szétzúzták magyarságunkat (amely különben sem arról híres, hogy összetartó faj! Erről már anno Zrínyi is írt...). Bizony, bizony, ebben a magyar politikusaink is közrejátszottak... A jelenleg publikáló újságírók pedig járjanak utána, hogy miért van az, hogy még mindig a legkeresettebb és legfizetettebb "munkahely" a helyi, a községi, a tartományi, a köztársasági, az MNT-beli tisztségviselőé? Egyáltalán miért fizetett munkahely a politikusé? Miért csak az ő pereputtyaik jutnak munkahelyhez, az én diplomás lányom meg pesztonka - és más, hasonló cipőben járóké is, mert nem VMSZ-tagok (hacsak nem kerestek külföldön boldogulást). Miért lettek aprópénzért dobra verve a több száz munkást foglalkoztató TSZ-ek? (Nemcsak az állami politika miatt, hanem a helyi kiskirályok, többek között a magyar politikusaink szövevényes érdekei miatt is, ugye, ezt is tudod, Misko?) Kiknek a kezébe kerültek - ugyancsak aprópénzért - ezek a földek? Mondjuk Kishegyesen, Bácsfeketehegyen, a palicsi és hajdújárási autóútnál... Ezek JÖVŐT érintő témák (IS). A mi útjaink már a ködbe vesztek – a MÚLTé.
Mihájlovits Klára: Molnár Krekity Olga, respect, ismételten. ezért bűn, amit tettek. az ilyen mondatok miatt.
Miskolci Magdolna: Nem lesz fájdalomdíj, nem buktatunk meg senkit, nem kapjuk vissza a megromlott egészségünket, de a tekintélyünk megmaradt, legalábbis én még mindig ezt tapasztalom, hála a volt olvasóimnak. A személyiségünk sérült ugyan, de nem sikerült sárba taposniuk. Mert akkor most se szólaltunk volna meg, Olgi.
Szabó Palócz Attila: Miskolczi József és Miskolci Magdolna, ne nagyon halogassátok azt az interjút. Mielőbb olvasni szeretném.

(Közös (s)íróasztalunk, 2015. április 28.)

Kakafónia a Pannon RTV műsorában

A Pannon RTV Szubjektív című műsorának vendége volt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.

Sok dicsőség és tengernyi szenny

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila színházi kritikáját a szolnoki Szigligeti Színház Sztárcsinálók-előadásáról.

*

Sok dicsőség és tengernyi szenny
Mindenki gyanús mindenkinek, avagy Sztárcsinálók a szolnoki Szigligeti Színház színpadán

Juvenalis tulajdonképpen a mesélője, illetve narrátora Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor rockoperájának, a Sztárcsinálóknak, néha azonban ő maga is belekeveredik abba a cselekménybe, amelyet éppen elővezet, így tehát egyszerre külső szemlélője és (el)szenvedője is a történetnek.

Annak pedig, hogy személyes érintettsége ellenére külső szemlélőként sem veszti el hitelességét, legfőbb alapja Dósa Mátyás nagyszerű játéka, aki ügyesen különíti el két szerepkörét. Az ismert rockopera Kosztolányi Dezső regényének, a Nero, a véres költőnek a cselekményét követi – némi hivatkozással az ugyanazt a történelmi kor feldolgozó Henryk Sienkiewicz-regényre, a Quo vadisra – , még ha esetenként igencsak szabadon is kezeli irodalmi alapját, így tehát időnként messze eltávolodik tőle. Nem háziolvasmányi szinten adja hát elő annak történetét sem.

Jelenet az előadásból – Fotó: Sámson Réka

A szolnoki Szigligeti Színház nemrég bemutatott változatában emlékezetes alakítást nyújt Kovács Lotti a kitagadott Ulrika szerepében. Ő talán egyike azon kevés szereplőknek ebben a darabban, akinek a legtöbb átalakuláson, átváltozáson kell átmennie attól kezdve, hogy Agrippina (Molnár Gyöngyi, illetve Tunyogi Bernadett tolmácsolásában) elüldözi fia, Néró (Schwartz Dávid) mellől a császári udvarból, majd pedig a Rómában éledező keresztény szervezethez csatlakozik, hogy megtérése után végül – szó szerint – az első fáklyavivő legyen, amikor a várost felgyújtják. Kovács Lotti játéka mindvégig kiegyensúlyozott és energikus, nagyszerűen éli meg az alig néhány dalszövegbe sűrített átmeneteket. A cselekmény jó lehetőséget ad neki szerepformálásában a jellemfejlődés bemutatására, és kiváló színésznőként él is ezzel. Lecsapja, mint a magas labdát...
György Rózsa Sándor alakítása Kiprios szerepében ugyancsak sokszínű és izgalmas. Juvenalis akkor avatkozik be a cselekménybe – s lép elő mesélőből szereplővé –, amikor Senecához (Barabás Botond) fordulva kegyelmet kér a Néró által halálra ítélt barátjának. Így válik, a filozófus-költő ármánykodása révén, Kipriosból ál-Jézus, aki a keresztény szervezet élére kerülve azon munkálkodik, hogy zavart keltsen Rómában. Seneca ettől reméli ugyanis, hogy sikerül majd megbuktatnia Nérót... Vagyis: eltávolítania a sztárt, akit ő maga kreált. S a következő kiszemeltje az ál-Jézus. „Bábszínház az élet, s a játék megy tovább!”, majd pedig „Showbusiness az élet, s a műsor megy tovább. / Ha nem kell már a régi, itt van már az újabb sztár!” – énekli, s tulajdonképpen így vall színt az ármánykodásairól a játékmester. Kiprios így kettős szerepben, jelenetről jelentre változóan, hol álcájában, hol saját szerepében tűnik fel a darabban, György Rózsa Sándor pedig szépen építi fel a csaló jellemét. Péter (Zelei Gábor) és Pál (Kósa Zsolt) apostol – ugyancsak dicséretes mindkettőjük alakítása – ugyan felismeri, hogy természetesen ő „csak” egy ál-Jézus, és a Megváltó még véletlenül sem tért vissza, de leleplezni nem tudja, nem meri, mert attól tart, hogy a népharag akkor nemcsak ellene fordulna, hanem a teljes római keresztény közösséget fenyegtné.
Számtalan apró kis izgalmas színt rejt még a Sztárcsinálók szolnoki változata. Nagy Viktor már sokadszor állította színre ezt a rockoperát (rosszmájúan akár úgy is mondhatnánk, hogy az elmúlt évtizedekben végighaknizta vele az országot), így volt alkalma eljátszadozni a különböző karakterek más-más felfogású megrendezésével. A darab első változatát 1981. július 25-én mutatta be a Rock Színház. Láthattunk azóta már kemény, rocksztár Nérót, akivel szemben Schwartz Dávid szolnoki császára egy szerény kis teddy, ő sokkal inkább egy operett-Néró, ami egyáltalán nem biztos, hogy illik egy rockopera atmoszférájához, de mivel ez a rendezői koncepcióból adódik – amivel lehet egyetérteni vagy vitatkozni, de akkor is – ilyennek kell elfogadnunk, ezt nem vethetjük az őt ezúttal ilyen felfogásban alakító színész szemére. Már csak azért sem, mert ha nem is a darab egészében, de egyes jelentekben még így is mindenképp sikerült valódi, megborzongató feszültséget teremtenie, és kellékek, partnerek nélkül is betöltenie a színpadot – mint például Róma égésének jelenetében.

Szabó Palócz Attila

(Magyar Hírlap, 2015. április 25.) 

Tisztelgés Tommy Ramone (Erdélyi Tamás) emléke előtt szülőházában

Tisztelgő látogatás Tommy Ramone szülőházában, a budapesti Toldi moziban.